Jean A. Gili Federico Fellini Párizsban: a Bohócok Fellini életművében
Előadás a Zoltai Dénes tiszteletére a 75. születésnapja alkalmából rendezett konferencián


58 Kbyte

Sokszor mondjuk, hogy a film internacionális művészet, könnyen lép át az ország- és nyelvhatárokon. Az azonban mégis különösen szép, ahogyan Federico Fellini egy még hazájában is fordítást igénylő filmcímmel – Amarcord –, ha csak egyetlen szó erejéig is, becsempészte szűkebb pátriája, Rimini e szép, archaikus kifejezését a világtudatba. Nem lett belőle köz-szó, nem tapadt hozzá másodlagos jelentés, sőt, igen sokan az elsődlegessel sincsenek tisztában, mégis familiáris és ugyanakkor távoli, mint egy szép, napsütötte délután. A Riminiben létrehozott Fellini alapítvány folyóiratának is ez a neve. Emlékezem. Mi is emlékezünk az idén a tíz évvel ezelőtt távozott rendezőre. Az Örökmozgóban vetítéssorozattal, az Olasz Intézetben nemzetközi konferenciával. Az Amarcord című folyóirat persze nem várt a kerek évfordulóra. Ők már 2001-ben rendeztek ilyet, Federico Fellini: a kreativitás és a tudattalan címmel. Addig is, míg a nálunk megszületett tanulmányokból közölhetünk, és kedvcsinálónak Fellini nézéséhez s a róla szóló írások olvasásához, most részleteket közlünk az 'Amarcord' egyik tanulmányából. Nem a számos mélylélektani elemzésből, hanem egy olyanból, amely egy kevéssé ismert, de mint az írásból kiderül, nagyon is fontos Fellini film, a Bohócok tanulságait ajánlja megfontolásra.

"Induljunk ki egy nyilvánvaló tényből: a Bohócok nem másodrendű alkotás, és nem az eljövendő munkákat megelőlegező kommentár, mint a Rendezői notesz, amely a Mastorna utazásának befejezetlen terve és a Satyricon elkészülte között helyezkedik el, hanem központi mű, amelyet már egy jól megragadható trilógia első elemeként tarthatunk számon. A Bohócok, a Róma és az Amarcord alkotja ezt a hármast. Mintha a Bohócokban megtett Róma – Párizs útvonal bejárása után Fellini képessé vált volna arra, hogy visszatérjen Rómába, a Róma filmmel, sőt arra is, hogy az Amarcorddal megérkezzen gyermekkora Riminijébe, amely nyomokban már a Bohócok első részében is jelen van.

Felliniről írott életrajzában Tullio Kezich ezt állapítja meg: "Kulcs film, poétikai kiindulópontja mindannak, amit az utána következő filmekben láthatunk: a Rómában, amelyben megismétli a riportfilm-formát, és az Amarcordban, amely lényegében a Bohócok széljegyzeteként megkezdett gyermekkor-idézés folytatója." Alkotó rendezőként Fellini először a Rendezői noteszben jelenik meg. Ez ismétlődik a Bohócokban, jelzésszerűen a Rómában, és végül az Interjúban. Személyes jelenléte kölcsönöz különös jelentőséget a Notesznek és a Bohócoknak, mintha a festő bepillantást engedne a műtermébe, felfedne bizonyos titkokat, hangsúlyozna bizonyos alkotó folyamatokat, a valósághoz való csalóka kötődést, a képzelet szárnyalását.

....

Fehér clownok és Augustok

A film maga olyan, akár egy filozófiai tanulmány, tűnődés a lét értelméről. Tullio Kezich pontos meglátása szerint: "Shakespeare-t parafrazeálva, aki szerint a világ színház, az emberek pedig színészek benne, Fellini azt állítja, hogy a világ cirkusz és az emberek bohócok." A bohóc Fellini szerint az egyén tökéletes megjelenítése: minden duális ellentétpár kifejezője. Sőt, még tovább megy az ember skizofrén kettősségére utalva: "Amikor azt mondom: 'bohóc', tulajdonképpen az augusztra gondolok. A két figura tehát: a fehér clown és az auguszt. Az első maga az elegancia, a kecsesség, a harmónia, az intelligencia, a józanság. (...) Az auguszt a kisgyerek, aki bekakil, aki fellázad a tökéletesség ellen, berúg és hempereg a földön, egyszóval állandóan lázadásra csábít. A fehér clown és az auguszt a tanítónő és a kisgyerek, az anya és csibész fia, sőt, azt mondhatnánk, hogy az angyal a lángpallossal és a bűnös." Fellini kettéosztja a világot: Hitler fehér clown, Mussolini auguszt – jól megvilágítja ezzel a két diktátor között valóban létező különbséget. Vagy még tovább menve: XII. Piusz fehér clown, XXIII. János auguszt. Freud fehér clown, Jung auguszt. A továbbiakban megfigyelhetjük, hogy a Rómában és az Amarcordban a szereplők túlnyomó többségét visszavezethetjük az egyik vagy a másik karakterre. A páváskodó fasiszták, a népi bordélyok örömlányai, a varieté színészei és közönsége, az apa, az anya, a bolond nagybácsi és a nagyképű nagybácsi, Titta nagyapja, Biscein, a vak szájharmonikás valamennyien augusztok; az egyházfiak és a papok, az egész hierarchia egészen a pápáig, a tanárok, az arisztokraták, a büntetőként fellépő fasiszták, a luxusbordélyok prostituáltjai, a trafikos nő, ők mind fehér clownok.

Talán csak a Róma felfedezésére induló fiatal Fellinit és az Amarcord Tittáját nem tudjuk besorolni. Amikor Fellini az ösztönről, a szabadság ösztönéről beszél, válik nyilvánvalóvá, hogy szívesebben látja magát augusztnak, mint fehér clownnak. (...) Ennek ellenére a Costanzo Costantinek adott interjújában kijelenti: "Valójában azt gondolom, hogy auguszt vagyok, de ugyanakkor fehér clown is."

Valóban. Bár mindannyian magunk elé tudjuk idézni azt a különleges fényképet, amelyen Fellinit bohócként, vörös orral, az arcának a jobb oldalát fehérre mázolva, egyetlen vörös csíkkal meghúzva láthatjuk, nem feledkezhetünk meg a fehér clownnak a rendezői mesterség gyakorlásában megnyilvánuló vonásairól. (...) A film párizsi riportjainak készítése során Fellini gyakran kellemetlen partner. Felületes, mintha a gyökereitől távolra tett utazás untatná egy kicsit. (...) A találkozások mind az öregség és a halál jegyében zajlanak. A forgatókönyvben a párizsi rész ezzel a kommentárral indul: "Rövid, gyors képek Párizs legteátrálisabb, leggyászosabb arcáról." Ezt szinte dokumentum képsorok követik különböző clownokról és a narrátor, Tristan Remy megállapítja, hogy a leghíresebb fehér clown, Antonet, nem volt mulatságos, csak gátlástalanul erőszakos a partnerével, Bebyvel. Az éttermi vita a fehér clownok jelmezének szépségéről kiéleződik azzal kapcsolatban, hogy kik készíttették a jelmezeket, a feleségek, vagy a nagy divatkreátorok. Fellini ekkor beveti a fehér clownok divatbemutatóját, amelynek végén dühödt veszekedés tör ki a fehér clownok és az augusztok között.

" Egyszer csak ... – hangzik Fellini kommentárja – Remy azt kérdezte tőlem: végül is miért akar filmet csinálni a bohócokról? A cirkusz világa már nem létezik. Az igazi bohócok mind eltűntek. A mai társadalomban a cirkusznak már nincs semmi jelentősége. És hozzátette, hogy ennek így is kellett történnie." (...)

És valóban: Fellini minden kísérlete kudarcba fullad. Amikor Victor és Annie Fratellini és Pierre Etaix fogadják, a vetítő meghibásodik, a film pedig bennég. Az öreg clownok és a cirkuszigazgató, akiktől információkat akar szerezni, már teljesen "visszagyerekesedtek" vagy egyenesen "elhülyültek". A Rhummal készült felvétel túlságosan rövid nyersanyagra készül, amin lényegében semmi nem látható. Fellini arcátlanul beállít a francia televízióhoz is, de végül Rómában forgatja le azt a jelenetet, amely állítólag a francia irodában zajlott. A riportok végeztével Fellini megjegyzi: "Kis feszengést éreztem, mint amikor valami nem sikerül. Mint egy olyan utazás végeztével, amely nem vezetett sehová. Talán Tristan Remynek van igaza. Talán véglegesen eltűntek a bohócok." Az az érzésünk, mintha az egész riport csakis azért készült volna, hogy eljussunk a kudarc beismeréséhez, az impotencia igazolásához, hogy kérdésessé tegyük a komoly kutatás értelmét. Fellini a képzelet elsőbbségét állítja szembe a realizmussal; a római műteremben újjáalkotott cirkusz örömét a párizsi utazás unalmával. A végső előadást a műteremben rendezi meg. A bohócok eltűnését konstatáló kommentárja után tűzijáték robban: meghalt a bohóc, éljen a bohóc! Fellini, a mágus győzött.

(...)

Fellini jellegzetes kihívó gesztussal saját interpretációját adja a bohócmesterségnek. A hosszú befejező képsor gegek, mozdulatok, színek kirobbanó kavalkádja, amelyben a rendező tökéletesen kihasználja azokat a lehetőségeket, amelyeket Danilo Donati jelmezei és Nino Rota zenéje nyújtanak. A zenét a mester részben új melódiákból, részben korábbi saját és idegen témák felelevenítéséből állította össze. "Megpróbáltuk úgy egységesíteni ezt a heterogén anyagot – nyilatkozta a zeneszerző –, hogy ne lehessen semmilyen szakadást vagy kiegyensúlyozatlanságot érezni az én zeném és a létező melódiák vagy a korábbi Fellini filmekből vett részletek között. Az eredmény nagyon jó lett, igazi cirkuszi zene." Egy 1970 júliusában rögzített beszélgetésen (a filmet 1970 szeptemberében mutatják majd be a Velencei Fesztiválon) Fellini ismét hangsúlyozza: "A bohócok a szememben régen és ma is az emberként, emberi teremtményként való létezés mikéntjét testesítik meg." A Bohócok tehát kulcs a Fellini életmű megfejtéséhez.

(Fellini: Amarcord, rivista du studi Felliniani, 2001 december 3-4 szám)

Összeállította: Csantavéri Júlia

 

Az Örökmozgó Fellini programja www.filmkultura.hu/regi

A konferencia: Federico Fellini: Álom és valóság között

ideje: 2003 november 24-25-26
helye: 24-én és 25-én az Olasz Kulturális Intézet,
26-án a Pázmány Péter Katolikus Egyetem

Federico Fellini halálának 10. évfordulójára emlékezve a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Magyarországi Olasz Kulturális Intézet, nemzetközi konferenciát szervez a Budapesti Olasz Nagykövetség és a Federico Fellini Alapítvány támogatásával.

 

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső