Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

A kör című filmemért elnyert Kifejezés Szabadsága Díj tulajdonosaként fel szeretném hívni szíves figyelmüket arra, mi történt velem az Önök országában: egy olyan dolog, amely naponta megesik az Amerikai Egyesült Államokban. Annak reményében teszem ezt, hogy megismerhetem majd reakcióikat, amelyeket ezek az embertelen események kiváltanak. Hiszem, hogy jogosan vagyok kíváncsi annak a testületnek a reakciójára, amely ilyen díjjal jutalmazott, ahhoz a viselkedéshez mérhető válaszra, amellyel én és mások szembesültek és fognak ezután is. A filmemet Önök "csodálatosnak és merésznek" ítélték, így joggal kívánhatom, hogy az Önök Testülete és az amerikai média elég merész legyen ahhoz, hogy elítélje az amerikai rendőrség és bevándorlási hivatal kegyetlen cselekedeteit, és ez az elutasítás tudatosítsa az emberekben, mik történnek körülöttük. Máskülönben mit is jelentene egy ilyen díj elnyerése számomra? És miféle becsületbeli kötelességből kellene megtartanom? Akkor talán inkább visszaadnám Önöknek, hogy találjanak hozzá olyan valakit, akinek alakja inkább mérhető a szabadsághoz!

Abban a kis könyvben, amit szíveskedtek a díjjal együtt elküldeni, olvastam, hogy olyan jelentős filmes személyiség, mint Orson Welles is megkapta már ezt a díjat. Talán boldognak kellene lennem, hogy ez a nagy ember nem hallhatja már, hogyan viselkedik a rendőrség az országukba lépő rendezőkkel, emberekkel. Filmjeim társadalmi problémákkal és korlátokkal foglalkoznak, és a szociális kérdések megszállottjaként természetesen nem lehetek közömbös a világ bármely táján megeső rasszista, erőszakos, sértő és embertelen cselekedetekkel szemben.

Az amerikai rendőrség és politikusok cselekedeteit azonban természetesen elválasztom a kulturális intézményektől és személyiségektől, csakúgy, mint az amerikai emberektől, hiszen engem úgy tájékoztattak, hogy a filmkritikusok és a közönség az Önök országában nagyon jól fogadta a filmemet. Mindezek ellenére tájékoztatom a világsajtót a New Yorkban szerzett kellemetlen tapasztalataimról, és remélem, az Önök testülete , amely a kifejezés szabadságáért küzd, megfelelően reagál majd erre.

Április 15-én elindultam a Hong Kongi Filmfesztiválról a Montevideói és a Buenos Aires-i Filmfesztiválra a United Airlines 820. járatán. Ez egy harminc órás út a New York-i JFK repülőtéren keresztül, ahol két órás várakozás után lehet átszállni a Montevideóba induló gépre. Kívánságomra az említett fesztiválok szervezői mind ellenőrizték, kell-e tranzitvízum, és biztosítottak afelől, hogy nem; sőt, a légitársaság rendelte meg a jegyem New Yorkon keresztül. De még én magam is megkérdeztem a United Airlines személyzetét, hogy szükség van-e tranzitvízumra, és ugyanezt a választ adták. Ahogy megérkeztem azonban a JFK repülőtérre, az amerikai rendőrség az irodájába vitt és ujjlenyomatot akart venni tőlem, valamint fényképet akart készíteni rólam a nemzetiségem miatt. Ezt megtagadtam, és megmutattam a fesztiválokra szóló meghívóimat. Megfenyegettek, hogy börtönbe csuknak, ha nem engedek az ujjlenyomatot venni. Tolmácsot kértem és azt, hogy telefonálhassak.

Nem engedték. Aztán megbilincseltek, mint a középkori rabokat, rendőrkocsiba ültettek és a repülőtér másik részére vittek. Ott sok férfi és nő volt a világ minden tájáról. Újabb rendőröknek adtak át. Megbilincselték a lábamat és a többiekhez zárták a bilincsemet, akik mindannyian egy koszos padhoz voltak láncolva. Tíz órán keresztül kérdés és válasz nélkül arra kényszerítettek, hogy egy padon üljek, a többiekhez szorítva. Nem tudtam mozogni. Egy régi betegség tört ki rajtam, de senki nem vette észre. Újra kértem, hogy engedjenek New Yorkba telefonálni, de megtagadták. Nemcsak az én kérésemet utasították el, hanem egy srí lankai fiúét is, aki a mamáját akarta felhívni. Mindenkit megindított a fiú sírása: a mexikói, a perui, a kelet-európai, az indiai, a pakisztáni, a bangladeshi embereket, és én azon gondolkodtam, hogy minden országnak megvannak a maga törvényei, de ezek az embertelenségek számomra érthetetlenek maradnak.

Végül eltelt az éjszaka. Újabb rendőrök jöttek oda hozzám, és azt mondták, le kell fényképezniük. Azt feleltem, soha. Megmutattam nekik a saját fényképeimet. Nemet mondtak, mivel nekik kell képet készíteniük rólam (úgy, ahogyan a bűnözőkről szoktak) és ujjlenyomatot is venniük kell. Megtagadtam. Egy órával később két másik férfi jött oda, és fenyegetni kezdtek, hogy alá kell vetnem magam a számítógépes fotózásnak és az ujjlenyomat-vételnek, mire én újból nemet mondtam és egy telefont kértem. Végül beleegyeztek, és fel tudtam hívni dr. Jamsheed Akrami iráni filmprofesszort a Columbia Egyetemen. Elmondtam neki az egész történetet. Kértem, győzze meg őket, hogy jól ismer, és én nem az a fajta ember vagyok, aki megteszi, amire kérik.

Két órával később odajött egy rendőr hozzám és elvette a saját fotómat. Újból megbilincseltek és egy géphez vittek, amely indult vissza Hong Kongba. A gépen, az ablakból jól láttam New Yorkot. Tudtam, hogy a filmemet, A kört két napja kezdték játszani, és azt is, hogy nagyon jól fogadták. Azonban a nézők jobban értenék a filmemet, ha tudnák, hogy a rendezője épp meg van bilincselve. Elfogadnák azt a hitemet, hogy az emberi korlátok körei a világ minden táján léteznek, csak más-más arányban. Néztem a Szabadság-szobrot és önkénytelenül elmosolyodtam. Megpróbáltam elhúzni a függönyt, de a bilincs felsebezte a kezem. Nem bírtam elviselni, ahogyan a többi utas bámul, szerettem volna felállni és ordítani, hogy nem vagyok tolvaj, nem vagyok gyilkos, nem vagyok kábítószer-kereskedő! Csak egy iráni vagyok, egy filmrendező. De hogyan mondhatnám el nekik, milyen nyelven? Kínaiul, japánul vagy azoknak a perui, mexikói, orosz, pakisztáni, indiai embereknek vagy a srí lankai fiatal fiúnak a nyelvén? Mégis milyen nyelven?

Nem aludtam tizenhat órája és még tizenöt órát kellett töltenem útban Hong Kong felé. Kínszenvedés volt azok között a figyelő tekintetek között. Lehunytam a szemem és aludni próbáltam. De nem tudtam. Csak azoknak a kialvatlan nőknek és férfiaknak a képe lebegett előttem, akik még mindig megbilincselve ülnek a rendőrségen.

Teherán, 2001. április 23.

Pócsik Andrea fordítása