Rofusz Ferenc - A fényképeket Hollós Olivér készítette 56 KByte	Mikor kezdett érdeklődni a filmkészítés iránt? Már általános iskolás koromban borzasztóan érdekelt a film, de akkoriban a filmkészítés elérhetetlennek tűnt számomra. Eljártam azonban a Dési Huber meg a Ferenczy szakkörbe rajzolni, így járhatóbb útnak látszott a rajzfilm. Viszont az Iparművészetire vagy a Képzőművészeti Főiskolára bekerülni biztos támogatás hiányában szinte semmi esélyem nem volt. Ezért elmentem a Mafilmhez díszletfestőnek meg trükkfilmrajzolónak. Hol szerzett szakképzettséget? Két évvel később, 1968-ban felvételiztem a Pannónia Filmstúdióba. A hatvan jelentkezőből egyébként csak hatot vettek fel. Bennünket, fázisrajzoló gyakornokokat az idősebbek, Jankovics Marcell, Nepp, Gémes, Dargay tanítgattak. Először segédoperatőrként megismertük a kamerát, majd fázisrajzolóként, később kulcsrajzolóként dolgoztunk. Animátor csak aztán lehetett belőlünk. Milyen technikával készültek a rajzfilmek? Először mindent lerajzoltunk ceruzával papírra. Aztán a több tucat kifestőnő a rajzokat átmásolta méregdrága celluloidra, majd kihúzták a kontúrokat, és a dollárért kapható, különleges spanyol festékkel kiszínezték a nagy méretű lapok hátsó felét. Irtó macerás dolog volt, mert előfordult, hogy egy karakter öt-hat színből állt, s amíg az egyik szín száradt, várni kellett a következővel. Ezenkívül, a festék, amelyet keverni kellett, gyakran megromlott, lepattogzott vagy megkarcolódott. Ráadásul négy rétegnél többet nem lehetett használni, mert a celluloid vastagsága miatt elszíneződött volna a háttér. Szóval nagyon lassan haladtunk. Egy egész estés filmhez vagy egy hosszú sorozathoz hatvan-hetvenezer rajzot közel százan festettek ki. Hogyan lett valakiből rendező? A minisztériumi szabályoknak megfelelően egyrészt azokat nevezték ki rendezőnek, akiknek főiskolai végzettségük volt, másrészt azokat az animátorokat, akikkel meg voltak elégedve, mert jól sikerült az egyedi filmjük, jelentős sikereket értek el Cannes-ban és más fesztiválokon. Egyesek mindvégig fázisrajzolók maradtak, mások viszont jó pár év múlva eljutottak a rendezői szintig. Én 1972-ben már a János vitézben dolgoztam, majd Jankovics mellett társrendező lettem a Gusztáv-sorozatban. Mikor készíthetett önállóan filmet? Az animátorok állami finanszírozásból csak hosszú évek elteltével készíthettek egyedi, általában egyperces filmet. Amikor felfigyeltek rám, megengedték, hogy válasszak a felkínált forgatókönyvek közül. Így jött létre Nepp József ötlete alapján 1974-ben a Kő, az első egyedi filmem. Persze meg akartam vele váltani a világot, ráadásul azt hittem, hogy mindent meg tudok benne valósítani, de nem úgy lett. Mikortól adta be a saját ötleteit? Fázisrajzolóktól meg kulcsrajzolóktól nemigen fogadtak el ötleteket, csak animátoroktól. Ezért az első filmem után felbátorodtam, és rendszeresen beadtam a saját ötleteimet, bár az elején nekem sem volt sok esélyem. Egyesek fel is adták, amikor elutasították őket, mert nem volt bennük elég harciasság. Engem viszont, megmondom őszintén, inkább inspirált, ha kirúgtak egy ötlettel. Minthogy filmjeinkben mindig megpróbáltunk elrejteni valamilyen üzenetet, nagyon sok mindennek stimmelnie kellett. Nem volt elég ügyesen ráncigálni a ceruzát. A megfelelő pillanatra is szükség volt, mert a Művészeti Tanács tagjai alaposan szétszedték a forgatókönyveket, nehogy később probléma legyen velük. Ezért olyasmit is belemagyaráztak, ami az alkotóknak eszébe sem jutott. Mondjon egy példát! A Gravitáció eredeti forgatókönyvében, amelyet még a Légy előtt adtam be, de csak utána csinálhattam meg, az emberi fejekhez hasonlító piros, de fonnyadt, rohadt almák sorra leesnek a fáról, majd széttaccsannak a földön. Van azonban köztük egy egészséges. Ez letépi magát, de amikor leesik, ez is széttoccsan, mert belül ő is ugyanolyan rohadt, mint a többi. Nem kellett nagy ész hozzá, rögtön kiszúrták, s faggattak, hogy miért piros az alma, mit akarok ezzel üzenni, végül kidobtak. Amikor azt javasoltam, hogy akkor legyen minden zöld, azt felelték, hogy nem lehet, mert az nyilas szín. Végül kék színűek lettek az almák, de akkor meg azt akarták tudni, hogy mit üzenek a Május 1. mozi harmadik sorában ülő Józsi bácsinak. Kínunkban Sipos Áron barátommal kitaláltuk, hogy állítsunk emléket Newtonnak, s legyen Gravitáció a film címe. Ezt már nem lehetett megvétózni. Akit inspirált a bosszantás, mint például engem, az mindent ki tudott verekedni. Mit szóltak a Légy forgatókönyvéhez? A Légy forgatókönyvét 1976-ban adtam be először, de azt mondták, hogy nem jó a vége, hogy politikus. Ezért átírtam, átrajzoltam. Amikor ismét kidobtak, újra beadtam. Időközben még a Balázs Béla Filmstúdióba is elvittem, mert náluk inkább lehetett politikus, illetve rendhagyóbb dolgokat csinálni. De ők azzal utasítottak el, hogy nem látnak benne fantáziát. Még mindig őrzöm a levelüket. Hankiss Elemérnek, a Pannónia Filmstúdió akkori dramaturgjának köszönhetem, hogy két évvel később a film forgatókönyvét végül mégis elfogadták, mert amire ő rábólintott, azt átengedték. Milyen technikával készült a Légy? Vízfestékkel kezdtem, de két hónap után rájöttem, hogy így nem boldogulok, mert a próbavetítésen túl gyorsnak bizonyult. Ehhez tudni kell, hogy háttéranimációs filmet addig még sehol a világon nem csináltak. Amikor kiderült, hogy legalább háromezer különböző hátteret kell megrajzolnom, technikát cseréltem. Áttértem a zsírceruzára. Próbáltak ugyan asszisztenseket adni, de öt rajz után mindenki otthagyott, egy hölgyet kivéve. Milyen volt ez idő alatt az élete? Akkoriban a Pannóniától pár utcára, a Széher út alatt a Kuruclesi úton laktam. Két éven át minden áldott nap, még szombat-vasárnap is gyalog jártam be dolgozni a stúdióba, méghozzá alapfizetésért, mert prémiumot csak hat hónapig kaptam. Eközben a feleségem otthon nemcsak a saját gyerekünkre vigyázott, hanem öt másik gyerekre is, hogy legyen miből megélnünk. Nem volt könnyű, mert komoly nyomás nehezedett rám, de akkor már nem akartam abbahagyni. Állandóan kérdezgették, hogy mikor leszek meg, s közben firtatták, hogy tulajdonképpen ki ez a légy, akit agyonütnek. Menet közben kitaláltam egy másik befejezést, de azt meg nem fogadták el. Így vissza kellett térnem az eredetihez. Amikor 1980-ban végre elkészültem, Matolcsy Györgynek - ő volt akkor az igazgató - meg a vezetőségnek a javaslatára azonnal benevezték a filmet az ottawai filmfesztiválra. Két hét múlva értesítettek, hogy a film bekerült a versenyprogramba, s én is kimehettem Kanadába. Hogyan fogadták a nézők? Mivel addig csak a vetítőben láttam a Legyet, ahol rajtam kívül csupán egypár kollégám ült, fogalmam sem volt, mi lesz a visszhangja, egyáltalán milyen sikere lesz. Legnagyobb meglepetésemre a film díjat kapott Ottawában, pedig az óriási teremben először azt hittem, nem tetszik a nézőknek, mert a több mint kétezer fiatal, főleg egyetemista, elkezdett fütyülni meg üvölteni. Nem tudtam, hogy ők így nyilvánítják ki a tetszésüket. Vetítés után odajött hozzám Bill Little John, Walt Disney utolsó élő animátora, és magához ölelt. Azonnal meghívtak Los Angelesbe, így mielőtt hazautaztam, Hannah Barberaéktól a Disney-ig végigjárhattam egy csomó stúdiót. Anyagilag sokat jelentett a Légy? Akkoriban szigorú szabályok írták elő, hogy mikor és mennyi kemény valutához juthatnak a magyar állampolgárok. Amikor valamelyik országban megvették a Legyet a Pannónia Filmstúdiótól, a film ugyanis az ő tulajdona volt, nekem megengedték, hogy harminc napon belül befizessem az államkasszába a vételár 25 százalékának megfelelő összeget forintban. Cserébe viszont ugyanannyit átutaltak a bankszámlámra kemény valutában. De ha nem volt éppen annyi pénzem, hogy megvegyem az államtól a dollárban befolyt jogdíj engem illető részét, az is a Hungarofilmé lett. Máshol is nyert a Légy? Mivel a Légy 1980-ban majdnem minden fesztivált megnyert, az illetékesek felterjesztették Oscar-díjra. Miután a selejtezőn bekerült a legjobb három film közé, az amerikaiak a Hungarofilmen keresztül nekem is, meg a feleségemnek is küldtek névre szóló meghívót a hivatalos díjkiosztásra. A feletteseim azonban ezt nem juttatták el hozzám, így akkor még nem is tudtam róla, hogy 1981 elején engem is várnak az ünnepségre. Ennek ellenére megkérdeztem, hogy kimehetek-e Hollywoodba. Azt válaszolták, hogy nem, méghozzá azért nem, mert a beválasztott két kanadai filmmel szemben nincs semmi esélyem rá, hogy én kapjam az Oscart. Állítólag meg voltak győződve, hogy ezek közül fog az egyik nyerni. Mások sem utaztak ki? De igen. Dósay elvtárs, a Hungarofilm vezérigazgatója egy sleppel minden évben ki szokott utazni. Mint később megtudtam, 1981-ben engedélyt kért az Amerikai Filmművészeti Akadémiától, hogy ha esetleg mégis a Légy nyer, átvehesse a díjat. Kérését azzal utasították vissza, hogy azt csak az alkotónak adják oda, de ha az illető nem tud megjelenni az ünnepélyes átadáson, máskor is érte mehet. Mi történt az ünnepségen? Margot Kidder kihirdette az ünnepségen, hogy a Légy nyert, de rögtön hozzátette, hogy én nem lehetek jelen. Ekkor fölállt Dósay, és elindult a színpad felé. A nézőtéren ülők közül néhányan, akik ismertek, nyomban látták, hogy az nem én vagyok. Margaret Kidder azonban ezt nem tudta, így gyanútlanul odaadta a szobrot Dósaynak, aki mondott pár köszönő szót, majd eltávozott. Igen ám, de akik ismertek, szóltak az ünnepség végén, hogy a pasas imposztor. Ha jól tudom, a rendőrség a szállodában vette vissza Dósaytól a szobrot. Mikor értesült az eseményekről? Másnap reggel a Szabad Európa Rádióból tudtam meg az egészet. Aztán a Pannóniában is gratuláltak, majd felkeresett a lakásomon az amerikai követség egyik alkalmazottja, s mondta, hogy bármikor megyek, szeretettel várnak. Hogyan jutott ki Amerikába? Jó másfél hétre rá fogadott Pozsgay Imre, az akkori kulturális miniszter. Beszélgetés közben nemcsak azt mondtam neki, hogy szeretnék kiutazni Amerikába átvenni az Oscart, hanem azt is, hogy végre szeretném megkapni azokat a díjakat meg pénzjutalmakat, amelyeket a többi fesztiválon nyertem, de mások vették át helyettem. Nem sokkal később behívtak Matolcsy irodájába, ahol Dósay elvtárs már várt. Gratuláció helyett sértődötten odadobta elém a felnyitott borítékot, benne a feleségem nevére meg az én nevemre szóló meghívóval. Majd nyíltan megmondta, nem tetszik neki, hogy kifakadtam az újságírók előtt. Mivel hetek múltán sem történt semmi, gondoltam, ebből nekem elég. Írtam egy levelet Kádár titkárságra. Nem sokkal később kijött a lakásomra egy fiatal fickó, és elkérte az útlevelemet. Másfél hét múlva visszahozta, benne az amerikai vízummal, holott semmiféle papírt nem töltöttem ki. Ekkor a Pannónia Filmstúdió kifizette az útiköltségemet, én kivettem az OTP-ből mind a 180 dolláromat, és útnak indultam. Hogyan érezte magát Los Angeles-ben? Los Angelesbe érve egy sokkal kisebb ünnepségen ugyan, de végre átvehettem az Oscar-díjat. Három vagy négy hetet töltöttem Kaliforniában, s nagyszerűen éreztem magam a rokonok, valamint a régi meg az új ismerősök jóvoltából. Ralph Bakshey, aki korábban a Disney-nél dolgozott, s akinek akkor már a saját stúdiója is nagyon híres volt, azt akarta, hogy végleg maradjak ott. Nem ok nélkül. Nekem azonban akkor még fogalmam sem volt róla, micsoda óriási reklámnak számít, s üzleti szempontból mekkora hasznot jelent egy cégnek, ha Oscar-díjas művész is dolgozik nála. Miért nem maradt kinn? Ralph Bakshey életem legjobb szerződését kínálta, de ahhoz, hogy megkapjam a letelepedési engedélyt, az akkori amerikai törvények szerint politikai menedékjogot kellett volna kérnem. Én azonban nem akartam disszidálni, mert a két gyerekem otthon maradt, egyébként sem üldöztek, s reméltem, hogy a Pannóniánál is valóra válthatom a terveimet. Milyen feladatokat kapott? Egyedi filmeket csináltam. 1982-ben elkészült a Holtpont, 1984-ben pedig a Gravitáció, amelynek a forgatókönyvét, mint említettem, majdnem tíz évvel korábban adtam be először. Elismerésben nem volt hiányom, hiszen több díjat is nyertem velük, viszont a jövedelmem ugyanolyan alacsony maradt. Az apparátus ugyanis úgy gondolta, hogy számomra rangon aluliak a bérmunkák, pedig azokkal végre többet kereshettem volna. Három év elteltével rájöttem, hogy hiába van kocsim, a fizetésemből nem tudok benzint venni bele. Szerencsémre a németek pont akkor vásárolták meg az egyik egész estés filmötletemet, amelyet egy barátommal közösen írtunk. Hogyan került Németországba? Disszidálni továbbra sem akartam, de sikerült elintéznem, hogy hivatalosan dolgozhassak külföldön. Ahogy akkoriban a zenészek csinálták. Minden hónapban át kellett utalnom ötszáz márkát, plusz a nyugdíjjárulékot a Pannóniának. A Koncertirodában Orosz elvtársnak azonban ez nem volt elég. Azt akarta, hogy még hangszerfelújításért is fizessek havonta öt dollárt. Megmondtam: nekem se cimbalmom, se hegedűm, csak egy ceruzám van, erre már nem vagyok hajlandó. Hogyan érezte magát Németországban? Úgynevezett vendégmunkás lettem Németországban. Hat hónaponként csak azért hosszabbították meg az ideiglenes munkavállalási engedélyemet, mert nem akadt egyetlen munkanélküli német rajzfilmes sem, aki alkalmasabb lett volna az állásom betöltésére. Szerencsém volt, mert Oscar-díjat senki nem kapott a német rajzfilmgyártásban. Németországi díjam is több volt, mint az összes németnek együttvéve. Tényleg, az Oberhauseni Fesztiváltól kezdve mindent megnyertem. Négy év után azonban végképp beláttam, hogy Németország sem a családom jövője, sem a szakmai fejlődésem szempontjából nem a legjobb hely, hogy finoman fejezzem ki magam. Miért döntött Kanada mellett? Egyrészt a két gyerekem számára Kanada sokkal biztonságosabb helynek tűnt, mint Los Angeles, másrészt a torontói Nelvana stúdió már hosszú évek óta hívogatott. Ezért 1988-ban beadtam a papírjaimat a bonni kanadai követségen. Két héten belül nemcsak az állandó letelepedési engedélyt kaptuk meg, amivel korlátlan ideig lehet munkát vállalni, hanem repülőjegyeket is adtak. Gyorsan aláírtam a szerződést a Nelvanával, aztán megérkeztünk Torontóba. Egyébként pár év múlva megkaptuk a kanadai állampolgárságot is. Hogyan fogadták az új munkahelyén? A megérkezésünk után négy nappal már mentem dolgozni. Szeretettel fogadtak, berendezték a szobámat, s bár angolul akkor még nem beszéltem, csak németül, azt mondták, őket ez nem érdekli, nekik a kezem kell, meg amire gondolok. Nehéz volt beilleszkedni? A rajzkészségemmel nem volt probléma, viszont hamar rájöttem, hogy technikai téren komoly hiányosságaim vannak. Azt is csak ott tudtam meg, mit jelent igazán a szervezettség meg a munkafegyelem, miért képesek ők időben befejezni a produkciókat. A legapróbb részletig mindent pontosan előkészítettek, munka közben egy rajzot nem dobtak ki, egy kockát nem vágtak ki. Legalább egy évbe tellett, mire megszoktam, hogy végig kell dolgozni a napi nyolc órát, és szigorúan be kell tartani a határidőket. Mi annak idején a Pannóniában megtöltöttük a szemétkosarat negatívval, és mindig kértünk egy-két nap, sőt egy-két hét haladékot, mert megengedték, hogy újabb és újabb ötletekkel álljunk elő. Milyen feladatokat kapott? Mindjárt az elején adtak egy gépelt oldalt, amelyet a feleségem fordított le. Annak alapján kellett reklámfilmet készítenem a Toyota-kampányhoz. Mivel mindent magam csináltam, másfél hónapon át naponta 16 órát dolgoztam. Akartak nekem asszisztenst adni, akár ötöt is, de nem fogadtam el, mert nem tudtam magam angolul megértetni velük. A kollégáim körében kitört a pánik. Attól féltek, hogy ezentúl tőlük is ezt követelik. Ugyanabban az évben készült a Road warrior, amelyet az állam rendelt meg. Valahogyan gátat akartak vetni a rengeteg balesetnek, amit a száguldozó biciklisták okoztak a városi autóforgalomban. Különben ezt a filmet ugyanazzal a technikával készítettem, mint a Legyet. Egy rétegen volt minden: a háttér is meg a karakter is. A mai napig nem utánoz senki. Borzalmas munka volt 480 különböző rajzot elkészíteni hat hét alatt. A filmnek egyébként akkora sikere lett, hogy egész nyáron ott volt a buszmegállókban a karakterről készült poszter. Sőt megnyertem vele az év reklámfilmjének járó díjat is. Miért önállósította magát? Nem panaszkodhattam a szerződésemre. Sok kanadai örült volna, ha annyit keres, mint én. A második év letelte után azonban rájöttem, hogy a stúdió a megrendelőktől kapott pénznek csak egy töredékét adja oda nekem a reklámfilmjeimért. Ezért elhatároztam, hogy önállósítom magam. Az forgott a fejemben, hogy mi a fészkes fenét járok én be ide, inkább csinálok egy saját stúdiót. A gazdaság hanyatlása miatt azonban sokkal kevesebbet hirdettek a cégek, mint régebben, s nem kaptam elegendő megbízást. Mit tett akkor? Pár hónap múlva kénytelen voltam az Egyesült Államokban munkát vállalni. Mivel iszonyodtam a filmsorozatok készítésétől, nem a nagy Los Angeles-i "konzervgyárakhoz" álltam be dolgozni, hanem a Duck soup-hoz meg más kisebb stúdiókhoz. Eközben a családom továbbra is Kanadában lakott. Mi lett a stúdiójával? Mivel borzasztó fárasztó volt majdnem két évig Kalifornia meg Toronto között röpködni, mihelyt javult kicsit a gazdasági helyzet, visszamentem a saját stúdiómba. Körülbelül három évig nagyon sok megrendelést kaptam, főleg amerikai cégektől. 1994-re, 1995-re azonban már annyira komputerizálták a szakmát, hogy körülbelül másfélmillió dollárt kellett volna befektetnem ahhoz, hogy versenyképes maradjak a reklámfilmeket készítő többi kis stúdióval. A nagyobbik fiam azonban akkor fejezte be a középiskolát, s mivel háromdimenziós animátornak készült, tudtam, hogy rengeteg pénzbe kerül majd a taníttatása. Nem annyira a tandíj, mint inkább a komoly teljesítményű komputerek meg a különféle speciális programok megvásárlása. Egyébként a kisebbik fiam is ugyanezt a szakmát választotta. Kénytelen voltam bezárni a stúdiómat, mert semmi értelme nem volt horribilis pénzért fizetni a rezsijét, amikor a rajzolók nem akartak minden nap bejönni hozzám. Ugyanis Észak-Amerikában a nagy stúdiók alkalmazottjait leszámítva akkor már majdnem mindenki otthon dolgozott. Szinte fillérekért elő lehetett fizetni a kábelinternetezésre. Ez egyrészt sokkal gyorsabb, mint telefonvonalon keresztül küldözgetni az anyagot, másrészt megfelelő szerver segítségével egyszerre többen is dolgozhatnak ugyanazon a filmen. Mindenki megkapja az adott munka kódját, s amikor elkészül a film, egyszerűen kitörlik a jelszót. Magyarország és Észak-Amerika között azonban még nem jött létre ez a speciális internetszolgáltatás. Ezért hiába szeretnék Budapesten lakni és közben a nagyobbik fiammal közösen dolgozni, nem tudnánk tartani egymással ezt a fajta kapcsolatot a két kontinens között. Ennyire megváltozott a technika? Azt a munkát, amit régen közel száz kifestőnő csinált, méghozzá fáradságos munkával, manapság tíz színező jóval hamarabb elvégzi, persze komputerrel. Én már hat-hét éve nem használok 35-ös filmkamerát. Kanadában hónapok alatt tönkrementek azok a több évtizedes múltra visszatekintő cégek, amelyek abból éltek, hogy nyolc-tíz kamerával filmre vették mások rajzait. Ugyanígy becsuktak a hangstúdiók is. Nagyon megváltozott a szakma. A rajztehetség már nem elég. A tiszta animációnak is vége. Nélkülözhetetlenné vált a háromdimenziós komputertechnika, mert mindent elő lehet állítani, ráadásul sokkal rövidebb idő alatt, és lényegesen jobb színvonalon. Ma már nekem is a komputerhez értő szakember a partnerem, nem az operatőr, mint régen. Soha az életben nem tudnék olyan jó esőt, füstöt, tüzet, hóesést rajzolni, méghozzá olyan gyorsan, mint ők. A hangarchívumuk is fantasztikus. Két és fél hét alatt hanggal együtt meg lehet csinálni egy filmet. De van egy másik irányzat is, nem? A másik irányzat ennek pont az ellenkezője. Ebben a látvány egészen primitív. Ilyen például a Simpson meg a South Park sorozat. A teljesen egyszerű képi stílus azért tetszik a közönségnek, mert a szöveg kap benne kulcsszerepet. Olcsó technikával készül, s mivel jó a története, szeretik a nézők. Ezért komoly anyagi haszonnal jár az ilyen filmek gyártása. Miket tapasztalt Magyarországon? Furcsa volt tapasztalni, hogy Magyarországon még mindig be kell járni a stúdiókba. A megbeszéléseken személyesen kell részt venni. Az anyagot futárszolgálattal küldik egymásnak. S ha az ügynökség át is küldi e-mailen a képeket a reklámfilmhez, sokszor nem jó file-ben, s emiatt nem lehet kinyitni. Vagy Macintosh-on küldi, holott a másiknak PC-je van. A közlekedés egyszerűen gyalázatos. Akárhova megy az ember, nincs parkolóhely. Napközben átjutni Pestről Budára másfél óra. Az embernek az egész napja rámegy, ha el kell mennie a hangstúdióba. Rajzolásra akkor már nem marad idő. Meglepett, amikor rájöttem, hogy a magyar stúdiók nem komoly versenytárgyalások után kapnak meg egy-egy munkát, hanem ismeretségi alapon. Hol képzik az amerikai utánpótlást? Jó pár iskola van, de a legjobb a több évtizedes múltra visszatekintő Sheridan College. Ez nem az Egyesült Államokban, hanem Toronto egyik elővárosában működik, bár az amerikaiak finanszírozzák. Egyébként az 1990-es évek közepe táján majdnem sikerült létrehoznom Magyarországon ennek európai párját. Az amerikaiak adták volna a pénzt meg a tematikát. Sőt munkával is ellátták volna a végzős növendékeket, ha ugyanannyit fizethetnek nekik, mint amennyit a szakszervezet kiharcolt a Disney-stúdiók dolgozóinak. Mindent a legapróbb részletekig előkészítettem, de Budapesten bizonyos személyek nem tartották jónak az ötletet. Így hiába fáradoztam, az ügyből nem lett semmi. Pedig tódultak volna a nyugat-európaiak az angol nyelvű tagozatra, hiszen a hétvégeken akár haza is szaladhattak volna, s megélhetésre is kevesebbet kellett volna költeniük, mint Kanadában. A magyar fiatalok pedig, akik részére magyar nyelven folyt volna az oktatás, világszínvonalú képzésben részesülhettek volna. Persze, akkor a diplomájukkal amerikai fizetésért a magyarországi Disney-stúdióba mentek volna dolgozni, nem pedig a többi stúdióba. Fotó: Hollós Olivér Az interjú először rövidített formában a Médiatechnika 2002. márciusi számában jelent meg.
66 KByte
71 KByte
41 KByte