"Pályám története" című megemlékezésében így kezdi életrajzát Szentgyörgyi István: "Születtem 1842-ik év februárius 20-án Diósjenőn, Nógrád megyében. Atyám: nemes Szentgyörgyi István diósjenői jegyző volt. Fiatalkorában ő maga is kedvelője volt a szépművészeteknek, gyermekkoromban sokat hallottam őt a színészetről beszélni. Atyám hajléka, mint sokszor elbeszélgette, mindig barátságos tanyát nyújtott a régi vándorszínészeknek. Vándorszínész koromban ha néha-néha hazalátogattam, sokszor mondogatta Édes Anyám, Oh fiam, Pista, vajon látnak-é téged oly szívesen egy-egy háznál, mint amily jó szívvel megtraktáltam én azokat a régi színészeket?!… Olyan falutfutó gyerek két emberöltőben sem terem, mint amilyen magam voltam. A kasza, kapa, ekeszarva, gereblye, lovaglás, kedves volt nékem."
Debrecenben tanult, ott, ahol E. Kovács Gyula is nevelkedett. A híres debreceni Cantus-nak, mint afféle hangos gyerek, mind végig tagja volt, sőt a diákzenekarban mint másodfuvolást szintén alkalmazták. Azután Alsódabasra került rectornak, de nem volt ínyére a gyerekek oktatása. Megszökött hát Alsódabasról, ott hagyta a rectori hivatalt, s egyenesen Kassára ment, ahol E. Kovács Gyula beajánlotta Latabár Endre színigazgatónak. A kontraktus pedig ennyiből állott: az igazgató úr végigmustrálta a jelentkező diák-embert s így szólt hozzá:
– Látom, amice, hogy azt a húsdarabot, ami a szájában van, jól tudja forgatni. Hát maradjon itt.
Így lett színész Szentgyörgyi Istvánból. Játszott mindent: öreget, fiatalt, népszínműénekest, operettbuffót, később még operákban is föllépett. Szép csengő hangja volt. Tíz évig járta az országot, játszott Budán, sőt Pesten is a Nemzeti Színházban, 1871-ben pedig E. Kovács Gyula ajánlatára Fehérváry Antal a kolozsvári Farkas utcai színházhoz szerződtette. Ott azután megragadt. Sohasem kívánkozott el. 1923-ban megírta "emlékeit" s ebben ezt olvassuk:
"Kolozsvárt felléptem 1871. April 14. "Csizmadia mint kísértetben" Sass István szerepében. Ez idő óta folytonosan Kolozsvárt vagyok. Voltam én itt minden. Népszínműénekes, operett-énekes, apaszínész, jellemszínész, intrikus, komikus, rendező, operett-rendező, opera-rendező. A színház történetében nagy és sok változásokat megértem, sok igazgatást átéltem, mindegyikkel megegyeztem, mert hő vágyam volt mindig Kolozsvárt maradni… Ötvenkét éve, mióta állandóan a kolozsvári színház kötelékében vagyok. Voltak nemes áldottlelkű intendánsaim, voltak szeszélyes, vállalkozó-igazgatóim. Kevés bajom volt velük, nekik is velem. Dolgoztam, tűrtem. Ez a majdnem két tized esztendő pedig, mióta dr. Janovics Jenő az igazgatóm, mint pázsitok közt elsurranó patakocska, szélkavarta hullám nélkül folyt le."
Három évtizednél hosszabb időt töltöttem együtt Szentgyörgyi Istvánnal a kolozsvári színpadon. Voltam pályatársa, művezetője, igazgatója. A lelkébe nézhettem ennek a drága, kedves "parasztnak", aki barátságával tisztelt meg.
Mindig az volt az érzésem, hogy Szengyörgyi főfoglalkozásának a föld művelését tartotta és mindenekfölött való kedvtelése a föld áldásaiban való gyönyörködés volt. A föld volt az öröme, szerelme, élete célja. A mesterséges világot, a színpadot egy kissé lenézte. Nem tartotta komoly elhivatásnak a komédiázást. Nem is komédiázott soha életében, önmagát, egyszerű paraszti lényét adta beszédében, megjelenésében, tempós mórikálásában, még akkor is, ha frakkba öltöztették. Ellenállhatatlanul és groteszkül mulatságos volt például a Vasgyáros Moulinet-jában. Luciferje is lassú mozgású, meggondoltan beszélő, furfangos és gonosz magyar paraszt. De hát ez nem az ő hibája volt, hanem a színház szegénysége. A színháznak sohasem volt módja ahhoz, hogy csak ritka ünnepi alkalomra tartogassa Szentgyörgyit. "Tag" volt, akinek munkaerejét ki kellett használni. Vannak különleges drágakövek, amelyek csak bizonyos foglalatban hatnak. A színpadnak ilyen különleges ékessége volt Szentgyörgyi, akit mindennap más, sokszor hozzá nem illő foglalatba öltöztettek. Nem tudott színlelni, olyan természetesen beszélt, mint ahogy a szőlőjében, vagy ahogy borozgatás közben szokott. A 90-ik éve felé járt már, amikor egykedvűen jelentette be nekem, hogy nem bánná, ha egyszer-egyszer más játszaná el a szerepét. Ezzel könnyen megbékült, lemondott a színpadi szerepeiről, vállát vonogatva. De azt ugyanakkor csaknem sírva panaszolta, hogy egy-egy vastagtörzsű, vén fát kellett kivágnia, s megfájdult tőle a dereka. Nem bírja már úgy, mint régen. Hogy a földi munka fárasztotta, az a szívébe nyilallott. Próbára izgága hangulatban, rosszkedvűen, zsörtölődve jött, de ha nem volt próbája, egész napra kimehetett a szőlőjébe kapálni, vállán szerszámjával, oldalán tarisznyájával, amelyben rendszerint hat alma és húsz dió volt (ez volt a délebédje), akkor sugárzott a jókedvtől, vidáman lépkedett a Donáth úton végig. A sok színpadi próbát különben sem szerette, s egyszer kebelbarátja, Szeszák kocsikészítő még meg is bosszantotta. Mindennap reggel 7 óra után találkozott vele éppen a vashídon. Szentgyörgyi a színház felé, ő pedig a műhelye felé ment olyankor. Mindig megkérdezte tőle, hogy:
"Hová mégy, Pista?"
S a felelet mindig ugyanaz volt: "Próbára."
Szeszák uram csak csóválta a fejét, nem értette a Pista bácsi konokságát. Egyre próbálgat valamit, ami bizonyára nem sikerül neki. Egyszer azután nem állotta meg s amikor Pista bácsi megint csak azt válaszolta, hogy: "Próbára" – kitört belőle a méltatlankodás:
"Hát mit erőlködöl annyit? Egyszer-kétszer próbáld meg, de ha nem sikerül, hát hagyd abba."
Ezek a jámbor iparos-polgárok voltak a Szentgyörgyi társasága. Ha hazajött a szőlőjéből, vagy este játék után velük ült a megszokott kiskorcsmában, Bodónénál, a Széchenyi téren, bizony nem vetette meg az italt.
Barcsay Domokos, a "fejedelem" is meginvitálta olykor-olykor próbák után egy néhány pohárka finom italra. Pista bátyánk nem kedvelte ugyan az úri társaságot, sokszor dohogta, hogy nem szeret nagyurakkal egy tálból cseresznyét enni, de Barcsay Domokos kivétel volt. Bohém volt, tréfás kedvű, mindig évelődő, a komédiásnépet imádó, közvetlen egyéniség, akiből társaságban sohasem ütközött kis a fejedelmi vér gőgje.
Egy délelőtt a Farkas utcai színház platánfái alatt sétálgattam, a szerepemet olvasgatva, jelenésemet várva, odabent Zola "Pálinká"-jának főpróbája folyt. Este ment a darab. Megyeri rendezte. Arra haladt Barcsay Domokos s kérdi tőlem, hogy mit próbálnak a színpadon? Megmondtam: a "Pálinká"-t.
"Pista játszik-e benne?" – kérdi tovább.
"Játszik – mondom – az Aranyszájút játssza, az egyetlen alakot, aki szigorú antialkoholista, a józanságot prédikálja, és elrettentő képeket fest az alkohol pusztításáról."
A Barcsay Domokos finom, szellemes arcán egy futó mosoly jelent meg. Nem szólt semmit. Várt. Sejtettem, hogy valami tréfa van kialakulóban, mert a fejedelmet úgy ismerték, hogy az egyetlen dolog, amit az életben komolyan vesz, a tréfa, az egyetlen dolog, amire érdemesnek tartotta az idejét vesztegetni, másoknak megtréfálása. Legendák szárnyaltak azokról az elmésségekről, azokról a szikrázó ötletekről, amelyek mind az ő agyában születtek.
Különben a színházhoz családi kapcsolatok fűzték, veje volt Korbuly Bogdánnak,(2) a híres örmény bankigazgatónak, a Pesti Hazai Takarékpénztár erdélyi vezérének, aki több ízben intendánsa volt a kolozsvári Nemzeti Színháznak. Barcsay Domokos, a fejedelmi vő, ezen a címen is sűrűn megfordult a színház tájékán, s különösképpen a mulatnivágyó színészeket tartotta bűvkörében. Nagyritkán E. Kovács Gyula is a mulató kompániába került, de őt még Barcsay is respektálta, s megkímélte évődéseitől. Különben is E. Kovács Gyula nem tartozott a duhaj ivók közé. Szerette a jó bort, el is szórakozott hajnalig a vendéglői asztal mellett, Petőfi verseket és saját költeményeit szavalgatta, el-elénekelt mély, zengő bariton hangján egy-egy régi magyar nótát, de nem virtuskodott italozás közben és a tivornyázók elcsöndesedve áhítatosan hallgatták.
A fejedelem tehát várt a színház platánfái alatt, én pedig egy fához támaszkodva lapozgattam a szerepemben s titkon őt figyeltem, amint fel és alá sétált. Puha, ringó járása volt, a kezében vékony sétapálca, amelyet az ujja között forgatott, a fején zsirardikalap. Finom arcél, kissé előreugró orral, ritkás körszakállal, a homloka beszédesen okos, a halántékán olyan átlátszó a halavány bőre, hogy a hajszálerei mind kiütköztek rajta. Fejedelmi vér, fejedelmi sarj. Erdélyi fejedelmek utóda. Ragyogó ész. És ahelyett, hogy egy nemzet vezére lenne politikában, kultúrában, társadalmi életben, beéri azzal, hogy az országgyűlésen sziporkázóan ötletes közbeszólásaival megkacagtatja a honatyákat, hogy a társadalmi életben elmésségével, elragadó társalgási készségével mulattassa a körülötte állókat, hogy a kultúrában nagy tivornyák, híres dáridók ünnepelt hőse legyen.
Szomorú, magyar sors, hogy a vezérségre hivatottak, a fejedelmi ágról sarjadók így fecsérelik el tarsolyuk gazdag tartalmát.
Ezen gondolkoztam és nézegettem a türelmesen várakozó fejedelmet, amikor egyik színész kartársam mellém húzódott s csöndesen elmondott egy vidám történetet, ami nemrégiben történt: a nagy őszi gyakorlatokra Bánffyhunyad környékén készült az osztrák magyar hadsereg s a legfőbb hadúrnak, Ferencz Józsefnek, a Bánffyhunyadi Barcsay kastélyban jelöltek ki szállást. A régi, kissé elhanyagolt kastélyt azonban át kellett alakítani, hogy alkalmas legyen a király elszállásolására, s a fejedelem fölkereste apósát, Korbuly Bogdánt, hogy az átalakításhoz megfelelő pénzösszeg engedélyezését kérje. Az örmény vezér azonban húzódozott, kibújt belőle fajának virtusa, a takarékoskodás ösztöne, a fogát szívta s nagynehezen végre tízezer forintot volt hajlandó áldozni a vendéglátásra. A fejedelmi vőben felforrt a kartársi érzés fejedelmi vendége iránt, és büszkén, lesújtólag szólt a zsugori bankvezérre:
"Tudja meg, kérem, derék apósom, hogy a magyar királyt várjuk ám, nem az örmény császárt."
Idáig jutott elbeszélésében a bennfentes színészbarátom, amikor kilépett a kapun Szentgyörgyi. Frissen, elégedetten jött. Túl van a próbán, s jól mondta el tirádáját a részegség ellen. Barcsay megszólítja:
"Hová megy, Pista bácsi?"
"Haza, nagyságos fejedelem" – feleli jókedvűen Pista bátyánk.
"No, ne siessen – mondja Barcsay Domokos – kísérjen el, betérünk egy pohárka étvágygerjesztőre, meg egy kis malacpörköltre Bodónéhoz, azután hazaviszem én magát a kocsimon."
Pista bátyánknak nem kellett biztatás. Eltűnnek együtt. Mi történt, nem tudom. Csak azt látjuk este 6 órakor, hogy egy konflis áll meg a színház előtt, abból dülöngve száll ki Szentgyörgyi bátyánk, hangosan morfondéroz, káromkodik, s kiveszünk a szavából annyit, hogy:
"Ebadta fejedelem, hát nem berúgatott?!"
Valahogy feltántorgott az öltözőhelyére, de ott ültében elaludt. Az "Aranyszájú"-t pedig azon az estén nekem kellett eljátszanom.
Talán ez volt az egyetlen eset Szentgyörgyi pályafutásán, amikor fegyelemsértést követett el. Mert egyébként példásan kötelességtudó volt.
Azaz hogy még egyszer tanúja voltam annak, hogy a színpadot próbaközben, haragosan, káromkodva hagyta ott.
Én akkor már csak "névleges" igazgatója voltam a színháznak. Az új vezetőség éppen egy pesti rendezőt hozatott le, s az rendezte a Bánk bán-t. Átgyúrta, a szöveget javította, a jeleneteket össze-visszahányta. Úgy megrövidítette a tragédiát, hogy az előadás ne tartson két és egy negyed óránál tovább, nehogy megunja a közönség. A színészek persze szó nélkül követték az utasításokat, nem mertek szólani, mert hiszen egy "pesti" rendező parancsolgatott, de azután következett Tiborc jelenése. Szentgyörgyi nem volt ott. Már akkor ritkábban is játszott, elfelejtették értesíteni, hogy próbája van. Küldönc ment érte, de mire megérkezett, már éppen a harmadik felvonást próbálták. Szentgyörgyi gyanútlanul megy be Tiborc nagy jelenetére (ezt a szerepét úgy tudta betűtől-betűre, mint a Miatyánkot), s kezd játszani. Mindannyian lenyűgözötten figyeltük, mert ezt a jelenetet úgy játszotta az öreg, hogy egy nemzet panasza zokogott ki a szavából, keserűen, lázadóan. A nagy beszédéhez ér és bele fog a királyné elleni panaszába:
"Ő csordaszámra tartja gyülevész
Szolgáit! Éppenséggel, mintha minden
Hajszála egy őrzőt kívánna…
Ebben a pillanatban élesen csattan a pesti rendező fölényes hangja:
"Ez itt hosszadalmas. Itt nyolc sort kihagyunk, húzza ki Szentgyörgyi úr."
Pista bácsi megállt. Végigsimítja a kabátujjával homlokát, hogy talán álmodik. Körülnéz, hogy hol is van? Azután akkorát dobbant a lábával, hogy a deszkák megreszketnek alatta. S fuldokolva tör ki belőle a szidalom:
"Hogy kihagyjuk?! Kihagyták ám a maga agyvelejét "módern" úr-öcsém, amikor született… Kicsoda, micsoda maga, mi fán termett, ki fia-borja, hogy hozzá mer nyúlni Katona Józsefhez?…"
És áradt belőle a szó. De azokat már nem írhatom le.
Azután elment, döngő léptekkel, nagyokat fújva.
Összeült a bölcs tanács. Szentgyörgyi nélkül nem lesz jó előadni Bánkot. Rossz vért szülne. Kocsin siet a titkár Szentgyörgyi után, mondja neki, hogy nem marad ki semmi, minden úgy lesz, ahogy ő szokta. De az öreg kidobta a titkárt.
Másnap délfelé meglátogattam. Szokása ellenére ágyban találtam. A felesége már kint mondta, hogy:
"Nagyon felbosszantották maguk tegnap azt a vén embert, mert reggelig ivott s most nem akaródzik neki felkelni, csak dúl-fúl."
Bementem hozzá. Rosszkedvű volt. Morgott. Azután kezet nyújtott:
"Rád nem haragszom, kedves direktorom. Tudom, hogy te nem vagy oka. Csak azok a módernek."
Azóta alig jött a színház tájékára. Mikor születésének 89-ig évfordulóját ünnepelte a színház, akkor sem ment oda. Nélküle ünnepelték. Már akkor beteg is volt. Félévvel később ágynak dőlt. Sűrűn jártam hozzá, mert szeretett a régi színházi dolgokról elbeszélgetni. A színház derék orvosa, Reitter Arthur is nagy szeretettel kezelte, ápolgatta. Szerette őt Pista bátyánk, s csak úgy emlegette előttem, hogy a "kicsi Reitter". Egyszer elhívtuk hozzá a híres professzort, Elfer Aladárt, aki komolyan megvizsgálta és természetesen eltiltotta a pipától és az italtól. Ez nagyon elkeserítette. De két nap múlva, amikor meglátogattam, az asztalán ott volt a boros flaskó, szájában a pipa. Kérdőleg néztem rá. Huncutul mosolygott: "Te direktorom, az a kicsi Reitter nagyon okos ember. Azt mondta nekem, hogyha már 90-ik évemig pipáztam és iddogáltam, hát pipázzak csak tovább is, meg igyam meg naponként a félliter borocskámat. Az nem árt. Nem is árt. Igaza van a kicsi Reitternek."
A betegsége súlyosodott. De nem panaszkodott, csak azt fájlalta, hogy a szőlője árva marad, hogy nem mehet ki kapálni, szénát gyűjteni, mert fáj a dereka. Egy éjszaka megfordult az ágyában, a pipa kiesett a szájából. Elment, itt hagyott bennünket. Egyszerűen, póz nélkül, jajszó nélkül ment el, félelem nélkül, ahogy élt.
Amíg élt, mindig zsörtölődött, elégedetlenkedett, veszekedett, szidta a mindenkori igazgatóját, mint a bokrot, kellemetlenkedett a kollégáinak, de a kötelességét elvégezte és ha hozzá méltó, egyéniségéhez illő feladatot bíztak reá, talán öntudatlanul a színpad legnagyobbjai közé emelkedett. Úgy értem az öntudatlanságát, hogy ő maga sem tudta mérlegelni, milyen tökéletes volt egy-egy alakítása: a Peleskei nótárius, a Csikós, a Cigány, a Bánk bán Tiborca, a Tolonc Mravcsákja, a Tanítónő öreg Istvánja, a Liliomfi Szilvai professzora, a Piros bugyelláris Peták káplárja, az Aranyember Brazovics Atanáza, Ocskay brigadéros Szörényije, a Sárga csikó pusztabírója, Vén bakancsosa, a Pártütők öreg bírója.
A magyar földnek egy darabja elevenedett meg a lépései alatt ezekben a szerepeiben s a magyar lélek titokzatos gazdagsága, mélysége és virtusa nyílt meg a nézők ámuló szeme előtt kristálytisztán, átlátszóan. Lélegzetelállítóan hűséges és természetes volt minden hangja, minden mozdulata, a nézése, a járása. Én legalább ötvenszer láttam tőle a Cigányt, de amikor ötvenegyedszer láttam, akkor is kicsordult a nézőtéren a könnyem. Elfelejtettem, hogy színházban ülök, azt hittem, hogy a falu végén vagyok egy nyomorult cigányputri előtt, s véletlenül tanúja lettem egy sorssújtott vén ember fájdalmának.
Fiatal korában a klasszikus operettek buffó szerepeit is játszotta. Akik látták, dicsérik mókáit és áradó kedélyét. Én magam magyarízű szerepein kívül csak néhány Shakespeare-szerepében, a Hauptmann "Henschel fuvaros"-ában, a Suderman: "Pillangó-csatájá"-ban, Moliere: "Harpagon"-jában láttam. De sohasem tudtam attól az érzéstől szabadulni, hogy Kentje egy halálig hűséges, gazdája érdekét életével is megvédő, magyar uradalmi intéző, - hogy Henschel fuvarosa széles gesztusú, lassú mozgású magyar gazda, hogy Harpagon-ja a zsugori magyar kispolgárnak tökéletes mintaképe. Akármit játszott, magyarrá gyúrta azt, magyar volt minden ízében, magyar az eszejárása, mozgása, taglejtése is. Mindig eszembe jutott Goethe mondása:
"Shakespeare’s Römer sind doch eingefleischte Englander." (3)
Szentgyörgyit nem lehet csak azokon az intim anekdotákon át nézni, amelyek közül néhányat fentebb elmondtam.
Komoly, különös értéke ő a magyar színpadi művészetnek. Évtizedekig játszott együtt a Farkas utcai színházban majdnem minden este E. Kovács Gyulával. És mégis egészen más világban élt ez a két nagy színész. A nagy zenekarnak más-más hangszerén játszottak. E. Kovács Gyula a felhők fölött szárnyalt mindig. Szentgyörgyi pedig a földön vetette meg keményen a lábát. A játékát alig lehetett megkülönböztetni a természet titokzatos megnyilatkozásaitól. A magyar égalj távlata, a magyar föld fúvó, üdítő szele áradt le a színpadról, amikor megjelent. Ember volt, cicoma és sallang nélkül, mesterkéltség nélkül, mozdulataiban, hangjában, gesztusaiban, járásában, szeme villanásában. Művészi eszközei példátlanul egyszerűek s éppen azért puritánul nemesek voltak. Nem játszott, hanem élt a színpadon. Kis, jelentéktelen színfolt, de jellegzetes: soha életemben nem láttam úgy pipát tömni, rágyújtani, vagy szalonnát enni, ahogy ő szokta. Ahogy a tarisznyájából gondosan elővette a kenyeret, gyöngéden, a szemével simogatva, mert hiszen azt a föld adta, ahogy szelt belőle a csonka ujjával, ahogy a hagymát és bicskát elhelyezte a kezében, ahogy jóízű, hangos kortyolás után kétfelé megtörli a bajuszát, azt megtanulni nem lehet. Nem sietett, formásan, tempósan, mindennek megadva a módját. S a színpadon sem lehetett őt siettetni.
Egy jámbor vidéki polgár jellemezte akaratlanul legtalálóbban a Szentgyörgyi játékstílusát. Pista bácsi kérdőre vonta az illető polgártársat, hogy miért nem hívják őt is vagy egyszer vendégszerepelni, mikor pedig Kovács Gyulát olyan sűrűn viszik. Neki is jól esnék egy kis pénzmag. Megvakarta az örmény a füle tövét, s imígy vágta ki magát:
"Hát tudod, Pista bácsi, ha Kovács Gyula kiáll a színpadra aranyos, díszes ruhájában, kiteremtettézve s szaval olyan szépen, hogy a vendéglői terem falai megrepedeznek a hangjától, szájtátva hallgatjuk és bámuljuk őtet. Olyan, mint egy király. Királyt pedig ugyan ritkán látunk Szamosújváron. De rajtad mit bámuljanak? Az afféle parasztot, amilyen te vagy a színpadon, eleget látunk mi a földeken, piacon, műhelyekben, utcán, meg a boltokban."
A jámbor nem sejtette, hogy a legnagyobb dicséretet szórta Szentgyörgyi elé és éles vonalat húzott két színpadi stílus közé.
A Farkas utcai színháznak egyik legkiemelkedőbb és legjellegzetesebb művészalakja volt Szentgyörgyi István. A Farkas utcai színház szelleme nevelte őt, hiszen ifjú legény volt, mikor arra a színpadra került s hűségesen ott maradt addig a napig, amikor bezárták a színházat. A Farkas utcai színház szellemét vitte át az új Hunyadi téri színházpalotába s később, a megpróbáltatás éveiben a sétatéri szellős Színkörbe is. Úgy néztük mindig ezt az öreg színészt, mint a háborgó tenger közepéből kiemelkedő mohos, vén sziklát. Körülötte zúg a vihar, tajtékzó habok csapkodják, sikongó szélvész kapaszkodik belé, bömbölő hullámhegyek törnek meg rajta. A vén szikla áll ingathatatlanul, dacosan. Szélvész le nem dönti, vihar nem bírja le, mert mélyen bele van fúródva a talpa a tenger fenekébe: ezer színben pompázó, pazar szépségű drágagyöngyök titokzatos rejtelmei közé. Így zúgott egy hosszú életen át Szentgyörgyi művészete körül is a különféle "izmusok" vásári vihara. Kérkedve csapkodtak a művészi ízlés szeszélyes habfodrai. Felkapott a hír szele egy-egy hivalkodó hullámdivatot, sodorta fel-fel a magasba s körülkeringte tombolva, dicsőségét harsogva, ujjongva a táncoló habforgatag. De ím, egy pillanat és zuhanva loccsan szét a gőgös hullámhegy, a feledés kavargó örvénye nyeli el habocskáival együtt. Hová lett? Ki emlékszik rá, hogy volt? De a vén szikla ott áll az örvény felett nyugodtan, szilárdul, gyökere lenn van a mélyben, a magyar nép gazdag, kincseket rejtő méhében. Hite az igazság, győzhetetlensége a föld rögéhez való hűsége. Amire felesküdött, azt a szentséget szolgálta 70 esztendőn át, ingadozás nélkül, viharban, vészben. A hajdani kincses várostól, ahová döcögős ekhós szekéren érkezett viseltes atillájában, hetyke pörge kalappal dús fürtjei fölött, ifjonti lelkesedéssel, – nem tudta őt elszakítani aranynak csábító csengése, hívogató hírnek hívságos hívása. A magyar néplélekből, ahová mélyen belefúrta művészete gyökereit, nem tudta őt kiszakítani a váltakozó ízlések divatos hóbortja, az új meg új művészi istenségek üvöltő dervis imádása.
Kolozsvár magyarsága minden évben megünnepelte születése évfordulóját. Közel járt már a 90-ik éve felé, de a Sárga csikó pusztabírójában ruganyosan, frissen ugrott az asztal tetejére és száz szál gyertya között ropta ott a csárdást a csaplároslánnyal, annyi kellemmel, annyi tűzzel, mint egy ifjú legény.
Hatvan esztendeig egész Erdélynek "Pistabácsi"-ja volt ő. A bácsi nem az öreg kor előtt való tisztelgés, hanem a szeretet becéző simogatása. Mindenkinek, gyermeknek, férfinek, öregnek, fiatalnak, serdülő lánykának és vénasszonynak, mágnásnak és parasztnak, püspöknek és fűszeresnek Pista bácsi-ja volt ő. Mindenki jogot formált hozzá. Hatvan esztendőt töltött egyfolytában a kolozsvári színházak színpadain. De csak a színlap nevezte hivatalos komolysággal Szentgyörgyi Istvánnal. A közönség és a színpad apraja-nagyja csak egyszerűen Pista bácsinak tisztelte, ha a felvonások végén tapsolták s a függöny elé szólították, csak úgy családiasan "Pista bácsi!"-t kiáltottak. Azok is, akik sok évvel idősebbek voltak, mint ő. Egy hosszú életen át szórta szíve kincsét önfeledten, pazar bőkezűséggel, fénylő aranynál drágább kincseket. S mégsem fogyott gazdagsága. Sőt nőttön-nőtt, mindig gyarapodott, s amit ontott magából, mindig színesebb lett és értékesebb. Minél mélyebben hatol a bányász a föld gyomrába, amit felhoz, annál dúsabb drágaság.
Amikor a történelem kereke végigrobogott ezen a földön, amikor idegen hatalom lett úrrá fölöttünk, ennek az öreg színésznek a neve zászlóvá vált. Zászlója lett az ingathatatlan hűségnek, a föld rögéhez való ragaszkodásnak. Neve emlékeztető volt és vigasztaló. Emlékeztetője a múltak dicsőségének, az erdélyi színjátszás tiszta hagyományainak. Vigasztalója és tilalomfája azoknak a kishitűeknek és elbúsultaknak, a csüggedőknek, akik nehéz időkben tikkadtan nyúltak a vándorbothoz.
Prometheusról regéli az évezredes mitológia, hogy látván az embereket, akik gyötrődötten botorkálnak a vak sötétségben, védtelenül dideregnek a dermesztő hidegben, szívettépően jajgatnak a nyirkos barlangok fekete mélyében, fellázadt Zeusz ellen, ellopta az isteni tűz egy szikráját, levitte az embereknek, s a világosság és meleg áldása szállott a szikrával minden barlangba, viskóba, úttalan utakra, emberi tanyákra.
Ennek az öreg színésznek szívekincsei is így lopakodtak be az elcsüggedés idején paloták termeibe, kunyhók homályába, iskolák padjai közé, emberek lelkébe és gyújtottak, világítottak, melegítettek.
(1) In: Janovics Jenő: A Farkas utcai színház. Budapest, 1941. Singer és Wolfner. 145-164. p.
(2) Korbuly Bogdán volt az, aki az eredeti Nyári Színkört ácsoltatta (fából) 1874-ben.
(3) Shakespeare rómaiai valójában tőzsgyökeres angolok.
