A magyar film megint népszerűbb mind Magyarországon, mind külföldön. Lassan magára talál, főnixmadárként megújul hamvaiból. A magyar közönségfilm (szórakoztató, "egész estét ki- és betöltő", látványos-mozgalmas és/vagy jópofa-hahota film) egyre közkedveltebb itthon, nagy nézőszámot produkál, a hazai művészfilmek pedig leginkább külföldön kapnak szélesebb körű elismerést - már ha....

Egyre több fiatal kezd érdeklődni a magyar film iránt - akár alkotóként, akár szemlélőként -, már nemcsak egy szűk szakmai közönség tekinti ügyének a hazai filmgyártást. A magyar film körül elkezdődtek bizonyos változások, melyek hosszú idők csalódottsága után bizakodásra adnak alkalmat.

Ezekre a változásokra és az új tendenciákra a filmszakma elméleti szakemberi is reagáltak. A debreceni filmtudományi konferencia megrendezése - a KLTE impozáns épületében - talán éppen azt jelzi, hogy egy korszak végén, és egy másik korszak elején állunk, ahol illik visszanézni és megvizsgálni mindazt, ami történt, és előretekinteni arra, ami megtörténhet. A kitűzött témák sokat ígértek, az előadók is sok mindennel foglalkoztak, nagy volt a kínálat, ám mégsem sikerült újat megtudni a rendezvényen, inkább csak többet, árnyaltabban.

A konferencia szervezői A magyar film a rendszerváltozás után (1) elnevezéssel valahogy megpróbálták kijelölni azt a kezdőpontot, ahol ez az új korszak elindult. A konferencia címe valamelyest megkövetelte az előadóktól a filmek történelemszemléletének elemzését. Az előadók kétféleképpen válaszoltak erre. Egyesek fontosnak tartották előadásukban megvizsgálni azt, hogy ez a történelmi esemény valóban megmutatkozik-e a filmekben is. Mások viszont a történelmi eseménytől függetlenül az elmúlt húsz év filmtermését tekintették át. Az előadások főként e kétfajta, a történelem központú és ahhoz kevésbé kötődő szemléletben különböztek. A tanulmányok nagy része azt hangsúlyozta, hogy a rendszerváltozás utáni magyar filmek jellegzetessége nem a szemléletváltásban következett be.

A rendszerváltozás előtt több, erős politikai kontextusba helyeződött film is megkísérelt a rendszer elé görbe tükröt tartani (például: Tanú, Álombrigád, Tiszta Amerika). A rendszerváltozás után megváltozott a politika befolyása a magánember életére, ez a filmek témájában is megmutatkozik. A mai filmek lemondtak kritikai szerepvállalásukról, nincs igényük a változtatás indukálására, nincs kedvük "beszólni a politikának". A társadalmi mező a politikai mezőtől eltávolodott, egyre kisebb hangsúllyal szerepel a politika a filmekben, egyre kevesebb utalás történik rá.

Schubert Gusztáv élvezetes témavezetésével kalauzolt el a '90-es évekbeli magyar film ember- és környezetábrázolásához. Éles és pontos társadalom- és emberkritikát, életképeket, helyzetrajzokat a mai alkotók közül Jancsó Miklós új műveiben (Nekem lámpást adott az Úr..., stb.), Szomjas György (Roncsfilm, Gengszterfilm), Grünwalsky Ferenc (Kicsi 1., 2.), Pálos György (Feri és az édes élet) bosszú-, bűn- és zsánerfilmjeiben kapunk. A fiatal rendezők közül Mundruczó Kornél közelíti meg egy teljesen más irányból ezt a problémakört. Az ő filmjei azért is nagyon fontosak, mert egy új generáció problémáival foglalkoznak kőkeményen, hiperőszintén és véresen egyszerűen. A többi film érintetlenül szeretné hagyni ezt a csúszós talajt (a Kis utazás, a Moszkva tér, az Előre! például), inkább a nosztalgia irányába megy el.

A rendszerváltozás után a legnagyobb fordulópontot a forgalmazás és a film intézményes rendszerében bekövetkezett változások jelentették; a program egyik fontos része volt ennek áttekintése. Az ezt követő vita azonban terméketlennek bizonyult, mert a rendszer kialakításáért felelős, döntési helyzetben lévő személyek nem képviseltették magukat. Ezúttal is a magyar filmgyártás csekély mértékű támogatottságáról szólt a vita, amiből durván ez derül ki: régen megcsinálhatták a filmeket, csak betiltották őket, most csak az csinálhat filmet, aki kap rá pénzt, ergo más irányból jön a cenzúra. (Az áldatlan állapotokat jelzi: az elosztások miatti kétségeiket és felháborodásukat juttatták kifejezésre az Uránia Filmszínház avatásán röplapot szóró Simó-osztályos ifjú filmrendezők.)

A forgalmazásról kevés szó esett, pedig a reklámok és a jobb forgalmazási körülmények lényegesen megváltoztathatnák a magyar film helyzetét. Az állapotokat leginkább az a tény jelzi, hogy az idei szemle fődíjas alkotását, a Chicót jelenleg csak a Művész mozi legkisebb termében hetente egyszer lehet megtekinteni.

A hazai filmiparnak nagy kihívást jelent a versenyképes közönségfilmek gyártása. A konferencián több javaslat is elhangzott arra, hogyan lehetne a magyar film vérkeringésén javítani, és újra vonzóvá tenni a nézők számára(2). Az egyik elképzelés szerint a műfaji filmeket kellene újra feléleszteni, a másik szerint viszont az európai művészfilmes áramlatokba kellene újra bekerülni. Sajnos, arról Debrecenben nem esett szó, hogy mi a helyzet akkor, ha "a hegy nem megy Mohamadhez". Azaz, miért nem veszik tudomásul és gondolkodnak el a filmmel foglalkozók (rendezők, producerek, forgatókönyvírók...) - nem kell marketinges stratégának lenni hozzá - azon az egyszerű tézisen, miszerint nem feltétlenül a nézőnek kell megtenni az első lépést ahhoz, hogy látogatottabb legyen a magyar film: hogy ne csak belterjesen, állandósultan kevés számú, kitartó műélvező körében, hanem szélesebb, növekvő nézőspektrumban is elismerésre tegyen szert.

Alapvetően igen nehezen kezelhető, már-már megfoghatatlan, de elkerülhetetlen a művek besorolása tömegfilm (kommerszfilm, közönségfilm) ill. művészfilm kategoriájába. A konferencia egyes hozzászólói úgy kerülgették ezt a sajnálatosan bevett, szokásos oppozíciót, mint macska a forró kását, mások viszont csípőből, rutinosan használták - ahogy mi is ezt tettük írásunk legelső mondatában - rá vagyunk szorulva tudniillik.

A fentiekből kiindulva két nagy hiányt látunk a mai magyar filmben. A kisebbik baj: a magyar filmből hiányzik a kommersz- ill. a művészfilm közötti szakadékot áthidaló filmek típusa (átmeneti film?, határfilm?), amely a két (bajosan megragadható, problémásan körvonalazható), egymástól jócskán eltérő filmtípust próbálja szintetizálni.(3) Egyfajta integrációról van szó: a két óriás pszeudokategória metszéspontjain létrejött új halmaz flexibilis, keretei (tematika, forma) szabadon kezelhetők. Sajátosságuk, amely felismerhetővé teszi a határfilm-halmaz tagjait: a besorolhatatlanság (ha innen nézem, túl tág, ha onnan, túl szűk kategória) ill. a különböző nézőpontokból való besorolhatóság, "is-is"-szerűség (ha inkább innen nézem, tömegfilm, ha onnan, művészfilm, de semmiképpen sem erőteljesen valamelyik kategória). Gyakori jellemzőjük: a magabiztos, szintezett, mindkét réteg (kommersz- és művészfilmes) számára élvezhető és sokszínű humor és/vagy a vérkomolyság, valamint a kultuszfilm-szag.

Mire gondolunk? Erős és egyéni művészfilmes eszközökkel (intellektus, narráció, figurák) kommerszfilmre hajazó műre, illetve a kommerszfilmekre jellemző vágást, látványt, sztorit művészfilmbe oltó alkotásra. Számtalan külföldi példát - tematikában-tartalomban-formában nagyon eltérő példát - lehet hozni az utóbbi időkből, amely sikeresen-érdekesen ötvözte a két filmtípust, s hozott létre egy különös világot: a Se7en (Hetedik), a Kutyaszorítóban, a Ponyvaregény, az Amélie csodálatos élete, a KissKiss BangBang, a Doberman, a Memento, a Fargo, a Blöff, A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, ... és még sorolhatnánk. Mi a helyzet Jeunet roppant sajátos stílusjegyeket viselő Alien 4. című horrorjával? Vagy az újonnan bevezetett kategóriát tekintve neccesebbnek vélt Korcs szerelmek, a Macskajaj, vagy Lars von Trier Kingdom című sorozata nem illik-e a határfilmek sorába? Hát Baz Luhrmann modern romantikájával hogy állunk (Moulin Rouge poperett, Romeo és Júlia)? Ez a típuskísérlet - szándékoltan vagy véletlenül - nálunk talán csak a Moszkva tér című filmben mutatkozik meg, s egyéb felemás kísérleteket is említhetnénk (Ébrenjárók, Hamvadó cigarettavég, Nexxt).

Magyarországon egyelőre a két pólus (művész- és közönségfilm) különválása igencsak karakteres: vannak ART-mozik és vannak multiplexek. Ugyanakkor itt-ott erős zavart érzékelhetünk: ez igencsak kitűnik abból, hogy a mozisok nehezen tudják eldönteni, mit és hol érdemes vetíteni (lásd: van olyan film, ami egyszerre megy a Művészben, a Mammutban és a Puskinban; a Puskin ilyen szempontból talán a legátmenetibb, legkoncepciótlanabb mozi.) Ennek több oka is lehet, több kérdés is felmerülhet a mozisokban: Mit vetítünk (értsd: milyen típusú filmet)? Mi fontosabb nekünk: a néző vagy a film? Kinek vetítünk? És egyáltalán: minek vetítünk?)

Talán a filmkészítők még nem éreztek rá erre a speciális átmeneti típusra, amely nem feltétlenül követel nyakas független filmes hozzáállást: vagy szolgaian másolják és honosítják az amerikai receptet, vagy önmegvalósítanak (amiből persze remekművek is származhatnak), hiába hangoztatják ők is, hogy "a néző a legfontosabb".

A szerzők álláspontja a megoldást tekintve különböző. Egyikünk véleménye szerint az lenne a feladat, hogy tovább polarizálódjon a magyar film, még szándéktalanul se legyen nyoma az átmenetnek. A közönségfilm bátran vállalja fel a kommerszséget, a művészfilm (ami szintén a közönségnek kell, hogy készüljön) pedig legyen durvább és kísérletezőbb (lásd Mundruczó); sokan vágynak melankolikus magyar búsongásra, és szintén nem kevesen a belevaló ostorcsattogtatásra a rögvalóság terepasztalán, ami lehet, hogy nem érdekli a külföldöt, de minket annál inkább. A másik elgondolás pedig avval igazítaná ki a fenti vélekedést, hogy próbáljuk meg a (laikus) nézőket az átmenet felől visszacsalogatni a mozikba, s próbálja meg az átmeneti film elfogadtatni magát a kritikusokkal, a szakmával, a filmértőkkel, lehetőségeit tekintve adjon inspirációt új filmekhez, s a filmkészítés is éljen eszközeivel, felfogásával. Senki ne idomuljon kötelezően, de ne is játsszon vele akarva-akaratlan (lásd Mundruczó, aki e vélemény felől nézve igazán eldönthetné már, mit is akar).

Visszatérve a problémákra: a nagyobb baj, hogy nincsenek történetek. Grunwalsky Ferenc is utalt rá előadásában, hogy nincsenek a magyar elbeszélő hagyománynak olyan elemei és alakjai, amelyeket a film világába át lehetne emelni, hogy egy nemzeti, hazaffyas mitológia megszülethessen (például nemzeti nagy tragédiáink egyik ikonját, az ún. aradi 13-at még senki nem vitte filmre). Ugyanakkor a magyar próza megtalálta az elbeszélésnek azt a módját, amelyben korunk sajátos világa kifejezhető. A modern magyar próza nem átfogó tablóképekre törekszik, hanem egyéni, kis életek bemutatására, egy sorson keresztül átszűrve egy egész kor tapasztalatát. Erre az elbeszélési módra a magyar film még nem érzett rá. Vannak történetek, de: 1. Nincsenek kidolgozva, 2. Gyenge és/vagy kevés, 3. Bonyolult és/ vagy érdektelen, 4. Rosszul van megírva és/vagy kivitelezve, 5. Érdektelen szélesebb körben.

Nem feltétlenül nagy(otmondó, szimbolikus, világmegváltó) történetek kellenek, hanem érdekes esetek kicsiben-nagyban, ebből következően karakterekre, helyekre, élő dialógusokra van szükség (lásd: David Lynch - Straight story: egy bácsi traktorral átszeli Kanadát, hogy találkozzon testvérével; ennyi. Vagy a szemle pazar, látványközpontú elsőfilmes dobbantása: a Hukkle (Pálfi György). Természetkrimi: egy faluban mérgezik a feleségek a férfiakat.

Ceterum censeo: tessék ötletelni! Talán nem véletlen, hogy végre már elindult az első forgatókönyvíró-osztály a filmművészeti egyetemen...

A konferencián kritikusok és filmtörténészek fiatalabb és idősebb generációja egyaránt képviseltette magát. Az előadások tartalma és stílusa rendkívül sokszínű volt, különböző szempontok alapján próbálták kézzelfoghatóvá és leírhatóvá tenni mindazt, ami a magyar film körül az utóbbi időkben történt. Elsősorban a játékfilmek boncolgatására került sor, a dokumentumfilmek háttérbe szorultak. A konferencián viszont nagy hangsúlyt kapott a független film, amely a rendszerváltozás után intézményes formákat szerzett magának. A független filmesek(4) számának növekedése és betörése a játékfilmgyártásba az egyik legjellemzőbb tendenciája a rendszerváltozás utáni magyar filmnek. Bár igencsak hiányzott - mint oly sok meghatározás - a független film(es) definíciója. Sajnos Pálos György nemigen világított rá eszmefuttatásában. Alapkérdéseink továbbra is megválaszolatlanul furdalják oldalunkat: Az is függetlennek számít/marad, aki állami támogatásban részesül? Milyen támogatásban részesülhet egyáltalán egy független filmes? Ha a független film intézményesedik (lásd Sundance), akkor attól még megmarad független filmnek? Jó lett volna ezekre a kérdésekre választ kapni, mert ez így egyelőre: függő.

A konferencián a magyar filmet többen több szempontból is elemezték, azonban kevés olyan fogalom, jelző és kategória született, amellyel igazán jellemezni lehetne az elmúlt húsz év filmtermését. Az előadások nagy része főként narratológiai szempontok alapján közelített az alkotásokhoz, és igyekezett azokat egy-egy személy és alkotócsoport köré besorolni. Lehet, hogy a magyar film karakterét valóban egy-egy kitüntetett személyiség látásmódja és stílusa adja, de azért általánosabb kategóriák is felállíthatóak lennének. Bikácsy Gergely előadása volt a legmerészebb és legizgalmasabb kísérlet arra, hogy a magyar film egy motívumából, az erőszakos halálból, kifejtsen egy általános érvényű jelrendszert.

Az előadások másik nagy hiányossága, amint arra hozzászólásában Palotai János felhívta a figyelmet, hogy a képek szintjén nagyon kevés szó esett a filmekről. Nem hangzottak el olyan fogalmak, amelyekkel a magyar filmek képi világát, képszerkesztési módszereit, színeit le lehetne írni. Pedig jó lenne néhány találó kifejezést találni az új fényképezési stílusokra.

A rendezvény kitűnő találkozóhelyet biztosított a filmszakma képviselőinek, csak sajnos a filmalkotók közül kevesen éltek ezzel a lehetőséggel.(5)

Pedig úgy éreztem, az előadások sokszor válaszokat és visszaigazolásokat vártak volna tőlük. Lehet, hogy a magyar rendezőket és más alkotókat nem érdekli különösebben a magyar filmtudomány véleménye, pedig jó lenne, ha a szakma e két pólusa kicsit jobban összetartana. Hiszen így minden szó csak falra hányt borsó marad, és a viták a falakon túl már nem hallatszanak.

És így - megint csak? - a kritikusok társalogtak önmagukkal, ami nem visz túl messzire..

Összegezve a tapasztalatokat: a 90-es évekről nehéz átfogó képet nyújtani, még alig csengett le ez az időszak, áthallások vannak. Majd egy évtized múlva visszatekintve és történetileg tisztázva, helyrerakva dolgokat lehet rendszerezni és elemezni.

Jó, hogy mindenki ott volt, és összecimbizhettünk sok nagyágyúval, hogy valamennyire le- és kivetkőzhettünk magunkból - főként a szauna-gőzfürdő-éjszakai bár tengely mentén. Jó, hogy vidéken volt, mert így senki nem rohant haza tévét nézni. Tetszetős és keserédes volt a plakátkiállítás, maga Huszár Pufi pedig - remekbeszabott és örökérvényű némajátéka nyomán - kultikus figurájává vált a filmelmélet-történet szakosoknak.

Ui: Egymásért és a ruhatárban hagyott értékekért a szerzők felelősséget nem vállalnak.

ELTE-BTK filmelmélet-filmtörténet szak, II. évfolyam

1 A rendszerváltozás fogalma a 2002-es választások okán megint több értelmezést kapott. Jelen esetben a népköztársaságból a köztársaságba, a szocializmusból a polgári demokratikus berendezkedésbe való átmenetet jelenti, bár ezt sem sikerült tisztázni a konferencián - ahogy a politikai közéletben sem. Maga a rendszerváltozás és váltás szavak is hordoznak árnyalatni különbséget, mégis összevissza használjuk őket.

2 Vaskó Péter remek rendszerező előadásában érdekes lajstromot nyújtott át a magyar film meglévő és hiányzó műfajairól: szerinte a legjobbak az erotikus filmekben vagyunk, "óriási a húsexportunk".

3 Ez a kategória nem azonos az Enyedi Ildikó által óhajtott ún. középfilmmel, ami a rendezőnő szerint olyan filmeket jelent, amelyek nem akarnak feltétlenül nagyotmondani, világmegváltani, hanem biztonságosan, egyszerű, helyes kis sztorikkal-ötletekkel, pedáns képekkel operálva történetet mesélni. Akár középszerűen is, hiszen Enyedi szerint, ha tanulunk a hibákból és rutint szerzünk, tízből egyszer összejöhet a remekmű.

4 Paradox módon a jövőben nagyon kéne támogatni a független filmet, hogy megőrizze autonómiáját, frissességét és szellemességét, kreativitását. Ők a magyar filmben a gyorsreagálású hadosztály.

5 Amit pedig kár volt kihagyni: remek szervezés, kitűnő szállás, nagyszerű fogadások és ételek, baráti aura.