Takeshi Kitano tizedik filmjével sokak szerint lezárt egy korszakot a pályáján, a Bábokkal új stílust kezdett, más hangot ütött meg. Korábbi színészeit újakra cserélte, saját magára sem osztott szerepet, csak az operatőre a régi. Kitano hihetetlenül sokrétű tevékenységéből Nyugaton szinte csak filmjeit ismerjük, pedig Japánban hosszú ideje vezető tévésztár, publicista, sok tucat kötete jelent meg; ennek a polihisztori gazdagságú életműnek a filmkészítés tehát csak egyik szelete. Anyagi függetlensége miatt megengedheti magának, hogy vérbeli szerzői filmes pályát fusson be, és ennek keretében, lám, a Bábok most újrarendezte a Kitano-mozaikokat. Menetrendszerűnek is mondhatnánk a váltást, hisz Kitano pályája csupa félfordulat. Ahogy tíz éve a pályanyitó jakuzafilmek, az Erőszakos zsaru és a Forráspont tombolása után a Nyár, csend, tenger szelíd tengerparti elégiája lepte meg a közönséget, úgy vált mostában filmről filmre: a Tűzvirágok véres líráját a Kikujiro derűs pikareszkje, a TestVér fékevesztett jakuza-maffiacsatáját pedig a Bábok érzelmes melankoliája követte.
A Bábok megejtően tiszta sodrású példázat a halhatatlan szerelemről, az érvényesülés és a lemondás csapdáiról. Egyszerűsége nem rejt turpisságot, áttételesen kibontható tanulságot. Kulturális utalásai és szimbólumai könnyebben nyílnak meg a japán, mint a nyugati nézőnek, ám a példázat maga egyetemes. Szerelmi áldozathozatal-történetei mesébe illően egyszerűek és tételesek. Nincs szüksége bonyodalmas jellemábrázolásra, hőseinek cselekedeteit mindig egy-egy alapmotívum, érzelem, érdek, ösztön diktálja. Matsumoto szülői parancsra fordul el szerelmétől és választja főnöke leányát, majd a bűntudat hajtja vissza a sikertelen öngyilkosságból tompaságba, félkegyelmű-létbe zuhant Sawakóhoz. Az öregedő jakuzavezér ifjúkorában szintén faképnél hagyta szerelmét és hátat fordított a kétkezi, gyári munkának, hogy harminc kemény, gyilkolással töltött év után visszatérjen a parkba, ahol kedvese azóta is minden szombaton ebéddel várja. A harmadik epizód popsztár hőse egy baleset után lép ki a médiacirkuszból: a magányba húzódó, félvak leányt csak leglelkesebb rajongója követi a névtelenségbe.
Érvényesülés, siker, gazdagság, népszerűség áll az egyik, odaadás, lemondás és áldozathozatal a másik oldalon. A Bábok szereplői végletes és végzetes döntéseket hoznak, és hogy ez ne tűnjön irreális, befogadhatatlan viselkedésnek, ahhoz a történet és a látvány stilizációjának finom játékára van szükség. Kitano filmje a valószerűség és az álomvilág közötti zónában játszódik, melyben a hétköznapi, racionális szabályok helyét az érzelmek logikája veszi át. Nem az a kérdés, hogy megéri-e otthagyni a karriert a szerelem kedvéért, érdemes-e évtizedeken keresztül várni a hűtlen szeretőre, véres öncsonkítást vállalni azért, hogy az addig megközelíthetetlen kedves végre közel engedjen magához – az észelvű, ésszerű megközelítéssel nem jutunk közel a Bábok hőseinek csapdahelyzeteihez. Kitano példázatai sarkítottak és fájdalmasan egyszerűek. A halhatatlan szerelemről mesél, történetei azonban halállal, és nem happy enddel végződnek. A szerelmi áldozathozatalokból hiányzik a beteljesülés. Mindhárom epizód szerelmespárjának a történetét az a pillanat pecsételi meg végzetesen, amikor addig szétváló, külön utakra kényszerülő életük találkozik. Ezeket a találkozásokat mindig az egyik szerelmes döntése előzi meg, melyben lemond, kilép korábbi életéről, és a már hosszabb ideje a hétköznapok racionális világán kívül, az álmok, szenvedélyek és vágyak valóságában élő kedveséhez csatlakozik. Matsumo szó szerint és képletesen Sawakóhoz kötözi a sorsát, az idős jakuzafőnök szakít a bandaharcokkal, Nukui otthagyja állását, hogy a szeretett lánnyal legyen. Együtt vannak, mégsem lehetnek igazán egymásé. Matsumo kommunikálni sem képes szerelmével, a jakuzafőnököt lelövik az utolsó pillanatban, Nukui pedig szótlan kísérője lesz csupán az énekesnőnek.
Sem egyik, sem másik oldalon nem teljesül be az áldozathozatal. Sawako öngyilkossági kísérletével visszaszerezte ugyan kedvesét, cselekedetének azonban ára van, s végzetes sérülésével azt ő maga fizeti meg. A második epizód elhagyott kedvese harminc éven keresztül jár ki a parkba magányosan, kezében a két adag ebéddel, kitartása és odaadása végül mégis puszta formává, üresen ismétlődő szertartássá válik: amikor feltűnik előtte egykori kedvese, nem ismeri fel, csak egy barátságos öregembert lát benne, akinek a kedvéért érdemes feladni évtizedes, viszonzatlan szerelmi áldozatát. Éppígy a harmadik epizód hőseinek a sorsa is akkor fordul végzetes drámába, amikor kilépnek saját korábbi világukból és egymáshoz fűzik az életüket.
Összetartozás és különválás drámájában mintha nem a szerelem, hanem a végzet teljesülne be. Ez azonban túlságosan hideg, racionális értelmezés, Kitano is fenntartja az átmenet lehetőségét földi és égi szerelem között, amennyiben a szerelmesek, vagy valamelyik szerelmes halála az áldozatteljes beteljesülést jelentené, s így, a racionális, hétköznapi világon kívül nyerné el az áldozat az értelmét.
A Bábok nem sulykolja a néző fejébe a maga igazát és tanulságát. Kitano melankolikus szépségű allegóriákban mesél a mulandóságról, s ehhez nemcsak a japán táj és a négy évszak összes színét és árnyalatát, hanem a világhírű divattervező, Yohji Yamamoto elképesztő, elvarázsolt ruhakölteményeit is felhasználja. Ezek a kosztümök vagy beleolvadnak a tájba (amikor a piros ruhás, összekötözött szerelmesek a cseresznyevirágos, tavaszi erdőben járják végzetes és végtelen útjukat), vagy épphogy kiragadják hőseiket a hétköznapok konfekcióra szabott világából (nincstelen koldusok nem ilyen öltözékben kukáznak). Mindaz, ami első pillantásra harmonikusnak, kiegyensúlyozottnak, tökéletesen szépnek és logikusnak tűnik, közelebbről vagy kívülről nézve egészen más képet mutat. A Bábok példázatai és a látványszervezés rafináltan sokrétegű harmóniái ezt a belső feszültséget vezetik végig a történeteken. Állandóság, véglegesség és mulandóság kísért az állóképszerű kompozíciókból kiinduló lassú mozgásokban, a három epizód egymásba úszó történetében, az összekötözött szeretők, a vándorló, vak szerelmesek és a padjáról ki nem mozduló, kedvese helyét csökönyösen őrző asszony példázatában.
Nem véletlen, hogy kevés a zsúfolt, nagyvárosi helyszín a filmben, a Bábok ugyanis a hatékonyság és racionalitás bűvöletében élő, modern világon kívül játszódik: tengerparton, erdőszélen, az örök hó világában; hősei kilépnek, kifelé tartanak a hétköznapokból. A vándorlás és a világból való kilépés Kitano korábbi filmjeinek is alapmotívuma: a Nyár, csend, tenger bressoni egyszerűségű elégiája éppúgy vízpart tágas panorámájára épült, ahogy a Tűzvirágok kegyetlen szépségű zárójelenetének is kulcseleme a tengerpart időtlen magánya és nyugalma. Kitano általában egyszerű és könnyen átlátható történeteket szervez körkörösen visszatérő motívumokkal és párhuzamokkal izgalmassá tett elbeszélőszerkezetbe. A Bábok egymásra rímelő epizódjai az ismétlés és a visszatérés logikája alapján rétegződnek egymásra, és vezetik az első történet hőseit a világból kivezető ösvényen, szerpentinúton mind magasabbra – s ezáltal egyre távolabb a hétköznapoktól. A szerelmesek viselkedése meglepő és mulatságos a józan és céltudatos városlakók számára. A pénzből, anyagi javakból kifutott, koldusként a városszélen, a hegyekben tengődő Matsumoto és Sawako kettőse fura kísértetként járja a vidéket, ahogy a minden szombaton a padon ücsörgő asszony is különc látványossága a környéknek. A második epizód énekes hőse a popzene látványosan zakatoló, sztárcsináló gépezetéből zuhant ki: a baleset után, sérülten, betegen érdekes lehet, de igazán sikeres már nem, ezért inkább a teljes magányt és visszavonulást választja – és ez a döntés majdnem ugyanolyan fura a környezete számára, ahogy Nukui barátai sem értik meg, miért dobja el egy tisztes állással bíró közlekedési rendőr egész korábbi életét a vak szerelem kedvéért.
A tisztánlátás véres paradoxona lenne mindez? Lemondás és öncsonkítás aszkéta parancsa? A megtisztulás parafrázisai? Ezekkel a hősökkel nehéz mit kezdeni, ősi legendák és középkori színművek példázatai térnek vissza emberszabású bábfiguraként a nyugatosodó, modern Japánban. A Bábok nem ítélkezik, és nem állítja hőseit piedesztálra. Kitanótól kevés dolog áll távolabb a prófétai kinyilatkoztatásnál; körülrajongott médiasztárként alakítója és ismerője a modernizálódó Japánnak – miközben filmjeiben (és a hírek szerint jónéhány könyvében, publicisztikájában) épp az uniformizálódás, a hagyományokról való lemondás paradoxonjai foglalkoztatják. Szomorú szépségű film a Bábok. Rendezője nem beletörődően regisztrálja az értékek elmosódását, de nem is harcosan szegül szembe az átalakuló világgal. Csatározásokon túl, érzelgősségen innen, a csendes szemlélő melankóliája az övé.
