| Boronyák Rita | Belső mozizás |
 82 KByte |
A dokumentumfilmjeiben is, a játékfilmjeiben is mindig valamilyen ügy áll a középpontban. Az Amrita-filmben mi az ügy? Mindig olyasmiről készítettem filmet, amiről kevés szó esett. Hamarjában a dokumentumfilmjeim jutnak eszembe, de igaz ez a játékfilmekre is. A Cigányoktól kezdve (1962) a tanyán élőkön keresztül a Gulágra elhurcoltakig olyan témákat dolgoztam föl, amikről addig nem esett szó. Itt is ez a helyzet. Itt él ez a gyereklány, Amrita (Dalma) kilencéves koráig Magyarországon. Aztán kikerül Indiába - teljesen más kultúra. Ez a kettő hogy szövődik össze? Majd Párizsban elvégzi a képzőművészeti főiskolát - harmadik kultúra. Hihetetlenül izgalmas, ahogy ezek összevillannak, filmben hálás téma is. Sok mindenről: szegénységről, gazdagságról, szerelemről, erkölcsről, családi viszályról, és nem utolsósorban művészetről lehet beszélni Amrita kapcsán. Filmre akarja forgatni? Csakis. A videó kényszerhelyzet. Az igazán jó dokumentumfilmeket is filmre szereti forgatni az ember, bár ha a téma olyan, néha az ember eltekint attól, hogy technikailag tökéletes legyen. Játékfilm esetében nem lehet ettől eltekinteni, annak technikailag is tökéletesnek kell lennie. Almási Tamás Sejtjeink című filmjében például olyan emberi pillanatok vannak, amelyek mindenképpen lejönnek a vászonról, s akkor mindegy, mire forgatták. Mi izgatta Amrita Sher-Gil történetében? Játékfilmet szeretnék készíteni Amrita Sher-Gilről. Lehetőségem adódott arra, hogy végigjárjam azokat a helyeket, ahol ő megfordult Indiában. Van egy pici kamerám, akkora, mint egy fényképezőgép. Úgy döntöttem, föl is veszem, amit látok. Kettős célom volt ezzel. Egyrészt arra gondoltam, hátha összeáll belőle egy film, másrészt pedig mindig a játékfilm terve lebegett a szemem előtt. Ez volt egyszersmind a helyszínkeresés, a típusok keresése is, egyszóval mindannak feltérképezése, ami egy film előkészítéséhez szükséges. Úgy gondoltam, kár lenne veszni hagyni a felvett anyagot, némi kiegészítéssel összeszerkesztettem hát belőle egy Amritáról szóló dokumentumfilmet. Készült egy ötször húszperces dolgozat is ezekről az utakról Indiai képsorok címmel. Többször voltam Indiában, és hol fényképezőgép, hol felvevőgép volt a kezemben. Azért mondom ezt így külön, mert az nem megy, hogy az ember egyszerre fényképezzen meg filmet is készítsen. Teljesen más hozzáállást, gondolkodásmódot kíván a kettő. A fényképnek egy pillanatot kell megragadnia, a filmnek pedig folyamatában kell ábrázolnia az eseményt, a két tevékenység a legteljesebb ellentéte egymásnak. Indiában rengeteg minden történik az utcán, míg ez Európáról nem mondható el. Itt az emberek beülnek az autójukba, az utcán sietve járnak, és különben sem szeretik ma már, ha fényképezik őket. Indiában ez hál' istennek nem így van. Bizonyos helyzetekben persze ott sem szeretik, ha az ember kamerát vesz elő. Én egyik indiai nyelvet sem beszélem a létező vagy harmincból, úgyhogy valami metakommunikációs jelrendszerrel kellett ezt egymással megértetnünk. Lehet-e akkora országban a teljesség igényével forgatni? Értelemszerűen nem. Olyan volna, mintha Európáról akarnék útifilmet készíteni, és elkezdeném mondjuk a görögöknél. Mikor kezdődött ez a szerelem India iránt? Gaál István is India szerelmese, aki Önnek sok évig alkotótársa volt. Gaál Pista barátommal közvetlenül nem kapcsolatos, mert a gyerekkorunkat nem töltöttük együtt. Én ugyanis gyerekkoromban olvastam Kőrösi Csomáról egy könyvet. Főiskolás koromban ismertem meg aztán Szőts Istvánt, később elég jó barátságba is kerültem vele. Ő akkortájt foglalkozott Kőrösi Csomával. Engem is nagyon érdekelt minden, ami Kőrösi Csomára vonatkozott. Szőts vagy pénzt nem tudott szerezni, vagy megakadt a forgatókönyvvel, ma már nem tudom. Az is lehet persze, hogy a saját sikertelenségemet vetítem rá Szőts Istvánra. Csak egyetlen példa: Kőrösi Csoma korszakos tette, az, hogy megírta a tibeti-angol szótárt, ábrázolhatatlan! Mert hogy is történt? A helyszín egy zanglai kolostor, ahol télen iszonyú hideg volt, fűteni sem lehetett, Kőrösi Csoma naponta megivott egy csésze jakteát, majdnem megfagyott, és ennek ellenére három évig ült és írt ebben a kolostorban. Vagy a kálvária a kiadás körül, meg az, ahogyan el akarták orozni tőle az elért eredményt -nehezen volna megmutatható filmen. Az első rész, amíg Tibetig eljut, abban van izgalom, mert hol angol, hol orosz kémnek nézték, de ebből még nem kerekedik ki egy film. Legalábbis én nem tudtam elképzelni. Lehet, hogy Szőts Pista is ezért vonult vissza ettől. Később is kérték, hogy forgassak Kőrösi Csomáról, de elakadtam vele. Hogyan került ki Indiába? A Vigyázók (1993) című filmemet vetítették a bombay-i fesztiválon. Ilyenkor az a szerencsés helyzet áll elő, hogy a film mellé meghívják a rendezőt is. Ez nem mindig van így, de én ezért voltam ott talán egy hetet, és elkezdtem fényképezni. Az akkori és a későbbi indiai fotóimból nagyon gazdag anyag gyűlt össze, egy éve Szentendrén három- vagy négyszáz fotóból álló nagy kiállításom volt, ami fotográfiából rengeteg. A vád (1996) című filmmel Kalkuttába jutottam el, ekkor elmentem Dardzsilingbe is, ahol Kőrösi Csoma nyugszik. Erre az útra már felkészültem. A Magyar Intézet segített, megszervezték ezeket az utakat. Indiában ugyanis irdatlan távolságok vannak. Vonattal például napokig utazhat az ember még jó szervezés esetén is. Ameddig tehettem, repülővel mentem, Dardzsilingbe pedig dzsippel jutottam el, mert oda másképp nem lehet. Kalandos, időnként életveszélyes utam volt. Akkor már a Duna Televízióban tevékenykedtem, és a tévé nevében koszorút is helyeztem el Kőrösi Csoma sírján. Talán ezen az úton történt, hogy vagy a külügyminisztérium, vagy az intézet vacsorát szervezett a tiszteletemre, ez is elő szokott fordulni... Megismerkedtem egy producer-rendezővel, Rames Shasmával. Arról kezdtünk beszélgetni - miről beszélgessen két filmrendező? -, hogyan tudnánk együtt filmet csinálni. Így került szóba Kőrösi Csoma, mert ez a fiú Darzsilingben született, ismerte a tudós történetét, a buddhista vallást, meg azt a kötődést, ami Csomát odavonzotta. Mondta, hogy ő szívesen készítene róla egy filmet. Számomra ez nagy megkönnyebbülés volt, mert az volt bennem, hogy ez nekem úgysem megy. Addigra már ismertem Amrita munkáit, láttam a fényképét - lenyűgözött, mert tehetséges és gyönyörű volt. Ő Magyarországtól kezdve Párizson át Indiáig mindenütt megfordult, így hát azt mondtam, hogy őt én úgymond "fölvállalom". Abban állapodtunk meg, hogy egy bizonyos összeget ő mint producer tesz le, a Duna TV is leteszi a maga részét, hogy a forgatókönyv el tudjon készülni, és annak alapján kezdünk pénzt szerezni a filmre. Az Amrita forgatókönyve el is készült, legalább másfél évig dolgoztunk rajta, Dobai Péter, Kardos István és jómagam. Először egy kb. 300 oldalas forgatókönyv jött létre, ami borzalmasan hosszú, ötrészes filmre is elég volna. Most 170 oldalnál tartunk, ezt is lehetne még rövidebbre fogni, sokkal olcsóbbra viszont nem, mert a relatíve sok magyarországi helyszínen kívül forgatni kéne Franciaországban, Londonban, Indiában is. A kor a századforduló, az I. világháború előtt, alatt, egészen a II. világháború elejéig, olyan miliőben, ami borzasztó drága. Amrita itthon is a felsőbb körökben mozgott, nagypolgári családban élt. Jellemző, hogy a mamája nyelvgyakorlás céljából volt Angliában, és onnan került ki Indiába. Az történt, hogy egy indiai hercegnő ment vissza Indiába, kellett mellé egy társalkodónő, aki jól beszél angolul, ért a zenéhez, az irodalomhoz. A mama jelentkezett. Megérkeztek Indiába, nomen est omen, a hercegnőt Bambának hívták... Jól gondolom, hogy most a forgatókönyvet meséli? Nem, ez nincs is benne, lehet, hogy beszélnek róla. Megérkeztek, és a herceg nem Bamba hercegnőt vette el, hanem a mamát, Maria Antoinette-et. Közbevetőleg: Baktay Ervin a nagybátyja volt Amritának. Én egyszer találkoztam az özvegyével. Baktay festőnek készült. Későn nősült, a felesége majdnem 30 évvel fiatalabb volt nála. Arra kértem, beszéljen nekem Maria Antoinette-ről. Először nem értette. Ja, a Mici néniről? Maria Antoinette családi neve szimplán Mici néni volt... Elkészült tehát a forgatókönyv, már "csak" a pénzt kellene összeszedni a forgatáshoz. Elég reménytelennek tűnik, mert majd' akkora összeg kellene hozzá, mint A Hídemberhez. Ez nem baj, mert ha én ma csinálnám meg a 80 huszárt, az is körülbelül annyiba kerülne. Ami még mindig nem baj, de akkor nem csak a 80 huszár készült el... Na, a rendező fiú üzent, hogy India részéről a fele pénz megvan, most a magyaroknak kéne bút vagy bát mondaniuk. Egy alkalommal Magyarországon járt a nagykövet asszonynál, aki nagyon lelkes, és mindkét filmet nagyon támogatja. Az egyik utamat is az indiai külügyminisztérium szervezte meg, ami óriási dolog, mert amúgy nagyon drága lenne, a szervezés nehézségeiről nem is beszélve. Óriási a kontraszt a szálloda és az utca között. Az ember mászkál, fényképez vagy forgat nyomorékok, kéregetők között. Nagyon nehezen elviselhető. Mondják is, hogy kétféle ember van: aki nem tud meglenni Indiában, vagy aki rabja lesz - én ez utóbbi vagyok. Az egyik színésznőnk, amikor ott volt Bombay-ban a fesztiválon, egyszer ment ki a szállodából, és utána egy hétig a lábát sem tette ki. Nem tudta elviselni. A nagykövet asszony mindkét filmet támogatja, amióta csak megismertem. Akkor kezdett itt Budapesten, most meg már nemsokára lejár a mandátuma... Tavaly szeptemberben ment volna a miniszterelnökünk Indiába, és akkor én is belekerültem a vele utazó delegációba. Jó lett volna, mert lendíteni tudtam volna a film sorsán. Amikor itt járt a Csoma-film rendezője, a NKÖM minisztere fogadott minket, nem volt túl lelkes, de az ellenállhatatlan nagykövet asszony kierőltetett belőle egy támogató levelet. Ezen az úton lehetőség nyílt volna rá, hogy a pénzügyeket is megpendítsem. Úgy éreztem, kissé megbántottan vette tudomásul, amit a kritikusok az úgynevezett "beszélő fejes" filmjeiről mondtak. Hogy is kezdődött a beszélő fejes filmek sora? Messziről indítanám, érzékelteti a kort is, amelyben dolgoztunk. Szerettem volna leforgatni a mádéfalvi veszedelem történetét. Mária Terézia korában a székelyeket - akik addig katonáskodtak, védték az ország határát, s ezért nem kellett adózniuk, szabad emberek voltak - arra akarták kényszeríteni, hogy adózzanak is, a határt is védjék, és ha úgy alakul, külföldre is el lehessen vinni őket katonának. Ez minden addigi jogukat sárba taposta volna. Egyre többen és egyre nagyobb tömegben kezdtek el tiltakozni a jogaikra hivatkozva, de a hatalom nem akart engedni, és addig feszült össze ez a két szándék, amíg egyszer csak a hatalom elindította a fegyvereseit. Számtalan történelmi példa mutatja, hogy ha a hadsereg elindul, és odaér, ahova indították, és ott akár csak kevés ellenállást is talál, a hadsereg lő. Itt is ez történt. A télvíz idején összegyűlt embereket, akik fölhúzódtak a havasokba, lecsalták Mádéfalvára, a falut körülvették, először ágyúval, aztán lovassággal, majd gyalogsággal. Akit értek, azt lemészároltak. Mi Csoóri Sándorral többször megírtuk ennek a forgatókönyvét, emlékszem, megjelent az Alföldben, egy másik változata vagy két évvel később a Tiszatájban, csak éppen film nem lett belőle. Mi addigra átéltünk egy '56-os forradalmat és annak a leverését. Nyilvánvaló, hogy itt eléggé kézenfekvő párhuzamok voltak: mit jelent egy idegen hadsereg, és mit jelent az, ha le akarja verni azokat, akik mást szeretnének. Akkor már túl voltunk a csehszlovák '68-on is. Mindaz a keserű tapasztalat, amely bennünk '56 vagy '68 kapcsán megérett, benne volt ebben a forgatókönyvben. A cenzúra addigra már megtanult forgatókönyvet olvasni. '56 a tabutémák közé számított, nem sikerült a történetünket keresztülvinni. Csak egy példát említenék, mire is lehetett hivatkozni. Talán Aczél elvtárstól, vagy Orbán elvtárstól, hál' istennek már a nevek sem mondanak sokat, úgy kaptam vissza a könyvet, hogy hogyan képzelem én ezt a filmet, mert, és alá volt húzva benne vagy 28-szor az a szó, hogy Erdély... Ráadásul egy forgatókönyvnek van jobb oldala meg bal oldala. Jobb oldalon van a dialóg, bal oldalon a kép leírása. Le volt írva a bal oldalon mondjuk, hogy "és akkor ülésezett az erdélyi gubernium" - ezt is beleszámolták. Lehetne mélyebben is elemezni persze, ezt csak annak érzékeltetésére meséltem, mi mindent kellett meggondolni akkor. Nem lett belőle film, de ez is drága film lett volna. Utána forgattam le a 80 huszárt (1978), ami nem ennyire véres dráma. Az sem volt egyszerű játszma, de azt gondoltam, hogy az a téma valamivel népszerűbb, és ha annak a filmnek sikere lesz, hátha megint elő lehet venni a mádéfalvi történetet. Nem lehetett. Akkor éppen azért, mert hogy drága, nincs annyi pénz. És itt kapcsolnék vissza: akkor megdühödtem, és azt mondtam, most ha törik, ha szakad, olcsó filmet fogok készíteni. A mádéfalvi történet drága, a mai történet, ha több szálon fut, az is drága, de ha csak egy családról csinálunk filmet: néhány ember, szoba, konyha - na, így mentem le szépen. Így jutottam el oda, mi a legolcsóbb: leültetünk egy embert a kamera elé, tovább nem lehet egyszerűsíteni. Itt a válasz a kritikusoknak a "beszélő fejekre". Persze, alapvetően fontos, kit ültet az ember a kamera elé, és miről kérdezi. Én először Bihari Józsi bácsiról akartam portréfilmet csinálni. Dolgoztam vele, ő Erdélyből indult színész volt - na, itt megint Erdély van. Arról is beszélgettünk Csoórival, hogy inkább a II. magyar hadsereget kéne földolgozni, mert Józsi bácsi még sokáig fog élni, róla később is lehet filmet készíteni. Így kezdtem a dokumentumfilmet forgatni. Ezt aztán tényleg sokszor a fejemhez vágták, hogy beszélő fejek így meg úgy. Két alapvető dologról azonban elfeledkeztek. Az egyik, hogy csak a résztvevők tudták elmondani, mi történt a Don-kanyarban. A történészek nem voltak ott. A másik: az emberi arc hihetetlenül gazdag, főleg azoké, akik súlyos drámákat éltek át, például végigharcolták a Don-kanyart. Azt sem vették észre, pedig észrevehették volna, hogy ezeknél a filmeknél, ha érdekes és izgalmas, amiről szó van, a nézőben elindul egy "belső mozizás". Egy idő után már nem az arcot látja, hanem azt, amiről a "fejek" beszélnek. Nos, hát hozzáfogtunk a forgatáshoz. Az egyik játéfilmstúdió vállalta ezt fel. Azt már az elején fölmértem, hogy másfél órába nem fér bele, legyen kétszer másfél óra. Elkezdtünk forgatni, nőtt-nőtt az anyag, egyre gazdagabb lett. Úgy döntöttünk, hogy mind a három hadtestnek szerepelnie kell, mert mindegyiknek más volt a sorsa. Mindegyik fegyvernemnek szerepelnie kell, az egyszerű katonának ugyanúgy, mint a vezérkari századosnak. Dagadt-dagadt a film, amikor olyan 10 rész körül voltunk, akkor bekapcsoltuk a televíziót is, mert annyit már a filmszakma nem bírt el. A stúdiók három vagy négy filmre kaptak pénzt, és akkor még nem különült el, hogy dokumentumfilmre vagy játékfilmre költhetik-e el. Ha én csináltam egy kétrészes dokumentumfilmet, akkor úgy adtak pénzt, mintha az egy kétrészes játékfilm lenne. A fennmaradó pénzt át lehetett csoportosítani a többi filmre. Szóval csaltak... Kihasználtuk a lehetőséget. Szóval 10 rész fölött megkerestük a televíziót. Nem akarom csűrni-csavarni: 25 rész lett. Ez 25-ször 1 óra nagyjából. Van ugyanis, amelyik ötven perc, de van, amelyik több egy óránál. Én még azt sem voltam hajlandó figyelembe venni, hogy 55 perc legyen, mert utána 5 perc reklám következik. Azt mondtam, hogy minden film olyan hosszú, amilyet éppen megkíván, és a televízióban erre mód és lehetőség is van. Na, elkezdték vetíteni, és a harmadik film vetítése után kipattant a botrány, mert abban egy karpaszományos katona, egy tanító, arról beszélt, hogy életében három nagy szerelme volt, az egyik a fronton történt, és elmondott egy szép történetet. Ennek én örültem, mert az első olyan történet volt, ami nem kitalált dolog volt a milyen a szovjet meg a magyar nép kapcsolata témában, hát agyrémeket tudtak mondani. Csak zárójelben: a Tízezer nap című filmünk több mint két évig be volt tiltva. Az egyik vádpont az volt, hogy a szovjet hadsereg, ugye, fölszabadított minket, és az nincs ábrázolva. De hát nem szabadított föl bennünket! A korabeli híradókban is az volt: a megszálló szovjet hadsereg a karcagi szegény embereknek odahajtott ötven marhát, és mi erre hivatkoztunk is. Persze mindenki látta, hogy Kisújszállásról hajtották oda a gulyát... A főcenzor mindvégig azon imádkozott, hogy a szovjetek legalább főzzenek egy gulyást a magyaroknak. Szóval, gondoltam: végre egy történet. Mert ugyan a népeket egymásnak lehet ugrasztani, de ha nincs, aki egymásnak ugrassza őket, akkor elég jól megvannak. Szóval kitört a botrány a szerelmi történet miatt. Mi volt a baj? A szerelmi történet maga? Hát egyáltalán! Hogy egy horthysta fasiszta katona egy SZOVJET asszonnyal, akiről ráadásul kiderült, hogy a férje kint harcol a fronton! Totális erkölcstelenség! A filmet azonnal leállították. A vetítésig azért juthatott el egyáltalán, mert addig 22 részes volt. Nem tudok elképzelni olyan tévés vezetőt, aki 22 részt végignézne. Minden rendben? Rendben. Hopp, elindult, és semmi sem volt rendben. Utólag az is kiderült, hogy a magyar elvtársak hívták föl a szovjet elvtársak figyelmét arra, hogy nézzék már meg, miket vetítenek a Magyar Televízióban. Na, akkor már a Ricsi, Nagy Richárd is közbelépett. Megnézte a filmeket, elolvasta a forgatókönyvet, és az elejére nagyon precízen odaírta, hogy ő mit javasol kihúzni, innen két oldal, onnan három, és szépen alá is írta, hogy Nagy Richárd. Hanák Gábor volt akkor az osztályvezető, ő hozta nekem ezeket a kipreparált könyveket, és ahol a Ricsi aláírta, én is aláírtam, hogy "Láttam, Sára Sándor"... Hosszan elvitatkozgattunk... Nem volt egyszerű, mert végül bizonyos kompromisszumokba bele kellett menni - amiről úgy éreztem, hogy semmiképpen nem tudják elfogadni, azt kivágtam. Ez egy-egy mondattöredéket, esetenként egy történetet jelentett. Azt gondoltam, ha 25 órából a fél perceket összeadva kivágok 5-6 percet, akkor az azért nem olyan nagy veszteség, mint ha a 25 óra benne marad a dobozban. De így sem vetítették le, mert hol az egyesen adták, hol a kettesen, nem állandó időpontban, úgyhogy egészében csak a rendszerváltozás után ment le, sőt, lehet, hogy csak a Duna Televízióban. A "beszélő fejek"-ről még annyit, hogy amikor ez a film elkészült, akkor a szereplőket meghívtam, és beültünk a Filmklub Szövetségbe, és három napon keresztül néztük a filmet napi 8-9 órában. Délben ettünk valamit, és folytattuk. Fantasztikus volt még számomra is, pedig én oda-vissza ismertem a filmet, mert ugye vágni kellett, meg minden, de úgy egyben megnézni... Az volt az érzésem nekem is, hogy ott vagyok, besoroznak, behívnak, kimegyek a Don-kanyarba... Ennyit a "beszélő fejek"-ről. Rá is ment vagy tíz évem, mert azalatt jószerivel csak dokumentumfilmeket forgattam. Nem bántam meg, mert rengeteg tapasztalatot szereztem. Több száz családhoz jutottam el, megismertem a viszonyaikat, ezekből több játékfilm összejönne, mint ahogy A vád (1996) című filmem is így született. Az a Magyar nők a Gulágon (1992) egyik epizódjából készült. A fiú, Péter sorsába pedig a Te még élsz? (1990) című dokumentumfilmje történetének elemei vannak beleszőve. Igen. A "beszélő fejes" filmek a Kárpát-medencében, magyar nyelvterületen megélnek, de nem lehet ezeket a történeteket csak dokumentumfilmben elmondani, játékfilmben kell, mert azt értik másutt is. Elképzelhetetlen, hogy például egy francia huszonötször másfél órán keresztül hallgassa a magyar szöveget, és feliratban olvasson olyasmit, amihez alapjában véve nem sok köze van... nem menne. Az egyik indiai utamon nálam volt A vád kazettája. Eljutottam Daramshalába, ahol a dalai láma él száműzetésben. Őszentségével nem találkoztam, mert éppen Amerikában volt, de a környezetének levetítettük a filmet. Ott ült huszonöt tibeti szerzetes, nézik a filmet, és persze, hogy értik, mert amit itt velünk csináltak az oroszok, azt ott velük a kínaiak csinálták. Engem az foglalkoztat - talán szakmai ártalom -, hogy hol a határ dokumentumfilm és archiválás között. Rögzíteni mindent lehet. Ha egyszer valaki fantáziát lát a felvett anyagban, egy rendező elv vagy gondolat alapján létrehozhat belőle egy művet. Én félretetettem, remélem, még megvan, a II. magyar hadseregről készült összes anyagot, ami a 25 résznek legalább ötszöröse, ha nem a tízszerese. Azt mondtam, tegyük félre, mert lehet, hogy jön valaki, és azt mondja majd, hogy ez a szerencsétlen Sára nem tudta, hogyan kell ebből filmet csinálni. Lehet, hogy más szemmel más filmet készít belőle. Lehet, hogy rosszabbat, lehet, hogy jobbat. Itt látom a különbséget az archiválás és a filmkészítés között. Eltenni minden felvett anyagot archiválás, ha valamit létrehozok belőle, akkor válik dokumentumfilmmé. Szilágyi Erzsébet: Szeretnék ehhez néhány dolgot hozzátenni, innen a végéről indítva. Amióta filmelmélet létezik, az egyik alapprobléma, hogy reprodukál vagy dokumentál a film. Ez a kettősség a kezdetektől kíséri a filmet. Minden évtizedben fölmerül a hitelesség problémája. Mi az, ami a vásznon megjelenik? Mik azok a módszerek, amelyekkel történeteket hitelesítenek? Ez a kérdés játék- és dokumentumfilm esetében egyaránt felmerül. Archiválni azt jelenti szerintem, hogy rögzíteni. A dokumentumfilm pedig olyan műfaj, amelyben történetet mondanak el. Sára Sándornak az említett filmjei újdonságok voltak, a történelemtudomány sem foglalkozott azokkal a témákkal, azért robbanhattak akkorát. Elkészítette a Lefegyverzett ellenséges erők (1992) című filmjét is például, ami Magyarországon először szólt a francia és az amerikai hadifogságba esett magyar katonákról és tisztekről. Nem tudom, pontosan hány tiszt volt ott fogságban, hányan tértek haza, de sokkal többen voltak, mint akik a két és fél órás filmben megszólaltak. Ők a hazatérésük után nem is beszélhettek arról, ami velük történt, ott, a kamera előtt szólaltak meg először. Ha archiválta volna, az összes lehetséges alanyt mind megkereste volna, és nem választotta volna ki azokat, akiknek a története az egész folyamatot, az egész ottani hadifogságot, valamint azt, ami utána itthon történt velük, a legjobban meg tudta jeleníteni. Azért volt jó a film, mert éppen ezeket az eseteket emelte ki a sokaságból. A dokumentumfilm tehát nem az archiválással, hanem a játékfilmmel vethető össze, ugyanis az archiválás nem műfaj. B.R.: Ezt nem is állítottam... Szilágyi Erzsébet: A játékfilm és a dokumentumfilm két különböző gondolkodásmód, másfajta alkotói módszer. Az archiválás tudományos módszer, arra a mintára, ahogyan a levéltárban gyűjtik az anyagokat. Ebben az esetben vizuálisan rögzítenek valamit. Magyarországon egyébként is furcsán áll ez a dolog. Az gyönyörű, hogy az első játékfilmszemlén azonnal egy dokumentumfilm kapta az egyik fődíjat, ez volt a Nehéz emberek (1964, r: Kovács András, 1965: I. Magyar Játékfilmszemle, a társadalmi zsűri fődíja, a szakmai zsűri rendezői különdíja). Ezeken a játékfilmszemléken hosszú ideig nem mutattak be dokumentumfilmeket, a 70-es, 80-as években aztán megint a dokumentumfilmek nyerték meg a játékfilmszemléket, mert a magyar társadalomról, a II. világháború óta eltelt időszakról a leghitelesebben a dokumentumfilmek beszéltek, azok tudták a legérdekesebb történeteket bemutatni. Úgy emlékszem, a Pergőtűz (1982) volt a vízválasztó... A Sír az út előttem... (1987) Szilágyi Erzsébet: ... a Sír az út előttem volt. Utána megváltoztatták a játékfilmszemle nevét, azóta filmszemlének hívják, mert egyszerűen nem volt értelme játékfilmről beszélni. Sorra dokumentumfilmek készültek a játékfilmstúdiókban is, és a magyar társadalom akkori problémái közül a legigazabbakat és a legérdekesebbeket tulajdonképpen ezek a filmek dolgozták föl. Szinte háttérbe szorították akkoriban a játékfilmeket. Említette a Lefegyverzett ellenséges erőket. Azt a nyolcvanas évek legvégén forgattam, akkor még dobozban volt a II. magyar hadseregről szóló film, talán a Csonka-Bereg is. Akkor mondtam, ha elkészül a film, majd ez lesz dobozban, mert akkor már valószínűleg a franciákkal és az amerikaiakkal leszünk jóban. Azért lett az a címe, hogy Lefegyverzett ellenséges erők - eredetileg "Francia és amerikai hadifogság" lett volna -, mert megjelent egy könyv (én kivonatban olvastam, magyarul nem jelent meg), aminek Lefegyverzett ellenséges erők volt a címe. A nyugatiak a fogságba esett németeket és magyarokat nem hadifoglyoknak tekintették, mert akkor vonatkoznia kellett volna rájuk a genfi meg egyéb konvencióknak, tehát emberszámba kellett volna venni őket, hanem volt egy ilyen kategória, hogy lefegyverzett ellenséges erő, és azzal azt lehetett csinálni, amit akartak. A filmből is kiderül, hogy a francia különösen nem, de az amerikai és az angol fogság sem volt semmivel sem jobb, mint az orosz. Egy különbség volt: rövidebb ideig tartott, tehát többen maradtak életben, mert két év után megszűnt. Persze már akinek, mert voltak olyan szerelvények, amelyekre az orosz zónában az oroszok rátették a kezüket, és vitték Szibériába. Ha a nyugati hadifogság is tíz évig tartott volna, akkor ott is ugyanannyi ember pusztult volna el, mint Oroszországban. Egy néző: Amrita festett-e magyar témájú képeket? Benne voltak a filmben. Nemcsak a Cigánylány, azt még elég korán festette. Van ott egy temető, eléggé Szőnyi-hatást mutat, aztán van a Krumplihámozó - ezek nem annyira jelentősek, mint amiket Indiában készített. Itt nem festett olyan sokat. Kilencéves koráig élt Magyarországon, egy-két rajza is szerepelt a filmben. Ezek a rajzok különben nagyon jellemzők Amritára: a nagymamiról csinálta öt- vagy hatéves korában, de a nagymami melle kibuggyan a ruhából... Amrita nyaranta jött aztán Magyarországra, akkor vázlatokat készített, és akkor jött még ide, amikor elvette férjül a Viktort. Talán azt a képet még Magyarországon festette, ami már az indiai korszakához tartozik, s egy fekete és egy fehér fiatal lány látható rajta. Egy másik néző: Színésznőt választott már? Nem. Egy tizennyolc éves nőt keresünk, olyat, aki egy csoda, nekünk kell fölfedeznünk, mert sztárt nem tudunk megfizetni. És különben is: ha én ezelőtt három évvel gondolok egy színésznőre, az kiöregedett volna már... Harmadik néző: Mennyire volt ismert Magyarországon Amrita Sher-Gil a film előtt? Még szakmai berkekben sem volt ismert. Talán egyszer volt egy csonka kiállítása a háború után, de teljesen visszhangtalan maradt. Egyszer volt az unokatestvérének egy furcsa kiállítása a Dorottya utcában, fotókból és szövegekből. A film elején az ő képe látható, amelyen Amrita családja szerepel. Amritát Magyarországon nem ismerték, én sem ismertem. Mert azt például tudtam, hogy a két Brunner, anya és lánya, kikerültek Indiába, Erzsikét, a lányt ismertem is, most halt meg 90 éves korában. Ez is jó történet: úgy kerültek ki Nagykanizsáról Indiába, hogy írtak egy levelet, ami úgy volt címezve, hogy Rabindranath Tagore, India. Ebben leírták, hogy ők festők, nagyon csodálják a mestert, és jönnek Indiába, szeretnék megkeresni, és az volt aláírva, hogy "A két Böske". A levél csodák csodájára megérkezett, és egyszer csak beállítottak Tagore iskolájába, és mindenki megrökönyödésére meztelenül fürödtek hajnalban a folyóban. Úgyhogy befogadták a két Böskét... Aztán a két Böske mindenkit lefestett Gandhitól kezdve Nehruig. Jó festők voltak. Őket ismertem. Amrita Nehruval is kapcsolatban volt, kint sokkal jobban ismerik. Negyedik néző: Amrita képei hol találhatók? A képeinek 60 százaléka a delhi múzeumban van, körülbelül a fele van kiállítva, a másik felét elég rossz körülmények között őrzik a raktárban. Én kihozattam onnan, úgyhogy a filmen olyan képek is vannak, amik pillanatnyilag sehol nem láthatók. Sok és szép képe van az unokaöccsénél, és néhány van még a nővére lányánál, aki Hamburgban él. Oda már nem volt pénz és összeköttetés eljutni. Egy ilyen videóra forgatott filmbe még az is belefér, ha az ember ügyesen csinálja, hogy egy albumból reprodukál képeket. Beszéltünk már róla, hogy gyakorlatilag egyedül csináltam ezt a filmet egy kis digitális kamerával, tehát nem volt senki mellettem. Ki van írva Wonke Rezső neve is, mert egy alkalommal valóban kijött és segített nekem, mert én fényképezni kívántam. Fantasztikus dolog azért, hogy az ember fog egy ilyen kis masinát, zsebreteszi, és filmet tud vele csinálni, képet, hangot, mindent. Az nagyszerű dolog. Kérdezhetek egy szemtelent? Ahogy elhallgatom élőbeszédben, remek humora van, a humoros fogalmazása nagyon árnyalt. Azon gondolkodom, hogy a Holnap lesz fácánon (1974) kívül miért nem láttunk soha olyan Sára-filmet, amiben nem ilyen véresen komoly dolgokról van szó. A vád (1996) című filmje után rémálmaim voltak, vergődő csirketetemeket láttam... A csirke valóban hatáselem, nemcsak azért, mert véresen komoly. Az előtte és az utána levő dolgokat egészen más fényben látjuk attól a jelenetsortól. Ami a humort illeti. Elkészült a Holnap lesz fácán. Ugyanabban az évben készült el Gazdag Gyula Bástyasétány '74 című filmje is. Ugyanakkor kaptunk egy új filmfőigazgatót is, Szabó B. Istvánt. Jött a hír, hogy a Szabó B. ezt a két filmet egyszerre fogja megnézni, és hogy valamelyik be lesz tiltva. Nekem mázlim volt... Ilyen közegben elég nehéz szatirikusan gondolkodni. Én is sajnálom, mert Páskándi Gézával még ötletünk is volt, tán képességünk is lett volna néhány ilyen "abszurdoid" - hogy az ő kifejezését használjam - filmet elkészíteni. Géza azóta meghalt, én meg megöregedtem... Azért néha előfordul humor a játékfilmjeimben, ebben az Amritában is van néhány olyan jelenet, ami mókás, de az ötvenes évek kapcsán valahogy nem ment a viccelődés. A Feldobott kőben, ugye, az is be volt tiltva, abban van egy olyan jelenet, hogy egy görög volt partizánt agyonvernek a tanyasiak. Elkezdenek nyomozni az ügyben. A geodéta csapatban van egy rajzoló, na, előveszik, elkezdi faggatni az ÁVH. Kérdik, az elvtársnak vannak-e külföldi rokonai. Mondja, van egy testvérbátyám Jugoszláviában. Mér' ment oda? Nem ment, ott született... A hasunkat fogtuk Csoórival, Kósával, hogy ez milyen remek jelenet lesz, hát úgy kivágták, mint a sicc (nevet), pedig tényleg ártatlan jelenet volt. Újra kellett forgatni, pedig milyen enyhe kis fricska volt. Laposabb lett az egész nélküle. Az is olyan film volt, hogy csináltunk hozzá egy kerettörténetet, abban az időben mi voltunk a nagy keretezők. A Tízezer nap is kapott egy kerettörténetet. Annál meg azt mondták: hol van a dolgozó parasztok boldogsága. És hol volt? Maguk megtalálták? Ott volt, hogy hoztak egy irdatlan hidroglóbuszt, végigvonszolták a Nagyalföldön, ennek kapcsán elkezdődött egy beszélgetés, amiben elhangzott, hogy "Te boldog vagy, Széles István?" (nevetnek) Szóval így... Olyan tényleg megesett, hogy elmentek a hivatalos emberek a cigánytelepre, és lenyírták a cigányok haját féregtelenítés címén? Az rettenetes volt... A film az ötvenes években játszódott, a hajvágás és a fertőtlenítés pedig valóban megtörtént a hatvanas évek elején. Egyszeri eset volt, vagy országos kampány? Nem nyomoztam utána, nekem elég volt, hogy Baranyában elmesélték. Suttogva mondták el. Nem lehetett ezekről beszélni. A Feldobott kő című film úgy fejeződött volna be, hogy ezt a hajvágást fényképezi a fiú, és el akarják venni tőle a gépet. Elrohan, és utána lőnek. Ki kellett venni a lövést is, úgyhogy ott egy nagy fareccsenés van, ami azért nem egy lövés. Az fontos lett volna, hogy nem sikerül elvenni tőle a gépet, és ezért képesek rálőni, ha jobban céloznak, akár meg is ölhetik. A kerettörténet pedig az, hogy a fiú elvégzi mégis a főiskolát, és azt a jelentet forgatja, amit egyszer a valóságban is átélt, és azt látjuk, hogy lám, lám, történt, ami történt, de ez a fiú mégiscsak elvégezte a főiskolát. Elmés kerettörténeteket találtattak ki velünk.
Amrita Sher-Gil I-III. rendezte: Sára Sándor, operatőr: Sára Sándor, Wonke Rezső
|  75 KByte
|  12 KByte
|  53 KByte
|  27 KByte
|  30 KByte
|  32 KByte |
