Boronyák Rita Vége a világnak, vagy jól jött nekem?
Interjú Xantus János filmrendezővel

Xantus János
Xantus János
136 KByte

Hogy került a szakmába?

1964 táján ismerkedtem meg Jancsó Nyikával. Följártam hozzájuk, lenyűgöztek. Egy család a Rózsa Ferenc utcában, akik európai életet éltek. A háttér a nyomasztó, koszos, sötét és reménytelen Népköztársaság útja és környéke, a November 7. tér, a Lenin körút. Abban az időben jöttek ki sorra a Beatles LP-k, és ha valamelyik megjelent Londonban, akkor az két hét múlva megvolt a Nyikának. Gondoltam, hogy ha a filmes így él, akkor én filmes leszek. Persze korábban is, meg később is voltak olyan időszakaim, hogy elképzeltem képsorokat, jeleneteket, és azokat leírtam. Aztán a Nyika fényképész ipari tanuló lett a MüM 5. számú műintézményében. Jelentkeztem én is. Ezzel a katonaság alól is kibújhattam. Abban az időben különböző módozatai voltak, hogy lehet elkerülni a kötelező sorkatonai szolgálatot. Aki a posztgraduális szakmunkásképzésben vett részt, azt nem vitték el. A filmlaborba jártam szakmai gyakorlatra. Egyszerre adtam be a felvételi jelentkezést az Iparművészeti Főiskolára tipográfus, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskolára rendező szakra. Nyomdásznak is jelentkeztem. Nekem volt egy képzőművészeti, iparművészeti vonal az életemben. Aztán 1974-ben fölvettek a rendező szakra.

Ott hogy érezte magát?

Rosszul, noha volt egy-két tanárom, akikre szeretettel gondolok. Makk Károly volt az, akitől a legtöbbet tanultam. Szokás ellene felhozni, hogy nem tart órákat - mások visszakérdeznek, lehet-e egyáltalán tanítani ezt a mesterséget, és ha igen, mit jelent az. Ez a nem éppen tanári attitűd ma is kíséri a filmes oktatást. Én azt gondolom, ha az oktató karizmatikus, az fontosabb, mint hogy bejárjon az órákra, ami persze szintén nem lényegtelen. Én most, tanárként igyekszem igenis tanítani, "technológiát". A rendezésnek van ugyanis technológiája, és az megtanítható. A tanárok egy része - és ha valami rosszat mondok, magamat is beleértem - részben lustaságból nem tanít, nem nagyon értékel például, ami pedig a tanítás egyik legfontosabb eszköze. Ötöst, négyest adnak általában a művészeti egyetemeken, más jegy nem létezik. Én ketteseket, hármasokat is adok. Másrészt azért nem tanítunk, mert a tanári, docensi, adjunktusi fizetésből nem lehet kifizetni a számlákat. Nem tudjuk rászánni azt az időt, amennyi alatt föl lehetne készülni az órákra. A Karcsi ezt tudta pótolni, legalábbis nekem. Őt föl lehetett hívni éjjel kettőkor, ha támadt egy gondolatom, vagy bajba jutottam a vágószobában. Tanácsot adott, vagy azt mondta, gyere föl, igyunk egy pohár bort. Az embernek huszonegynéhány éves korában nagyon fontos, hogy amikor megoldhatatlannak tűnő filozófiai, morális vagy esztétikai problémával szembesül, akkor valaki mellette áll, és egy óra múlva már nem is akkora az a probléma. Ezért szerettem meg a Makkot. Úgy tűnt, hogy látja, ki kicsoda, és hogy én körülbelül mit akarok. Az nagy érzés. Ráadásul én soha nem azt csináltam, amit kellett volna, amit elvártak tőlem, ő pedig ezt respektálta.

Mondana példát?

Klasszikus példa: klasszikus irodalom feldolgozása. Egy ilyen feladattól én begurultam. Egy szövőlányt meg egy sváb parasztfiút öltöztettem fodrokba, bársonyba és Goethe-szövegeket adtam nekik. Ebből lett a Werther és élete. Általában abból éltem a főiskolán, hogy kijátszottam a feladatot. Elsősorban bennem volt a hiba, nem tudtam mit kezdeni az autoritással. Mindig valami ellenében indult be az agyam. Ez inspirált. Ráadásul abban az időben az autoritás ab ovo nem lehetett jó. Nagy különbség az akkori és a mostani helyzet között, hogy most már nem lehet lokalizálni az elnyomó hatalmat. Sem a World Trade Centerben nem lakik, sem sehol. Akkor lehetett tudni, hogy Moszkvában. Akinek egy pici kis esze volt, és volt levegője, az általában ellenzéki volt.

Azért gondoljunk bele, akkor is élni kellett.

Igen. Én bizony megalkuvónak számítottam: elvégeztem egy felsőoktatási intézményt. Az az én saját nyomorom, hogy mindenfajta autoritást élből elutasítottam, miközben több készségem volt tudomásul venni a leosztást, mint sok barátomnak, és ebből egy csomó konfliktusom is volt velük. Ennek a konfliktusnak rengeteg árnyalata van. Az ismert Kierkegaard-parafrázissal élve: Vagy így, vagy úgy, de mindenképpen megszívja az ember.

Voltak-e különmunkái a főiskolán?

Lehetett pénzt keresni, ha az ember ügyes volt. Lehetett például buktafilmeket forgatni...

?????

Az egyik kedves barátunk és kollégánk egyszer egy buktagyártó automatáról forgatott egy referenciafilmet, ezen jókat röhögtünk, és elneveztük buktafilmnek azokat a munkákat, amiket azért csinál az ember, hogy meg tudjon élni. A fényképésziskolában is próbálkoztam egyszer esküvői fényképezéssel, ami kudarccal végződött... Az én üzleti próbálkozásaim általában eléggé balul ütöttek ki. A kilencvenes években kipróbáltam a komputercsempész mozgalmat is. Le nem buktam, de rájöttem, hogy nekem nincs ehhez érzékem. Lebonyolítottam az egynapos akciót, aminek a végén többet kerestem, mint egy átlagos hónapban, és tudtam: én az életben nem fogom többet ezzel a céllal átlépni a határt. Nem a félelem miatt. A hideg, külvárosi bécsi utcán álldogálni egy raktáráruház hátsó ajtajánál - leírhatatlan. Egyáltalán, hogy jövök én ahhoz, hogy reggel 5-kor beüljek egy autóba három másik férfival, és neki a határnak... A papírok kitöltögetéséről nem is beszélve. Annak ellenére mondom ezt, hogy a végén cash-ben odaadták a dohányt, át is pörgettem magamban a dolgot, beszoroztam mindjárt harminccal, hogy ha minden nap kimennék, milyen jól keresnék, de tudtam, hogy én ezt nem tudom csinálni. Úgyhogy kimaradtam az eredeti tőkefelhalmozásnak ebből a formájából is. Hogy miből éltünk a főiskola idején? Én nem dolgoztam, azt hiszem, nem kerestem pénzt már akkor sem.

Hogy került be a szakmába?

Amikor megkaptam a diplomámat, a filmgyár rendezőasszisztensi státuszba vett. Ez szinte automatikus volt. Osztálytársam volt többek között Sopsits Árpád, Mertz Lóri, aki operatőr, Siklósi Szilveszter, Mész András, aztán egy bolgár ösztöndíjas, aki a "felvétel indít!" helyett mindig azt mondta: "pereg á mágnó!". Ott volt a Laci, aki az elméleti órákat marokszorítóval látogatta, hogy addig is történjen valami értelmes. Belőle később a parlament belső közvetítőláncának a vezetője lett. Volt damaszkuszi osztálytársunk is, aki eredetileg orvosira járt, onnan jött át a rendező szakra. Nagyon helyes gyerek volt, bírtuk. Aztán eltűnt. 10 vagy 15 évvel a főiskola után megállt egy baromi nagy Mercedes a Mészáros utcában a belső sávban az út közepén, nyitva hagyta az ajtókat, és jött oda hozzám a Naji, ölelkezés, puszi, mi van veled, szevasz, áll a forgalom, hatalmas aranyak lógtak róla mindenhol, és mondja, nagyon röviden, csak így táviratilag, hogy ő most gyémánttal foglalkozik. Később közös ismerősünk mondta, hogy a Naji nem gyémánttal, hanem emberrel kereskedik. Ebben van konzekvencia: orvosi, filmrendezés, ember.

Milyennek találta a filmgyárat? Mennyi volt az első fizetése?

Olyan 7000 Ft körül lehetett. Nem emlékszem már, ebben az időben volt-e, hogy fölvettem 6000 Ft személyi kölcsönt az OTP-ben. Egy évre vettem föl, 500 Ft-ot kellett havonta fizetnem, és megbántam, akkora terhet jelentett az előteremtése. Ez a 7000 Ft körülbelül akkora pénz volt, mint ma mondjuk egy egyetemi adjunktus fizetése - igencsak karcsú. Egyszer láttam, amikor fizetéskor lapozgatott a nő, hogy Jancsó Miklós 17 000 Ft. Az volt a csúcs. Nem a fizetésért voltunk ott. Örültünk, amikor fölvettek bennünket a filmgyári állományba. Játékfilm-rendezőnek vagy asszisztensnek lenni, azért az valami volt. A szakmába nem így, nem ekkor kerül az ember, persze, hanem akkor, amikor elkezdi látni, mi történik a szakmában, és kezdi megismerni a kollégákat. Ez lassú folyamat, persze párhuzamosan ez is lezajlott, meg szerencsére volt nekünk a Balázs Béla Stúdió, ott csapatmunka, műhelymunka folyt. Amikor a filmgyárban voltam már, elég hamar bekerültem a Dialóg Stúdió művészeti tanácsába, ahol mindenféle dramaturgiai kérdések leple alatt próbáltunk ujjat húzni egymással, meg tisztáztuk a pillanatnyi hatalmi viszonyokat, akár a főiskolai vizsgákon. Azokra beült egy csomó szakmai tekintély, akik egyébként nem tanítottak a főiskolán, vagy tanítottak, de sose láttuk őket. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy egy-egy vizsgafilm kapcsán, amit láttak, nagyon jól le tudták osztani egymás között, hogy akkor most ki kinek mit mondhat vagy hogy szólhat. Teljesen korrekt emberi játszmákat nézhettünk végig. Az ember akkor van benne a szakmában, amikor benne van ebben a hálózatban, amikor helye van ebben a "ki kit miért hogyan oszthat le, ki kihez fordulhat" nevű játékban. Ebbe valahogy belekerülni, ez a szakma. Ez a viszonyrendszer tényleg széthullott, felaprózódott. Az én időmben volt négy vagy öt játékfilm-stúdió. Első lépésben aztán megszűnt a "tortaszeletelési rendszer". Korábban a stúdiók hatalmi szigetek voltak, fontos dolgok történtek ott, ezért aztán volt szakmai közélet, cserebere, acsarkodás, bajvívás.

Volt tét.

Ráadásul valamiféle versenyhelyzet is modellezve volt, összeálltak emberek, elkezdtek harcolni, egyesíteni az érdekeiket, lobbiztak. Élet volt. Amikor megcsinálták-tuk ezt a kuratóriumi szisztémát, ez az élet, energia, tartalom megszűnt. A filmgyárban az ember valamennyire otthon érezte magát. Volt miért bemenni, körbejárni, mi változott, a büfében emberek jöttek szembe, és két perc alatt le lehetett kagylózni az összes fontos újabb információt, lehetett találkozni a kollégákkal. Ott nyüzsgés volt, a vágószobákban dolgoztak, benyitottál, hogy mi készül, ha meg éppen filmre készültél, lehetett vadászni a munkatársak után. Minden kiderült, ki mikor mit csinál, mikor fejezi be, mik a problémák. A forgatáson a fodrászok vagy a sminkesek, a maszkosok elmondták az egyiknek a másikról az ügyeletes pletykákat, és persze vice versa. Lehetett főni egy lében - ezt mondja úgy a német, hogy "Leben". Aztán ez megszűnt, és bevallom, nem volt vidám dolog látni szétesni az egész addigit. Én a Weöressel tudom magam vigasztalni, akit valamikor a 60-as években egyszer véletlenül kivittek egy atomháború-ellenes írótalálkozóra Bécsbe. Mindenki nagyon okosakat meg fontosakat mondott, ő meg semmit. Egy idő után mindenkit elkezdett zavarni, mért nem szólal már meg. Odadugták az orra elé a mikrofont, hogy mit gondol az atomháborúról. Elgondolkodott: "Atomháború? Hát... Akkor minden fölrobban? És akkor vége a világnak? És lesz helyette egy jobb?" A szétesés, a bomlás, mikor a halott levelek mállanak szét az esőben, az általában borongós. Ugyanakkor keletkezik egy csomó olyan dolog, ami addig nem volt. Például gombák. Ha az ember túl sokat bánkódik azon, hogy szétmállik a filmszakma, esetleg nem veszi észre, hogy van helyette valami más, valami új.

A valósággal kapcsolatban maradni akaró ember jobban teszi, ha nem áll oda a sarokba bömbölni.

Bömbölni jó, de arra adódik más lehetőség is, nem csak a szétesés. Például amikor valami rondaság épül, újonnan, nagy erőkkel. Egyébként tegyük hozzá, hogy olyan nagyon együtt nem voltunk soha. Én például a főiskolára úgy emlékszem vissza, hogy eléggé magányos voltam ott. Az osztálytársak programoztak együtt, én meg ültem a földön és furulyáztam. Vagy még korábban, amikor a Gorkij fasorban, a szövetség vetítőjében ún. szakmai vetítések voltak... Akkor az volt a szokás, hogy amit a Mokép nem vett meg, azt azért ott levetítették egyszer-kétszer. Lehetett látni mondjuk A szarvasvadászt, meg egy csomó betiltott film kalóz-kópiáját. A Clockwork Orange például fekete-fehérben ment, annyira silány minőségű volt a VHS-másolat, amit lenyomtak. Még a főiskola előtt jártam ott belső vetítéseken. Emlékszem, megdöbbentő élményem volt látni a magyar filmrendezőket a vetítések után. Ahogy jöttek ki, nem szóltak egymáshoz. Nem volt beszélgetés, nem voltak kis csoportok, akik megálltak volna, ment mindenki a dolgára. Ez volt az első felismerésem, hogy ennyire nem beszélnek egymással a filmrendezők? Most pedig azt mondja a Mathieu Kassovitz, hogy a rendező ilyen fajta, nem nagyon szeret a másik rendezővel dumálgatni. Azért a francia rendezők pár éve - amikor fontos volt, hogy nehogy a GATT-tárgyalásokon ki legyen mondva, hogy a film is áru, mert akkor holnaputántól nem érdemes európai filmet csinálni - elképesztően fel tudtak sorakozni. Hatékonyak. Én azt látom, hogy mi nem tudunk így összefogni akkor sem, amikor kéne. Ha tudnánk, mindannyian jobb helyzetben lennénk.

Nem lehet, hogy a személyes sérelmek feldolgozatlansága miatt nem jön létre párbeszéd a rendezők között? Van köztük, nem is kevés, akivel nem lehet szóbaállni, mert a sérelmei teljesen körbeveszik.

Utoljára az olümposzi istenek csevegtek egymással. Merthogy a rendezés isteni pozíció. Pénz, hatalom, kreáció. Mindegy, jó vagy rossz filmről van szó, a rendező világot teremt. Nagyon kevesen látnak bele a kártyáiba. Isten, akinek van egy hűséges csapata, amely csillogó szemmel lesi a szeme villanását, az igényeit. Például én emlékszem, amikor utoljára nagyfilmet rendeztem, nagy stábbal, a Szoba kiáltással című filmemet, akkor reggel fölkeltem, és így szóltam: "Gyere ide, nadrág!" Az volt bennem, hogy én nem megyek oda a nadrágomért, nehogy má' a lekvár főzze be a nagymamát. Ezt ott, az ágyacskámban fogalmaztam meg. Munkaköri ártalom. Gondoltam, persze, hát jön a taxi, hív az asszisztens, elém teszik, aláírom, fontos ember vagyok, vázsnüj cselovjek, egy 10 milliós, 20 milliós, 100 milliós, 600 milliós, 1,8 milliárdos történet fókuszában, nekem drága az időm, jó állapotban kell lennem! Ha én jól berúgok valahol, akkor az is a filmet szolgálja, a taxi vár az étterem előtt, reggel elvisznek az uszodába, hogy én rehabban legyek - ezt az ember nagyon hamar elhiszi. Ha valakinek nem kell végigállni a sort, egyenesen mehet az ablakhoz, előbb-utóbb elfogadja, mindenki volt már önkényúr csecsemő korában, az embernek van erről emléke, otthonos is, van mire ráismerni, hogy na végre, helyére került a világ. Ők is rájöttek. A legtöbb hatalomba került ember így jár.

Mi történt ekkor? Odament az a nadrág?

A nadrág odajött. Ekkor már-már elgondolkodtam volna, de arra sem volt időm. Ennek nagyon erős személyiségkárosító hatása van. Mert aztán az isteni császár, ha megfosztják birodalmától, könnyen megharagszik a világra. Akkor mindenki hibás. Nekem is nagy sikereim voltak az első filmemmel, és jó volt lemenni Párizsban a metróba úgy, hogy ötven méteren csak az Eszkimó... plakátjai sorakoztak. Majd amikor a legtehetségtelenebb volt tanítványom felhív, mint topmanager, hogy látogassam meg az irodájában, én meg leharapom az ünnepi alkalomra félretett Havannámat, hogy na végre, egy jó állás, be tudom fizetni az adót, aztán öt perc alatt kiderül, hogy meg akar versenyeztetni többszáz kiszolgáltatott kollégámmal, akkor lelki jóginak kell lenni, hogy meg ne sértődjek a világra.

A filmgyár mennyire működött gyárként?

Föld Ottó még igazi gyárigazgató volt, nagy bozontos szemöldökkel, derűs kék szemekkel, tekintélyt parancsoló megjelenéssel. Jelentős személyiség volt, fontos volt, amit gondolt, amit mondott. Pénzeket is tudott mozgósítani. Neki még valóban volt hatalma. Emlékszem, engem egyszer kicsit ilyen "ejnye, ejnye" stílusban felelősségre vont, hogy jó ez, szép, meg rendben van, csak hát mért nem vállalkozom inkább arra, hogy továbbvigyem a magyar film fáklyáját?

Nem röhögte el magát senki?

Nem, mert ketten voltunk.

És vállalkozott erre a nemes feladatra?

Nem, teljesen váratlanul ért, sose gondoltam, hogy bármilyen fáklyát tovább kéne vinnem. Voltam én ifjú titán, de fáklyát nem akartam volna vinni. Éppen elég bajom volt saját magammal. Abban az időben nem voltak rosszak a filmek, én meg úgy álltam a dolgokhoz, hogy ha mindenki ilyet csinál, akkor én valami mást fogok csinálni, nehogy már erről szóljon a világ.

Hogyan tanult bele a rendezésbe?

Makk filmjében, az Egymásra nézvében társrendező voltam. Nagyon jó helyzet volt, mert nem asszisztens voltam. Abba folytam bele, amibe akartam. Próbáltam persze hasznos lenni, de nem volt meghatározott feladatköröm, és ilyen értelemben felelősségem sem, ideális volt a helyzetem. A rendező mellett jobban lehet látni, mert ő nem igazán látja, mi történik a stábban, egy lépéssel mellette szembetűnőbbek a problémák. Ott én nagyon sokat tanultam abból a "tantárgyból", amit "technológiának" nevezek. Persze az ember a legjobban a saját bőrén tanul, amikor élesben megy, a saját filmjeiben.

Azért olyan nagyon sokra nem képesít ez a tudás. Attól az ember még nem csinál jó filmeket, ha a kisujjában van a "technológia". Nagyon sokan csinálnak jó első filmet, és tapasztalt, képzett rendezők sok rosszat - az az erő, amivel feltör valakiből például egy artikulálatlan kiáltás, sokszor érdekesebb és fontosabb, plasztikusabban tud megjelenni a vásznon, mint bármiféle rutin, profizmus vagy szaktudás. A szakmai tudás arra jó ezen a pályán, hogy ha ott találom magam egy televíziós produkcióban, ahol lehetetlen körülmények között, nagy apparátussal egy nap alatt kell felvenni 64 beállítást, és estére, az eső ellenére is le tudom forgatni a filmet 1 km-es körzetben, öt helyszínen, tűzoltókkal, hegymászókkal és helikopterekkel, akkor utána jó érzés, hogy tudok valamit a szakmáról. A profizmus arra jó, hogy ilyen virtuóz mutatványokat is meg tudok csinálni, amely virtuozitás azonban semmilyen összefüggésben nincs a művészi teljesítménnyel. A szakmai tudás és a művészi erő két különböző dolog.

A főiskolán Makk Károly volt a legkedvesebb tanára, utána vele kezdett dolgozni. Példaképének tekinti?

Abból a rossz vénámból fakadóan, hogy nagyon nehezen tudok elfogadni autoritást, odáig biztos nem jutnék el, hogy csodáljam a példaképemet, és tudatosan lessem a mozdulatait. De szeretek vele dolgozni, időt tölteni, és akarva-akaratlanul rengeteg mindent ellesek tőle. A Karcsi sármos, karizmatikus ember, legendás arról, hogy a tanítványai a gesztusait, a hanghordozását, a modorát lekoppintják - most, ahogy így beszélek, a gesztusai, a hanghordozása, némiképpen a gondolkodásmódja is detektálható az enyémben. Meg tudom számolni a két kezemen azokat, akiknek a manírjait én hordozom magamban. Saját magam is egy vagyok ebben a panoptikumban, ráadásul nincs is oroszlánrészem saját magam manírjaiban. A Karcsi körülbelül 8%-ban van bennem. A filmjeimben is. A Szoba kiáltással című filmben, amikor a Zofia néni fekszik a csipkés kispárnán, és arról panaszkodik, hogy ő már szklerotikus, az a fajta odafordulás az öregasszonyhoz, az Makk.

Érdekes, hogy egy másik Makk-tanítvány, Kamondi Zoltán ugyanúgy írta és rendezte meg Az alkimista és a szűz című filmjében Zsófikát, a főszereplő nagyanyját. Vissza a praktikus kérdésekhez: a filmgyárban ki adta ki a munkát?

Nem is tudom, volt-e olyan, hogy kiadtak munkát. Én egyébként örültem volna neki. A mai napig örülnék, ha valaki letenne egy forgatókönyvet elém, hogy na, tessék, ezt csináld meg. Most már talán lesznek forgatókönyvírók és producerek is Magyarországon, a képzésük is elindult. Tény, hogy a szerzői filmmel kivesztek a forgatókönyvírók. A magyar filmre ebből persze nagyon sok jó is származott, de az egyik nagyon rossz ez, hogy a forgatókönyvírók eltűntek. A magyar filmgyártásban ma is a rendező a producer. Ritka az olyan producer, aki azt mondja: ebből a forgatókönyvből ezzel a rendezővel, ezzel a stábbal, ilyen pénzzel, ekkor és itt akarok filmet csinálni. Persze minden módon lehet filmet csinálni, de én például szerettem volna és szeretnék felkérést kapni. Nagyon keveset kaptam életem során. Az egyik jó élményem Genfben ért, ahol egy állami banknak forgattam "buktafilmet". A forgatókönyv elfogadásán ott ült a top management, és megérkezett a nagyfőnök, aki bejelentette, hogy erre a témára harmincnégy perce van. Ezalatt végigvettek és egyenként jóváhagytak minden beállítást. Ezeket aztán szó szerint kellett leforgatni. A filmnek valahogy mégiscsak karakteres, személyes világa lett, úgyhogy a bemutató után a producer és filmes barátai kézről kézre adtak, hogy íme az ember, aki gúzsba kötve is tud táncolni. De az igazi elismerés az volt, ahogy másnap beindult a fúrógép. Ott is kicsi a szakma.

Ezek szerint a filmgyár nem úgy működött, hogy éves terv szerint X filmet kellett forgatni.

A stúdióknak egy időben évente körülbelül 4-5 filmet kellett csinálniuk. A stúdión belül kialakult, kinek milyen tervei vannak, kit hova lehet besorolni. A fiataloknak is "kellett" helyet biztosítani, de azért azt is átélhette az ember, hogy ezek az öregek az életben nem fogják kiadni a koncot a kezükből.

Meséljen kicsit a Dialóg Filmstúdió Művészeti Tanácsában betöltött szerepéről.

Beválasztottak. A Makk, a Bacsó, Kovács András volt benne, én voltam a "díszfiatal", mert kellett oda is egy ifjabb. Hogy mennyi beleszólásom volt? Emlékszem, Fábry Zoltán, a Körhinta zseniális rendezője, akit tisztelni és szeretni is lehetett, beadott egy forgatókönyvet Gyertek el a névnapomra! címmel. Egy Karinthy Ferenc-novellából készült. Ez volt az első művészeti tanács-beli működésem. Mondták nekem a "bölények", külön-külön, a folyosón, hogy nem jó ez a könyv, nem kéne megcsinálni, imádjuk a Zoli bácsit, meg minden, csak hát nem lehet. Mindenki azon agyalt, hogy lehetne elérni, hogy ne készüljön belőle film. Én, mint jó gyerek és jó tanuló, nyolc pontban el tudtam mondani nagyon világosan, hogy miért nem jó a könyv, és amikor a folyosón, vagy a büfében félrevontak az "öregek", hogy na, János, mit gondolsz erről a könyvről, akkor én el is mondtam. Nagytanács, bejött a Zoli bácsi, rögtön azzal nyitott, hogy itt hasogat, meg ott szúr, akkor mindenki elmondta, hogy neki hol hasogat és hol szúr, mert a Zoli bácsi kezében az volt az adu, hogy ő már öreg, beteg, és talán ez lesz az utolsó filmje. Ez a nyitás, hogy fáj, húz, dramaturgiailag nagyon jó volt. Aztán következett, hogy na, mi van a filmmel. Először elmondta az egyik bölény azt, amire emlékezett abból, amit én mondtam neki a folyosón. A másik elmondta a másik két észrevételemet, és így tovább. Nemecsekként én lettem az utolsó, és akkor én elmondtam az összeset. Nem maradt ugyan nekem már semmi, de valamit kellett hogy mondjak. Zoli bácsi persze rám pöccent be, kikérte magának, hogy szajkózom az öregek véleményét. Nem jutottam el odáig, és talán nem is lett volna ildomos, ha azt mondom, hogy nem én szajkózom... Csak azt mondtam, már elnézést, de nem szokásom mások véleményét szajkózni. Erre a Zoli bácsi: "Itt én kérek elnézést!", és azzal becsapta az ajtót. Ezt a fordulatot azóta is nagyon szeretem, és próbálom alkalmazni is. "Itt én kérek elnézést!" Ez volt egy szép emlékem a művészeti tanácsról. Abszurd. Most már ez is tényleg szép emlék kezd lenni, mint a citrompótlós tea, ami nem jó, viszont ha az ember visszagondol rá, komfort-érzés tölti el.

Hogyan szűnt meg a munkaviszonya a filmgyárban?

Egyszercsak már lehetett tudni, hogy a "rendezői osztálynak" nemsokára vége lesz. Jól csinálták, mert volt még egy vagy két év, amíg kaptuk azt a bizonyos 7000 Ft-ot, és persze örültek, ha valaki nem dolgozott. A mi fizetésünk úgy nézett ki, hogy kaptuk ezt az alap-pénzt, és erre jöttek produkciónként a pénzek. Lehetett beadni filmnovellát, szinopszist, treatmentet, amiről mindenki tudta, hogy nem lesz belőle film, de lehetett érte kapni valami pénzt. Ezek nem lélektelen dolgok voltak azért. Leülök megírni, mert tudom, hogy meg kell élnem valamiből a következő hónapban, aztán evés közben jön meg az étvágy: olyasmit írok, ami foglalkoztat, ami fontos nekem, és a végén kiderül, hogy az lesz a legjobb filmem.

Tudja, más hogyan adja elő ugyanezt? "Beadtam 50 forgatókönyvet, és egy sem valósult meg!" Fogalmazás kérdése volna az egész? Cenzúra ez, vagy sem?

1990 óta én csak hetet adtam be, de semmi válasz, az egyikre kaptam egy kis előkészítési pénzt, film abból se lett. Az speciel a Márton Gyula könyve volt, sokkal jobb, mint a Csinibaba, egy akciós komédia. De írtam lélektani drámát, cyber-mesefilmet, öko-thrillert, meg néhány sehová nem sorolható, új műfajú filmet is. Aztán meguntam. Ugyanakkor nevetséges lenne sipákolni, hogy sorozatot hibázott a kuratórium, ahogy elmentek zseniális dolgaim mellett. Az egész kuratóriumi rendszer hibája, hogy ha készül egy jó film, akkor jól döntöttek, ha meg nem, akkor, ugye, rossz a magyar film. Amit a testület visszadobott, abból film már nem lesz, és ami nincs, az nem hiányzik. Cenzúrát én már keveset éreztem, ne felejtsük el, az már '83 volt, amikor az Eszkimó asszony készült. Ott annyi volt, hogy egy másik stúdió vezetője kifogásolta azt a jelenetet, ahol a rendőr hülye. Ami egyébként megtörtént eset volt: a rendőr megnézi a személyi igazolványt, és azt mondja: maga a VI. kerületben dolgozik, a VIII. kerületben lakik, akkor mit keres 6 óra után a XII. kerületben? Szóval ez a stúdióvezető félig-meddig barátian elkezdett győzködni, mért akarom én lejáratni a rendőrséget, nekem se lesz az jó, ha ujjat húzok a rendőrséggel, meg nem is olyan jó az a poén. Arról volt szó, hogy ki kéne vágni azt a jelenetet, végül valamit húztam rajta. Voltak idők, amikor sokkal nagyobb volt az ilyen helyzetek tétje, amikor ilyen ügyek miatt infarktust vagy szilenciumot lehetett kapni. Az én időmben azért már nem volt ez annyira komoly, persze sokszor a kicsit büdös rosszabb, mint a nagyon büdös.

Ha határozott cenzúra lett volna, az Eszkimó asszony fázik című filmje szerintem nem készülhetett volna el.

A forgatókönyvvel már izélgettek. Már nem emlékszem, a Hungarofilm igazgatója vagy a filmfőigazgató nyírogatott-e, hogy ezzel a filmmel negatív képet rajzolok a magyar ifjúságról. Egy süketnéma, egy zongoraművész, és egy furcsa, idegesítően vonzó énekesnő - nem ilyenekből állt a magyar ifjúság, de ez is hozzátartozott a képhez. A Rocktérítőben kellett "cenzúráznom". Amikor a Pajor beverte az üveget hisztériás dühében, vérzett a karja, próbáltuk bekötni, elszorítani, még ott túráztatta magát, mert a forgatás még több szenvedélyt hozott ki belőle, pedig egyébként sem volt híján, és megeresztett egy nagyon hosszú káromkodás-szerűséget. Céklavörös fejjel ordított, kidagadtak az erek a nyakán. Azt kiabálta, hogy "Rohadt szemét, geci, fasiszta, ávós, moszkvai állatok!" Ebből a moszkvai-t kellett nekünk kicenzúráznunk. Ott egy mérőhang, fütty van. Ma már talán kevesen értik, miért volt katartikus valakire azt mondani, hogy moszkvai. Ma már érthetetlen, hogy mikor már az összes patron elfogyott, miért a korona, a legsúlyosabb kijelentés a "moszkvai".

Maga miért utazott ilyen súlyos figurákban, mint a Pajor?

Mindig vonzottak a kicsit kriminális alakok. Szerettem ex-lex élő embereket tudni a barátaim között. A Pajornak még kriminálisnak sem kellett volna lennie, hogy érdekeljen, a tehetsége önmagában is elég lett volna. Ő nagy tehetség volt, talán még ma is az, bár nem tudom, abból most mi jön át. Azok a rap-számok, amiket akkor írt, nagyszerűek voltak. Azokat mindenképpen akartam dokumentálni, mert az volt az érzésem a Pajorral kapcsolatban, hogy nagyon efemer. Lehetett látni, hogy sokáig nem lehet úgy pörögni, úgyhogy azt gondoltam, legalább film legyen róla.

És a Pajor a filmforgatás alatt megtért.

Azt gondoltam, hogy lecsukják, megverik, esetleg valami baleset éri, de azt egy percig sem, hogy meg fog térni. A forgatás közben eltűnt két hétre, és egy másik ember jött elő. Utána nem tudtam vele miről beszélgetni, mert ő mindig csak ugyanazt mondta, és én azt már untam. Azt mondják, akik meg bírják hallgatni ezeket az új számokat, amiket ott a gyülekezetben nyomnak - ettől én mindjárt ideges leszek, ha belemegyünk ebbe a gyülis témába -, hogy zeneileg nem rosszak azok sem.

Mit csinált, miután kiszervezték maguk alól a filmgyárat?

Kényszervállalkozó lettem. Nem tudom, mikor, nem rögtön. A feleségem unszolása kellett hozzá. Magamtól erre nem jöttem volna rá. Sose gondoltam volna, hogy valaha az életben egy számlát ki fogok tölteni. Most pedig saját produkcióban csinálom a munkáimat. Nagyon jó élményeim vannak ezekről a produkciókról, egyáltalán nem bántam meg, sőt. A Tilos a tilos és a Se kép, se hang is no budget filmek, nevetségesen alacsony költségvetésűek. Ki gondolná, hogy ennyiből is lehet filmet csinálni? A Se kép, se hang - Az első véletlen mozi, ami digitális film, CD ROM-on jelenik meg, 70 perc mozgóképanyagot tartalmaz. Játékfilm: színészek vannak benne, kosztümök, sok helyszín, és akárhogy osztok-szorzok, 5 millióból készült. Nagyon sok szívességet és segítséget kaptam persze mindenhonnan, és noha keveset, de mindenkinek fizettem.

Hogy terjeszti ezt a CD ROM-filmet?

Az Odeon videotékánál kapható. De nem ez volt a lényeg, hanem, hogy elkészüljön, mert ez a jövő. A nagy sávszélességű internettel a harmadik-negyedik körben kiderül majd, hogy teljesen más tartalmakra van szükség. Most, amikor az adatokat digitálisan kezeli a közeg, a média, másfajta módon, másfajta képekkel kell elmondani a történeteket, mint korábban.

Ez a szerzői film halálát jelentené?

Azon már túl vagyunk. A szerzői filmet a televízió ölte meg. Nem úgy, ahogy annak idején gondolták, hogy majd senki nem megy moziba, mert a mozi megy be a szobába. A mozi nem halt meg, a mozi örök. Csakhogy azok a gyerekek, akik hamburgeren nőttek fel, nem izgulnak a Chateaubriand-ra. A tévécsatornák folyamatosan küzdenek a néző figyelméért. A TV-képernyőn minden arról szól, hogy "ezt nézd, és ne kapcsolj át!". Akit sokat tömnek így, mint a libát, mondjuk napi négy-öt órácskát néz tévét, az lélekben ellustul, illetve kifejleszt egy belső ellenállást, amin már nem megy át semmi, amiben az erőszak, vagy a frappáns hollywoodi dramaturgia nincs jelen kellő százalékban. Azon az alapon, hogy a nézőt egyfolytában etetni kell, nem lehet szerzői filmet forgatni. A digitális mozi, az új média nem oldja meg ezt a problémát, hanem megkerüli, és máshonnan támad. A lineáris történet csak az egyik alesetté válik a számtalan lehetőség között, digitálisan tárolt és kezelt adathalmazt véve alapul. Másrészről a digitális technika olcsó, és az internet megtalálja az utat a specifikus nézőhöz, tehát lehet a néző is, a film is különös, egyedi, az aranykapuk veszítenek a fontosságukból. De addig is vissza a földre, pénzről volt szó, és a kényszervállalkozó producerről. Az például nagyon jó élmény ezekkel a no budget produkciókkal, hogy a pénzügyi és a kreatív irányítás egy kézben van. Hatalmas élmény. Jót tesz a filmeknek. Ez az az eset lehet, amikor van egy kreatív producer, aki, ha jó, nagyon jókat tud csinálni.

A kreatív producer nem mondja a nadrágjának, hogy "Nadrág, gyere ide!", hanem tudja, hogy azért föl kell állni. Sose lesz belőle atyaúristen, mindig a földön jár.

Az alkotónak is nagyon jó, ha tudja, mennyibe kerül, hogy ő ott alkot. Nagyon jó, ha az ember tudja mérlegelni, van-e arra szükség, amit csinál, és mennyire van arra szükség. Nem kell valakivel leszólózni a dolgot, hanem saját magam tudom eléggé rugalmasan megoldani a helyzetet. Nem az van, hogy fölöttem áll az atyaúristen, és szitkozódom, hogy az a szemétláda producer szétlopja a filmet, én meg nem tudom fölvenni a jelenetet.

Akkor végső soron magának szerencse, hogy szétverték azt a korhadt filmgyárat?

Én nem mondom katasztrófának vagy tragédiának. Nevezzük inkább változásnak. Az ember nagyon rugalmas állat, az egyik nagyszerű képessége, hogy a katasztrófákból milyen módon tud erényt kovácsolni. Hogy tudja az eseményt úgy értelmezni, hogy neki az KELLETT. "Én attól lettem az, aki lettem, hogy annyit kellett nekem szívni." Nem tudjuk, mi lett volna, ha nem kellett volna annyit szívni, hogy jobb lett volna-e tőle, és soha nem is fogjuk megtudni. Nagyon szépen át lehet élni a csapásokat azzal a tudattal, hogy "teher alatt nő a pálma". A túlélési, a patkányképesség... a patkány a legjobb túlélési képességgel rendelkező állat. Azért nem szeretjük, mert kórokat terjeszt, meg büdös, meg koszos, de hihetetlen tehetsége és képessége van ahhoz, hogy fennmaradjon. Egyedül a Bábolnai Állami Gazdasággal nem számoltak a patkányok, ők irtották ki ugyanis az ország területén a patkányokat, nélkülük még ma is itt lennének velünk. A csapást úgy is át lehet élni, hogy kész, vége a világnak, meghaltam, lent vagyok a padlón, meg úgy is, hogy ez milyen jól jött nekem, ez a csapás, ennek a tapasztalatnak a fényében tudok küzdeni tovább. Felemelő itt, a padlón.

A Tudom, Párizs című munkáját hogy értékeli?

Arra büszke vagyok. Az egy tízegynéhány perces film, aminek az első hat vagy hét perce egy kis irodában játszódik, más nem történik, csak beszélgetnek, és akkor ezt tessék úgy megcsinálni, hogy ne legyen elviselhetetlenül unalmas. Az már valami, szakmai teljesítmény, hogy három ember beszélget az irodában, és az hét percen keresztül érdekes. Ráadásul a beszélgetés nem kecsegtet azzal, hogy most megtudjuk, hogyan sikerül fülöncsípni a bin Ladent, hanem arról győzködik a Szirtes Ágit, hogy vállaljon el egy munkát.

A Morel fiú egy fiatal producer, Meskó Zsolt vizsgafilmje volt.

Meskóból lehetne jó producer, ha lehetne. Mára elég sokan nevezik magukat producernek, és nagyon kevés olyan van, akiben megvan az ehhez szükséges képesség. Benne megvan. A szívét és a pénzügyi kapcsolatait együtt tudja bevetni. Ő jó kreatív producer lehetne, ha lenne alkalma gyakorolni ezt a mesterséget. Kicsi a pálya. A Morelbe majdnem belepusztult anyagilag is, minden szempontból. Nagyon rossz élmény lehetett neki, amellett persze, hogy a filmet szereti, én is, csakhogy többmilliós adóssággal a feje fölött tengette utána az életét. Én csak alkalmazott voltam abban a produkcióban - hál'istennek.

Többmilliós adósság? A filmet forgalmazták, bemutatták, szolid siker volt.

Főiskolai vizsgafilmnek készült, a pénz jelentős részét a Magyar Televízió ajánlotta föl, s a forgatás előtt egy vagy két nappal derült ki, hogy azt a pénzt most ők nem tudják átutalni. Az egész produkció együtt volt, és a Zsolt tudta, ha várunk, soha nem lesz belőle film. Kockáztatott, belement abba, hogy leforgassa, kölcsönöket vett föl. Van, aki erre azt mondja, hogy felelőtlenség, én azt, hogy bátorság. A mérlegen ugyanis az volt, legyen film, vagy ne legyen. Fontos volt, hogy legyen. Utólag nem tudjuk eldönteni, felelőtlenség volt, vagy bátorság. Ha nem kellett volna átélnie ezt a rémtörténetet, akkor lehet, hogy Zsolt most már produkálna, így viszont lehet, hogy elvette a kedvét.

Hogy alakult a viszonya az Önnél jóval fiatalabb Meskó Zsolttal?

A Meskó szeret azzal büszkélkedni, hogy engem ott a helyszínen letolt, és megmondta, mit csináljak. Igaz, tényleg így történt. Abból nem lett baj, igaza volt. Én már át akartam állni a következő jelenetre, ő azt mondta, ne, vegyünk még föl egy közelit a Mucsiról, és fölvettük a közelit a Mucsiról, és a Mucsi közelijén nevet a közönség. Ilyen dolgokba beleszólt a forgatáson, én meg ezeken kicsit bosszankodtam, de azért elfogadtam, mert gondoltam, hogy ilyen is van. A generációs szakadék-szövegben én nem hiszek. Nekem az a tapasztalatom, abból az időszakból is, amikor én voltam fiatal, hogy a saját generációmból sem mentem sokra az emberek 99%-ával, és ez érvényes a huszonévesekre is. Közöttük is mindig van egy-kettő, akivel probléma nélkül megértjük egymást. Az bizony ritka, hogy két ember igazán meg tudja érteni egymást olyan szinten, ahogyan egy közös munkához, pláne a közös alkotómunkához kellene. Azt elképzelhetőnek tartom, hogy egy munkakapcsolatnál szerepet játszhat az érettség vagy a tapasztalat, de ha a kapcsolat jó, akkor elég, ha az egyik érett és tapasztalt. Abból, hogy én már nem vagyok mai csirke, nem az következik, hogy egy nyikhaj balfácán nekem ne mondja meg, mit csináljak. Nekem a tapasztalataimból adódóan van már arra kapacitásom, hogy oda tudok figyelni a nyikhaj balfácánra. Ha az ember produkált már valamit, lassan képbe kerül a saját képességeit illetően, és kezelni tudja például a kisebbségi érzéseit. Amikor én kezdő voltam, nem hagytam, hogy belepofázzanak a munkámba, mert nekem bizonyítanom kellett, hogy azt én csinálom. Nagyon nehéz volt, sok siker és kudarc is kellett hozzá, hogy oda tudjak figyelni a munkatársamra. Hogy hagyjam dolgozni, és ne gondoljam azt, hogy most veszi ki a kezemből a filmet, csak azért, mert neki van egy gondolata, vagy valamit szeretne kipróbálni, látni - miért ne?

Nem gondolja, hogy a korábbi szisztéma miatt volt az alkotókban kisebbségi érzés? Hiszen így is, úgy is belepofáztak mindenbe.

Ezt nem tudom párhuzamba állítani sajnos a történelmi változással. Abban biztos vagyok, hogy amikor az ember elkezdi a pályát, sokkal több önértékelési problémája van. Egy fiatal embernek kötelességszerűen oszcillálnia kell aközött, hogy "én vagyok a világ legnagyobb zsenije" és aközött, hogy "nem érek semmit". Ahhoz, hogy az ember tudja, mennyit ér, sok évnek kell eltelnie.

 Budapest, 2001 november 30

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső