Tamás Amaryllis: Képrázat - In Memoriam Soproni Ágnes 151 KByte

1949-ben születtem Kiskőrösön. Pár hónapos koromban engem is elvittek onnan, nem Kiskunfélegyházára, mint Petőfit, hanem Kiskunhalasra. Hat évet intézetben töltöttem el, tíz esztendős koromtól másodikos gimnazista koromig, mert elváltak a szüleim, és össze-vissza dobáltak... Ötödikes koromban a hetedik iskolát jártam, és ez nem volt jó senkinek. Kecskeméten jártam gimnáziumba, ott is érettségiztem a Katona József Gimnáziumban, utána Pestre jöttem. Édesanyám akkor kinn élt Bécsben és Hollandiában, írogatta nekem a meghívó leveleket, hogy ha leérettségizek, akkor menjek és telepedjek le kint. Visszaírtam neki - mert azt szívtam magamba, az apukám ugyanis hithű kommunista volt, másrészt pedig ezt tanultam -, hogy ez minden rendszerek legjobbika. Azóta is nagyon sok vitám van ez ügyben, és mégis Jancsó Miklós barátom véleményét kell osztanom, hogy az emberiség utolsó reménysége volt a kommunizmus. Polgári származású lány vagyok, de abszolút plebejus lelkem van. Minden fiatal eszméket keres, nem?! És milyen jó, ha vannak! Az, hogy az eredetileg megfogalmazott kommunista eszmék mennyire maradtak hitelesek, igazak, vagy mennyire deformálódtak, más kérdés. Azért jöttél Pestre, hogy jelentkezz a Színház- és Filmművészeti Főiskolára? Addigra már lemondtam arról, hogy színésznő leszek, merthogy nagyon kicsi voltam és azt hittem, hogy nem vesznek majd észre a színpadon. Akkor még nem tudtam, hogy a személyiség sugárzása a fontos, nem az, hogy hány centi magas valaki. Három éves korom óta színész akartam lenni. Hogy miért? Minden gyerek szeretetéhes. Valószínűleg ez a mohó, beteljesületlen szeretetvágy vitt a színpadra. És hogy fontos legyek valakinek. Az egész életemet ezzel küszködtem végig. Latinovits Zoltán írja a Ködszurkálóban: "a színház a szeretet szerelme". Ennél pontosabban talán nem is lehet megfogalmazni. És terápia is a színház. Annak idején ezt persze nem tudtam. Az is motiválhatta a pályaválasztásomat, hogy szerettem csinálni, mert örömet okoztam a játékommal másoknak... Nem vagyok önzetlen, hogy csak másoknak akarok (vannak ilyen emberek) - én magamnak is örömet akarok szerezni. Mint a szeretkezésben. Amikor szeretkezel, úgy akarod magadnak az örömet, hogy közben másnak is örömet okozol. De hát minden így működik - azt gondolom. Te imádsz élni. Igen. Még akkor is, ha voltak pillanatok, amikor úgy nézett ki, hogy az ellentétére vágyódsz. Igen. Tíz éves koromtól halálvágyam volt, a fölöslegesség érzésétől szenvedtem, negyvenhét éves koromig. Ez persze az apukával, anyukával kezdődik otthon, a szűkebb környezettel, és aztán tágul a dolog. Hiába voltak örömeim, meg családom, gyerekem. Azt éreztem, hogy nem kellek, hogy nincs szükség rám. Ez tipikus intellektuális, értelmiségi probléma. Nagyon furcsán hangzik, hogy így érezted magad, mert hihetetlenül gazdag az életed, mindenféle szempontból. Igen, nagyon gazdag életem volt, de én úgy szeretek - nem öregnek! - ennyi idősnek lenni, mert még harminc évesen sem éltem az életemet tudatosan. Most kiegyensúlyozottabb vagy? Összehasonlíthatatlanul. Más megtalálja a harmóniát huszonévesen, én meg csak negyven fölött. Minden boldogságomnak és boldogtalanságomnak a színészi pálya volt az oka. Ha nem voltam kiírva a próbatáblára, ha nem hívtak, akkor fölöslegesnek éreztem magam, és meg akartam halni. De minden kollégám így van ezzel. Hát azért mész oda, hogy nagyon szeressenek, hogy fontos légy, hogy megmutasd magad... Huszonnégy évesen megkíséreltem öngyilkos lenni , és két-három óra híján majdnem sikerült is. Komolyan gondoltam... Olyan gyógyszereket szedtem be, hogy látási és koordinációs zavaraim lettek, most már persze ki tudom nevetni magamat ezért.   Másodéves, tehetséges színművészeti főiskolás gyönyörű nő... Nem tudtam róla. Nem tudtál róla? Nem. Szép kis gyerekvoltam, de valahogy az, hogy szép vagyok, vagy sem, nem játszott szerepet az életemben soha. És nem is vagyok az... Ha akarom, szép vagyok, ha akarom, ronda. Nem tartod értéknek a szépséget? Adománynak? Én nem tudtam, amit például az utánunk jövő generáció, az Udvaros Dorottyáék már tudtak, hogy a testük és a szépségük mit ér... Fogalmam sem volt, hogy nekem milyen szép testem van, hogy én szép vagyok, és hogy az hat! Tizennyolc éves koromig úgy csúfoltak a fiúk, hogy "elöl deszka, hátul léc". Miközben, tulajdonképpen udvaroltak. Súlyos kisebbségi komplexusom volt. Én a fiúkkal azért szerettem együtt lenni, mert mentünk szőlőt lopni, gyümölcsöt lopni, meg kijártunk a kecskeméti temetőbe és játszottunk a kriptában. Ha valaki udvarolni akart, azt mindjárt elhajtottam, mert a fiú nekem csak társ volt. A lányokat nem szerettem, mert nyafogtak, én meg ugye úgy verekedtem, mint a fiúk, ököllel ütöttem. És snúroztál, bicskát dobáltál? Persze, snúroztam is, bicskát is dobáltam. Én csak a legutóbbi pár hónapban - becsületszavamra - jöttem rá, hogy egészen mostanáig azt gondoltam, kizárólag férfinak lenni jó ebben a világban. Húsz éves korom táján nadrágban jártam, pedig nagyon "jó lábam" volt. Káromkodtam, csúnyán beszéltem, azért, hogy "a fiúk ne a cicimet nézzék, hanem ...az eszemet"! Mert ugye, "ha én csúnyán beszélek, káromkodom, akkor olyan leszek, mint a fiúk, és ha ezt tudomásul veszik, akkor majd azt is meghallgatják, hogy mit beszélek". És akkor úgy vesznek, mint embert. Értékelnek. Vagány nő voltál a szemükben? Vagány nő voltam, igen. Nem tudtak azért lemondani arról, hogy udvaroljanak. Vadóc voltam, és most is vad vagyok, csak most el vagyok vadulva, akkor pedig szelidítetlen vad voltam. Azt gondolom, hogy mindenkiben hét-nyolc-tizennyolc féle ember létezik. A színész az az emberfajta, aki háborítatlanul hagyja őket érvényesülni, mikor melyiket, aszerint, amit játszik. Ahogy minden gyerek - aki nincs elnyomva és amíg nincs megformázva - hagyja élni ezeket magában. Az emberek éppen azzal nyomorítják meg saját magukat, nem hagyják élni a különféle énjeiket, vagy indulatokat. Hogy én fenséges és mocskos, aljas és pitiáner, fantasztikus és ragyogó - szóval minden - vagyok. Azt gondolom, hogy ez normális, hogy én mindez vagyok. Nekem azóta sikerül megtalálni a harmóniát önmagamban, amióta nem próbálok meg idomulni egy elképzelt eszményi nőhöz, eszményi emberhez. A természetünkben bizonyos tulajdonságok dominálnak, tetszik, nem tetszik. Ha elfogadod magadat a kelekótyaságoddal, az instabil lelkeddel együtt, akkor jobban érzed magad a világban. Én a gyerekemre sem kényszerítettem rá semmit. Az általam elismert értékeket viszont megpróbáltam átadni... Hogy mik ezek? Az értelem, a szív, a barátság, az adott szó becsülete, egymást feltétlen odaadással segíteni, a szolidaritás: a szellemi javak összességben. Vagy ami nekem sokat jelentett annakidején, az éjszakákon átívelő beszélgetések. Ahogy Grunwalsky írja a Filmvilágban, akkoriban "Heideggerrel a hónunk alatt mászkáltunk". Tényleg így volt! Nem arról szólt a világ, hogy lila melegítő van-e rajtad, Grundig tévét nézel-e, hogy Volvo fut-e alattad vagy Mitsubishi, hanem örültél, hogy van egy Trabantod és az volt a lényeg, hogy az egyik helyről a másikig eljuss. Hogy jutott eszedbe, hogy érettségi után - színészi ambíciókkal - a KÖZÉRT Édességbolt Vállalat központjában könyvelőként helyezkedj el? Hát, valamit dolgozni illett. "Tablós" voltam, adminisztrátor, 50 édességbolt tartozott hozzám, a "kálót" kellett elszámolni. Mi egy női vállalat voltunk... Én a "csajokat" minden nap megfésültem, kifestettem, cserébe ők csinálták az anyagomat. ... Aztán volt olyan is, hogy az igazgatónő meg a főkönyvelőnő magukhoz rendeltek - na mondom, úristen, kirúgnak, mit csináltam ... (Csak úgy hívtak "Narancsvirág", mert mindig virágokat hordtam a hajamban.) "Narancsvirág, énekeld már el azt a Tom Jones-számot!" - ez volt a raport oka. Már ott is a szépséget képviselted. És kellemesebb lett a napjuk a Tom Jones-számtól. Nem a szépséget... Tudod, mit képviseltem? Én voltam a szabadság. Ezért nem is próbáltak valószínűleg megfékezni. Mert tetszett nekik. Csak ők nem mertek dalra fakadni virággal a hajukban, káló-elszámolás közben. Pontosan. Én viszont egész életemben öntörvényűen éltem. Ezután például elmentem táncdalénekesnek. A nagynéném olvasta, hogy az Országos Szórakoztatóipari Központ Stúdiója felvételt hirdetett táncdalénekes, népdalénekes, operaénekes és hangszeres zenész szakokra. Együtt tanultunk Monyók Ildikóval, Katona Klárival, Pitti Katalinnal - nem vicc, a Pitti Katalinnal! Sík Olga, Gyarmati Pista, Vukán György, Ákos Stefi tanítottak egy évig, utána levizsgáztam, a következő évben volt felvételi a rádió könnyűzenei stúdiójába - Bolba Lajos meg Bágya András vezették. Akkor oda felvételt nyert Poór Péter, Monyók Ildikó, Katona Klári, én... Egy a lényeg, hogy például Cserháti Zsuzsát kitették. Hát az ugye mondjuk "seggbe-énekelt" engem! Mondták, hogy én az előadásmódommal nyertem csatát! Művelődési házaktól kezdve kocsmákig mindenütt fölléptünk, és kikkel! Koós Janival, Kovács Katival, Korda Györggyel, Máté Péterrel, a Vidám Fiúkkal - akkor még volt ilyen. Nagyon szerettem jönni-menni, aztán következett a Made in Hungary, ahol szerepeltem én is. Voltak "zésített" felvételeim is a rádiónál, ami azt jelentette, hogy időnként leadták őket. Kalla Évával együtt írt interjúköteted - az "Írják le a sóhajtásomat!" - ajánlásánál feltűnt, hogy nem mindig Soproni volt a vezetékneved, hanem Schwartz és Sólyom néven is éltél. Én kiskőrösi Schwartz vagyok, méghozzá az "illatos" Schwartz, merthogy Kiskőrösön sok Schwartz család lakik, de az én nagypapámnak volt drogériája... És ki magyarított Sólyomra? A nagybátyám és az apukám. Történelmi, politikai okok miatt? Valószínűleg. Akkoriban mindenki magyarosított, de főleg a zsidók. A Sólyom nevet 52-ben vették fel. Én még Schwartz Ágnesnek születtem...A főiskolán Sólyom Ágiként tartottak számon, egészen a Keleti Márton forgatta Csínom Palkó filmig - az volt az életem első filmje. Akkor javasolták, hogy nevet kéne változtatni, mert van egy Sólyom Ildikó és van egy Sólyom Kati....Gondolkoztunk Agárdi Gabival, meg akikkel ott forgattunk, hogy mi lehetnék én, addig-addig, míg megoldotta végül is a sors a dolgot. Mély hangrendű nevet szerettem volna továbbra is, és Sopronkőhidáról kaptam az első rajongó levelet egy kislánytól, így lettem Soproni. Huszonkét évesen - a felső korhatárt betöltve - jelentkeztél a főiskolára, amikor utoljára indulhattál fölvételizni a színművészetire... Úgy gondoltam, hogy engem biztosan nem vesznek föl. Pedig már volt némi gyakorlatod és egy működési engedélyed. Mégse bíztam magamban eléggé. Csak miután én a Skorpió és a Nyilas hajnalán születtem - és kellőképpen össze is vagyok ebből a két jegyből keverve -, ez azt jelenti, hogy bár néhány centivel a föld fölött lebegek, ugyanakkor három lábbal állok rajta. A józanabbik vagy a materiálisabb, a megfoghatóbb lényem le tudja győzni a depresszív hajlamaimat. Ez volt mindig a szerencsém. A bennem tomboló elevenség sose hagyta, hogy eluralkodjon rajtam az az énem, amelyik elpusztított volna. Életem legnagyobb szerelme a színészi pálya volt, férfiba soha nem voltam annyira szerelmes, hogy meghaljak érte, bárki bármit gondol... Mindig ezer bajom van, el is süllyedek bennük, összecsapnak a fejem felett a hullámok, mégis, ez a vérbő vitalitás egyszer csak kihoz belőle. Noha én azt gondolom, hogy ezért a szerencséért piszkos nagy árat fizettem. Mi volt az ösztönös technika, amivel - mint említetted - huszonévesen képes voltál magad kirángatni a depresszióból? Rájöttem, hogy a gyakorlati munka a nyavalygás ellenszere. Magyarul: hagytam magam egy darabig dagonyázni a pokolban, ... és egyszer csak, úgy három nap elteltével, visszanéztem: "Ki ez"? Utána, mint a Főnix, szárnyaltam és égtem és lobogtam. És pusztítottam is magam körül, persze, és kezdődött minden elölről. Na, ezt tanultam meg aztán kezelni. Mert rájöttem, hogy én hatok a körülményekre! A sikertelen öngyilkossági kísérletemnek óriási tanulsága volt, hogy mindig van remény, mert még következhet valami, bármi... Akkoriban borzasztóan elkeserített, hogy csak mert elmentem forgatni a Csínom Palkót, nem dolgozhattam a színházrendező hallgatókkal... És attól is féltem, hogy "szalmaláng" leszek, hogy nem fogok tudni megharcolni magamért. Én nagypofájú, nagyszájú lány vagyok, mégis a saját érdekeimért szégyellek kiállni. Sosem kértem magamnak semmit, büszkeségből. Másoknak mindig habozás nélkül. Annyira rátarti lány vagyok, hogy erre kapcsolatom is ráment, szerelem is ráment, pálya ráment, barátság ráment. Bánod ezt utólag? Én egy megátalkodott nő vagyok. Nem tudok más lenni, nem is akarok, nekem ez így jó. "Lépcsőházi okoskodóként", ha engem megtámadott valaki igazságtalanul, akkor annyira ledöbbentem, hogy a lenyelt vagy abban a pillanatban eszembe nem jutott mondatok megbetegítettek napokra. Ma már levelet küldök, és akkor eldől egy barátság sorsa. Döntéseimért vállalom a felelősséget... Igazából egy dolgot bántam meg életemben nagyon, hogy elváltam az első férjemtől. Meg kellett volna próbálni okosabban csinálni. De hát akkor én annyira színésznő akartam lenni. Egy régi Új Tükör-béli interjúban olvastam, hogy nagyon romantikusan ismerkedtetek meg, nem sokkal azután, hogy 75-ben lediplomáztál, elfogadtad Ruszt József ajánlatát, s Kecskeméten egyetlen évad alatt játszhattad Zsuzsit a Figaro házasságában, Natalját a Csendes Donban, és főszereplője voltál egy Hernádi-ősbemutatónak is. 76 tavaszán Bács megye képviselte Magyarországot Finnországban. A későbbi férjem kultúrattasé volt Helsinkiben. Kiküldték a vendégszereplők fotóit előre - többek között a Kodály-népdalverseny győzteséét, a kalocsai pingáló asszonyokét, egy furulyaművészét, egy szobrászét... Meglátta az enyémet és belém szeretett. Vásárolt egy gyönyörű szép világoskék öltönyt, hogy majd meghódít engem. Hát sikerült neki! Nagy szerelem lett...Sándort olyan mélyen, nagyon szerettem, hogy - a válásunk ellenére - még ma is szeretem. Hiszek a lélekvándorlásban, és abban is, hogy ha egy másik életben majd összetalálkozunk, már bölcsebbek leszünk. Okosabban vigyázunk egymásra, a kapcsolatunkra. Valahogy ebből a szempontból sem működöm "normálisan". Az emberek zömének természetes reakciója, hogy mindig más a hibás, vagy a körülmények. Én meg egész életemben mindig magamat ostoroztam ezért. Amikor például nem vettek föl a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba, nem arra gondoltam, hogy persze, mert sok volt a protekciós, hanem sírtam, bőgtem, zokogtam: "Én nem vagyok elég valamire"... Nem tanultam meg "hárítani". Pedig arra használják a vallást is. Jézus Krisztus mitől olyan népszerű? Mert magára veszi az összes bűneidet. A keresztény vallásban is, ha "öltél, raboltál, megcsaltad, elvetted a barmát, feleségét", és utána mindezt meggyóntad, akkor le van tudva, passz...Érted? Fölment! Én meg azt mondom, hogy minden nyűgömmel, tökéletlenségemmel együtt akarok élni... Magadra veszed a saját bűneid? Igen. Azt gondolom, hogy minden embernek magára kellene vennie, tudniillik épül belőle az ember. Az összes negatívumból, tévedésből is... Ha visszatekintek, azt látom, hogy az idő múlásával nemcsak öregedtem, hanem egyre nemesebbé váltam - azon belül, ami vagyok. És hogy nem "rigolyákat" veszek föl, hanem egyszerűsödöm, egyre sallangmentesebb leszek és kezdem meglátni az élet lényegét. Azt vettem észre, hogy a nagy dolgokat olyan könnyű elérni! Megtartani nem biztos, de elérni mindenesetre nagyon könnyű. És az élet kis örömein - aminek igazából örülni lehet: hogy nő a fű, meg hogy besodródik a szilvafa levele a verandára - bosszankodunk. A családi örömöket sokszor észre sem vesszük..., pedig ez az igazán fontos, nem az, hogy világhírneved legyen. Az élet egyszerű ajándékait megtalálni és élvezni - ezt sokkal nehezebb megtanulni. Ma másképp látok dolgokat: ugye tudjuk, a művészek, meg az entellektüelek nagy része nem akar hasonlítani a másikhoz. Én egész életemben olyan akartam lenni, mint a normális emberek - sose voltam normális -, de mindig kilógtam a hétköznapi emberek sorából. A művészember általában - tehát az összes ismerősöm, akikkel az életemet éltem - mindig "különb" akar lenni. A hősöket pátyolgatják az emberek, és rájuk akarnak hasonlítani. Egy-két éve, lehet hogy a Kopár sziget - Kenato Shindo filmjének - hatására, egyszer csak rájöttem, hogy nem a hősök a hősök. Mert hősként élni, fényben, pompában, sok győzelemmel meg diadallal sokkal könnyebb, mint úgy élni le az életedet, ahogy azon a szigeten teszik. Annak a nehezebb, aki egész életében a földet túrja - és nem tud róla, nem jegyzi föl senki. Ő az igazi hős, nem pedig az, akit a fényben látsz. Milyen fantasztikus, milyen érdekes és milyen bonyolult szerkezet az ember! Akár az is, aki nem tud számolni, aki nem tud írni, akinek a gondolatai nem kapkodnak, nem cikáznak... Szóval egyszerre megfordultak bennem a dolgok, másképp értelmezek mindent, és azt gondolom, most látok egészségesen. Mint a Példabeszédekben meg van írva: "A többi csak hiúság és szélkergetés"... Igen. De hát idáig el kellett jutni. Tízéves koromban azt mondta a nevelőanyám, hogy nem kellek senkinek, az anyámnak sem, és hogy igaza van. Tizennégy éves koromban elmesélte az anyukám, hogy kinint szedett, hogy "elmenjek", csak a házban voltak terhes nők, akik felvilágosították, hogy vagy hülye leszek vagy nyomorék, hagyja abba..., szóval minden azt erősítette, hogy én nem kellek, nem kellek, nem kellek. Évtizedekig ennek a miértjét jártam körbe-körbe... nem akart leállni az agyam. És ez szörnyű megpróbáltatás volt, mint egy végtelenített pálya. A mai, megváltozott életszemléleteddel hogyan nézel vissza arra a döntésedre, hogy meg akartál válni az életedtől huszonöt esztendeje? A mi kultúránkban gyávaságnak, bűnnek tartják az efajta elhatározást. Iszonyatos nagy bátorság kell hozzá... Azt szokták mondani, hogy ez gyávaság. Ha úgy vesszük, maga a megfutamodás igen, noha én azt gondolom, hogy ez jogod, és én nem is félek a haláltól. Bár ez megint más kérdés, mert egyrészt én tíz emberre való életet éltem, másrészt nincs mit tenni az ellen, hogy meg fogok halni, ahogy mindenki meghal. De lehet, hogy ami segít és megnyugtat, igazából annak a tudata, hogy csak a testem hal meg. A lélekvándorlásban hiszek. Jön, megy, bolyong a lelked, de nem pusztul el. Volt, van és lesz. Egy másik köntösben majd megszületek újra, és más dolgokat fogok csinálni, de itt maradok. Talán ezért nem tudom fölfogni azt, hogy meghal valaki. Latinovitsról egyáltalán nem érzem, hogy meghalt, mert én, ha akarom, megszólítom és dumálok vele. Márpedig ha vannak emberek, akiket én el akarok érni vagy akarok tőlük valamit, és tudok velük beszélgetni, akkor azok nem mentek el. Itt kell hogy legyenek, érted? Beszélgetek apai nagybátyám, Ruszti József feleségével, Szerénke nénivel, aki Auschhwitzból jött haza, meg a leányával, Zsuzsival, aki tizennégy évesen ottmaradt Auschwitzban, mert tífuszt kapott. Beszélgetek a nagymamámmal, aki tavalyelőtt halt meg száznegyedik évében. Én nagyon nem szerettem a nagynénémet, az anyukám testvérét, a nagymama másik lányát, de mielőtt a nagymama meghalt, volt egy álmom. Azt álmodtam, hogy a nagymama, az anyu, a nagynéném és én utazunk egy folyón. Egy hajóban vagyunk... Akkor jöttem rá, hogy akár szeretem, akár nem szeretem a nagynénémet, akkor is együvé tartozunk. Hogy mi, a négy nő a családból, akkor is egy vérből valók vagyunk. Álmomban aztán elkezdett esni a hó. Megérkeztünk egy helyre, ott leült a nagymama, elaludt, elkezdett zsugorodni, és én odavettem a vállamra. Simogattam, és egyszer csak éreztem, hogy megdermed... Másnap mondták, hogy hajnalban meghalt a nagymama. Mi volt az a fordulópont, amikor sikerült a belső démonaidtól eltávolodni? Negyvenéves lettem, ez volt az első születésnapom, amin bulit csináltam, és valahogy szó került erről, hogy akit nem akartak a világra, az fölösleges, annak itt nincs helye. Jó barátommal, Kaló Flórival történt beszélgetés után szöget ütött a fejembe, hogy lehet, hogy ezt én egészen idáig rosszul láttam. Majd 47 évesen elvégeztem az agykontroll tanfolyamot. Akkor döbbentem rá, hogy nemhogy fölösleges nem vagyok, de hány ember él belőlem! És állatok is élnek belőlem - a madarak, a mókusok, akiket sok éve etetek -, növények is élnek belőlem, milyen fontos, hogy én vagyok! Mert ha én nem lennék, akkor ezek az élőlények vagy nem így élnének, vagy már nem is élnének. Hogy vannak emberek, akik - rossz vagy reménytelen élethelyzetbe kerülvén - fölhívnak este és egy-két órát pátyolgatom a lelküket, meg a tapasztalatokat átadva könnyítek rajtuk. Na, akkor utána megtörtént a könyv, majd a könyv után a Körtánc, tehát megint sikerült olyasmiket csinálni, amik azt bizonyítják, hogy értelme van a létezésemnek. Az ember próbál nyomot hagyni maga után. Én már mindent elértem, amit akartam. Mert voltam sikeres, voltam sikertelen. Voltam boldog, voltam jó feleség, jó anya, jó nő, jó színésznő, és értelmesen éltem az életemet. Annak egy lenyomata mondjuk a könyv is, és lenyomata a Körtánc is, vagy az a tévébeli interjú, amit meg kellett ismételni, mert valamiért a Fodor Jancsi több száz levelet kapott. Hát nyilván olyasmiket mondhattam és úgy, hogy hatott az emberekre. Szeretném, ha a legújabb vállalkozásodról, a Körtáncról beszélnél. Hogyan határoztad el, hogy a magyarországi nemzetiségek történelmét, kultúráját megismerteted az iskoláskorú gyerekekkel? Valamikor úgy gondoltam, hogy színésznő leszek életem végéig. Ezen már nem vagyok hajlandó keseregni, de majdnem belepusztultam két és fél évig, és egyszer csak azt mondtam: "ha úgy döntesz, hogy életben maradsz, akkor tessék megpróbálni kirántani magadat a hajadnál fogva!"... Először is a tehetséges ember mindenben tehetséges. Az, ha varr, ha főz, ha szerelmeskedik, ha ír, ha edz, akkor is tehetséges, azt is valamilyen szinten jól csinálja. Nem mindent istenien, de valamilyen szinten biztos. Az ember sok mindenhez ért ... tehát ne határozza el senki, hogy ő "csak ez lehet, csak ehhez érthet". Akkor ugyanis csak egy szeletét kóstolja az életnek. Holott az élet nem csak a hivatásból áll, hanem nagyon sok mindenből. A legtöbb ember fél életet vagy harmad vagy negyed életet él. De hogy ne tudja, ne legyen kíváncsi rá, hogy micsoda pompás dolgokat építettek szerte a világban, hogy a természet milyen fantasztikus dolgokat produkál?! Hogy például a fa gyökere miként kapaszkodik vagy talál utat magának a legképtelenebb helyeken - én láttam Finnországban is, és láttam Erdélyben, hogy tíz centis talajon nőnek nyolc méteres fenyőfák! Egyáltalán, annyi minden van, annyi örömforrás a világban! Milyen jókat lehet enni! Milyen jókat lehet főzni! Milyen jókat lehet szerelmeskedni! Ha az ember jóformán semmit nem ismer, csak egyvalamit, és az teszi boldoggá csupán, akkor ha az az "egyvalami" nincs, boldogtalan lesz, depressziós lesz, alkoholista lesz, drogos lesz... De az élet nem erről szól. Az élet nagyon sokszínű és nagyon tarka, és minél több mindent megtalálsz benne - és ehhez nem kell pénz -, annál értelmesebben tudod élni az életedet. Én ezért sem szeretem a vallást, bár tudom, hogy a vallásnak mi értelme van, és mennyire szükséges. Az emberek legnagyobb része nem találja az eligazodási pontokat... A vallás útmutatást ad, hogy tulajdonképpen egy jó és értelmes életet a létezés szintjén hogyan kell leélni. Ateistaként vagy buddhistaként is ugyanarra a "tíz parancsolatra" mint morális mércére jössz rá a tapasztalataidat elemezve, nem? Igen. De ezeket én találtam meg, és én határoztam meg, hogy mihez akarom tartani magam. És én, aki igazából ugye nagyon gyenge és eltaposható vagyok, éppen ettől vagyok bátrabb és erősebb ember. A harcot hiányolod? Túl kényelmes megoldásnak véled, ha valaki az ősi tanácsokat megfogadva, azokban nem kételkedve próbálja élni az életét? A harcot, igen. Igen. Azt gondolom, hogy minden ember ezzel a képességgel születik, és aki hagyja magát az élettől és a körülményektől eltaposni, az csakis saját maga tehet róla. De akinek gyereke van, az harcoljon az élettel. Azt muszáj fölvállalni. Gyereket csinálni nem muszáj, de ha van, akkor viszont nem hagyhatod ott. Akkor nem mehetsz el piálni se, és nem lehetsz drogos se, mert felelősséggel tartozol az iránt az ember iránt... Így született a könyv és így született ez az egyesület? A könyv úgy született, hogy ugye én dolgoztam a televíziós Napközinek, és Yehudi Menuhinnal csináltam oda egy interjút. Emlékezetes volt, nagyon! Hogy jutott eszedbe, hogy Menuhint a cigányokról kérdezd? Hát, szemtelenül... Úgy történt, hogy Szentandrássyval ültem a Kossuth Klubban, később Szentivel letelepedtünk egy másik asztalhoz, és egy számomra addig ismeretlen ember, Kathy Horváth Lajos ott váratlanul elkezdett hegedülni. Mondom magamban: ez se normális, a következő pillanatban meg hogy: ez zseni. Na most ez benne van szó szerint az interjúban, egyébként így is kezdődik... Jó felütés... Kathy Horváth Lalival nem sokkal később csináltam egy anyagot, szó esett róla, hogy a Menuhinnál tanított, és amikor megtudtam, hogy a Fesztiválzenekart készül vezényelni Menuhin nálunk, kitaláltam, hú de jó lenne találkozni vele... Menuhinnal végig a cigányokról beszélgettünk..., egyszer csak kérdezi: Te is cigány vagy? Mondom: nem, én zsidó vagyok. Ezt látta Kalla Éva, akinek az az ötlete támadt, hogy kérdezzünk meg neves politikusokat, művészeket, tudósokat, sportolókat arról, milyen lehet cigánynak lenni. Én tudván tudom - amit a Körtáncban próbáltunk továbbadni -, hogy minél több kultúrát ismersz, annál gazdagabb vagy. Nemde? "Tudsz" ilyen kaját, olyán ételt, ilyen levest, olyan könyvet ismersz, olyan táncot, olyan hajviseletet, ilyen irodalmat, amolyan festészetet... A könyv után javasolta Kalla Éva, hogy csináljunk a cigányokról vetélkedősorozatot. Bennem két dolog motoszkált. Hogy ez nem fog tetszeni a többségi társadalomnak, és hogy én zsidó vagyok, a zsidókat legalább annyira utálják, mint a cigányokat, és akkor miért ne lenne a zsidókról is. Igen ám, de akkor... ...még van másik tizenegy nemzetiség, "kisebbség" Hát, akkor legyen benne mindenki! Hogy az összes itt élő népcsoport, 13 itt élő nemzetiség, plusz a magát vallási alapon megkülönböztető zsidóság örömmel fedezze föl egymás kulturális értékeit. Konkrétan hogy néz ki a Körtánc vetélkedő? Megjelennek a füzetek... Eddig egyetlenegy tudott megjelenni, bár minden népcsoportról készült ilyen. Megtetszett a gondolat az MTV1-ben, nem tudom, hogy mi lesz. Jól hallottam, amikor Ladik Katival beszélgettetek, hogy az Iványi-interjún mindig elbőgöd magad? Igen. Ez a köteteket záró beszélgetés. Én ugyan nem vagyok sírós típus, azt az interjút mégis megkönnyeztem. Mikor Iványi valahogy úgy fogalmaz, hogy "Isten nem a falak közt, hanem úton van, ha van", és hogy "az emberiség egy olyan család, amelynek nincs apja. Csak a testvérek marakodnak és civakodnak". Végül is ez a történet erről szól. Itt van a százhatvan csapat... Ülnek a rádió, a televízió előtt, mert ugye a nemzetiségi adók sugározzák... Szóval, gyűjtik az anyagot a gyerekek, és lesik, várják az adást. Volt egy felmérő próbajátékunk, meglepődtem, hogy mennyi mindent tudtak, és hogy borzasztóan szeretik az egészet. Hogy azért-e, mert a játékbaba érdekli őket, amit nyerni lehet, vagy tényleg meg akarják ismerni egymást, nem tudom, mindenesetre sikerült alaposan fölkelteni az érdeklődésüket. És én őket nem fogom itthagyni. Ezért nem holnap fogok elmenni innen.   A beszélgetés időpontja: 1998. május, Budapest.

139 KByte