128 Kbyte

Az idei december jól kezdődik, megnézhetjük a legjobb új cseh filmeket az Örökmozgóban (december 7-15.). A Sátán éve című film a legnépszerűbb alkotások egyike Csehországban, ezért választottak nyitófilmnek. Rendezője, Petr Zelenka hazájában népszerű, jól ismert művész, ám nálunk alig hallottak róla. Előzetesként közöljük Kocsis Péter írását a filmről, valamint egy Petr Zelenkával készült interjú fordítását. Egyébként ő lesz Petr Zelenka beszélgetőpartnere az Örökmozgóban december 7-en.   Kocsis Péter 2002 - A Sátán éve Budapesten Amikor kiderült, hogy 2002-ben a Sátán éve (Rok ďábla) című cseh filmalkotásnak ítélték az évről-évre nagyobb rangot jelentő Karlovy Vary filmfesztivál fődíját (2001-ben az Amélie csodálatos élete című francia film volt a kitüntetett), azonnal elmentem egy moziba, őszintén szólva kissé szkeptikus hangulatban. A rendező ugyan nem volt számomra ismeretlen, a filmben szereplő zenészeket pedig kifejezetten szeretem - de egy zenés filmtől nem sokat vártam. Ám ahogyan teltek-múltak a percek és peregtek a filmkockák, lassacskán mindent megértettem, és a végén már el sem tudtam volna képzelni, hogy más film is győzhetett volna. A Sátán éve ugyanis egy mindenkihez szóló, ugyanakkor sajátosan "csehes" alkotás, anélkül azonban, hogy besorolhatnánk a "menzeli" vagy "svěráki" vonulatba. Egy kis valóság, egy kis fantázia, közérthető - azaz mindenkihez szóló, és nem feleslegesen művészieskedő - intellektualizmus, remek zene és természetesen a szokásos cseh irónia. Petr Zelenka filmje egyszerűen "más, mint a többi", és mégis - az avatatlanok számára is elragadó alkotás. A film főszereplője egy zenekar és két énekes-gitáros - ők képviselik a "valóság-elemet". Köréjük fűződik az a különös történet, amelyről még a cseh közönség sem tudja pontosan, hol ér véget a realitás és hol kezdődik a rendezői fantázia. És persze ott van a Sátán és az Angyal, az Alkohol és a Zene. Mindehhez azonban a magyar közönség számára némi háttér-információ is szükségeltetik: nem mintha enélkül nem lenne élvezetes a film, ám így talán még jobban értékeljük majd a mindvégig a valóság és az imagináció határán játszódó történetet. A Čechomor nevű zenekar (eredetileg Česko-moravská Hudební Společnost) közel egy évtizede van jelen a cseh (és morva) zenei életben, népzenei motívumokra épített rockzenét játszanak. A filmben ez a stílus sajátos világzenévé bővül, elsősorban az amerikai punk-énekes és zeneszerző, Jaz Coleman tevékenységének köszönhetően, aki szimfonikus zenekarral teszi még hatásosabbá a zenekar hangzását. A Čechomor egyébként a film óta hihetetlenül népszerű lett, és ennek megfelelően emelkedett az egekig a fellépéseikért kért honorárium is, bel- és külföldön egyaránt... A másik zenei főszereplő Jaromír Nohavica - ő a Csehországban oly nagy szerepet játszó énekes-gitáros műfaj klasszikus generációjának (Karel Kryl, Jaroslav Hutka) egyik legismertebb képviselője. A kilencvenes évek folyamán megjelent lemezein fokozatosan gazdagította stílusát, és a szövegek, valamint a gitár mellett más hangszerek is egyre nagyobb szerepet kapnak dalaiban. Ami életútját illeti, a filmben felbukkanó alkoholelvonó-motívum sem egészen alaptalan, persze nem úgy és nem akkor - de ez már valóban részletkérdés csupán. A harmadik zenei motívum megtestesítője Karel Plíhal, azaz az "Angyal" - ő valóban sokszor kíséri koncertjein Nohavicát, és szólólemezei is kaphatók Csehországban. Ennyit a realitásnak nevezett dimenzióról, amely azonban, mint tudjuk, kevésbé lényeges - az ember életében sokkal nagyobb szerepet játszik a képzelet, az a világ, amelyet fantáziája segítségével teremt, és amelyben szinte minden megtörténhet. A Petr Zelenka teremtette világ ennek kiváló példája: az úgynevezett "tények", a realitás törvényei súlyukat vesztik, emberek tűnnek el egyik pillanatról a másikra, kísértetek bukkannak fel a koncerteken, többször megfogalmazódik a Csend és az Angyal kapcsolódásának fontossága, ugyanakkor mindvégig érezhető a háttérben a Sátán jelenléte is. Mindeközben az ember akár azt is hiheti, hogy dokumentumfilmet lát - de éppen ez az imagináció varázslata. Végül még néhány rövid megjegyzés a magyar nézők számára. A Čechomor zenéje nem lesz ismeretlen, és - valljuk be - különösebb újdonság sem. A műfajban Magyarországon már jóval korábban és legalább ilyen színvonalon zenéltek, az egyetlen különlegesség talán a szimfonikus zenekari kíséret lehet. A Nohavica által képviselt zenei világ azonban valóban cseh, vagy, ha úgy tetszik, szláv sajátosság. Nálunk Cseh (...) Tamás művelt valami hasonlót, de mindvégig elszigeteltebben, kevesebbekhez szólva, mint cseh - vagy orosz - "kollégái". Nohavica ugyanis azok közé tartozik, akiknek dalait valóban az egész ország ismeri - ez a szó szoros értelmében vett nép-szerűség hazánkban csaknem ismeretlen*. Csehország huszadik századi történetében azonban többször is megesett, hogy egy-egy színház, egy-egy énekes meghatározta egy-egy generáció csaknem minden képviselőjének életérzését, alakította nyelvezetüket, formálta ízlésvilágukat. Nohavica a kevesek közé tartozik, akiknek ezt sikerült átmenteniük az új évezredbe is. Ez pedig a mai világban legalább akkora csodának számít, mint Petr Zelenka filmje a moziműsorok kínálatában. És még valami: Nohavica gyönyörűen beszéli a cseh nyelvet, morva dialektusban. De tartok tőle, hogy ezt hiába próbálnám bizonygatni a magyar nézőknek... *Talán furcsának tűnhet, hogy ennek okait az ún. Fehérhegyi csata után kialakult különleges helyzettel kezdjük el magyarázni. Az ezt következő üldözések és a katolikus restauráció következményeként ugyanis az országban gyakorlatilag megszűnt a nemesség, és - jóllehet más okok miatt - ugyanígy hiányzik a társadalom másik pólusa is, azaz a vidéki parasztság. Természetesen ezt arányaiban kell értelmezni, ám ez elegendő ahhoz, hogy Közép-Európában egyedülállóan az igazi polgárság válhatott tényleges uralkodó erővé a gazdaságban és a szellemi életben egyaránt. Mindez ma is jól látható: az értelmiségből csaknem teljes egészében hiányzik az elitizmus, ugyanakkor a másik oldalon az igazi népi folklór csak nyomokban, és szinte kizárólag a morva területeken fedezhető fel. Ez a magyarázata annak, amiről például Karel Kryl, a Semafor Színház vagy akár Nohavica esetében szó van: annak a széleskörű hatásnak, amely valóban a társadalom csaknem teljes (mint láttuk, a magyarországinál szűkebb spektrumú) egészére érvényes. Mondhatnánk úgy is, hogy a (kis)polgárokról van szó - a cseh társadalomban ugyanis a vidéki földműves vagy a városi gyári munkás egyaránt egy-egy lépéssel közelebb van a polgárhoz, mint például Magyarországon - és ennek köszönhetően mindig is érzékenyebb a szociális viszonyokra, jobban odafigyel az egyenlőségre és a demokráciára, ezzel együtt pedig nyitottabb a kulturális, a szellemi értékek befogadására is. Így lehetséges az, hogy a két világháború között Werich és Voskovec színháza és filmjei, az ötvenes évek végétől a Semafor Színház dalai, a hatvanas évek második felében pedig Karel Kryl énekes-gitáros dalai és szövegei olyan széles körben terjedtek el és váltak ismertté, amilyen mértékben ez Magyarországon elképzelhetetlen lenne. Ami tehát a filmben szereplő zenéket, zenészeket illeti, összefoglalásul: a Čechomor egy, a világ zenei divatját követő műfaj képviselője, amely csak csehországi viszonylatban számít újdonságnak, különlegességnek. Nohavica és Plíhal viszont egy mindmáig létező cseh hagyomány kései folytatójának mondható. A kettő ötvözete és a filmben köréjük szőtt történet attól igazán különleges, hogy minden egyes összetevője egy teljes, új dimenzióval gazdagodott. Hogy ez pontosan minek köszönhető, kár firtatni. Némelyek szerint Zelenka egy olyan művet kovácsolt össze mindenből, amelynek egyes részleteiből még nem következik az Egész. Hogy így van-e vagy sem, döntsék el Önök: azt gondolom, hogy mindez nem is olyan fontos. Ez már az elit-filozofálgatás sajátosan magyar problematikája lehet csupán...   Interjú Petr Zelenkával - A Lidové Noviny "PÁTEK" c. mellékletéből (részletek) Petr Zelenka minden egyes filmje siker Csehországban. 1997 - Knoflikáři - a legrangosabb csehországi díj, a Cseh Oroszlán rögtön négy kategóriában - legjobb film, forgatókönyv és rendezés, legjobb férfi szereplő (Jiří Kodet). A film külföldön is több díjat kapott. 2000 - Magánosok (Samotáři) - amelyhez a forgatókönyvet írta - a 2000-es év leglátogatottabb filmje. 2002 - Sátán éve (Rok ďábla) - a Karlovy Vary filmfesztivál fődíja, a Kristály Glóbusz. A harmincöt éves rendező a legifjabb cseh generáció guruja, akinek sikerült a cseh sajátosságok megőrzésével új filmes műfajt teremteni. Az ún. "Nagy Négyes" egyik tagja volt a FAMU-n (Zelenka, Hřebejk, Jarchovsky, Chaun). Alkotásaiban a valóság és a fantázia különleges keveredése játszik főszerepet - emiatt misztifikátornak is nevezik. Mindmáig azt állítja magáról, hogy nem rendező, s hogy a stílusa éppen abban rejlik, hogy nem tud rendezni. A Barrandov filmstúdióban kezdett dolgozni, forgatókönyveket írt a televíziónak. 1996-ban forgatta első egész estés játékfilmjét, az ugyancsak fiktív áldokumentumot Mňága - Happy end címmel. 2001-ben színházi premierje is volt: a prágai Dejvické divadlo mutatta be Egy közönséges őrültség története című darabját. Főhőse úgy követ el öngyilkosságot, hogy feladatja magát egy postai csomagban. Zelenka állítólag több órát töltött otthoni szekrényében, hogy hitelesen megírja a főszereplő érzéseit. Mindig szerette a rockzenét, mint basszusgitáros és énekes több zenekarban is játszott a nyolcvanas években. Elvált, egy fia van. L. N.: Nem gondolja, hogy a Gombdili (Knoflikáři) és a Sátán éve (Rok ďábla) sikere után amolyan modernkori cseh újhullámot teremtett? P. Z.: Nem. Milyen hullám volna ez? Hogy kis bohóccal is lehet nagy színházat csinálni? Ez aligha. Én egyelőre nem látok semmiféle kontinuitást saját műveim között. L. N.: A fő áramlaton kívül álló rendezőből mára a filmfesztiváli fogadások attrakciójává vált. Megváltozott valami mondjuk a lányokkal? Megismerik mondjuk az emberek az utcán? P. Z.: A lányokkal sokkal jobb. A lányokkal remek. Tulajdonképpen emiatt csináltam az egészet, úgyhogy beteljesült az álmom. Az utcán viszont nem ismernek meg az emberek, annyiszor nem mutogatom az ábrázatomat. A legszebb, amikor például mégsem büntet meg a rendőr, ha autóval elkövetek valami szabálytalanságot. Ezek a dicsőség praktikus eredményei. L. N.: Tréfál? Megismerik a forgalmi rendőrök? Akkor hát le a kalappal a cseh rendőrség előtt... P.Z.: Természetesen, csak miután megmutatom az igazolványaimat. A mi rendőrségünk rendkívül kultúrált - vicc nélkül. A beszélgetés további részében megtudjuk, hogy Zelenka szülei televíziós sorozatok forgatókönyv-írói, így aztán valóban filmes családból származik. Technikai tanácsokat nem adtak neki, annál inkább segítették az egyes szereplőket illető pszichológiai észrevételekkel, megjegyzésekkel. A Magánosok (Samotáři) című filmnek például az a híres jelenete, amikor az egyik főszereplő nem ismeri fel a cseh állami himnuszt, az apuka ötlete volt. A Gombdili (Knoflikáři) forgatásakor viszont nem hallgatott a szülői tanácsra - édesapja szerint ugyanis a nézőket csak megzavarja az idősíkok keveredése, ami mellett Petr Zelenka mégis kitartott, és igaza lett. Arra a kérdésre, hogy nem volt-e rossz érzése amiatt, hogy szülei a kommunista éra alatt lettek az állami televízió ünnepelt alakjai, határozott nemmel válaszolt - egyetlen gondja amiatt volt csak, hogy a többi gyerek piszkálta, és hogy a szülők sok mindent felhasználtak darabjaikban az ő viselkedéséből, szavaiból. De így utólag ezt is megérti. L. N.: Ön a filmjeiben a cseh kínosság amolyan szakértőjévé lett. Miben a legkínosabbak a csehek? P. Z.: Úgy vélem, képes vagyok felismerni az idősebb házaspárok gyötrődését, amikor életük már a rituálék szakaszába érkezett, amelyeket nem nehéz nevetségessé tenni. A családi életben általában kínosak a csehek. L. N.: Kérem, legyen konkrétabb... P. Z.: Az emberek többsége együtt él, akkor is, ha már elégedetlenek és nem akarnak együtt élni. És ebből keletkeznek azok a csodálatosan kínos beszélgetési klisék. L. N.: Nyáron Amerikában járt. Az amerikaiak máshogy kínosak, mint a csehek? P. Z. Ők a leginkább kínosak, hogy úgy mondjam, a saját népükbe vetett vak bizalmukkal. És a büszkeségükben arra, amit létrehoztak. Ebben non plus ultra nevetségesek, folyton ezzel találkozik az ember. Például minden kiállítás egy rakétával végződik... L. N.: Az Ön filmjei a realitás és a fikció kettősségével játszanak, nem lehet elmesélni a történetüket, nincs főhősük. Miért? P. Z.: Hát mert nem tudom másképpen megírni, na. Női alakjaim sincsenek, mert nem tudok női figurát sem megírni. L. N.: ... vagy ha mégis, akkor az egy fúria. P. Z.: Hát ez az, tessék. Engem ugyanis mindig érdekel, mit csinálnak a mellékszereplők, és a történet emiatt valahogy szerteágazik. De alapjában filozofikus történeteket szeretnék írni, ha ez nem hangzik hülyén. Inkább belehelyezni néhány alak sorsát valamibe, ami ezáltal értelmet nyer. Őszintén szólva szeretnék megírni egy erős történetet egyetlen főszereplővel, de nem sikerül. A továbbiakban arról szól a beszélgetés, hogyan sikerült megnyernie legutóbbi filmjének főszerepére az amúgy visszahúzódó, szerény énekest, Jaromír Nohavicát. Zelenka tagadja, hogy a népszerű énekessel nagyobb látogatottságot is remélt - ellenkezőleg, tapasztalataira hivatkozva azt mondja, hogy azok, akik ott vannak koncertjein, nem akarják más szerepben látni, akik pedig nem ismerik, így sem mennek el megnézni. Ezután a filmben látható valóságos illetve fiktív elemekről van szó, olyan kínos ügyet is érintve, mint Nohavica állítólagos együttműködése a csehszlovákiai titkosszolgálattal, vagy a film egyik "központi kérdése": vajon Nohavice boxert hord vagy fecskét? Szó esik még a politikáról. Zelenka apolitikus alkat, de szavazni azért elmegy, és szüleire hallgat. L. N.: Néha úgy tűnik, hogy a mai kor jelszava: semmit sem komolyan venni. Van valami, amit igazán komolyan vesz? P. Z.: Remélem, hogy bizonyos barátságokat komolyan veszek,. és valamiféle szakmai büszkeséget is. Arról megbizonyosodtam, hogy a házassági ígéretet nem veszem komolyan. Ez a legrosszabb tapasztalata a válásomnak. L. N.: Állítólag sohasem nevetett Voskovec és Werich poénjain. Ki valójában az Ön filmes guruja? P. Z.: Természetesen nehéz dolog egyvalakit megnevezni, de biztosan köztük van Bunuel az ő abszurditásaival. És Oliver Stone, aki velem ellentétben képes igazi filozófiai történetet felépíteni egyetlen főszereplőre. L. N.: Melyik cseh film tetszett Önnek legutoljára? P. Z.: Talán a Kuckók (Pelišky). L. N.: És a Kolja? P. Z. A Kolját nem szeretem. azt gondolom, hogy legalább egy kicsit mindennek a realitásból kell kiindulnia, és én Zdeněk Svěráknak (a film főszereplője) egyszerűen nem hiszem el, hogy javítható szoknyavadász, aki elkezd gondoskodni egy gyerekről. Ráadásul nem professzionális színész, és mint ilyen nem kaphatna olyan szerepet, amely a karakter átváltozásának eljátszását igényli. Amely azt követeli meg, hogy más legyen, mint amilyen valójában. De figyelem, nagyon tetszett az Obecná škola, az remek volt és a hősiesség motívuma is szép benne. L. N.: Mellesleg, kit tart a legnagyobb riválisának? P. Z.: A rendezők közül? Azt hiszem, Honza (Jan) Hřebejkkel valamennyire versengünk, nem tudom, ő ezt hogyan látja, de az iskolában így volt, mindketten ugyanabba az évfolyamba jártunk. És hát Honza (Jan) Svěrák. L. N.: Nincs önök között Jan Svěrákkal valami gond? Egy ankéton kijelentette, hogy nem akar véleményt mondani az Ön személyéről. P. Z.: Nincsen. De az igaz, hogy én néha jártatom a számat és ő erre nagyon érzékeny. Ez rossz taktika a részemről... L. N.: És az Oscar miatt nem irigyli? P. Z.: Még szép, hogy irigylem. De nem azért a filmért. Az Obecná škola érdemelte volna meg a díjat. L. N.: Ön talán el se menne az Oscarért, hiszen a Cseh Oroszlánt is bojkottálta... Vagy mégis? P. Z.: Nekem az egész amerikai filmakadémia szörnyűségesnek tűnik. De nem tudom, hogy ellenállnék-e... L. N.: Mi hiányzik leginkább a cseh filmművészetben? A pénz? A jó forgatókönyv? P. Z.: Az olyan emberek, akiknek van mit mondaniuk. Akik szeretnének megosztani valamit. Az olyan filmek, amelyeknek üzenete van. L. N.: Van valamilyen üzenete az Ön filmjeinek? Vagy csak szórakoztatni akarnak? P. Z.: Szórakoztatni mindenképpen szeretnének. Az üzenet pedig filmenként más és más. L. N.: Akkor vegyük mondjuk a Sátán éve (Rok ďábla) címűt... P. Z.: Annak az az üzenete, hogy az embernek többet kellene hallgatnia és hallania. L. N.: Ebben a filmben a csodák mint az élet természetes velejárói tűnnek fel. Hisz a csodákban? P. Z.: Hiszek, de még egyetlen eggyel sem találkoztam. A csodának azonban megvan a matematikai valószínűsége. Kevés, de megvan. Ha ugyanis valamilyen esemény spontánul megtörténik, amelynek kisebb az esélye, mint a csodáé, olyankor a matematika inkább a csodával megengedőbb. A Knoflikáři éppen erről beszél. Hogy a véletlen a mindennapok csodája. Akármikor véletlen történik velünk, az apró találkozás a csodával. L. N.: Nem titok, hogy Amerikában új munkára készül, Életem legjobb filmjei címmel. Nem gondolja, hogy - engedelmével - kissé sznob dolog az Államokban forgatni? P. Z.: Nem, nem sznobéria. David Černývel készülünk a dologra, pontosabban most már igazán meg kell írnom valamit, ha már annyi embernek beszéltem erről. És hogy miért Amerika? Különféle okokból. Egyrészt a szereplők amerikaiak, vagy külföldiek, akik ott élnek. És csodálatos a vidék. Ez a történet máshol nem is játszódhatna. L. N.: Nem azért forgat Amerikában, mert a csehek az idegeire mennek? P. Z.: Nem, semmiképpen sem. De az igaz, hogy borzasztó az időjárás. Itt nem lehet külső felvételeket forgatni. Az európai időjárás nem filmnek való. Várni és folyton figyelni, milyen nap lesz éppen... Amerikában folyton ugyanolyan szép. Fordította: Kocsis Péter