Az idei Mediawave a filmbarát-ínyenceknek igazi csemegével szolgál: néhány darabból álló válogatást láthatunk Joris Ivens, a világhírűholland filmrendező alkotásaiból. A bemutatásra kerülő filmek közül* talán egyet-kettőt vetítettek Magyarországon, és mivel időben egymástól távol álló alkotásokról van szó, némi betekintést nyerünk a különlegesen hosszú életpálya egészébe.

Ivens életútját szinte lehetetlen röviden felvázolni; nemcsak azért, mert az egész századot átíveli, (1898-ban született Hollandiában és 1989-ben halt meg Párizsban), hanem azért is, mert kilencven év alatt szinte az összes földrészen, számos országban élt és alkotott. (Ezért nevezték sokan "repülő hollandusnak".)

Ha megkísérelnénk pályáját korszakokra osztani, három többé-kevésbé élesen elkülönülő szakaszról beszélhetnénk:
A/ avantgarde kísérletek;
B/ politikai, társadalmi kérdésekkel foglalkozó dokumentumfilmek;
C/ poétikus filmesszék.

Egészen fiatalon kezdett amatőrfilmezésbe; 1928-ban pedig A híd című filmjével már nemzetközi hírnévre tett szert. Későbbi forma- és mozgástanulmányai az Eső, a montázzsal végzett kísérlet, a Zuyderzee (1930), az első holland hangos művészfilm, a Philips Radio (1931) - további elismerést hoztak számára.

A harmincas évek társadalmi, politikai, gazdasági válságának mélyülésével arányosan növekedett Ivens szociális érzékenysége, és egyre inkább ezek a témák érdekelték. Ebben az időben hagyta el Hollandiát, és filmjeivel nyíltan felvállalta az elnyomottak jogaiért való küzdelmet. "A szabadsághoz vezető út mindenki számára nyitva áll, s a dokumentumfilm feladata a folyamat nyomon követése és segítése" - vallotta.

Hosszabb időt töltött az Egyesült Államokban, ahol több antifasiszta film készítésében vett részt társrendezőként. Ekkor készült két, talán leghíresebb alkotása: a Spanyol föld, amelyet Ernest Hemingway látott el a kommentár szövegével és a Kínában forgatott 400 millió (The 400 Million 1938). A háború után igen harciasan kiállt Indonézia függetlensége mellett (Halló, itt Indonézia! , Indonesia Calling1946), ezért megfosztották holland útlevelétől. A következő néhány évtizedet a legkülönbözőbb helyeken, főleg kelet-európai országokban töltötte, de megfordult Maliban, Chilében és Kubában is.

Ebben az időszakban készült filmjeire leginkább az agitációs hangnem a jellemző, amelynek gyakran művészi törekvései is alárendelődtek. Nevezték dogmatikus avantgardistának, az "elkötelezett" filmes őstípusának: olyan jelzőkkel illették tehát, amelyek megvilágítják Ivens paradox szemléletmódját. Bizonyos esetekben valóban sematikus propagandafilmeket készített, de mindig nyíltan és őszintén vállalta elképzeléseit, elveit. Életrajzírója, Rosalind Delmar így ír erről a korszakáról: "Munkásságának legvitatottabb eleme, amikor egy politikai elképzelés 'belső igazságát' keresve rekonstruált történéseket."

Hogy mégis mennyire független tudott maradni politikai irányoktól, mi sem bizonyítja jobban, mint az a temérdek díj, amelyet élete során sikerült összegyűjtenie a legkülönbözőbb országokban. Csak néhányat emelnénk ki közülük:

1955. Világ Békedíj; 1957. Cannes "Arany Pálma"; 1967. Nemzetközi Lenin-díj (Moszkva); 1988. "Arany Oroszlán" életműdíj, Velence; és halála után feleségével Marceline Loridannal az "európai Oscarral", a Felix-díjjal is kitüntették őket közös életművükért és utolsó filmjükért a Széltörténetért (Une Histoire de Vent, 1988). Ez utóbbi mű nemcsak pályáját zárta le, hanem élete utolsó korszakát is fémjelzi: poétikus esszéfilm a szélről, a természet és ember viszonyáról. Ezen keresztül világítja meg azt a folyamatot, ahogyan a 20. század embere megélte a technika robbanásszerű fejlődését. Ivens mint már korábban többször, ezt a filmet is Kínában forgatta, így elgondolásait egy olyan kultúrában helyezhette el, amelynek egészen más kapcsolata van a természettel, és ezen a másságon keresztül képes volt újabb távlatokat nyitni a képi gondolkodás számára. Ezzel a filmmel visszakanyarodott életművének kezdetéhez: a büszkén vállalt kísérletezéshez, a költőiséghez, ahhoz a felfogáshoz, amely oly sok dokumentumfilmes rendezőt követőjévé tett. Jól példázza ez a film a hitvallását, mely szerint a dokumentumfilm a filmművészet része, s ugyanannyi teret enged a kísérletezésnek, a térrel és idővel való játéknak, a költői szabadságnak, mint a játékfilm.