A debreceni konferencián elhangzott egy mondat Grunwalsky Ferenctől, amelynek abszurd igazságára csak most kezdek ráébredni. Nincsen ma Magyarországon olyan foglalkozás, hogy kritikus - mondta az operatőr-rendező a kívülállók nagyvonalúságával. És valóban: amennyire én tudom, senkit nem foglalkoztatnak ma ebben az országban hivatásos filmkritikusként, nem fizetnek havonta x forintot senkinek azért, hogy egy-két hetente letegyen egy-egy bírálatot az asztalra. Minden egyes forintért meghatározott számú karaktert kell kipréselned magadból, ha arra adod a fejed, hogy a filmről gondolkozz vele. Nem azért fizetnek, hogy utánanézz és utánaolvass a dolgoknak, hogy összefüggéseket keress és találj, hanem hogy meghatározott terjedelemben elfogadható minőségű írást produkálj. Hadd tegyem hozzá, hogy miután a szerkesztők sem érnek rá vitatkozni veled, a közléshez szükséges színvonalat nem olyan eszeveszettül nehéz megütni.

Filmkritikák írásából akkor lehet megélni, ha hetente körülbelül hármat szétszór az ember különböző lapoknál. És akkor is nagyon-nagyon szerényen, gondoskodásra szoruló gyerekek és öregek nélkül. Így aztán érthető, hogy miért van olyan kevés aktív filmkritikus az idősebb nemzedékek soraiban, miért nem a nagy tudású, sokat látott szakemberek írnak filmekről, és miért jut a hozzám hasonló fiataloknak viszonylag nagy tér az írásra. Nem mondom, nekem kapóra jött, hogy akadt és akad még egy-egy rés a lapok nagyon is zárt világában. De azért az elgondolkodtató állapot, hogy az ember előbb-utóbb kötelezően választásra kényszerül: hajlandó-e sok mindent feláldozni azért, hogy megutáltassa magát egy csomó emberrel, vagy inkább keres egy "tisztességes, polgári állást" magának. A helyzet azért nem olyan rossz, amilyennek látszik. Gondoljunk csak a hasonlóan jól megfizetett tanárokra, akik még nárcizmusukat és agressziójukat sem élhetik ki nyugodtan szakmájuk gyakorlása közben.

A komolyabb filmes folyóiratokban a magyar filmművészetről közölt átfogó tanulmányok alacsony száma azonban azt mutatja, senkinek nem futja az erejéből arra, hogy passzióból dolgozatokat írogasson a témával kapcsolatban. A mellékesen űzött filmkritikusság nemcsak a tanulmányok elmaradásáért felelős. A bőrömön érzem annak veszélyét, hogy felületesen fogalmazok csak azért, mert úgy ítélem meg, hogy ennyi meg ennyi pénzért nem érdemes bizonyos időnél többet szöszölni egy kritikán. Egy frappáns fordulatért cserébe nem a legmegfelelőbb jelzőt használom, de nem javítom ki, mert "úgyis jó". Ítéletekkel viszont nem szabad játszani még akkor sem, ha esztétikai természetűek. Ha sietségből, hányavetiségből adódóan pontatlan vagyok, akkor honnan vehetném magamnak a bátorságot, hogy sietve és hányaveti módon elkészített filmek fölött törjek pálcát? A rendezők is nehézségekkel küszködnek, mint a kritikusok, hiszen legtöbben csak úgy balkézről gyakorolják a szakmájukat. Nekik sincs idejük végiggondolni a filmet, kísérletezni, minél pontosabban és eredetibben fogalmazni a film nyelvén, mert amikor hosszú várakozás után végre hozzájutnak a rendkívül szűkre szabott forrásokhoz, kénytelenek a lehető leggyorsabban leforgatni és összerakni művüket. Elidőzni, eltöprengeni sem a kritikusnak, sem a filmesnek nincs ideje. Tökéletesen egybevág minden: kényszeresen gyors termelés folyik filmkészítésben, kritikaírásban egyaránt.

A gyorsaság azzal jár együtt, hogy a filmtörténeti múlt megállíthatatlanul felejtésre van ítélve. Kinek van ideje arra, hogy régi filmeket nézzen? A kritikusnak folyamatosan új művekről kell írnia, mert az számít eseménynek. A rendezőknek a legfrissebb trendekkel kell lépést tartani, mert a közönség erre vevő. A kinematográfia múltját legtöbbünk videóról ismeri, mert másként nem elérhető. De ami látható volna a régi filmek közül, azt sem nézik meg a filmesek a moziban, mert nincs rá idejük. A százhúsz férőhelyes Örökmozgóban sohasem éreztem még azt, hogy a filmfőiskolások, a kritikusok és a rendezők koncentrációja elviselhetetlen mértéket ölt. Lehet, hogy még nem ismerem eléggé a szakma képviselőit?

Végül Balassa Péter szavait idézem, aki a következőket írta az irodalmi kritikával kapcsolatban: "Megfeledkeztünk arról, hogy az irodalmi kultúrának a társadalomban betöltött funkciója - végletesen és a társadalom felől fogalmazva - mintegy luxus jellegű, tehát hosszú távú. Éppen ennek a büszke fölöslegességnek az öntudata veszett el, aminek messzemenő következményei vannak. Az a társadalom, amelyik úgy >>dönt<<, illetve úgy alakul, hogy hovatovább nincs szüksége erre a luxusra, hanem kézzelfogható, gyors, napi eredményeket vár az irodalomtól, továbbá hogy nem mecénálja, hanem merkantilizálja... azt, vagy pedig ideológiai-politikai gyakorlótérnek: nyers eszköznek tekinti - az a társadalom még a hanyatlás pompájában sem részesül." (A kalóz méhek és a kas In: Hiába: valóság 73.o.)

Ezek a mondatok 1984-ben kerültek papírra, amikor még volt működőképes kultúrafinaszírozás. Ma már nincs. Rózsás a jövő.