Kifütyülték a fődíjas filmet. A rendezőt azonban ez nem zavarta a díj átvételében; nem adta vissza, nem sértődött meg, hanem kifejtette, hogy elégedett, mert a közönségből kiváltotta a reakciót. Mögötte ott állt a zsűri, akikkel osztozott a füttykoncertben, akik szembesültek döntésük következményével. Nem Pesten történt a dolog, ott ilyen nem eshet meg. Nálunk a közönség nem udvariasabb, csak lojálisabb, az alkotók sértődékenyebbek, a kritika - talán ezért is - tekintélyelvűbb, illetve "megértőbb", szolidárisabb a szakmával - a hatalommal szemben, amivel gyakran többet/annyit árt a szakmának, mint a hatalom. Csak a hátak mögött történik "üzengetés", metakommunikáció. (Ki fog a Csodaszarvasról hiteles elemzést írni?) Ez a "skizo" állapot/helyzet áthárítható a korábbi paternalizmusra, és kezére játszik az újnak. Ebből a provincializmusból úgy lehet kimászni, ha valaki vállalja a megmérettetést...

Például Clermont-Ferrandban, ahol a fenti eset történt a februári fesztiválon. Ahol a közönség más filmet látott fődíjra érdemesnek; valószínűleg a Squash-t - ami a közönség díját kapta - és nem a Des Angest /Fekete bárány/. A film egy olyan fiatalról szól, aki csak útban van. A szeretetlenség agresszívvá teszi, amit egy gyereklányon vezet (ver) le. Leloup filmje kétségtelenül elmarad a hasonló témájú lengyel rövidfilmtől, a Férfias ügyektől, ami az ifjúsági zsűri díja mellett a szaksajtó elismerését és - Godfrejow révén - az operatőri díjat is elnyerte a nemzetközi versenyben.

Fabicki filmje - előzőleg több fesztiválon sikeresen szerepelt - tárgyában emlékeztet Kieslowski Tízparancsolatára, mintha hozzátenné a tizenegyediket: "Ne bántsd a gyermeket!" A film a házon belüli, otthoni erőszakról, a gyermekek bántalmazásáról szól. Főszereplője a tizenéves Bartek, Itzaknak is nevezik, utalásként bibliai elődjére -, akit munkanélküli, s ezért is alkoholizáló apja szíjjal ver, tornatanára kézzel. Udvarukban gazdátlan kutyák várják, hogy elvigyék vagy elaltassák őket. A fiú - hasonlít Tarkovszkij Boriszkájára - egy ketrecbe "menekül". Az állat és a gyerek hálás, de kockázatos kelléke a filmnek, garantálja a sikert - és a kudarcot. A rendező elmondta, hogy nem lehetett "sérült" gyerekekkel eljátszatni a szerepet, akiket a valóságban is vernek, mivel azok nem beszélnek erről.

Ennél is keményebb a cseh Incidens a vonaton. Szabadságra menő katonák megtámadnak egy fiatal roma párt, amit az útitársak - jólszituált polgárok - eltűrnek, csupán egy idős hölgy háborodik fel ezen, valamint az egyik katonatársuk. A tettlegességig fajuló affér a rasszisták megbilincselésével ér véget, de a rendező, Sedlacek nem hagy kétséget afelől, hogy akut társadalmi problémáról van szó: bár a Nyugat felé - Európába tartó vonatról leszállítják a tetteseket, mintegy megtisztítva tőlük a társadalmat, a film végi felirat 27 ezer atrocitásról tudósít.

Az a szociális érzékenység, ami a kelet-európai filmművészetet jellemezte, a rendszerváltások után sem tűnt el, és itt kedvező fogadtatásra talált. Ezt példázza, hogy az idén először rendezett videóverseny fődíját a litván Buraja Mama című opusa nyerte, ami egyszerű, primitív technikával, mutatja be, láttatja a kisfiú szemével egy primitív körülmények között vegetáló család életét.

A direkt ábrázolás mellett ugyanolyan súlya volt a fikciónak, az animációnak. Retrospektív sorozatban mutatták be a cseh Trnka és Svankmajer animációit; köztük a Kéz címűt, a Dialógus lehetőségét, a Sztálinizmus halálát. Ezeket látva az itteni néző is képet kapott a kelet-európai paternalista rendszerekről. Ha pedig megnézte az észt Riho Untnak, a nemzetközi zsűri tagjának a bábfilmjeit, akkor a Baltikum változásainak (függetlenség, modernizáció, visszatérés Európába) görbe-tükörképét láthatta.

A közönség humorérzéke pillanatok alatt mozgósítható volt, miként az igazságérzete is. Ezt a hazai versenyprogram előtt is érzékeltük.

A nominált filmek előtt mindig bemutatják a rendezőt. Pierre Merejkowsky - aki José Bovéról, a multiellenes "parasztvezérről" csinálta filmjét - megragadta a mikrofont, az alkalmat egy rövid politikai szónoklatra, amelyben ironikusan "üdvözölte" Le Pen urat, a multikat, a McDonalds-ot, a médiát: a Canal+ tv-t, a fesztivál egyik szponzorát. A válaszként kapott füttyöt elnyomta a tapsvihar, amit magyarázhat a reggeli lapok híre, miszerint 3 évre ítéltek egy munkást, aki egy McDonalds-építkezésen - tiltakozásként - destruált, fordítva csinált mindent.

Idén ott is lesznek választások, talán ennek előjele, hogy a záróünnepségen a prefektust is kifütyülték, de ezt tavaly is megtették - vélhetően jövőre is megteszik. A politikai "más kép" jelenik meg ott a fesztiválon, ahogy ott szokás - mint nálunk a filmszemlén.

Vélhetően a Canal+ sem sértődik meg; jövőre is szponzorálja a fesztivált. Ez a kereskedelmi tévé egyébként sokat áldoz arra, hogy filmek készüljenek, s nemcsak reprezentatív célokra. /Melyik magyar kereskedelmi csatorna tudna összegyűjteni 4 órányi rövidfilmet, ami az ő támogatásával készült? Ez is a különbség a Canal és a "Banal" tévé között./

A filmekről 5 fős külföldi, illetve hazai zsűri dönt, amelynek tagjai az idén az észt animációs Riho Unt, az amerikai Leslie Mc Donald Oscar-díjas díszlettervező /a Barton Fink, a Bugsy, a Forrest Gump tervezője, az ugyancsak amerikai Marc Marder zenész, a kínai Yuk Mai "Gipsy" Chang és a kameruni Jean-Marie Teno filmesek voltak. A francia műveket Jean-Claude Larrieu operatőr, - aki 85-ben Arany Kamerát kapott Cannes-ban az Oriana-ért -, Marc Perrone filmzeneszerző, Jean-Francois Vincenti producer, Florence Loiret-Caille és Antoine Chappey színészek bírálták el. A fődíj - nevét Cézár ellenfeléről, Vercingetorixról kapta - 3.500 eurót és azonos értékű digitális átírást jelent. A nemzetközi verseny díjai értékesebbek (4.000 euró).

A pálmát a dán Woyzeck utolsó szimfóniája /R.Nicolaj Arcel/ vitte el, a legjobb hangért járó díjjal együtt. A közönség díját az angol Leonard /Brian Kelly/, a zsűri különdíját az afrikai Bintou /Régina Nacro/, a kísérleti film díját az uruguayi Elveszett kutya, Arauco Hernandez és Daniel Hendler fekete-fehér filmje kapta, a Canal+ különdíját pedig a román Hanno Hofer Humanitárius segélye.

Visszatérve a versenyhez, a kiválasztott magyar film - Kocsis Ágnes: Szortírozott levelek - visszafogottan szólt egy magányos kishivatalnokról, aki a maga szelektálta levelekből teremti meg a saját világát. A tavalyi filmszemlén ezért (is) kapta Pohárnok Gergely az operatőri díjat. Itt a közönség értékelte a filmet; megtapsolta - nem udvariasságból. Az előző előadáson ugyanis kifütyülte a hazai Angéle-t. A látottak alapján megállapítható, hogy a nemzetközi mezőny erősebb volt a franciánál, s a mi filmünk is erős csoportba került: a holland Drissen, a német Tschahotin és az angol Shelley filmje /A farok/ mellé. Utóbbi "monthy-pythonos" stílusban szól a diszkriminációról. A szürreális történet képi ötleteivel jobban hatott a /szakmai/ közönségre, mint a mi filmünk. Ezekre irányult a figyelem a sajtótájékoztatón is. A mi rendezőnket a film születéséről, útjáról kérdezték, valamint arra reflektáltak, hogy a főszereplő ellenőrzi-e vagy követi a családok útját, illetve a szimbolikus történet vége miért van elvágva.

A magyar film egyébként 2000-ben készült 5 millió forintból (ami 20 ezer eurónak felel meg), amihez a minisztérium, az NKA és a Mozgókép Alapítvány járult hozzá, és a Filmunión keresztül jutott ki a fesztiválra. (A tavalyi versenyfilm, az Afta 3,5 millióba került.) Összehasonlításként: a tavaly nyertes francia film, a Feleségem darabjai 220 ezer frankba, s a rendező, Pelle idei filmje a duplájába (72500 euróba) került. A viszonyítás ugyanakkor nem reális, mivel mások a viszonyok; Franciaországban évente 6-800 kisfilm készül. A nemzeti filmközpont (C. N. C.) tavaly 380 filmet támogatott 135 millió frankkal, s rajta kívül még más források is hozzájárultak 26 millióval. Ami csak töredéke/maradéka a nagyfilmeknek juttatottnak.

Mindez csak töredéke a nagyfilmek támogatásának; a Malraux minisztersége idején meghatározott 1%-os részesedés reformra szorul. /A nálunk is játszott Bíbor folyók 95 millió frankba került, de a Cannes filmvásáron behozta az árát./ David Kessler, a CNC főigazgatója most a fesztiválon járva talán ezért is ígért további félmillió euró támogatást, ezen kívül még 60 ezret a vásárnak.

A fesztivállal együtt filmvásárt is tartanak. Az alapítók ugyanis azt is fontosnak tartották, hogy az alkotók ne csak bemutassák, de el is adhassák filmjeiket. Ha ebből nem is tudnak megélni, de költségeik egy része így megtérülhet. Ezért összehozták a rendezőket a forgalmazókkal. Az eltelt 17 év alatt a vásár nagyot fejlődött. A központ melletti 1000 m˛-es tornacsarnokban 40 standon kínálják-veszik a portékát, nemcsak a 15 hazai forgalmazó, de a külföldiek is: Afganisztántól, Brazíliától Új-Zélandig. - amit monitorokon, illetve külön forgalmi vetítéseken is meg lehet nézni -, Utóbbiak képviselője, Sandy Gildea elmondta: 3 éve jelentek meg a piacon, amikor a kisfilmjeik szinte "berobbantak" a fesztiválra, nagy sikerrel, ami pénzben is mérhető. Tavaly 80 ezer dollár bevételük volt 10 új film eladásából - ez nem számít soknak, ha azt vesszük, hogy egy film költsége kb. 70 ezer dollár -, neki mégis megéri idejönni a világ végéről, útiköltséget, bérleti díjat (1000 euró) fizetni. Miként az afgánoknak is megéri...

A fesztivál - amelynek civil, nonprofit egyesület a gazdája - is több csatornából kapja a pénzt (7- 8 millió frankot): helyi, regionális, tartományi, állami és EU-szintekről; nagyjából azonos arányban, ami kizárja a dominánstól való függést. Most inkább ne gondoljunk - mások helyett - a tavalyi vagy az idei hazai filmszemlére, amikor még januárban is szponzort kerestek.

De azért valakiknek érdemes lenne ezen elgondolkodni - azoknak, akik Valakik.

*

A fesztivált "alapító atyák" celluloidfilm-szeretete nem tette őket elvakulttá; "fundamentalizmusuk" toleranciával párosult, reálisan számoltak az elektronikus képírással, mégha ez meg is növelte munkájukat, a versenyprogramot pedig 44 opussal - a hagyományos 140 mellett -, azaz 5 blokkal. Kilencszázhatvan műből válogatott az elő zsűri; a hazai 277 mellett Amerikából 100, Kínából 30 érkezett, de küldtek Indiából, Kelet-Európából stb is. - Ami jól mutatja az elterjedését és jelzi előnyeit a filmkészítéssel szemben: gazdaságos, gyors.

Hogy ne váljon parttalanná a mezőny, a Beta Digitalra forgatott anyagokat fogadták el közülük, s ezen belül is azokat, amelyek témáját a videó inspirálta.

A versenybe került műveket külön zsűri értékelte: Alain Burosse videórendező, aki 17 évig volt a Canal+ kisfilmes programszerkesztője, az osztrák Jessica Hausner forgatókönyvíró és a francia Francois Vogel fotós, rendező, aki kompjúteranimációval és speciális effektekkel is foglalkozik.

Szempontjaik: az eklektikus mezőny (animáció, dokumentum, fikció, kísérleti mű) elbírálásában nem a technikai kivitelt nézték, hanem azt, hogyan "jön át" a képen az alkotó közlendője. Hogyan használja fel korunk digitális kreativitásának aspektusait: például hogyan használja ki a könnyű kézi kamera lehetőségeit. Milyen esztétikai kérdések felé irányítanak az experimentális filmek; a digitalizálás specializálódást jelent-e vagy inkább összefonódást (keverhető-e a hagyományos filmmel)? A szélesebb elterjedés mellett a kísérletezésre, az eredetiségre serkent-e jobban?

A díjak odaítélésében ez - jórészt - ki is fejeződött. A fődíjat a litván Okszana Buraja Mama című filmje nyerte. Egyszerű, sallang - és trükkmentes munka, egy nyomorult körülmények között vegetáló családról. A videó zöldesszürke tónusa jól adja vissza az enyészetet, a penészt. Végig belső, szűk, zsúfolt terekben mozgunk, ahol a félközelieket is csak könnyű kamerával lehetett felvenni. A film a kiúttalan életet mutatja, ahonnan visszafelé sem vezet út.

A közönség viszont a látványos AP 2000 című hazai animációra szavazott. Bail, Delpoux, Ebzant műve a rovarok vegyszerekkel való harcát mesélve szólt a környezet szennyezéséről, pusztításáról. (A nagy érdeklődést mutatta a zsúfolt nézőtér, s hogy a négy ismétlés ellenére sem sikerült mindegyikre bejutni.) A Bétára vett film számítógéppel, 3D-s technikával készült. A Canal+ különdíját az angol Walker Kiskacsákja nyerte, egy színpadi előadás "natúrfilmje", amelyben nem a technikára épült a látvány és a csattanó, hanem az angol fekete humorra.

A kiválasztottaknál többen voltak az arra érdemesek - egy részüknek csak a zsűri dicséretéből jutott. Ilyen dicséretet kapott az amerikai Eva Saks Családi értékek című videó dokumentuma egy leszbikus párról és Canikligil Simulakruma, ami inkább bíztatásul, mint elismerésül szolgált a török videósoknak. Figyelmet érdemelt (volna) Crouaud: A szaporítható / reprodukálható életek hotelje, a "Nagy Testvér" -szindrómáról. Egy monitorfal, ami első látásra ornamensnek tűnik ezer apró azonos képkockájával, "sormintákkal", s csak később észleljük, hogy ezek monászok, bennük élő emberekkel, akiket meglesnek a kamerák. Végül már csak egy kép tölti be a vásznat; a néző szinte behatol a szobába. Mintha az osztódással /klónozással?/ való szaporodást látnánk - fordítva.

A reverzibilitás más filmekben is feltűnik /Palindrome/, miként a (gén?)mutáció is /Semmi különös/.

Ezek, valamint a kísérleti munkák - jobb része - nemcsak a szemet, tekintetet célozzák meg. Nézésük nemcsak fizikai fájdalmat okoz - főleg a pixel miatt -, de érzelmit és mentálisat is. Az atavisztikus mellett a (poszt)modern élet szorongásait, a kibernetikus rémálmot, a voyeurséget s az annak való kiszolgáltatottságot érzékeltetik, miként a bezártságot, a börtöneffektust, a nukleáris/vegyi háborútól való félelmet. A kamerák oda szegeződnek, ahol az a legjobban fáj; nemcsak fiziológiailag, de morálisan is: akár a szemre - ami üres, vagy csak részlegesen, félig lát, s a világ a számára csak sugarakból áll /Tekintet nélkül/ s innen átvitt értelemben a személyre, illetve annak identitás keresésére /Teológiai szituációról/, a család esetében a gyerekek, fiúk tragédiájára /Férjem fia, Leonard/. A digitális opusokban a látszat ellenére a komolyság dominált; nehéz témáik torkon ragadták a nézőt, nemcsak a "szemét szúrták".

A látottakban több "utalás" van a korábbi vizuális, kinematografikus kísérletekre. A Subjectile /R.Contentin/ erősen emlékeztet Tóth János Study-jaira. A Semmi különös /Barrois, Janke,Petit/ tele Mondrianra, Lichtensteinre, Warholra, Nam June Paikra utalással. Az avantgarde megidézése mellett látható volt a klasszikus kultúrákra, művészetekre "hivatkozás" is. /Hamis bábok, Tono: folklór és irodalom között /

A legszebb példát a "hagyományos" mezőnyben lehetett látni. A francia Alain Escalle A lebegő világ meséje című filmje a hirosimai atomrobbantást gyerekkori emlékek alapján eleveníti fel. A rendező - előzőleg 7 évet töltött Japánban - kompjúterrel mixelt képi világával (japán tusfestmények, valós, ill. 3D-s képek) az emlékek keverékét idézi fel, végső megfogalmazásában az időtlenség érzetét kelti. Az emlékek a múltból és a gyerekkori álmokból jönnek; megjelennek a népmesék fantasztikus figurái, keverednek a szamurájharcosok világával. A logikai sorrendben építkező történet különböző karaktereket mutat (gyerek, mesehős, szamuráj), s ezzel összefüggően különböző képfajták, minőségek ötvözete. Escalle felhasznál virtuális képeket, a szürreál fantasztikus világát, a horror vízióit. Nem akarja másolni a japán festészetet, az (orosz) animációt vagy Hitchcockot, csak előhívni az emlékeket, bemutatni a japán kultúra evokatív karakterét, az atombomba fényében felvillantani a japán történelem különböző periódusait.

A legszebb képi világú film - hazai operatőri díj nem lévén - a legjobb hangeffektus díját kapta meg. Figyelemre méltó még a Squash fényképezése, amit zárt térben forgatott Bailliou, a szituációt - pszichikai küzdelem két karakter között - az érzelmekkel, a megkomponált sportos jeleneteket a dialógussal összekapcsolva, szinte vágás nélküli előadásmódban. A film a közönség és a színészi alakítás díját nyerte el.

A Francia ablak az új-zélandi Ayson filmje, amelyben a fotó alapjához (pozitív-negatív) nyúlt vissza sajátos módon: kinn sötét - benn világos van, amit a rendező az ablakok festésével, trükkasztalon, illetve feltehetően számítógéppel oldott meg. A három éve nagy sikerrel debütáló új-zélandiak mára elvesztették varázserejüket, kifulladtak. Ez elmondható a kínaiakról is. Az a képi világ, amiért szeretni lehetett Cseng Kaige, Csang Yi-mu filmjeit, eltűnt a pekingi főiskolásoknál; majd annyi szuperplánt, amerikai vágást látni náluk, mint a Columbia Egyetem filmszakosainak "dolgozataiban" - amelyek eléggé iskolásak voltak.

A legeredetibb képi megoldásokat az animációs filmekben láthattuk; a holland és a francia díjnyertesekben. R. Gouw Viharos tánca egy balladát elevenít meg mozgó fametszetekben. A műfaj és a történet érdességéhez jól illik a töredezett, szaggatott monokrónia. A korábbi reprodukciós technikát új váltotta fel; ez a film nem vall olyan kézi munkára, mint a tavalyi nyertes holland Dudok de Wit Apa és lánya című műve. A Svájcban élő magyar Horváth Zoltán két éve a szolnoki millenniumi filmfesztivál fődíját kapta Tetemek és rákfélék című filmjéért /l. erről Balkon 2000/12. sz./ Itt is tudott nyerni két díjat a Nosferatu tangóval. A francia-svájci koprodukcióban készült remekmű a "kihajtogatós" képeskönyveket idézi, 3D-s képeivel, "lapozásnál" az előzőre rádől a következő. A (rém)mese két vérszívó: a vámpír és a szúnyog találkozásáról szól.

A magyar versenyfilm, a Szortírozott levelek operatőrének, Pohárnok Gergelynek a pasztellképei hangulatukban, mentalitásban jól illettek a visszafogott történethez, ahogy a "szürke", magányos kishivatalnok felépíti a maga világát a levelek alapján.

Az új technikák a hagyományos filmekben is megjelentek, a különbség a hordozóanyagban jelentkezett. A látottak többsége videóra vett natúr-, illetve animációs film volt, kevesebb kísérleti mű, amelyeket utólag írtak át celluloidra. Ezért is tervezhetik, hogy jövőre a digitális munkákat, amelyek - várhatóan - még többen lesznek, beolvasztják a "hagyományos" versenybe.

A díjkiosztásnál azért nem mindenkit fütyültek ki; volt, aki több díjat is kapott. Horváth Zoltán a szakmai zsűri elismerése mellett az ifjúsági zsűri díját is megkapta a Nosferatu tangóért. Így két díjjal (és több mint 3.000 euróval) térhetett haza - Svájcba. Remélhetőleg nálunk is látható lesz majd a filmje; talán abban a válogatásban, amelyet négy éve küldenek Clermont-Ferrandból a fesztiválok legsikeresebb filmjeiből a Francia Intézetbe vetítésre. Idén ez okt.21-28. között lesz, ezzel egyidőben rendezik a csillaghegyi Banán Klubban a clermonti "testvér"- rövidfilmfesztivált, amelynek a nyertese remélhetőleg filmjével együtt vehet részt a 25. versenyen. A fesztivállal párhuzamosan pedig egy zsűri kifejezetten Clermont-Ferrandra is válogat. Nevezési lapot mindkét megmérettetésre a a Banán Klubnál lehet beszerezni.