Karlovy Varyban már több a néző, mint amennyi ülőhely a vetítőtermekben. A látogatók létszáma idén túlszárnyalta a tavalyit, a több mint nyolcezer vendég kétharmada diák volt. Az eltömegesedett fesztiválon egyre nehezebb bejutni a filmekre. Ha valaki biztosítani akarja a helyét, jó, ha előző nap reggel sorban áll, de akkor sem biztos, hogy kap jegyet. Úgy tűnik, a fesztivál túlnőtte a helyszín által kínált lehetőségeket, Jiri Bartoska fesztiváligazgató új, öt-hatszáz férőhelyes mozi építtetéséért lobbizik. A helyszűke akadályozza az igazi filmpiac kialakítását is, amit pedig egyre hangosabban követelnek az alkotók, a külföldi producerek és forgalmazók. A fesztivál szervezői azonban egyelőre fontosabbnak tartják a helyi nézők szempontjait, és a forgalmazók - mint mondják -különben sem tülekednek a kelet-európai alkotásokért, a független filmesek munkáiért vagy a dokumentumfilmekért, fölösleges hát energiát fordítani a filmkereskedelemre. Pedig itt talán meg lehetne teremteni az alternatív, nem-kommerciális forgalmazás alapjait, mivel a fesztivál zömében olyan műveket válogat programjába, amelyeket csak elvétve lehet majd látni a különböző országok mozijaiban.

Egy multikulti webmagazin megalapítása, pár lehengerlõ, csattanós, kreatív rövidfilm, néhány fontos, gyerekes játékfilm. Rövid mérleg egy álmos normandiai kisvárosból, Gonfreville-bõl, ahol a kultúra valamint a temérdek baguette és paradicsom a betevõ falat, és ahol évtizedek óta az a legnagyobb szenzáció, hogy megölték a városháza éjjeliõrének a feleségét.

2002 szeptemberében a franciaországi Surgčres-ben zajlott le a "Gondolatok Európáról" címet viselõ, az EU által támogatott, a páneurópaiság jegyében fogant rövidfilm-forgatókönyvírói pályázat nagydöntõje.
http://www.filmkultura.hu/regi/2002/articles/reviews/nisimasa2.hu.html)

A fent említett scriptversenyt a fiatal európai filmesek által gründolt NISIMASA-csapat (www.nisimasa.com) organizálta, amely a párizsi székhelyû, de a határokon átívelõ érdekeltségû Youth and Culture in Europe nevet viselõ szervezetnek a része. Az alig egyéves YCE fõ célkitûzése a mûvészetek iránt érdeklõdõ ifjú európai polgárok felkarolása, pályáztatása, kulturális események, tanulmányutak és eszmecserék megszervezése, a különbözõ országokban élõk érdeklõdésének felkeltése egymás kultúrája iránt. A fiatalos szemléletû európai multikulturalizmus fóruma kíván lenni, iránytû az európai kulturális életben, egyszersmind információs bázis is. A 2003 januárjától jelentkezõ netes kulturális magazin, a www.kosavostra.com nemcsak a havonta mindig változó tematikája (Január: Borders - Határok; Február: Fame - Hírnév; Március: Virtuality - Virtuális világ...) miatt lesz érdekes, de az angolul és a szerzõk anyanyelvén olvasható, mindenféle témában (film, színház, muzsika, képzõmûvészetek, politika...) írt cikkek, riportok és reflexiók kolorlokálja mellett a folyóirat hasznos információkkal is szolgál rendezvényekrõl, (a kulturális téren bõkezû) EU pályázati lehetõségeirõl. Különösen fontos és hasznos lehet majd a website illetve maga az YCE-tagság a tagjelölt országok fiatal érdeklõdõinek, hiszen az EU kimondott célja helyzetbe hozni a frissen felvetteket.

A szélrózsa minden irányából érkeztek a NISIMASA-csapat tagjai 2002 szeptemberének végén a néhány ezer lelkes franciaországi Gonfreville (a normandiai Le Havre-tól kb. 5 km-re) kisvárosába az egyhetes kreatív agymenésre (brainstorming), hogy átbeszéljék és részletezzék az induló website körülményeit és a tevékenységi köröket, illetve elõkészítsék a jövõ évi scriptversenyt. A munka mellett lazítani is lehetett: érdekes csemegéket kínált a gonfreville-i moziban megrendezett Du grain ŕ démoudre névre keresztelt, koncertekkel, workshopokkal egybekötött filmfesztivál. Rövidfilmek tömkelegét vetítették egy héten át, és nagyjátékfilmekben sem volt hiány. Mindig megdöbbent, hogy milyen elképesztõ módon támogatják Franciaországban a kultúrát, mennyire nagy becsben tartják az artisztikumot, s micsoda "templomokban" áldoznak a mûvészet oltárán. Magyar szemmel hihetetlen, hogy 3-4 ezer lakosú városkákban 250 férõhelyes, színházi elõadásra is alkalmas, modern eszközökkel felszerelt, kultúrház-funkciójú filmpaloták, emeletes, korszerû médiarészleggel ellátott, bõséges állományú könyvtárak legyenek. Ez olyan természetes arrafelé, mint a közmûvesítés nálunk, a fenntartásra elkülönített költségvetési összeg szent és sérthetetlen. S persze a díszkivilágítás, hosszított nyitva tartás, töménytelen mennyiségû, szépen gondozott, igényes szóróanyag szinte természetes...

A gonfreville-i kultúrakomplexumot, a közepes kvalitású filmkínálat mellett, a mozi technikatörténeti kiállítása tette érdekessé: "mindent a szemnek és a kéznek"-alapon gyakorlatban is ki lehetett próbálni az (h)õskori gépeket, szerkezeteket. Rángathattuk a primitív 1824-es thaumatrópot, tekerhettük az 1877-es praxinoszkópot, pörgethettük az 1834-es zootrópot, táncoltak a képek Pathé korai, minivetítõgépei fénynyalábjában.

Millió fesztiválocskát rendeznek országszerte a franciák, s ezekre leginkább a szeretetteljes kaotizmus jellemzõ, a filmek koncepciótlan, nagystílû összeválogatása és gyakorta versenyeztetése (!). Viszont nagy elõnyük, hogy jónéhány filmkincsre lehet bukkani, amelyeket Magyarországon soha nem mutatnak be, még a Titanic-fesztiválon sem találkozunk velük. Gonfreville-ben is volt egy fiatalok alkotta "társadalmi zsûri": a helyiek örömére és a fesztivál-jelleget erõsítendõ, bár sok értelme nincs versenyeztetni egymással pl. Truffaut-t (A vad gyerek), Kuroszavát (Derszu Uzala), Cocteau-t (A Szépség és a Szörnyeteg) és Tim Burtont (Ollókezû Edward). Viszonylag egységes tematika alapján szerkesztették össze a (kortárs és retro) nagyjátékfilm-programot: a gyerekek, kamaszok álltak valamilyen formán a filmek középpontjában, a gyermeki lélek rezdülései. Ebbõl a sorból csak a Derszu Uzala lógott ki valamelyest (bár a végén a Kapitány gyermeke ott is szóhoz jut), illetve Cocteau mesés munkája.

Négy említésre érdemes filmet emelnék ki a mûsorból, amibõl Ed Radtke The Dreamcathcer (Az álomhajszoló) címû munkájáért lenne a legnagyobb kár, ha nem láthatnánk valaha. Az 1999-ben, USA-ban készült roadmovie egy sztoikus, introvertált, családi problémák elõl lelépõ huszonéves fiatalember (Freddy) és egy szabadszájú, intézetbõl szökött ösztönlény (Albert) véletlen találkozását, összecsiszolódását, kóborlását és kalandjait mutatja be Terry Stacey találó és találékony, érzékeny képekben - nagy humánummal. Gyalogszerrel, stoppolva, vonaton lógva menekülnek az ismeretlenbe, cél nélkül - lassan testvéri kötelék szövõdik kettejük közt. A vagány, megrögzött kleptomániás kamaszkölyök és egy sokat próbált észember Philadelphiától Oklahomáig megtett, mozgalmas útja a felnõtté, önállóvá válás szimbolikus útja is egyben. Az 1999-ben Locarnóban ifjúsági díjat, a Los Angeles-i Független Filmszemlén fõdíjat nyert alkotás Amerikában szokatlanul alacsony, very low-budget költségvetésbõl készült: a helyiértékek szintjén ez azt jelenti, hogy speciális effektek és extra helyszínek, sztárok híján van a celluloid-mû, de gyönyörû kocsizások, magaslati felvételek, remek, tragikusan reális szereplõk azért még belefértek... Keserédes hangulatfilm a javából.

Egy másik kontinensre, Afrikába invitál Nabil Ayouch 2000-ben összehozott francia-belga-tunéziai-marokkói koprodukciója. A harmadik világ szegénységét és borzalmait ecseteli a Casablanca kikötõjének nyomornegyedében játszódó, sárgásbarna színvilággal operáló Ali Zaoua címû film. Szeméttelepeken tengõdõ, kolduló és mindenfélével bizniszelõ kölykök küzdelmes mindennapjaiból kapunk keserû ízelítõt: valódi struggle for life, az otthontalan tizenévesek bandái összecsapnak, koncokon marakodnak, megnyomorítják egymást testileg-lelkileg. A gyerekalvilágot kosz, káosz és barbarizmus veszi körül: minden körülmény, helyszín, bájos gyerekarc visszataszító és gyomorforgató. Zavarbaejtõ szépséggel és roppant megható humánummal ábrázolja Ayouch a brutalitást és ocsmányságot, akárcsak a ’sikátorok kishercegeit’ (Kwit, Omar és Boubker). Ríkató életképekben szembesülünk avval, hogy miként idomulnak a vezérüket vesztett kis fõhõsök az állandóan jelenlevõ fenyegetettséghez, az, életük részévé vált élethalálharchoz. Érdekes visszatérõ eleme a filmnek, amikor Ali legjobb barátjának, az álmodozó Kwitának - magyar népmesékbe illõ grafikával - rajzfilmszerûen megelevenednek a képzelgései.

Sajnos a film az utolsó félórára kicsit elfárad, a nézõ is kimerül, a roppant tisztességes munkát végzõ Ayouch legalább három szép befejezést varázsol elénk. Nincs kizárva: rendelkezik némi nyomornegyedben szerzett tapasztalattal. Nem is fukarkodik a nézõvel megosztani élményeit: az erõszakos képsorok (például egy hosszú snittben elvágják egy kakas torkát, s a dialóg alatt a tarajos szédelegve elvérzik) nem hatásvadász céllal készültek, nem öncélúak: a metszõ realitás jegyében fogant film minden elemében koncepciózusan hangsúlyos a brutalitás. A 10-12 éves szereplõk kivétel nélkül tényleges utcagyerekek: beszédes forradásokkal, deformálódott arcélekkel, bõrbetegségekkel, hiányzó tagokkal, fülig mocskosan. Kivételt képez a bandavezér Dib: Saďd Taghmaouit már láthattuk Vincent Cassel oldalán a Kassovitz-féle Gyûlöletben. Ott párizsi elõvárosi pernahajdert, itt morózus, süketnémaságában duplán félelmetes (szinte csak szemmel dolgozó!) szemétdombi kiskirályt alakít.

Amikor a rivális galeri - rémisztõ atavisztikus szokás alapján - kõzáporral kivégzi Ali Zaouát, az addig önfenntartásukra (vegetálásukra) fordított dínárokat gyûjteni kezdik, hogy tisztességesen el tudják temetni a pöcegödörbe hajított, lassan rohadó testet. Aliról kiderül: prostituált anyja kirúgta otthonról egy nagy veszekedést követõen, de mindig várja haza. A gyerekek nem merik elmondani Ali halálát, a saját anyjától kunyerálnak pénzt a temetésre. Amíg a végén mindenre fény derül, amire Alinak nyughelyre lel és a gyerekek a tõle kapott iránytû segítségével metaforikusan elhajóznak Nyugatra, addig megrázó jeleneteket kell a nézõnek elviselnie. Tehetetlenül, elkényelmesedett európai tudatlanságunkkal és hamis szolidaritásunkkal szorongunk a székeken. Ritkán érzi magát ilyen rosszul, nyomottan az ember filmvetítés után.

Szintén a harmadik világról regél Solveig Nordlund 1998-as, svéd-portugál-mozambiki (!) koprodukciója, a Comédia Infantil (Gyerekes komédia). A film itt-ott nehézkes és kusza dramaturgiai bakkantyúkba téved, de a zenéje remek (progresszív afropop), filmmûvészetileg pedig érdekes kísérletre vállalkozik, s ebbe az artisztikum nyújtotta szépségbe - mint a brazil focisták - bele is hal: film a színházban, színház a filmben. Egy öreg, Európában élõ néger pék mesél. "Visszamereng", hogyan üldözték és irtották egymást az afrikaiak a fekete földrész polgárháborúiban, hogyan menekült el a kis Nélio a militáns négerjugend osztagok elõl, s futott vesztébe. Amit látunk, balettszerûen, mozgásszínházasan megelevenedik egy színpadon, majd filmen folytatódik a történet; s így megy láncszerûen ez a csatolgatósdi a katartikusnak szánt, közepes színvonalú fináléig.

A fesztivál üde színfoltja és egyik fõ eseménye volt Tony Gatlif Swing címû filmjének bemutatója, melyet a mûben önmagukat és ún. "manouche" cigányjazzt játszó zenészek fülledt hangulatú koncertje követett. A Swing kötelezõ opus operatõröknek vagy pusztán a "kép megszállotjainak", mert a nagystílû és színkezelt kameramunka lehengerlõ: a vizualitás és a zene primátusa a filmet egyfajta kedves történettel fûszerezett klippé teszi. A Swing többjelentéssel bír a filmben: a swingelés minden jazzes muzsika alapja, de a nyújtott ritmusra épülõ stíluson kívül a fõszereplõ vadóc cigánylánykát is így hívja motollakezû gitáros papája (Mandino Reinhardt játssza, a híres gitárvirtuóz Django Reinhardt rokona). A szünidõt a nagymamájánál töltõ, szeplõs, vöröshajú Max összehaverkodik az "andalúz Szaffival", s nemcsak a kislány, hanem a hat acélhúr iránt is vonzalma ébred. Swinget a tizenéves, karakteres Lou Rech alakítja, aki elbûvölõ, pajkos arcával és huncut barna szemeivel bizonyára még jó néhány filmben fel fog tûnni, bár a közönségtalálkozóig még nem döntötte el, színésznõ lesz-e. Szóval a kis angolnak Swing tölti ki az életét minden téren, tisztességesen megtanul pengetni, átértékeli a környezetét, jobban megismeri a lakókocsikkal vándorló cigányokat, már a csajjal is sínen van, amikor egyszer csak szívrohamban meghal gitármentora (erõs szimbolikus képben mutatja meg Gatlif a szenvedélyes cigányatmoszférát: a zenész halálakor nagy lánggal porig ég a lakókocsi), és a nyaralás is véget ért. A szintén cigány származású Gatlif filmje nem szerzõi film, rendezése inkább csak koordinálás: a másfél óra hódolat a zenének, a pezsdítõ, életerõt sugárzó, vérbeli és spontán cigánymuzsikának, amelyben - a film sugalmazása szerint - az élet kvintesszenciája van elrejtve. A film nagy részét az örömzenélések teszik ki, a nagy sírvavigadások közepette tanúi lehetünk egy klezmer-cigány zenei párbajnak (a Budapest Klezmer Band alakítja önmagát, a hegedû szólót Illényi Katica virítja).

A fesztivál szombatján a hat órán keresztül tartó Rövidfilmek Éjszakája várt ránk: mulatságos összeállítást láthattunk a filmarchívumok polcain porosodó, ám mostanra felújított, régi, hangulatos filmtekercsekbõl, amelyeket normandiai amatõrök készítettek: családi felvételek, városi híradók, Tour de France-tudósítások, téli sportolás, elsöprõ parti hullámverés, autóverseny (idegtépõ feszültségelemként egy Citroën-kacsa lassított bedõlése a kanyarban) és még sok más. A celluloidra forgatott kisjátékfilmek sorából feltétlenül szót érdemel három etûd, amelyek közös tulajdonsága: mind fekete-fehér. Fejet kell hajtanunk az osztrák Virgil Widrich Copy Shop címû, skizofrén hatásokat mutató szenzációs kisfilmje elõtt: parádés technikával és ötletességgel mutatja be egy kafkai világban élõ, fénymásoló-tulaj skizofrén meghasonlását. Akárcsak a Németországban dolgozó Sõth Sándor (a Megáll az idõ Pierre-je) producerkedésével, Pepe Danquart rendezésében 1992-ben készült Der Schwarzfahrer (A fekete utas; a szójáték szerint: A feketén utazó) elõtt: egy berlini villamoson néger férfi ül le egy dohogó öregasszony mellé. A vénlány egyre hangosabban szapulja a feketéket, bevándorlókat, rasszista óbégatása elõl az utasok a közönybe menekülnek. A fekete fiú feszeng, a vénlány meggyõzõdéssel osztja a demagóg dumát, amikor kalauz száll fel a jármûre. A srác hirtelen kikapja az öregasszony kezébõl a jegyét, és befalja. Magabiztosan mutatja fel a bérletét a néger srác, a szipirtyó ledöbbenve magyarázkodik, de hivatkozása abszurd és nevetséges. Jól hoppon maradt. Ügyes és humoros, puritánul kidolgozott, kerek sztori.