Hét-nyolc évvel ezelőtt csináltam róla egy filmet (sérelmezem is, hogy nem szerepel a vetítés programjában), bár a forgatás kedvéért megfürdött a téli, jeges Dunában, jóga fejenállást produkált egy szál fürdőnadrágban a Margitsziget Margit-híd alatti behavazott csücskén, és közben mondta-mondta a magáét, aztán persze futott is sokat és sokfelé, s két szusszanás között a Mezőgazdasági Múzeumban - egykori munkahelyén - mintegy mellékesen megfestett egy nagyméretű képet, majd telefonon felhívta közös képzőművész barátunkat Párizsban, mondván: ez az egész filmforgatás velem együtt nagyon nem tetszik neki, mégsem sikerült igazán megszerettetnie magát a stábbal. Talán azért, mert Simon szuggesztivitása annyira fárasztó volt, hogy a film forgatása után - amely mellesleg az egyik legsikerültebb alkotásom volt e sorozatban - még én is azt mondtam: "Na, nem! Azért mindennek van határa! Az én kollégákkal szembeni legendás toleranciámnak is!" Magyarán: akkor úgy gondoltam, hogy Csorba Simonnal soha többé nem veszek részt közös akcióban.

Ma már tudom: nincs rá mód. Csorba Simon megkerülhetetlen. Vagy talán: megkerülhetetlenek vagyunk egymás számára. Már csak azért is, mert időnként - váratlanul - meglátogat. Például délelőtt (amikor festeni szoktam) azzal állít be, hogy tudnom kell a sokat jelentő tényről, mely szerint ő mostanában nem ecsettel, hanem tollal fest, ami a kettőnk közötti lelki rokonságra utal, hiszen ismeri a madaras képeimet. Vagy kora délután jön, amikor aludni szoktam, és azt állítja, hogy nekünk - művészetterápiás múltunkra való tekintettel - közös akciókban kellene részt vennünk. Esetleg este, amikor már csak a feleségem van otthon, akit arra kényszerít, hogy fényképezzék le egymást a könyvtárszobámban lévő indián tollkorona előtt. Csorba Simon mindezen váratlan megjelenéseivel és rajtaütéseivel - mondjuk talán a korszerűnek számító kifejezéssel: performance-aival - együtt számomra nyugtalanító titok, s talán ez barátságunk lényege. Amikor a kilenc évvel ezelőtt megjelent katalógusát dedikálta nekem - amelynek címe ez volt: "Az ember titokzatos arcai" -, azt gondoltam: erről van szó! Arról a Titokról, amit egymással megosztani lehetetlen. Arról a Titokról, amit mindig csak a Másik tud. Arról a titokról, ami áldás is és kín is. Arról, hogy személyiségünk kiismerhetetlen mélységeiből váratlan maszkok kerülhetnek elő. Csorba Simon titokzatos arcai közül volt alkalmam megismerni azt a valaha volt, korpulens, püffedt, alkohol és cigaretta szagút, a simára borotvált, inas, sovány aszkétát, a lengedező szakállú hosszútávfutót, az idegesítően nyugtalan, túl közel hajoló, megszállott elszántat, a koncentrált, mély tekintetű sámánt, s a festőt, aki saját arcát festi akkor is, amikor szentképet fest. Egyáltalán nem mellesleg: Somogyi győzőn és Kárpáti Tamáson kívül csupán Csorba Simon az a kortárs képzőművészetben, aki igazi, hiteles szentkép festésébe mert fogni (a többnyire dilettáns, egyházi megrendelésre készült valamikről itt most nincs értelme szót ejteni!). Csorba Simon az Igaz Képet keresi. Az ikont. A veron-ikon mását, amely Veronika kendőjén rajzolódott ki, Isten látható képmásaként. Nem tudom, hogy összemérhető-e ez a vállalkozás a Szent Grál keresésével, de korunkban - ebben a minden igazi tudástól eltávolodott időben - a reménytelenül távoli megragadásának szándéka imponáló attitűd.

Tudjuk: még a tiszteletre méltó kudarcért is hosszú-hosszú utat kell megtennie az Útonjárónak. És itt bizony nem számít, hogy valaki lépésben, vagy futva halad. Csorba Simon, amióta az Útra lépett. Rohan, fut, de legalábbis siet. De ő is tudja, az Utat megismerni igazából nem lehet. Csak figyelni minél éberebben, és talán még jegyzeteket készítve festeni. Ennyi! Valami olyasmit üzenni egy másik Útonjárónak, hogy: Nézd, ez voltam én, ez volt az én utam, és nem tudom, hogy végül is az Úton jártam-e. Egyébként azt hiszem: az embertől most és itt nem telhet többre. Csorba Simont tiszteletre méltó, kereső embernek tartom, mert minden rohanása, futása és sietése - netán elsietettsége dacára is járja az utakat, ami azt jelenti, hogy nem adta fel a Szent Grál, az Örök Egy harmóniájának keresését. Szívem szerint azt mondanám, hogy hajrá! (És igen: hajrá magyarok!), de a helyzet méltósága azt kívánja, hogy Szent Pál szavait citáljam a korintusiaknak írott első leveléből (1 Kor 9,24-25), mely szerint: "Nem tudjátok, hogy a pályán küzdők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. A versenyzők valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben. Ők hervadó koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért."

Kedves Simon! Hosszú futásodra mindig számítunk.