Fotó:
Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet
65 Kbyte

Poór Lili 1910. szeptember 20-án a Baccarat női főszerepében lépett fel először, és azóta a színház jó- és balsorsában mindvégig kitartott Kolozsváron. Hódító megjelenése, sugárzó értelmessége, fiatalságának varázsa, zengő és szárnyaló hangja, kivételesen tiszta, gyöngyszerűen pergő beszéde azonnal lekötötte a közönség figyelmét. Hosszú éveken át újra és újra felbukkanó, már szinte sztereotippá váló megállapítása volt a kolozsvári színházi bírálóknak, hogy "Poór Lili a legszebben beszélő magyar színésznő." Kezdetben szende szerepeket játszott, akkoriban Hettyey Aranka volt a hősnő. A modern, ideges leányok belső vívódásainak kevés hozzá hasonló lélekformálója volt magyar színpadon. Ízlése külsőségekben is divatot irányított a társaságokban. Később egyre mélyült művészete, a nagy tragédiák hősnőszerepeit sorra vette át, és a klasszikus műsor legbiztosabb oszlopává erősödött. Amikor pedig keresztülrobogott Erdélyen a végzet szekere, amikor idegen járom alá kerültünk, nem hagyta el helyét, holott családi kötelékei, művészi pályafutásának felívelése Budapestre szólították. A fővárosi színházak hívó szavát mindig visszautasította. A kolozsvári közönség kitüntető szeretetét hűséggel viszonozta: a saját érdekét feláldozva, sorsát a kolozsvári színház hányt-vetett hajójához kötötte. Nemzeti érzése fűtötte, s akkor emelkedett munkája kultúrtörténeti jelentőségűvé.

Látva azt, hogy a kolozsvári színház valamennyire biztonságos vizeken evez már, meglazította ott kötelékeit, nem vállalt állandó szerződést, hanem városról városra, községről községre vándorolt, éjjel-nappal utazva, mindenhová ellátogatott, ahol magyar színtársulatok vergődtek, Kolozsvárra pedig szintén csak vendégként jött haza. Minden színházban, bódéban, mozihelyiségbe száműzött vándortársulatoknál föllépett híres szerepeiben, biztatott és lelkesített. Példátlan népszerűsége a legnagyobb városban éppen úgy, mint a legkisebb községben olyan magyar közönséget, olyan tömegeket vonzott a színházba, amelyek egyébként letargikusan, mindenbe beletörődve, fásultan nézték a magyar színészet élethalálharcát. Zsúfolt nézőtéren tapsoltak, izzottak, lelkesedtek a magyarok a megszállott Erdély minden színházában, amikor Poór Lili föllépett. S ezek a föllépések új életet leheltek a küszködő színészek kitartó erejébe is: tudták egész Erdélyben, hogy Poór Lili sohasem fogad el tiszteletdíjat föllépéseiért, abból kapták a szegény kollégák elmaradt fizetéseiket.

Ezt a termékeny és lelkes magyar propagandát persze nem nézték jó szemmel a megszálló román hatóságok, és az üldözések legfurfangosabb eszközeivel igyekeztek gátat vetni ezeknek a körutaknak. A magyar színésznő azonban nem törődött az egyre kellemetlenebb formában jelentkező zaklatásokkal, folytatta útját. Egy éjszaka azután Soborsinnál, a vasúti állomáson kémkedéssel vádolva letartóztatták, s erős katonai fedezet mellett Kolozsvárra szállították. Kétnapi hányódás után súlyos betegen, igen magas lázzal érkezett Kolozsvárra. Egyenesen a belgyógyászati klinikára szállították. A diagnózis szomorú volt: kiütéses tífusz. Elkülönítették, és Jancsó Miklós, Elfer Aladár és Purjesz Béla professzorok gondos kezelése megmentette életét. Hosszú ideig tartó betegsége alatt szobája előtt szuronyos román katona őrködött, nehogy megszökjék a "kém". A kórházból katonai fogdába vitték, de bizonyítékok hiányában szabadon bocsátották.

Alighogy erőre kapott, folytatta vendégkörútját éppen ott, ahol meg kellett szakítania: Aradon. Ebben a szép, nagy, pezsgő életű magyar városban akkor a hírhedt és rettegett Gritta Ovidius volt a mindenható rendőrprefektus. Azelőtt őrmester volt az osztrák-magyar hadseregben.

1922. január 14-én történt: a színházban a Kaméliás hölgy előadása folyt. Az utolsó felvonás alatt két gyanús külsejű, rosszképű ember jelent meg a színpadon, s felszólították Gautier Margitot, hogy a prefektus úr parancsára kövesse őket a rendőrségre. Poór Lili hozzá volt az ilyen zaklatásokhoz szokva, nem lepődött meg, vállát vonva biztatta őket:

– Megyek. De várjanak egy fél óráig itt a színpadon, előbb meg kell egy kicsit halnom.

A detektívek megrökönyödve néztek rá, de felelni sem volt idejük, mert a függöny felgördült.

Előadás után Gritta prefektus úr, aki kéjjel szokta önmagát "Scarpia" névvel megtisztelni, vallatóra fogta Poór Lilit. Bizonyítékokra hivatkozott, amelyek azt igazolták, hogy a magyar honvédség "T" osztályának kémkedik. Tanúkat is hozatott fel a fogházból, megfizetett börtöntöltelékeket, akikkel szembesítette a vádlott színésznőt. A kihallgatás hajnalig tartott. Másnap a hirdetett vendégjáték elmaradt, s a városban futótűzként terjedt el, hogy Poór Lilit ismét letartóztatták, azért nem léphet fel. Én akkor éppen Lugoson voltam; Kovács Imre társulatának súlyos válságát kellett elsimítanom, este pedig a színházi előadás előtt bevezetőt tartottam a magyar színészet múltjáról és feladatairól Erdélyben. Előadásom után kaptam az aradi színháztól telefonértesítést, hogy letartóztatták Poór Lilit.

Caius Brediceanu, Románia volt bécsi követe, akkor Erdély minisztere éppen Lugoson tartózkodott; a késő esti órákban felkerestem őt, és rendeletet kértem az aradi prefektushoz, azután gépkocsira ülve egyenesen Aradra siettem. Ott – mint az Erdélyi Magyar Színészegyesület elnöke – fölkerestem a vérszomjas őrmester-prefektust, s felmutatva Caius Brediceanu levelét kérdőre vontam, mi jogon tartja fogságban a Magyar Színészegyesület egyik tagját. A prefektus úr lármás hangon kezdte, de amikor nyugodtan figyelmeztettem, hogy ajánlólevelemmel egyenesen Bukarestbe utazom a miniszterelnökhöz panaszra, s ha kell, a külföld közvéleményét is felvilágosítom erről a basáskodásról, azt füllentette, hogy elfogta a magyar kormánynak azt a titkos parancsát, amelyben az erdélyi magyar színházakat propagandamunkára hívja fel. Ez a parancs a fiókjában van, mondotta, azonban ismételt felszólításomra sem volt hajlandó azt felmutatni. Látván, hogy ezzel a műveletlen és felfuvalkodott basával semmire sem megyek, szövetkeztem két ügyes és vállalkozó szellemű fiatal színésszel, Mészáros Bélával és Rubinszky Rafaellel. Harmadnap hajnalban az éber őr megjutalmazása árán egyszerűen megszöktettük a rendőri fogdából Poór Lilit, s autón, megállás nélkül Kolozsvárra robogtunk. Ott az állambiztonsági hivatal főfelügyelőjénél, dr. Bianu Jenőnél jelentkeztem, s oltalmát kértem a megvadult aradi rendőrhatalmasság túlkapásai ellen.

A Keleti Újságban vezércikket írtam az esetről, keményen megleckéztetve Gritta Ovidiust, aki négy elemi osztályt végzett, s őrmesteri rangból emelkedett Arad város rendőrfőnöki méltóságává. A lapot Aradon elkoboztatta ugyan Gritta úr, azonban a magyarok kézről-kézre adták, úgy olvasták. […]

Poór Lilit ez az aradi kaland sem félemlítette meg, járta tovább Erdély városait, csak éppen a Gritta Ovidius parancsnoksága alá tartozó helységeket kerülte el óvatosan. Mikor ennek a letartóztatásnak a trianoni Magyarországon híre terjedt, Beöthy László Budapestről igen meleg hangú levél kíséretében csábító szerződést küldött neki, de Poór Lili nem vállalta a mártír szerepét a megcsonkított, vérző országban, nem nyújtotta kezét jutalomért, hanem megmaradt dacosan Erdély földjén a sokszor magálmodott szabadulás beteljesüléséig.

Hűségét hűséggel viszonozta Erdély kincses fővárosa, mert kevés színésznőt övezett annyi szeretet és őszinte megbecsülés Kolozsvárott, mint Poór Lilit.