Érettségi kép 86 KByte	Meghatározónak tartod-e a családi környezetet, a neveltetésedet abban, hogy milyen pályát választottál? Igen is, nem is. Apám a Szatmárnémeti melletti Atyháról származott, egy ősi, kisbirtokos, nemesi családban született, s orvostanhallgatónak jött Budapestre. Mire végzett, a család lakóhelye már Romániához tartozott. Amikor én 1946-ban megszülettem, édesapám már Monoron volt körzeti orvos, édesanyám magánzenetanár - ma, nyolcvannégy éves és még mindig tanít. Négyen voltunk testvérek, amolyan normális, vidéki, értelmiségi család. A negyvenes-ötvenes években minket is értek atrocitások, például nekünk is elvették a házunkat, de azért túl mély nyomot ezek az esztendők nem hagytak bennem. Jellemzőnek tartom, hogy apám az ötvenes évek elején az elvett erdélyi ezerötszáz hold helyett vásárolt a gombai határban egy semmire sem alkalmas homokdombot, ami csak akácfát tűrt meg, s szabályosan telepített rá egy erdőt. Befogott minket is, két teljes tavaszon akácfa-csemetéket ültettünk. A téeszesítés idején aztán betagosították, s jó is volt, mert akadály lett volna a továbbtanulásunknál a "földtulajdonlás". Meglátogattad-e azóta a család ősi fészkét Erdélyben? Persze, sőt mivel két Atyha (Atia, Atea) van, még a másikat is felkerestem kíváncsiságból. Ma is áll a kis régi, klasszicista kúria, amit ma is Péterffy-kúriának hívnak, de már egyetlen Péterffy sem él ott, a családom tagjait vagy elzavarták, vagy elvitték, szegény nagyanyám egy szoba-konyhában éldegélt, s halt meg Marosvásárhelyen. Nem vert meg minket senki, semmi, a sors sem, nagyon normális gyermekkorom volt, de azért valami kis finom sértettség volt bennünk, s katolikus apám ellenzéki iróniája belengte a családi légkört. A vidéki értelmiségi léthez hozzátartozott, hogy ismerni kell a zenét, vannak könyveink, rendszeresen olvasunk, de a film, a mozi már nem tartozott ilyen szorosan ehhez. Mekkora település volt Monor a gyerekkorodban? Tizenhatezer lakosa volt, s volt gimnáziuma is, ott végeztem. Nagyon korszerű gimnázium volt, a kötelező orosz mellett volt angol, német, olasz, francia nyelvtagozat, az oroszt egy volt latin tanár - Stéhli Ferenc, ma is él - tanította, s több maradt meg bennem az óráiról az orosz zenéből, mint az orosz szókincsből. Az angolt Pleszkán Frigyes tanította, akinek a fiát, a későbbi dzsesszzenészt viszont anyám oktatta zongorára. Pleszkán adta kezembe a gimnáziumban a Zabhegyezőt angolul. Jól éreztem magamat a bőrömben! Katolikus lévén ministrálni jártam, úttörő vagy KISZ-tag nem is lehettem, volt viszont helyette tornaórán futásból extrakör... Tizennégy éves koromban lepett meg a nővérem - képzőművész, elismert festő volt, Olaszországba ment férjhez, ott is halt meg tizenöt éve - egy fényképezőgéppel, egy Zorkij II C-vel. Szakkönyvekből, magamtól tanultam meg a fényképezést, laborálást. A gimnáziumban már volt fotószakkör is. Egy jó barátom van abból a korból, Kútvölgyi Mihály, aki jó nevű fotós lett. Rengeteget fényképeztem, s tizenöt éves koromban elkezdtem újságot is írni. A Pest megyei Hírlapnak volt egy hetilap mutációja, a Monor és vidéke. Mivel a Kossuth Lajosról elnevezett általános iskolába jártam, elvittek minket Monokra, Kossuth szülőhelyére, én arról írtam egy kis cikket Monokon jártunk címmel, s beküldtem az újságnak. Meg is jelent Péterffy András 8. osztályos tanuló aláírással! Az újság aztán pályázatot írt ki, hogy újságírókat keresnek, én jelentkeztem, s iskolás koromban végig publikáltam, valamint megjelentek a fotóim, legalább 7-800. Volt, hogy megmondták, hová menjek ki, mit fényképezzek le, de dönthettem magam is a témáról. 20 forintot kaptam egy képért. Második gimnazista koromban már havonta 260 forintot kerestem, ebből fedeztem a laborom költségeit is. A gimnáziumi faliújságon is minden héten megjelent az általam készített kép A hét fotója címmel. A Zorkij IIC helyett vettem később egy Optimát. Az, hogy a kép minden fázisát én csináltam, nagyon nagy élmény volt számomra, s a képhez való viszonyom ma is alapvetően fizikai élmény is. Megvannak ezek a fényképek? Hogyne, ráadásul rendesen katalogizálva, feliratozott dobozokban a negatívokkal együtt. A saját elképzelésem szerint fotóztam öregeket, gyerekeket, tárgyakat, fákat, azaz kezdtem kóstolgatni, mik a kifejezés határai. A szomszédunkban lakott egy éjjeliőr bácsi, aki eredetileg néprajzos volt - a korszak egyik tréfája! -, s 1848-as katonasírokat kutatott. Mint literátus ember, írogatott is, s gyakran szólt, hogy fényképezzem le ezt vagy azt a temető-részletet, ahol talált egy 48-as sírt. Utolsó pillanatban fényképeztem le őket, ma már nyomuk sincs. Nem sokkal később, ugyanott, a monori református temetőben forgatta Hintsch az Iszony némely jelenetét, s én ott ólálkodtam. Amikor a filmet láttam, mindez felidéződött. A kép fizikai örökléte, az idő fölötti győzelme ma is alapélményem. A tanítványaimnak szoktam mondani, hogy a kép egy időszelet, a nincs és a nem-lesz idejének szelete: mégis megfogható az idő, a kép ideje, ha jól analizáljuk. Harmadik gimnazista koromban kezdett érdekelni a film, kezdtem moziba járni a barátaimmal. Mivel bélyeget is gyűjtöttem, időnként feljöhettem Pestre vagy a Postamúzeumba, vagy a bélyeggyűjtők közé, s ilyenkor elmentem vagy a Vadas Ernő képtárba, s megnéztem a fotókat, vagy moziba. Nagyon szerettem a Híradó mozit, élveztem, hogy egy óra alatt képben ennyi mindent kaphatok. Homoki Nagy István fia egyik legjobb barátom volt, a Homoki Nagy-filmeket mi mind ismertük, többször is láttuk. Kijártam Pistával a közeli dombokra, erdőkbe, ő ismerte a madarakat, én lefényképeztem a fészküket, s megtanultam, ma is tudom a latin nevüket. Amikor a Magaslest láttam, felismertem a mozdulatokat, hogyan szaturáznak, hogy száll kézre a sólyom. Itt jegyzem meg, hogy nagy kár lenne, ha a monori Homoki Nagy-család története feledésbe merülne ... Politechnikán a Benedek Ádám nevű testi-lelki jóbarátom édesapja tanította az asztalos mesterséget, amit annyira elsajátítottam, hogy ha ma meg akarom magam jutalmazni, elvonulok a műhelybe, s nekilátok valami bútort, széklábat faragni. A saját szüleink életpályáját kevésbé folytattuk, inkább egymás apjától-anyjától - mint már említettem, Pleszkánékról szólva - példáját követtük, Ádi ugyanis orvos lett, mint apám, én pedig ma is szívesen asztaloskodom. A barátaimmal együtt néztük meg a Sodrásbant is, s ez volt az első elementáris filmélményünk. Úgy éreztük, ez rólunk szól. Elkezdett foglalkoztatni, hogy jó lenne, ha lenne egy kamerám. Egy háború előtti kiadású ifjúsági könyvben olvastam egy diákról, aki amatőrfilmeket csinált, s arra gondoltam, hogy ha régen lehetett, miért ne lehetne ma még inkább!? Akkor 2000 forint volt egy Admira 2x8 mm-es filmfelvevőgép. Édesanyám személyi igazolványára pár száz forintért béreltünk egyet a kölcsönzőből. Anyukád pártfogolta inkább az ilyen irányú érdeklődésedet? Igen, édesapám szerint a fényképezés, a filmezés nem volt rendes foglalkozás, csak az orvosi, a tanári, a jogászi pálya. Járatta a TIT lapját, meg a Magyar Nyelvőrt az orvosi közlönyök mellett, levelezett is, írogatott is ezekbe, ez belefért a polgári világképébe. A filmfelvevőmmel 1963-ban készítettem első filmemet egy vályogvetőről, rögtön a másodikat másnap a cigányokról. Édesapám a monori cigánytelep orvosa is volt, nagyon szerették őt, a temetésén cigányzenekar játszott, úgy búcsúztatták, ami nekem kicsit furcsa is volt. A filmezés révén találkoztam először azzal az élménnyel, hogy milyen fontos az emberi tekintet. A fotóknál nem éreztem ezt, de a mozgóképnél, amikor a kamera hosszan időz egy szempáron! ... Ami akkor mégis elvette egy időre a kedvemet a filmezéstől, az volt, hogy olvastam egy újságban, hogy egy amatőrfilmfesztiválon díjat nyert egy vályogvetőkről szóló film. Te jó isten, elvették a filmemet! - gondoltam. 1965-ben érettségiztem (korvesztes voltam), délelőtt-este meghallgattam, megnéztem Sachmót a Népstadionban, s másnap(!) felvételiztem a bölcsészkarra, mert apám ragaszkodott ahhoz, hogy szerezzek egy rendes diplomát. Az Amstrong-koncert, úgy tűnik, a mi nemzedékünk alapélményeihez tartozik... Igen, rám az is nagyon hatott, ahogy a sötétben ült az a nyolcvanezer ember a Népstadion lelátóin, csak a cigaretták parázslottak, a cigarettafüst szállt, s lent középen, a kivilágított színpadon, a messziről nézve kicsinek látszó fekete ember varázslatosan játszik. Másnap az újságok hozták a fotókat a koncertről, s emlékszem, nagyon foglalkoztatott akkor, hogy nemcsak sokféle kép van, hanem egyvalamiről is hányféleképpen lehet, líraian vagy keményen, ezerféleképpen képet csinálni. Talán akkor megéreztem a képkivágás jelentőségét is ... Ilyen előtanulmányok után nem jutott eszedbe, hogy a bölcsészkar helyett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára jelentkezz filmrendező vagy operatőr szakra? Nem, mert a nővérem mint képzőművész hallgató a Vas utcai kollégiumban lakott, együtt a színész és filmes hallgatókkal, akik azt üzenték, hogy a bölcsészdiplomával több lesz az esélyem. Én angolból jó voltam, érdekelt az angol kultúra, így angol-magyar szakra jelentkeztem. Előfelvételisnek vettek fel, szombatonként kellett előkészítőre járnom, amúgy szabad voltam egy évig. Két hétig Monoron dolgoztam az Építőipari KTSz-ben, Benedek Ádi nagypapájának műhelyében hordtam a forgácsot, majd megtudtam, hogy a Honvéd utcai Pedagógiai Könyvtárban hatórás munkaidővel hivatalsegédet keresnek, s 1964 szeptemberétől beálltam oda. Nagyon jó társaságba, jórészt "deklasszált urak" közé keveredtem, s főleg rengeteget olvashattam. Apám levelezőtársa, idősebb Novobáczky Sándor, aki az akkor indult Magyarország című hetilapnál volt, megbízott, hogy minden héten hozzak neki egy képet. Aztán fotóztam a Családunknak, a Népművelésnek, meg ezekhez hasonló kisebb lapoknak is. Nemrég került a kezembe egy akkor készített fotóm Szabó Magdáról. Délelőtt a könyvtárban dolgoztam, délután filmeket néztem, hétvégeken meg fotóztam pénzért, akkor már 100 forintot adtak egy képért. Egyszer jártamban-keltemben megláttam a Földművelésügyi Minisztérium kapuján egy hirdetést, hogy a minisztérium vetítőjében filmklub működik, régi filmeket lehet nézni, s akkor beiratkoztam oda is. Ültünk vagy nyolcan a vetítőben, ott láttam először az Emberek a havasont, ami teljesen elvarázsolt, aztán Höllering Hortobágyát, s nekiálltam filmtörténeti könyveket olvasni. Miután sokat jártam a bölcsészkar épületében is, egyszer megpillantottam a félemeleten a falon: ELTE AFK. Ha amatőrfilm-klub, akkor nekem oda be kell lépnem. Megint anyám segített, mint ahogy már korábban is sokszor megoldotta döntéshelyzeteimet: bekopogott, s megkérdezte, mikor van a filmklub. Mondták, hogy kedden hat órakor. Elmentem, s ott ragadtam. Hat évig. Másodéves koromban már én voltam a titkár. Itt gyakorlatilag filmeket készítettetek. Miből? Az egyetemi kulturális bizottság biztosította a pénzt az Egyetemi Színpadnak, ahol négy művészeti csoport működött: a képzőművészeti Sváby vezetésével, Baross Gáboréval a Bartók Béla Ének- és Zenekar, aztán az Universitas együttes és végül az AFK. Az amatőrfilm-klub már 1962-től létezett, Rák Jóska, Perényi Bandi, Ráday Mihály és Dozvald János szervezték, ott volt már Jeles András, Kardos Sándor is, Szekfű András volt a diákvezető. A legtöbbet a költségvetésből az Universitas kapta, Fodor Tamás, Halász Péter, Ruszt József, de az amatőrfilm-klubnak már volt kamerája, s kapott pénzt filmekre is. Amikor elkezdtem a bölcsészkarra járni, én, mint vidéki lakos, Eötvös-kollégista is lettem, ezzel egy újabb, más szellemű világba csöppentem. "Kultúros lettem" a diákbizottságban. Emlékezetes számomra 1968. március 15., amikor nagy ünnepséget rendeztünk: Szabad György volt az előadó, a zeneművészeti főiskolások kamarazenéltek, majd Kovács István és Utassy József mondták el saját verseiket. A "Kelj fel, és járj, Petőfi Sándor, én szemfedődet lerántom ... lopnak a bőség kosarából ... " kemény szavak voltak, engem majdnem kirúgtak, mert nem "egyeztettem", hogy mit fog Utassy felolvasni. Pusztai Ferenc volt akkor a senior tanár, s megvédett, mondván: "ügyetlenség volt" részemről. Rengeteget fotóztam a kollégiumban is, s 1968-tól sok filmet készítettem az amatőrfilm-klubban is. 1969-ben három 8 mm-es kisfilmet, a Munkásfelvétel, Kisbogaram és Diákmunkások címűeket, dialógus nélkül, csak zenével, s ezekkel az országos amatőrfilm-fesztiválon első díjat nyertünk György László barátommal. Bernáth László, a zsűri elnöke nagyon lelkesedett, hogy milyen fiatalos a hangvétel, lendületes a sztori! Az élet császárai voltunk! Utána kezdtünk 16 mm-es filmet készíteni. Az Egy bedobás 11 fillér című filmünk, ami egy újságkihordó fiúról szólt, Leisen Antal teológushallgató, Universitas-tag játszotta benne a főszerepet, Székesfehérváron, az országos amatőrfilm-fesztiválon ezüst díjat nyert. Aztán Köllő Miklóssal Jean Genet Cselédekjéből csináltunk Fekete szimfónia címmel egy pantomim-filmet, Köllő játszotta a Dominó együttessel. Most már a film az életünk lett. Közben angolt tanítottam fogorvosoknak a Sztomatológiai Intézetben, aztán művészeknek, például Vass Lajosnak, Szántó Piroskának, Csete Ildikónak a Fészek Klubban, ebből éltem. Közben írtam és fotókat készítettem az Egyetemi Lapoknak. Elvégeztem a MÚOSz újságíró iskoláját is, s nyaranként a Film, Színház, Muzsikánál dolgoztam, abban a tudatban, hogy végzés után idevesznek, Hámori Ottó meg is ígérte. Akkor forgatta Jancsó az Égi bárányt, a Sirokkót, kijártam a forgatásokra, nagy képes riportot készítettem. Összebarátkoztam Zsombolyai Jánossal, portrét készítettem róla. Lejártam a pécsi filmszemlékre, s írtam a tudósításokat, riportokat a Film, színház, muzsikának... Amikor bölcsész voltál, filmeket csináltál, amikor filmes voltál, angolból éltél? (Most filmes vagyok, viszont nem élek meg a filmkészítésből...) Tehát 1971-ben diplomáztam, a diplomamunkámat a free cinemáról írtam, vagyis mind a két szerelmemnek tettem egy gesztust, s abban az évben felvettek az operatőr szakra is. Illés György volt a főtanszakvezető, Vagyóczky Tibor lett az osztályfőnököm, Pásztor István az operatőrmesterség, és Szabó István a rendezés tanárom. Miért nem rendező szakra jelentkeztél? Mert addigra már kiderült számomra, hogy a filmrendezés nem tanítható meg úgy szakmailag, ahogy az operatőr mesterség. A rendezés intuíció, jó forgatókönyv, élettapasztalat kérdése, a képet pedig meg kell csinálni. Azon a nyáron egyébként az volt számomra a legfontosabb, hogy Kovácsi Jánossal és a feleségemmel, Ildikóval belekezdtünk egy Pirandello-darab megfilmesítésébe. Az olasz tanszék adott pénzt nyersanyagra és laborköltségre, és az egész olasz tanszék szerepelt benne, Barna Imre is, Dés László is. Kardos tanár úr lakásában forgattunk, a professzor barátai és a barátaink játszottak benne, aztán Tihanyban forgattunk, ott vettük fel a tenger-jeleneteket, volt vagy harminc jelenet, utószinkron... Sajnos, a film elveszett, csak a muszter van meg. Amikor Kovácsi Jancsi "emigrált" Amerikába, elvitte ezt is, és elvesztette. A Telepesek - ez volt a címe - kortörténet is: hogyan csinál meg 1971-ben egy amatőr csapat olasz témából, jeles személyiségek közreműködésével egy nagyjátékfilmet, úgy, hogy még a KISZ is benne van. Ugyanis a Pannóniában Pálinkóék az utószinkront KISZ-feladatként végezték, azaz ingyen. Az olasz nap csúcsa volt a bemutató az Egyetemi Színpadon, s nagy-nagy siker. Mai szemmel nézve nem elég koherens, látszik, hogy hárman csináltuk. Ildikó (Szakács Ildikó, rádiós szerkesztő és riporter - szerk.) hogy került filmközelbe? Ő olasz szakos volt, s nem is évfolyamtársam. Az egyetemi történész körbe jártunk mindketten, s Barcs környékére, a Dráva mellé szerveztünk ún. falukutató tábort. Ildikó elsősként, én negyedévesként vettem részt benne, s ez volt kapcsolatunk kezdete. (A most végzős diákjaimmal is csináltam hasonló tábort az Ormánságban, Kemsén, az egykori falukutatók s a hatvanas évek közepének egyetemistái nyomában.) Attól a nyártól kezdve én már főiskolás voltam, két ilyen komoly filmmel a hátam mögött, mint a Fekete szimfónia és a Telepesek. A felvételi vizsgafilmemre is jól emlékszem, Szabó István adott egy szép témát A fény, ami az embert körülveszi címmel. A főiskolán tartalmilag legtöbbet talán Szabó Istvántól, szakmailag meg Bolykovszky Béla bácsitól tanultam, legtöbbször pedig Sós Marival dolgoztam. Az első vizsgafilmem a Sós Marival készített Portréfilm volt, amivel vagy tíz fesztiváldíjat nyertünk. A legkedvesebb főiskolai s egyben diplomafilmem, a Larkin című kisjátékfilm (1975) egy öreg, Bosnyák téri köszörűsről szólt, aki fiatal korában bohóc volt. Persze, hatott rám Fellini erősen. Mire készített fel benneteket a főiskola? A profi módon gyakorolható mesterségre, netán a bátor kísérletezésre vagy inkább a "favágásra"? Én 1976-ban, friss diplomával bekerültem a II. telepre a Híradó- és Dokumentumfilmgyárba segédoperatőr gyakornokként, 1760 forint fizetéssel. Hárman mentek a tévébe, Bánhegyi, Hollós, Haraszti, hárman mentünk a II. telepre: Vékás, Buglya és én, a Róna utcai filmgyárba pedig Máriássy Ferkó és Máthé Tibor. Ugyanakkor én beléptem a Balázs Béla Stúdióba is, 1977-ben már vezetőségi tag voltam. Számomra az igazi megmérettetés a Fábry Péterrel 1979-ben készített BBS-film, a Térmetszés volt - amit a szakma drámai módon kiutált. Fábry a Malgot-féle Orfeo kulcsembere volt, grafikus, szcenikus, bábtervező, aki kacsingat az animáció felé is. A Térmetszésben résztvett a későbbi Stúdió "K" teljes tagsága, mindenki szinte ingyen: Fazekas Pisti, Székely B. Miklós, Gaál Erzsi, Angelus Iván, Fodor Tamás... A film minden kockáját trükkben újra megcsináltuk, ebben Tímár Péter jeleskedett, de voltak felvételi trükkök is. A film avantgárd gesztusai, szociográfiai jelzései, színészi stílusa, narrációs lazasága, a képi varázslatok alapján úgy gondoltam, minimum Balázs Béla-díjat kapunk érte. Bár az Amerikai anzix meg Erdély Miklós filmjei megelőzték, ez mégis mai téma volt, aktuális és társadalomfilozófiai. De csak ledorongoló kritikákat kaptunk. Még megcsináltuk együtt a Nyom nélkült a Hunniában, ami már egy profi film volt, ráadásul par excellence krimi, s Cseh Tamás is nagyon jó benne. De hát ezzel sem futottunk be... És akkor én el is bizonytalanodtam, Fábry Péternek pedig végképp elment a kedve a filmcsinálástól. Úgy éreztem, ez a "profi" filmcsinálás nem az én terepem, erre nem is készítettek fel. A kísérleti filmre nem vevő a közönség, a közeg, a "favágáshoz" pedig nem volt kedvem. Ekkor fordultam a pedagógia felé. A Népszerű Tudományos és Oktatófilm Stúdióban egyébként is pedagógiai terepen voltam, beadtam hát olyan témákat, amelyek a gyerekneveléssel, pszichológiával, pedagógiával, szociológiával egyaránt, komplexen foglalkoztak. Akkor készítettem a Tárgyilagos kép című dokumentumfilmemet a vizuális nevelésről, azaz Forgács Péter tevékenységéről, aki akkor fiatal rajztanár volt egy általános iskolában. Forgács révén kezdett egyre inkább érdekelni a pedagógiai kísérletezés, így találtam rá Winkler Mártára, akiről megcsináltam az Iskolapélda című filmemet. Ezt a filmet máig életem legfontosabb tettének tartom. Ha valaki hallja a nevedet, biztosan erre a filmre asszociál elsőként... Most megnéztem a diákjaimmal az "Ötven év száz legjobb filmje" közé beválogatott Iskolapéldát, s ma is elvarázsol mindannyiunkat Márta személyisége. Minden, amit tudok pedagógiáról, megismerésről, kultúráról, azt alapvetően az alatt az egy év alatt gyűjtöttem, amíg az Iskolapéldát készítettem. A Kincskereső iskoláról hat-hét évvel később is csináltam filmet, s azóta is, ha nem érzem magamat jól a világban, kimegyek Márta iskolájába. Milyen volt a Híradó és Dokumentumfilmgyár meg a Népszerű Tudományos és Oktatófilm Stúdió légköre? Erősen tekintélyelvű. Eleve politikai kontroll alatt volt, hiszen Bokor Péter képviselő úr felségterülete volt. Nem voltunk rosszban, csak rövid pórázon tartott minket. A Látomás az üveggyárban című filmemből például ki akart venni egy-két snittet: ne motozzák meg a munkásokat, amikor kimennek a gyárból, meg ne legyen párttitkár, meg ne legyen hangszóró... Ne hülyéskedj már - mondtam -, mindenki tudja, hogy motoznak... Na jó, ha akarod, kiveszed, ha nem, nem - mondta végül. Nem vettem ki, a film Miskolcon 1983-ban megnyerte a dokumentum kategória díját. A Népszerű Tudományos és Oktatófilm Stúdióban György István volt a vezető. Nagyon jó technikai színvonal, szakmailag megbízható csapat volt itt egy kicsit öreguras szemlélettel: Lakatos Vince, Váncsa Lajos, Kollányi Guszti bácsi, Czigány Tamás, Schuller Imre, Kornis Gábor, Dévényi László, Szedlay Péter, Vadász János, Bodrossy Félix. Sok-sok, klasszikusan szép kultúrfilm került ki innen. A téma iránti alázatot lehetett itt megtanulni. Amit itt nem lehetett, azt én a BBS-ben tanultam meg: a bátorságot. A bátorságot aztán később a szakma öli ki az emberből. Hogy kerültél Amerikába? Megpályáztunk Kovácsi Jancsival egy amerikai USIA ösztöndíjat, amit elnyertünk. Ragyogóan éreztük kint magunkat, sokat tanultunk, fesztiválokra jártunk, filmrendezőkkel, írókkal találkoztunk. Még ugyanebben az évben készítettem két filmet Amerikában Dénes Gáborral és Wisinger Istvánnal, a Psalmus Humanust és a John von Neumannt. Ez volt az a híres esemény, amikor 90. születése napján Szent-Györgyi Albert megkapta a Magyar Népköztársaság rubinokkal ékesített kitüntetését, le is pottyant a kitüntetés... így újra át kellett adni - a film (és az örökkévalóság) kedvéért. A másik film Neumann János portéja. Ezeket a filmeket operatőrként jegyzem, több díjat nyertünk velük. 1984-ben már rendező-operatőrnek neveztek ki, a fizetésem 4500 forint volt, s ehhez jött a gyártási pótlék, ami igen jó pénz volt, egy filmért kb. 60 ezer forint. 1984-ben aztán jött az egyetlen nagyjátékfilmem, az Eszterlánc. Vörös Éva írta a forgatókönyvet, s ő ajánlott engem Nemeskürty tanár úrnak. Szép, csendes, intim, lírai filmet szerettem volna csinálni, egy kicsit felhasználva a pedagógiai tapasztalataimat is. Közösen kerekítgettük le, csiszolgattuk a történetet, talán a humort túlságosan is visszafogtuk. Lehetett volna egy Pereputty típusú film, de ahhoz túl bátortalan, tradicionális és talán túl halk volt. Pedagógiai üzenet volt - a filmes üzenet hiányzott. A nyolcvanas évek második felében már nagyon klikkesedett a szakma, s én nem akartam egyik csoporthoz sem tartozni. Évekig dolgoztam a Leghosszabb film című filmemen, ami Szőts Istvánról készült, s amit azóta sem mutattak be. Talán létezik belőle egy Torzó című töredék, amit a televízió 1989 karácsonyán, a romániai forradalom napján bemutatott. Ezt a láthatatlan Szőts István-filmedet sokféle homály borítja. Elmondanád, mi történt, s mi nem történt valójában? Úgy kezdődött, hogy Morell Misi bácsi portrészobrot csinált Szőtsről, engem pedig nagyon kezdett érdekelni Szőts személyisége, mire Misi bácsi összehozott vele. Nagyon gyanakodva fogadott, nehezen lehetett közel kerülni hozzá, de hát ez köztudomású volt. Az Angelika presszóban majd' egy éven keresztül hetenként találkoztam vele, megette a kedvenc kis pogácsáit, ittunk egy kávét, közben beszélgettünk. Tizenkétszer vettem fel különböző verzióban, a Selyemgombolyítóban, a Gyarmat utcában, Hanáknál a Várban, rengeteg helyen, ahogy elbeszéli az élete történetét. Az én eredeti tervem az volt, hogy az ő abbahagyott, töredékben maradt utolsó filmjéből, a Tűz a hegyenből indulok ki, ez betét lett volna ebben a filmben. Miről szólt tulajdonképpen ez a Szőts-film, a Tűz a hegyen? Az alapja egy bukolikus Gárdonyi-novella, a Hosszúhajú veszedelem kötetből: egy lírai szerelmi történet. Tatay Sándor úgy mondta el nekem, hogy Szőts el akart menni Pestről, mert már ideért a front, s a gombhoz keresett egy kabátot, a filmforgatáshoz a forgatókönyvet Tatay írta a Gárdonyi-novellából. Ami ebből elkészült, az megtalálható muszterben a Magyar Nemzeti Filmarchívumban. Nemeskürty tanár úr azt javasolta, hogy portréfilmet csináljunk, de hát kicsivel nagyobb költségvetés volt rá, mint egy 16 mm-es portréfilmre, s ekkor én hozzáforgattam 35 mm-en egy kerettörténetet, egy álhíradót, s ez a dolognak a pikantériája. Arról szólt ez az apokrif híradó, hogy 1941-ben, az Emberek a havason megnyeri a velencei fesztivál fődíját. De hát tényleg nyert... Nyert hát, de a díjat Szőts nem vette át, mert nem volt ott. Mi mindenesetre "rekonstruáltuk" az eseményt, Inkey Alice werkfotókat is csinált, s megmutattam a képeket Szőtsnek: itt vagy, amikor átveszed a díjat, itt meg ludovikás tiszti egyenruhában. Azt mondja: ki ez? Hát ez nem én vagyok, én kint sem voltam Velencében, mi ez? Hát - mondom -, ez egy játék, egy fikció. Igen ám, de Szőtsnek annak idején folyton bizonygatnia kellett, hogy nem fasiszta, s most íme, itt egy dokumentum - még ha áldokumentum is - arról, hogy Mussolini idején kint volt Velencében egy soviniszta filmmel, s díjat nyert, amit át is vett ... Nem derült volna ki a filmből, hogy ez csak fikció? Dehogynem, a film végére világossá vált volna a játék, de Pista bácsinak akkor is ellenérzései voltak, talán még mindig félt, bár - szerintem - az, amit csináltunk, egészében tetszett neki. Szóval nem akarta, hogy az esetleg félreérthető jelenet nyilvánosságra kerüljön, legalábbis életében ne, mert - ahogy mondta - ő nem játékfilmhős... Aztán a halálakor műsorba állítottuk, de valakik azt mondták, hogy ne, mert ő ezzel nem értett egyet, s így levették a műsorról. Tiszteletben tartom, de mintha azokban, akik a hagyatékát gondozzák, nagyon megcsontosodott volna az ellenállás a filmmel szemben. Mint kívülállónak az a benyomásom, hogy egyrészt mintha a te álhíradód több lenne, mint játék, másrészt, mintha a hagyaték-gondozók arra is felhatalmazást kaptak volna, hogy eldöntsék, mi jelenhet meg Szőts Istvánról s mi nem. Közelebb engedsz még egy kicsit? Ennél közelebb nem tudlak, én átadtam a filmet a Történelmi Interjúk Tára vezetőinek, s ezzel pontot tettem több évi munkámra... Azokban az években kezdődött egyébként a MOVI-ban a legsúlyosabb válság időszaka. Hatott rám Szőts István, illetve az ő röpirata, mert írtam egy proklamációt arról, hogy "újra kell gombolni a kabátot, újra kell gondolni a filmgyártást", s ezt 1987. október 23-án kitűztem a faliújságra. Mindenki összefutott, a párttitkár is elkapott, hogy: miért pont mai dátummal írtad?! Bokor, akivel korábban is volt némi kis konfliktusunk, azon nyomban kirúgott. Furcsa módon éppen Kőhalmi állt a pártomra, mondván: mit akartok, éppen most!?, s erre Bokor visszavett. 1988 vízkeresztjén a romániai falurombolásról készítettünk filmet a Sóvidéken (Parajdi medence, Korond, a másik Atyha...) a tanítványaimmal Békességet e háznak címmel, amit Hollandiában leadtak, majd 1989 húsvétján lement a mi televíziónkban is. 1988-89-ben egyetlen kisjátékfilmet csináltam, az Embernagy szobrokat, ez mintegy búcsúszimfóniának is felfogható, ez volt az utolsó 35 mm-re forgatott igazi filmem... Jött a rendszerváltás, Bokort felmentették, létrejött egy üzemi bizottság, amely javaslatot tett az igazgató személyére: önként és szabadon engem választott. Csakhogy akkor alakult át a filmfőigazgatóság főosztállyá, a filmgyártól megvonták az állami támogatásokat, s áttértek a pályázati rendszerre. Gyakorlatilag kényszerpályára löktek, hiszen a filmgyár már korábban veszteséges vállalkozás volt, s ha nincs központi finanszírozás, akkor az adósság csak újratermelődik. A 300 fős alkalmazotti létszámot le kellett volna vinnem 100-ra. Akkor azt találtam ki, hogy nem elbocsátottam, hanem bizonyos egységeket kft-vé alakítottunk. Át kellett menteni a szcenikát, a lámpaparkot, a hangosztályt... Ez amennyire jó volt, annyira rossz is: tudniillik a kft-knél képződött a haszon, a filmgyárnál pedig növekedett a veszteség. A kft-k névleges bérleti díjat fizettek, miközben a filmgyár fizette a béreket, a TB-t, a közüzemi díjakat, vagyis kiszívták a maradék erőt is a gyárból. Akkor azt mondtam: nem gazdaságilag kell megoldani a kérdést, hanem funkcionálisan. Kitaláltuk a Duna TV-t Poros Lászlóval és Buglya Sándorral. Felterjesztettük a Miniszterelnöki Hivatalnak, beadtuk Antall Józsefhez, Kodolányi Gyulánál is jártunk, voltak kapcsolataim az Eutelsat műhold társasághoz, Beretta és Grenier urakkal meg is állapodtam. Ebben a filmfőigazgatóság is, a kulturális tárca is támogatott, pillanatokon belül hatalmas anyagot szedtünk össze, megindult a szellemi pezsgés. Az 1991. esztendő vége azzal telt el, hogy előkészítettük az 1992. évi kezdést: létrehoztuk a Dunatáj Szerkesztőséget, megkezdtük a próbaadásokat. Éppen tíz évvel ezelőtt, húsvétkor kezdtük a kísérleti adást a Szirmok, virágok, koszorúkkal. Kőhalmi az én szobámból hívta fel Lugossyt, hogy: hallod? Ez az űrből jön! Az is hiba volt, hogy nem támaszkodtam eléggé a MOVI teljes alkotógárdájára, hanem elitista módon a saját embereimet válogattam a szerkesztőségbe, Jankovics Marcellt, Kulics Ágit, Buglya Sándort, Pesti Lacit, Dóka Lacit, Szakály Istvánt, Tölgyesi Ágit. Addigra már mindenki tudta, hogy ebben nagy lehetőségek vannak, hirtelen létrehozták a Hungária Televízió Alapítványt, amiből engem már kihagytak, Jankovics Marcellt viszont meghívták a kuratóriumba. Marcell ezzel már nem a MOVI-t, hanem az ügyet képviselte. Becsületére legyen mondva, később kilépett. Végig azt gondoltuk, hogy a Duna TV bázisa a MOVI marad, hiszen nagy rutinnal rendelkezünk, s itt vannak a stúdiók és ebben a vezető szerepünk megmarad a kísérleti adások után is. Később volt egy tárgyalásunk Sára Sándorrallal, Szekeres Lászlóval és Hanák Gáborral - ők hárman voltak a Duna első vezetői -, s mondtam, hogy mi nem akarunk vezérürüként ebben részt venni, hagyják meg nekünk a kultúrát önálló területként, mi tokkal-vonóval elkészítjük, s átadjuk készen. Megígérték, és soha többet nem hívtak fel. Az erős emberek beáldoztak minket: "elterelték" a Dunát, s karácsonykor indultak is. A köztudatban az él, hogy 1992 nyarán a Magyarok Világszövetségében Csoóri Sándor vetette fel a Duna Televízió létrehozásának ötletét... Hát persze. Annak azért örülök, hogy a Duna TV alkotógárdája még ma is alapvetően a MOVI-sokból áll. Sok embert sikerült átmenteni, a világosítókkal bezárólag, a MOVI fele ott van. Ekkor, a Dunán okulva, létrehoztam az Euromozaik Alapítványt. Három embert, barátaimat, Spiró Györgyöt, Vujicsics D. Stojant és Gelu Pateanut beszéltem rá, hogy dobjanak össze százezer forintot egy többnyelvű, multikulturális csatorna létrehozására. A terv megjárta az Európai Uniót, különböző konferenciákat, összehoztam a konzorciumot. Ugyanezen Eutelsat adta lehetőségekkel lement 1992 végén egy kéthetes adás. Arról szólt, hogy van munkánk, van funkciónk, érdemes fenntartani minket. Pár millió forintba került, mindenki ingyen dolgozott, aztán karácsonykor kiderült, hogy vége. Az adósság már száz milliókra rúgott. Az ÁPV Rt. pedig úgy kezelte a közel százéves Könyves Kálmán körúti filmkomplexumot, mint egy brikett gyárat. Engem nem akartak "fölszámolni", ezért eltávolítottak, a gyár élére kormánybiztost neveztek ki Darabos János személyében, ő is viaskodott egy darabig, majd meggyőzték, hogy a 400 millió forint értékű telepet 100 millióért el kell adni. El is adták. Egy ingatlanberuházó ügyvédi iroda vette meg. Mindenfélét mondanak, hogy ki van mögöttük, de nem érdekel. Lebontottak mindent, az eldózerolt terület még ott állt évekig. A régi filmesek, Dévényi Laci, Schuller Imre bácsi meg a többiek még kimentek téglákért... Hát így kerültem ki a szakmából. Ettől kezdve újra független filmes lettem, és ezen kívül az akkor már tíz éve folytatott pedagógiai munkásságom vált a fő életcélommá. Az a bizonyos kommunikációs oktatás, aminek te voltál az elindítója Magyarországon? Én a filmhez kapcsolódóan alkotó műhelyeket tartottam fenn az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a hetvenes évektől, majd 1984-ben kidolgoztam az egyetemi színtű média-képzés koncepcióját. Egy konferencián megvitattuk, s beadtuk a minisztériumhoz az akkreditációs kérelmet egy posztgraduális videokommunikációs-alkalmazott video szakra. A TTK-ra adtuk be, mert a BTK-n azt mondták, hogy ez nem bölcsész tudomány, a TTK-n látták, hogy alkalmazott video, alkalmazott tudomány, akkor jöhet - mondta. 1985-ben 350 éves volt az egyetem, s csináltam egy három és fél órás egyetemtörténeti összeállítást, mindenki szerepelt benne. Akkor kihasználtam az alkalmat, s előadtam Fülöp József rektornak, hogy létre kellene hozni egy kommunikáció-médiaoktatási centrumot, esetleg média intézetet. Az Oktatástechnika tanszék szervezett egy konferenciát, s ott kialakult a projekt, hogy tudniillik önállóan, szakirányú képzésként lehessen médiát oktatni az egyetemen. Végül nem lett önálló szak, mert azt a filmművészeti főiskola megfúrta, lett viszont hároméves posztgraduális továbbképzés, amin az évek során már több százan végeztek, s a mai médiaszakmában legalább negyven-ötven olyan tehetséges ember van, aki itt szerezte meg az ismereteket s a másoddiplomát. Kurucz Sanyi tanította az operatőri ismereteket, Brückner Huba, a magyarországi Fulbright Alapítvány elnöke a számítástechnikát, Szilágyi Zsóka a filmet, Peternák Miklós a képzőművészet-video tantárgyat, én video stílusgyakorlatot vezettem, s mindig voltak néhány napra meghívott előadók, mesterkurzusok, s mindig volt terepgyakorlat. Nagyon szeretem csinálni, de ez nem egy életforma, ebből megélni nem lehet. Hívtak aztán a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, ahol Szilágyi Zsókával és Osztovics Ágival létrehoztuk a kommunikáció tanszéket. Ez egész embert kívánt, szerettem is, de néhány kellemes és sikeres év után ezt azért kellett abbahagyni, mert az egyetem áttért a tömegtermelésre. Hatalmas évfolyamokat vettek fel, de nem volt meg hozzá az infrastruktúra, s nem volt egzakt felvételi rendszer sem. Én például kreativitást és fantáziakészséget mértem, ami nagyon munka- és időigényes. Vagy nagyon tehetséges gyerekek jelentkeztek, vagy nagyon tétovák, akik nem tudták eldönteni, mi legyen belőlük. Amikor esztétika vagy hermeneutika lesz a kommunikációból, azt én már nem tudom tanítani, mert nem értek hozzá. A kimenő évfolyamokat még végigvittem, majd befejeztem ezt a munkát. A Horn-kormány utolsó évében a Magyar Televízió pályázatot írt ki főszerkesztői állásokra. Eredményeképpen létrejött egy egészen jó szellemű főszerkesztői gárda Kővári Péter alelnöksége alatt: Csiszér Ferenc a vallási műsoroknál, Szemadám György, Horváth Z. Gergely, jómagam a közművelődésen... Váltás, új elnök, új szelek, de mi maradtunk, sőt a kulturális igazgatói szerepre is felkért az új alelnök. Én teljes autonómiát kértem magamnak, nem is kaptam meg az állást. Lehet, hogy akkor ezt ügyesebben kellett volna csinálnom, és el kellett volna vállalni. Végül a fontos igazgatói pozícióra egy politikai újságírót neveztek ki, aki mindenhol csak gáncsolta az értelmes munkát, és szétzilálta az egész kulturális területet. Én - szokásomhoz híven - elég szigorú kritikával illettem a hölgyet, így aztán nem is csoda, hogy elsőként kerültem rá a csoportos elbocsátási listára. Nyelvtanítás, anyanyelvi műsor, Iskola utca, távoktatás....rengeteg megkezdett ügyem volt, s jelenleg, december óta munkanélküli vagyok. Az utolsó három-négy évben, Peták leváltása után létrejött a plurális média, s végetért a közszolgálatiság. Elvesznek az alapfunkciók, leépülés, kiárusítás, a maradék a hiénáké... Végül is beteljesítik a végzetet: ha nem alkalmazkodik valaki a körülményekhez, akkor eltűnik. Három egymással viaskodó közszolgálati csatorna valóban luxus. Új média-helyzet van, a régieket restaurálni nem szabad, nem kell. Annyi mindenben részt vettél, annyi mindent elindítottál, kiharcoltál, létrehoztál, s még egy Balázs Béla-díjad sincs. Nem vagy filmrendező, nem vagy neves operatőr, nem vagy egyetemi tanár, nem vagy médiavezető. Mi erre a magyarázat? Talán az, hogy vigyáztam mindig az önállóságomra. Nem tartoztam se pártokhoz, se szövetségekhez, se klikkekhez, se érdekcsoportokhoz. Nem volt mögöttem csapat, pénz, kapcsolat. Néha jobb lett volna alkalmazkodni. Talán a MOVI-t meg kellett volna mentenem. Nem volt bennem elég bátorság ahhoz, hogy alárendeljem a magam igazát a nagyobb érdeknek. Nem kellett volna most sem kirúgatnom magamat a televíziótól. Ez makacsság is bennem. A feleségem szokta mondani, hogy emberileg, morálisan és társadalmilag győztem, de mire megyek vele, ha ezek pyrrhusi győzelmek. Van benned keserűség? Nincs... Most egy kicsit pihenek, aztán biztosan találok megint egy olyan területet, ahol ... ... el kell valamit indítani, kiharcolni, létrehozni. Sok szerencsét és erőt!
Önarckép a fürdőszobatükörben, 1965 85 KByte
Hintsch György: Iszony, 1965: Drahota Andrea 86 KByte
Amatőrfilm vetítés az Eötvös Kollégiumban, 1969 88 KByte
Képriport: Jancsó Miklós az Égi bárány forgatásán, 1970 75 KByte
Péterffy egy főiskolai vizsgafilm forgatásán 1973-ban 82 KByte
Első filmje a Vályogvető 111 KByte
A Telepesek forgatásán 132 KByte
Sós Mária: Portréfilmjének forgatásán, 1975 108 KByte
Felvételi film forgatásán: Fény, ami az embert körülveszi 93 KByte
Larkin, a bohóc 113 KByte
Fábri Péter: Térmetszésének forgatásán, 1979 93 KByte
Iskolapélda, középen Winkler Márta 113 KByte
Látomás az üveggyárban, 198380 KByte
Péterffy András az Eszterlánc forgatásán, 1984 90 KByte
A Szőts István portréfilm játékfilm jelenetének forgatásán 97 KByte
Péterffy András: Magam ura (tévéfilm), a rendőr epizódszerepében a rendező 212 KByte