Július 4-én és 5-én rendezzük meg az Archimedia program szemináriumát a hang felvételéről és reprodukálásáról. A legfőbb kérdés, hogy összeegyeztethetők-e a régi hangfelvételi technikák a digitális rögzítésűekkel. Ez számos bonyolult problémát vet fel, az azonban máris bizonyos: a filmarchívumokban sokkal nagyobb figyelmet szentelnek a képnek, mint a hangnak. Elég csak kinyitni a Fiaf kézikönyveit, azonnal kiderül, mennyivel több tanulmány foglalkozik a gyűjtés és az emulziók problémáival, mint a hangfelvétel módjaival s azzal, hogyan is változott az évek során a filmek hangja. Ha csak azt nézzük meg, mennyi figyelmet szentelnek a filmarchívumokban a filmek hangjának katalogizálására, máris kiderül, milyen kevés archívum veszi a fáradságot, hogy valóban hitelesen igyekezzen leírni az általa őrzött filmek hangzó anyagának jellemzőit. S miután többnyire rendezett katalógusuk sincs a hangra, az archívumok nem is képesek kihasználni a birtokukban levő hanganyag gyűjteményt.

Pedig már készültek tanulmányok, amelyek megadják, milyen technikai felszereléssel képesek a filmszínházak levetíteni (s így valóban hallhatóvá tenni) a réges-régi filmeket. Hogy milyen vetítőgépek, hangfalak, erősítők szükségesek ehhez, milyen építészeti és akusztikai paramétereknek kell megfelelnie a moziteremnek. Egy sor olyasmi, amire nem igazán terjed ki a filmarchivátor figyelme. Az archívumok mozijai igyekeznek megbirkózni a legszembeszökőbb problémákkal (azzal például, hogy hogyan lehetne műsorra tűzni a Lola Montezt, aminek mágneshangja van), de ritkán állnak neki, hogy levetítsék Az ember, aki túl sokat tudott című filmet az eredeti Perspecta Sound-dal, mert már sehol sincs berendezés, amely képes lenne megszólaltatni ezt az ősi, optikai sztereo rendszerű hangcsíkot. Ha csak belegondol valaki ezekbe a példákba, világossá válik, hogy ugyancsak sok kívánnivalót hagy maga után a filmhang kultúránk - és nem csak a kevéssé ismert filmeknél, hanem az igazi nagy klasszikusoknál is.

Restauráláskor is jóval kevesebb figyelmet fordítanak a hangra, mint a képre, holott a digitális technikák terjedésével olyan szakemberek kerültek az archívumok közelébe, akik már képesek lennének kidolgozni a hangrestaurálás etikai kódexét és módszertanát. Természetesen tudatában vagyunk, mekkora vitát fog kiváltani, ha rákérdezünk a filmarchívumok mostani gyakorlatára, amely restauráláskor beéri az eredeti optikai hangsáv puszta újrarögzítésével, még akkor is, ha azon a hangsávon az eredeti hangzóanyag jelentős része már nem hallható. Tudatában vagyunk, hogy hangosfilm elmúlt 90 évében annyi fajta hangrögzítő, -lejátszó és -erősítő készüléket használtak, hogy megszámolni is sok lenne, s hogy a mai kézikönyvekben e berendezések leírásának csak töredéke lelhető fel, a probléma azonban ezzel együtt létezik. Minél hamarabb pótolnunk kellene az eddig mulasztottakat, még mielőtt mindent el nem borít a mindenható digitális hangrögzítő technika, amivel azután már azt a töredéket sem leszünk képesek elővarázsolni, amit a filmarchívumok mindeddig megőriztek. Ezért éreztük úgy, ideje e témában összehívni az idei műhelyt, s elindítani vele a tanácskozás sorozatot, amely segít pótolni a hiányzó tudást, és több figyelmet irányít az archívumokban a hang kultúrájára.

A tanácskozás első napján a katalogizálás és a restaurálás, a másodikon a műsorra tűzés problémáival foglalkozunk. A felszólalók közt lesznek archivátorok, restaurátorok, hang és akusztika szakértők, vetítés szakértők és hangmérnökök. Hívtunk nem filmes szakembert is, hátha az ő területéről ihletet és ötleteket nyerhetünk. Andrew Wedman a Deutsche Grammophontól zenei példákról fog szólni - cége nagy gyakorlatot szerzett a zenei anyagok új hordozókra való átmentésében. Jean-Luc Godard Filmtörténetébe (Histoire(s) du cinéma) is belehallgatunk, amely nemrég jelent meg CD-n, s amelyen valóban hallható lesz, micsoda változások történtek a hangsávon az elmúlt időkben.