Mindig elbűvölt, hogy Párizsban a divatnak saját múzeuma van. Nincsenek benne állandó kiállítások - az nem is illene a divat lényegéhez, a szakadatlan változáshoz -, de minden szezonban valami izgalmas, új időszaki kiállítással jelentkezik. 2001 decemberében csalódottan láttam, hogy zárva van a Galliera palota. Aztán kiderült, hogy mégiscsak van kiállítása: hármasban rendezte a párizsi Városházával és a francia Filmarchívummal. Az Irma, te édesből, Trauner Sándor díszletéből ismert régi Vásárcsarnok helyén épült Les Halles egyik felszíni szárnyában közösen mutatták be A film(történet) legszebb ruháit. Ötvenet választottak ki a gyűjteményből, melynek darabjait még sohasem bocsátották nyilvánosság elé. Egy 1912-es filmben hordták a legkorábbi darabot, s egy 1992-esben a legkésőbbit. A ruhagyűjtést, mint a filmgyűjtést is, Henri Langlois kezdte el a 30-as évek végén - a fétisgyűjtők szenvedélyével. A filmtekercsek mellett begyűjtött mindent, ami a filmhez tartozik: forgatókönyveket, díszletterveket, maketteket, fotókat, és ha hozzájuk jutott, vagy nekiadták, ruhákat is. Ebben is megvolt a konkurenciája: amint a nagy filmforgalmazó cégek - részben az ő hatására - saját kollekciót építettek filmjeikből, kellékeikből, stb., a nagy francia divatcégek is saját archívumban dokumentálják múltjukat, s csak ritkán rendeznek anyagaikból kiállítást, hiszen szakmai titkokat, féltve őrzött megoldásokat, rejtélyes szabásvonalakat kéne felfedniük, s mert hiszen a divat aztán igazán a múltjából él, azt reciklálja, régi ötleteit varázsolja elő, frissíti fel, alakítja, modernizálja.

A kiállított ruhák az Archívum gyűjteményéből valók, a helyszínt Párizs városa biztosította, a kiállítás megrendezése a Galliera tudományát mutatja meg. Mert gondoljunk csak bele, nem olyan könnyű 50 gyönyörű ruhát úgy megmutatni, hogy ne oltsák ki egymás szépségét!

Az első terem falai és padlója - mint a Galliera kiállításain legtöbbször - fekete. Oldalt, s a mennyezeten megfelelő szögekben elhelyezett, hajlított tükrök emelik ki egy-egy ruha hatásos vonalát, hátát, díszítését. Az első pár ruha - köztük Greta Garbo puritán fekete estélyije, egy Lanvin-ruha egy Cocteau-filmből, s egy L'Herbier-film egyik jellegzetes, art deco darabja - vendégváró türelemmel "sorakozik", a földön állva "fogadja" és "üdvözöli" a kiállítás látogatóját. A többiek, a fátylas, uszályos, darázsderekú estélyi a ruhák (az első 15) kanyarogva "vonulnak" a tükrök és fényforrások közt. Itt látjuk Nana stilizált, uszályos fekete art deco-ruháját, amit Claude Autant-Lara tervezett Renoir némafilmjéhez, Gigi kislányos nagylányruháját Minnelli filmjéből (Cecil Beaton tervezte, s Leslie Caron viselte), Garbo barna bársonyruháját a Walewska grófnőből... A szellősen elrendezett babák közt kellő helyet hagytak a saját, külön tereket követelő öltözeteknek, a fátylaknak, palástoknak, turnűröknek, uszályoknak. Puha krémszínű vagy pasztellszínű a fekete-fehér filmekhez készült legtöbb ruha - a közelképeken ezek emelik ki s lágyítják legszebben az arcot, keretezik a büsztöt, a dekoltázst. A rafinált szabásvonalak a légies sziluettet teremtik meg s emelik ki. Az anyag esése, fényjátéka a mozgásban érvényesül leginkább. Ezért is használták a francia tervezők a legjobb minőségű kelméket, tisztaselymeket, valódi bársonyokat, damasztokat - az ezekből készült ruhák tűrik legjobban az idő múlását. Ezért értékelhetők, kiállíthatók még. S a közelképek miatt dolgozták ki gondosan, aprólékos kézi- és gépi munkával az egyedi darabokat a divatházak varrónői - amint az a nagy tervezők és neves divatházak renoméjának megfelel.

Átvezetésül egy szekrény következik három polccal, mindegyiken egy-egy flitteres-gyöngyös vállpántos koktélruha pihen - vékony színésznők és táncosnők viselete a 30-as évekből - az egyik Louise Brooksé volt, a másikban Gene Kellyvel táncolt a színésznő az esőben. Elfektetve is szépen mutatnak, a tárolás mikéntjét is felvillantják.

A második teremben hosszúkás babadobozokban - fehér tüllkalickákban - áll egy-egy próbababa. Itt minden ruhát külön mutatnak meg, s mindegyikből valószínűleg csak annyit, amennyi épen maradt. Ezeket nem lehet körbelátni, mint az első nagy terem darabjait, itt nincsenek tükrök, puhábbak a fények is. Oldalt, teremnyi nagy kalickában két hatalmas alak magasodik emelt dobogón, egy fekete és egy fehér: az elnagyolt köpönyegek fölött jellegzetes fejdíszek: Losey Don Giovannijának két figurája.

A harmadik teremben megint fekete az alapszín, fehér fedelű fekete kockákon állnak a vasbábuk. Mögöttük hátulról megvilágított fehér négyzetek és téglalapok. Onnan szóródik rájuk a fény, ami így lágyítja, jobban érzékelteti a színeket. Műfajok szerint csoportosulnak a ruhák: a modern utcai darabok - Romy Schneider szövetruhája és krémszínű puhakalapja a Bankárnőből, Anna Karina fehérprémes fekete kabátja az Élni az életétből, Liz Taylor egyik lila kosztümje és tokkalapja - és estélyi öltözetek (Bunuel egyik burzsoájának - Stéphanie Audran - diszkrét bájú, kivágott hátú kis fekete ruhája). Fellini 8 és féljéből is idekerült egy jelzésszerű, fehér vászon absztrakt ültözet, és itt áll egy újabb zömök art deco-ruha egy másik l'Herbier-filmből. Valamennyi jelmezt külön szpot világítja meg, és mindegyik a filmben "játszó" oldalára van beállítva.

A negyedik teremben a földön állnak a ruhák, s középen, egy emelvényen újabb három estélyi jár körbe, köztük Merle Oberon Makrancos Katájának esküvői öltözéke, Jeanette Mac Donald pompás fehér tüllruhája a Víg özvegyből, s egy háború utáni Cocteau-film szerényebb anyagú, vörös ruhája. Hátul tompa fényben egy koporsószerű, zárt szekrényben fekszik Vivien Leigh egyik hétköznapló ruhája az Elfújta a szélből. A kiállítás rendezői nem szimbólumnak szánták a megmutatás módját, a láthatóan megviselt, agyonhordott ruhát óvták így a további romlástól. Ebbe a terembe kerültek a történelmileg hiteles ruhák és a terebélyesebb színésznőkre készült darabok, a Csintalan asszonyok flandriai polgárasszony ruhája, egy amerikai filmanya impozáns palástja és Lola Montez kockás útiruhája.

Az utolsó tárlóban kellékeket is láthatunk: unikumként Theda Bara táncaihoz viselt pikáns "mellvédőit", egy gyöngyökkel és egy strasszokkal kivarrtat, legyezőket, sétapálcákat, fejdíszeket, kalapokat.

A kijárat felé vezető folyosó két oldalán, emeletes, nyitott szekrényekben pedig ún. sminkingek lógnak - azt az ormótlan, bő fehér vászoninget nevezik így, amit sminkelés alatt adnak a már jelmezbe öltöztetett színészre. Ebből van a legtöbb, vagy 200 lóg az olcsó vállfákon.

S hogy mennyire hozzátartozik a ruha életéhez a színésznő, akire szabták, s a film, amelyben viselte, azt két gyönyörű jelmez példázza, valahol a kiállítás kétharmada táján: "Ismeretlen ruhák, nem tudni, melyik filmből, s melyik tervezőtől" - láttuk a feliraton. Szabásukban, kivitelezésükben remekművek, mégsem kelnek életre, mert nem köthetjük őket senkihez konkrétan - csak egy elvont szép nőhöz. A kiállítás bábui - a kalapos együttesek kivételével - fejetlenek, mégsem hiányzik a ruhák fölött az arc - minden látogató odalátja őket.

Láthatóan építkezik ez a kiállítás: köszöntöttek, fogadtak a bejáratnál, elbűvöltek, ámítottak, mutattak is meg nem is, végigcsalogattak a filmtörténelmen, és a végén merték megmutatni a filmforgatások legegyszerűbb s leghasznosabb darabját is. Nem véletlenül szerepelt a kiállítást létrehozók főcímlistáján a múzeumigazgatók, gyűjteményfelelősök, a fényeffektusok megtervezője és kivitelezője mellett egy szcenográfus is.

Hibátlan a dokumentáció: minden ruha talapzatához külön kartont állítottak: rajta egy fotó a filmből, a színésznő neve, aki viselte, a szerep neve, a rendező neve, a film készítésének ideje és a tervező neve, aki megálmodta - esetleg a kivitelezőé, ha nem a tervező saját cége varrta meg.

A kiállításon persze vetítenek is - végtelenített videoszalagokról négy helyen, négy vásznon pörögnek a filmekből azok a részletek, amelyekben a ruha is szerepelt. Sajnos, a képek nem túl jó minőségűek. Könyv alakú katalógust is kiadtak az alkalomra - ez pusztán megismételte a bábuk mellé állított kartonok anyagát.

A kiállítás februárig még látható.

http://www.paris-france.org/Musees/
LES PLUS BELLES ROBES DU CINÉMA

A fény játéka

Nemcsak a divatnak (mint a plakátnak), a textilnek is külön múzeuma van Párizsban. A Rivoli utcán, oldalról kell bemenni a Louvre épületébe, ahol éppen A fény játéka a kelmén címmel látható egy gazdag kiállítás, ami mintegy kiegészítésnek, magyarázatnak is tekinthető a szerényebb filmes ruhák-kiállításhoz.

A címben jelzett kérdésre próbál választ találni a kiállítás: mit művel a fény a kelmével. Először tematikusan bontja fel a címben megfogalmazott tételt, ellentétpárokban veszi sorra az átlátszó és nem átlátszó, a matt és a fényes textileket, majd az árnyék és a fény játékának szentel egy-egy hatalmas blokkot. Azután a kelmefajtákat veszi sorra, történetileg és technikatörténetileg is bemutatja a tafotát, a moarét, a szatént, a damasztot és a brokátot, a bársonyt, a hurkolt kelméket - nálunk dzsörzé névre hallgatnak -, a horgolt és vert csipkét. Közben a fonál útját is láthatjuk, mint lesz belőle szövött anyag, abból szabott ruha, majd komplett öltözet kiegészítőkkel. Frizurával és sminkkel kiegészülve épül fel szemünk előtt az asszony- és a férfiember. Itt is fekete térben bolyong a kiállítás nézője, és erre megkapja a technikai és a praktikus magyarázatot is. "A kiállított tárgyak megóvása érdekében a megvilágítás fényereje nem haladhatja meg az 5o luxot" - szól a praktikus figyelmeztetés. Illetve: "A hölgyek estélyi ruháinak mindenképpen különbözniük kell egymástól. Szépségüket kiemelendő az urak a hagyományos fekete szmokingot viseljék. Néhány színes egyenruha jót tesz az összképnek, de semmiképpen se legyenek jelen olyan mennyiségben, mint egy katonai díszszemlén" - írja valamikor a századvégen egy bál-és estélyszervezésre okító hasznos könyvecske.

A tárlókban - ezúttal üvegfalakkal elkerített tér-darabok - itt is ruhák, öltözékek, szabatlan régi és új kelmék, a legnagyobb textilműhelyek és a legnevesebb divatházak alkotásai. Színek, minták, textúrák, színe és fonákja. Fél percekre villannak meg erősebben a pontos szögekben elhelyezett szpotok. Itt három tárlóban van annyi ruha, mint a filmes kiállításon összesen. Részletes, pontos összefoglaló-eligazító táblák egy-egy tárló elején, kimerítő magyarázatok közben. E kiállítás rendezői is tördelik, adagolják anyagukat, dinamizálják, oldják, játékossá próbálják tenni a történetet - de hát lenyűgözően hatalmas a mondandó. Aki ezt becsületesen végignézi, kijegyzeteli, lerajzolja, elvégez egy egyetemi szintű szemináriumot.

A címben feltett kérdésre persze csak részleges válaszokat talál. Gondoltam, majd az emeleti részen. Ahol azonban újabb történelem leckék következtek. Felvonult még a fehérnemű fehérben és - külön tárlóban - feketében. Külön üvegtermet kapott az arany, a fém, a bőrszerű, a textiltervező iskolák, az egyházi divat története - ó, Maestro Fellini -, a férfidivat, az uniformisok, s legvégül a műanyagok. És képesek voltak úgy végigvinni a fény és a kelme témáját, hogy közben szót sem ejtettek a fénnyel rabul ejtett (textilbe burkolt) testekről - a filmről! A festékkel megörökített kelmékig jutottak csupán. És a modern divatshow-kig, persze Altman nélkül. Igaz, ezúttal nem a mozi volt a téma.

A két kiállítás megrendezése hasonlított, csak más koncepcióval, más lehetőségekkel és más anyagmennyiségből dolgozhattak a rendezők. Textiltörténeti perspektívából nézve a filmes ruhák apró tételnek számítanak. Az az intim kis kiállítás mégis megejtőbb volt. Nem is érdemes összemérni a kettőt, ahogy dőreség lenne egy könnyed René Clair-etüdöt egy veretes Griffith-filmmel összehasonlítani.
http://www.ucad.fr/

http://www.jouerlalumiere.fr.st/

Párizs a mozivásznon

A harmadik kiállításon - a székek és puffok lila párnáit és a nyugágyak csíkos vásznait leszámítva - egy négyzetcentiméter textil sincs. Dominál a vas, a fém és a különféle méretű vetítővásznak, video-kivetítők és képernyők - ebből vagy 60 látható. És film minden mennyiségben. Az információt őrző filmszalag. Számomra viszont főszereplővé vált (megint) a térelrendezés művészete.

A helyszín ezúttal egy ipari műemlék épület, az Arsenal pavilon, valaha fegyvergyár lehetett. Itt van Párizs városának urbanisztikai és építészeti dokumentációs központja. Bejáratán fehér neon pannón piros és rózsaszín betűk hirdetik a kiállítás címét: Párizs, ahogy a fim látta, s alcímét: a város a mozivásznon.

Ez a kiállítás rideg ipari anyagokból építkezik, a funkciónak rendeli alá a látványt, viszont pimaszul eljátszik közben a tér felszabdalásának és elrendezésének lehetőségeivel.

Középen, a két szimmetrikusan beépített vaslépcsőn lehet felmenni a vasgalériára, ahol 10 ketrecet és még négy teret különítettek el, hogy a látogató a többiektől szeparálva megnézhesse a 14 témába rendezve vetített képeket - a város történetéről szóló filmeket. Egy-egy ketrec 8x 4 méteres lehet, szemes alumíniumháló keríti be, mindegyiket más-más magasságban fatáblák is keretezik-övezik, ezek belül írópultként használhatóak. Kívül csak egy (néha két) monitor mutatja, mi van éppen műsoron, belül kalickánként 3-6 monitoron egyszerre fut a film. Bent szögletes doboz puffokra és beépített padokra ülve választhatja ki a néző, melyik magasságban és szögben elhelyezett monitor tetszik neki legjobban, s hogy nézőtársának hátat fordítva, vagy vele együtt nézi-e meg a filmet.

Mindegyik ketrecnek máshol van a bejárata, s mindegyik alapterületi elrendezése, berendezése más, a monitorok is másutt vannak. Sötét, beolvadó színek a ketreceken, fatáblákon s puffokon: szürke, tompa lila, mély mályva, mélybarna, tompa vörös. A minimalista eszközökből kihozható variáció lehetőségek. Csöppnyi mozik félnappali fényben. Videomegtekintők szikár funkcionalizmussal. A lényeg a (hely)választás lehetősége. A ketrecek látvány- és hanganyagát tökéletesen szeparálják a ki-beforgatott ketrecek, nincs áthallás! A szomszéd ketrecek nézői nem zavarják egymást.

A feljárók mentén elhelyezett kalickák mögött alakították ki a nagyobb tereket: függönyökkel kerítették el. A puffokon kívül itt nyugágyakban elheverve is válogathat a néző, nézheti a filmet monitoron vagy középnagy kivetítő vásznon.
Van néhány még nagyobb vászon is, az egyiket a bejárattal szemben, a galéria oldalára rögzítették - alulról, a földszintről nézve összesen csak ez az egy látszik. És némi tompa duruzsolás hallatszik le.

Igen egyszerűen elirányítják az embert: a ketrecek számát a fekete-sötétszürke padlószőnyegre ragasztották a bejáratok előtt, s felülről világítja meg egy irányzott égő. Az élményektől esetleg bódultan lebotorkáló nézőnek az utolsó lépcsőfok alá is jelet ragasztottak, s ugyanúgy megvilágították - ki ne törje a lábát. A programok neve apró betűkkel van kiírva a ketrec falára, de nincs is rá szükség: bejövet mindenki felvehette a szórólapot a ketrecekre osztott teljes filmjegyzékkel, s a bejáratoknál elhelyezett külső monitorokon látszik, melyik film hol tart éppen. S persze a teljes program olvasható és letölthető a Netről.

Mit vetítenek három hónapon át 10. 30-tól 18. 30-ig folyamatosan a hatvan monitoron és tucatnyi vásznon? Párizs történetét, Párizs építészet-történetét, Párizs felépítésének történetét, építészet történetet, filmtörténetet - pontosabban: a mozgóképben, filmen, dokumentumfilmekben, tévéinterjúkban megörökített várost. 1938-tól máig. A 14 moziterem 14 programját egy-egy film címével fogták össze. Átkelés Párizson, Metropolis, Modern idők, A nagy ábránd, Hátsó ablak, Paris vu par... A vágy szárnyain - ez volt a Berlin fölött az ég francia címe -, Noblesse oblige, 2001 Űrodüsszeia, aztán már rövidre záródik a sor, s marad a puszta stb. felbontása : Épületek, Útvonalak, Művészbejárók, A láthatatlan és A látható. Kultúrtörténet, politikatörténet, interjúzás történet, képzőművészeti filmek története, eseménytudósítás, Haussman Párizsa, Le Corbusier Párizsa, de Gaulle Párizsa, nagy nemzeti vitasorozatok a modern Bofill-lakótelepek, a Beaubourg, a Défense-kocka, a Lovre-piramis kapcsán a pályázat kiírásától az épület elkészültéig, és sok más botrány, a Christo becsomagolta Pont Neuf-től, a Carax-felépítette Pont Neuf-ig.

Bizonyos filmeket naponta négyszer, háromszor, kétszer ismételnek, mások csak egyszer mennek. A kiállításrendezők teljes szabadságot biztosítanak a nézőknek: állításuk szerint ez mindenkinek másról fog szólni, hiszen mindenki annyit és olyan hosszan kóborolhat a termek és programok között, ahogy csak akar. Mindenki maga vághatja össze a saját Párizs-filmjét.

A Textilmúzeum kiállításához hasonlóan itt is óriási az anyag, nagyvonalú, átfogásra törekszik a kiállítás: aki ezt a filmleckét akár csak lóugrásban végignézi, itt is kitanulhat egy mesterséget, mondjuk az urbanisztikát.

Nekem csak pillanatok jutottak mindenből, engem a kiállítás volumene, a fölsorakoztatott anyagi, technikai eszközök gazdagsága töltött el irigységgel. Például az, hogy 60 monitor három hónapig mehet megállás nélkül - én az utolsó hónapban jártam ott, és minden monitor működött! Pedig végül is mi az alapja az egésznek? Összesen 14 jól összerakott kazettán vagy 150 film, durván 60 órányi mozgókép-anyag - egy televízió ismétlésekkel egy hét alatt megenné. Persze, ha adnák. De mégis! Ennyit mindent össze tudnak rakni a városukról!

A grandiózus koncepció mellett külön élvezetet kínál a kiállítás építőinek kajánsága: ilyen szemtelenül modern barakkokba zsúfolni a kulturális örökséget! A ketrecek ugyanis egyszerre idézik fel a puritán ősmozit, amely a kifeszített lepedőt, az ülőhelyeket és a négy fallal elkerítetett teret biztosította mindössze, meg a multiplex funkcióra egyszerűsített végső változatát, meg a tévénéző - esetleg megosztott - magányát. Ilyen posztmodern gesztussal felajánlani: rakd össze magad a városodat a parttalannak tűnő mennyiségből!

Párizs és a francia kultúra gazdagsága nem kétséges. Annál már csak az káprázatosabb, hogy milyen tökéletességig jutottak a megmutatás művészetében, a kultúra legkülönfélébb szeleteinek felhasználásában, ha tetszik, újrahasznosításában, ha tetszik, nyilvánosságra hozásának, tálalásának művészetében. Hogy mindig megújulva keresik az utakat, az legalább olyan lenyűgöző, mint ez a kultúra maga. Felismerték, hogy nem elégedhetnek meg a kincsek őrzésével, a kincstárakat ki kell nyitogatni, a kincseket közre kell adni - saját polgáraik számára és az odajövőknek. Közhely, hogy az olvasás csökkenésével a nagyközönség a vizualitásban szerzi meg a legtöbb tudást és élményt. A gondolatok kinyomtathatók, és szinte minden művészet - filmek, előadások - ma már reprodukálható, utaztatható, CD-romra írható, Internetre tehető. A közvetlen élmény erejét, gazdagságát szinte már csak az élő előadások, a színház, a tánc, a koncert, az építészet, s a kiállítások őrzik meg, érdemes tehát ezekre fordítani a figyelmet.

S az elrendezés, a bemutatás művészetében meg lehet hagyni a látogatónak, a nézőnek a szabadság, a választás demokratikus gesztusát, hogy ki-ki műveltségének, előképzettségének mértékében hasznosíthassa a látottakat.