Marik Noémi "Aki belülről Karády"
Beszélgetés Nagy-Kálózy Eszterrel, Bacsó Péter legújabb filmjének egyik főszereplőjével, Karády Katalin megformálójával

Nagykálózy Eszter Karádyként
Nagykálózy Eszter
Karádyként
46 KByte

"Más a személyiségem, mint a külsőm; úgy gondolom, nem szőke, hanem barna típus vagyok." - mondta Nagy-Kálózy Eszter, e finom, törékeny szőkeség, már több évvel ezelőtt.

Tudsz valamit a film fogadtatásáról? Kérdezem ezt azért is, mert Bacsó Péter azt nyilatkozta, olyan filmnek szánta a Hamvadó cigarettavéget, ami a művészfilm és a közönségfilm határán van, és ami minden korosztálynak szól.

Az az igazság, hogy most annyira benne vagyok egy másik munkában - filmezem és próbálok egy új darabban -, hogy nem tudom figyelemmel kísérni a film fogadtatását, így nem tudom pontosan azt sem, hogyan alakult az utóbbi hetekben a nézettsége. Vannak azért visszajelzéseim, és azok arról tanúskodnak, hogy általában nagyon nagy szeretettel fogadják az emberek, és gratulálnak a filmhez.

Régebbi nyilatkozataidból az derül ki, számodra fontosabb a film, és közelebb is áll hozzád, mint a színpad. Ott érzed magad igazán boldognak, egyrészt a műfaj intim jellege miatt, másrészt mert az hozta a több sikert. Ez ma is áll még?

Ez valóban egy régebbi nyilatkozat, és elsősorban abból adódik, hogy amikor kikerültem a főiskoláról, sőt, már a főiskolán is, elsősorban filmekben játszottam, így sokkal otthonosabban, sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam a filmben, a színpadon pedig nem találtam meg a helyemet. Mindkettőnek megvannak a sajátos eszközei, másképp kell rájuk fölkészülni és másképp kell koncentrálni is - ezek mind-mind olyan dolgok, amiket meg kell szokni, meg kell tanulni. Ma már nem részesítem előnyben a filmet, mert ma már tudom, hogy milyen nehéz mind a kettő.

Fokozatosan "egyenlítődött ki" a kettő, vagy esetleg konkrét színpadi szerepekhez köthető?

Inkább egy folyamat volt, hiszen amikor már többet játszik az ember, lassanként beleszokik, és megtanulja, hogy mit jelent estéről estére ugyanazt és ugyanúgy létrehozni. (Ez is olyan dolog például, ami különbözik a filmtől.) Mert a színpadon nem egyszeri pillanatokról van szó, hanem olyan megszerkesztett, átgondolt, végigjátszott pillanatokról és gondolatokról, amiket minden egyes este újra meg újra meg kell tudni csinálni. Tehát egy már megtalált pillanatot, egy jól megtalált helyzetet, szituációt pontosan ugyanúgy kell tudni kifejteni és létrehozni minden egyes alkalommal.

De ezt a filmben is meg kell tudni csinálni, hiszen többször vesztek fel egy-egy jelenetet, többször ismétlitek meg ugyanazt a beállítást.

Persze, a filmben is többször meg kell tudni ismételni ugyanazt, de a végén azért mégiscsak egy, méghozzá remélhetőleg a legjobb pillanat kerül bele. Vagyis a forgatás után a film már a vágó és a rendező kezébe kerül, én már nem tudok azon alakítani.

A színésznek mennyire lehet beleszólása abba, hogy melyik változat kerüljön bele a filmbe, ő melyiket érzi a legjobbnak, hiszen mégiscsak róla van szó, az ő bőrét viszik a vásárra?

Az én életemben nemigen volt erre példa. Volt, hogy a rendező azt mondta, menjünk be és nézzük meg a musztert, de beleszólni akkor sem szóltam bele, mert az az igazság, hogy saját magát másképp látja az ember - egy külső szem sokkal objektívebben, pontosabban és sokkal inkább összefüggéseiben nézi és látja a dolgokat, mint a kiragadott pillanatot a színész.

A főiskolán mennyire tanítják a filmszínészetet? El lehet ott egyáltalán valamennyire sajátítani ezt a szakmát, vagy inkább csak a forgatáson kényszerül rá a színész, hogy megtanulja a szakmai fogásokat?

Olyan nagyon sok időt a főiskolán ezzel nem töltenek, vannak ugyan filmes órák, de elég kevés számban, úgyhogy tényleg inkább csak a gyakorlatban tanulja meg az ember.

És érezted ennek a hiányát?

Amikor a főiskoláról kikerül az ember, azt érzi, hogy mindennek a hiányában van. Tehát én például azt éreztem, hogy még mindig ugyanolyan vagyok, mint amikor bekerültem oda, vagyis hogy száz fokon tudok égni, ha kell, de nem tudom magamat rendszerbe rakni, nem igazán tudok a testemmel bánni, nem igazán tudok a gesztusaimmal bánni. Csak érzek, ösztönből érzek bizonyos dolgokat, bizonyos pillanatokat, hogy hogyan kell vagy hogyan lehet azokat megcsinálni, de az még nem a szerep tudatos felépítése Az csak sokkal később jön, amikor az ember ezekre ráébred, és meg is tud szerkeszteni egy ilyen pillanatot vagy jelenetet.

Ezt a bizonytalanságot a fiatalabb kollégáidnál is érzed?

Szerintem ezzel mindenki nagyjából ugyanígy van, hiszen ez mégiscsak egy szakma, ahol az embernek leginkább saját magát kell tanulnia folyamatosan, éveken keresztül. És mivel eközben nyilván alakul is az ember és változik valamennyire, ez a fajta gyakorlás és tanulás egy végtelen folyamat. Hogy megtanuljam, miket tudok, mik az eszközeim, és mi az, amit már nem csak tudok, de ki is tudom fejezni. Mert sok mindent érez ugyan az ember, és sok mindent gondol, de nem biztos, hogy mindent ki is tud fejezni, így a fiatalos lendület és hév nagyon sokszor elviszi az embert az erdőbe. A későbbiekben már minden színész arra törekszik, hogy tudatosan használja és fejlessze ezeket az eszközöket, de ez már egy hosszú folyamat eredménye. Mint ahogy az is a mesterség része, hogy tudd, mi a hangsúlyos és mi a hangsúlytalan, tudd, mi a fontos és a kevésbé fontos.

Kikkel végeztél egy osztályban a főiskolán?

Kerényi Imre és Huszti Péter osztályába jártam, tizenöten voltunk. Együtt végeztem többek közt Kerekes Évával, Quintus Konráddal, Czvetkó Sanyival, Hegedűs Zolival, Bartus Gyulával, Spilák Klárival, Kolti Helgával, Csomor Csillával.

"Mindenféle szeretnék lenni - csúnya, töpörödött, köpcös; csak azt ne érezzem, hogy ránézésből kaptam a szerepet." - mondtad hajdan, amikor naiv szerepek sorát osztották rád a színházakban. Most, a Karády-filmnél egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy így kaptad volna a szerepet. Mivel indokolta Bacsó a döntését, hogy téged választott?

Igazából nem tudom, hogy először milyen indíttatásból gondolt rám, mármint hogy egyáltalán megnézzen, és próbafelvételre hívjon.

Ezek szerint itt nem "casting" volt, ahová önszántából jelentkezhetett bárki.

Nem, ő szólt azoknak a színésznőnek, akiket szeretett volna megnézni (de természetes is egyébként egy ilyen filmnél, hogy vannak próbafelvételek). Nekem is így szólt - nagyon örültem neki. Tehát én első pillanatra nem meglepődtem, hanem rögtön elkezdtem dolgozni azon a feladaton, amit a próbafelvételre kellett vinni (a Hamvadó cigarettavéget kellett elénekelni egy szituációban). Bementem a műterembe, már természetesen egy karádys stílusban befésült sötét parókában (és ez, azt gondolom, fontos is), és nagyon jól éreztem magam azon a próbafelvételen, vagyis egyáltalán nem éreztem azt, hogy ez a szerep idegen lenne vagy távol állna tőlem, vagy azt látnám rögtön a szemükben, hogy "köszönjük, tévedtünk, jöjjön a következő!". Bíztam is benne sokáig, hogy én kapom meg, akkor bizonytalanodtam csak el magamban, amikor volt egy második próbafelvétel is (ott már egy egész jelenetet kellett eljátszani), mert akkor már úgy éreztem, hogy nem tudok tovább harcolni. Én ekkora vagyok, ilyen vagyok, és ha az is elvárás, hogy külsőben még karádysabb legyen a figura, azt én már nem tudom teljesíteni. Aztán amikor mégis én kaptam meg a szerepet, mázsás súlyként nehezedett rám, mert ez mind nagy öröm és fantasztikus dolog, hisz még énekelni is lehet, meg hát egyáltalán filmben játszhat az ember, ami mostanában azért kevesebbszer adatik meg, mint régebben, de hatalmas feladat és nagy felelősség is. Nekem egyébként akkor azt mondta Péter, egész egyszerűen azt látja, hogy én el tudom játszani ezt a karaktert, és neki erre van szüksége, nem arra, hogy épp olyan termete legyen a figurának, és alkatilag feleljen meg a Karádyról élő képnek, mert azt filmben még úgyis létre lehet hozni.

Visszatérve általában a filmezésre, a filmszakma elég felemásan bánik veled, hol felkap, és akkor mindent te játszol, hol meg hanyagol, megfeledkezik rólad egy időre. Mi lehet ennek az oka?

Amikor kezdtem a pályámat, akkor hiány volt ebből az alkatból - a filmen pedig nagyon fontos, hogy legyenek bizonyos típusok -, így már csak az alkatom miatt is nagyon sokat foglalkoztattak. De azért az sem volt normális. Persze nagyon jó dolog egyik forgatásból a másikba esni, de az a hihetetlenül felfokozott állapot sem normális. Aztán ennek természetesen volt egy lecsengése is, ami törvényszerű, mert hát nem játszhatok minden filmben én, és tényleg kellenek az új arcok. Mostanában is forgatok, de már ritkábban. Azt hiszem, most normális a helyzet, hiszen van film is meg van szünet is, és már valószínűleg nem is bírnám, nem is tudnám olyan nagy elánnal csinálni azt a sorozatot, amit a kezdetekben.

Meg lehet tudni valamit az új filmről, amit most forgatsz,?

Erről bővebben még nem tudok nyilatkozni. Makk Károly rendezi, Egy hét Pesten és Budán címmel, Darvas Iván, Törőcsik Mari, Garas Dezső főszereplésével. Már forgattunk decemberben, és most január második felében kezdődnek újra a felvételek.

Ahhoz, hogy valaki képes legyen hitelesen eljátszani, megjeleníteni egy szerepet, szükséges valamiféle lelki rokonság, lelki összecsengés, vagy elég az empátia, a megértés, esetleg rokonszenv, netán egy gesztus, az én egy morzsájának az elcsípése?

Színészek vagyunk, nem hiszem, hogy kellene bármi ilyenfajta úgymond, összetartozás vagy összecsengés. Ha mégis van, az persze jó, és esetleg (mint például a Csinszkánál, ahol sokan mondták, hogy hasonlítottunk is egymásra) hozzáadhat a történethez. De nem gondolom, hogy nekem feltétlenül olyannak kellene lennem, mint akit eljátszom - ezért vagyunk színészek. Tehát azt, hogy én milyen vagyok, kívül hagyhatom az ajtón, amikor bemegyek a műterembe vagy felmegyek a színpadra. Elméletben kell tudnom, hogy milyen a figura - föl kell térképeznem, és meg kell találnom bizonyos pontokat is, amiken keresztül majd közelebb juthatok hozzá.

Karádynál mik voltak ezek a kapcsolódási pontok? Egyáltalán, mennyire térképezted fel őt, mennyire nézted a filmjeit, hallgattad a lemezeit?

A filmjeiből nagyon kevés derül ki a számomra róla. Látom azért a filmeken a bizonytalanságait, de ez nem feltétlenül az ő hibája, hiszen azok a filmek olyan stílusban készültek, amely nemigen illett az ő egyéniségéhez. Nagyon bájosak ugyan általában ezek a régi filmek, de mindegyikben van bizonyos pátosz. És mi is másképp nézzük már ezeket a filmeket, meg benne a színészek játékát - ma már nem igazán tudunk mit kezdeni velük. A dalaiból már többet meg lehet tudni - például hogy hogyan használja, hogyan építi előadásukba a kor stílusát, vagy hogyan talál ki saját maga egy stílust, hogy milyen magabiztosan létezik a dalokban, milyen merészen és bátran zengeti a hangját. Vagyis hogy ki lehetett valójában - de még ez az információ is kevés. Így azt gondolom, ez a film mégiscsak egy fikció Karádyról. A történetet magát persze el lehet mesélni, egy jó forgatókönyv alapján meg lehet csinálni, de Karádyt nem. Nekem persze ennek ellenére azon kellett dolgoznom, hogy minél inkább megközelítsem az ő alakját; és mert bizonyos dolgok nem jönnek csak úgy belőlem, ezért nekem be kellett "laknom" őt. Vannak ruhái, vannak mozdulatai, vannak olyan - akár jellembeli - megnyilvánulásai a filmben, amiket meg kell érteni, meg kell tudni csinálni. Ilyenekre pedig igenis fel lehet készülni. Leutánozni viszont nem tudom őt, akármit csinálok is. De nem is akartam, hiszen nekem is van egyfajta alkatom, amire nyilván nem lehet egy az egyben átvinni az ő mozdulatait, mert idegenül hatna. Ám azt a fajta stílust, amit ő képviselt vagy amiben ő létezett, azt meg lehetett csinálni - de természetesen abban már benne vagyok én is.

Mondtad, hogy kialakulnak bizonyos kapcsolódási pontok a szereppel, itt Karádynál mik voltak ezek, amikhez tudtál kötődni, ami megfogott benne?

Megfogott benne az, hogy ilyen úgymond "nagyvad" létére mennyire emberséges volt, mennyire megpróbált embereken segíteni. Hogy mindazok ellenére, amiket mondtak vagy kitaláltak róla, mégis megmaradt embernek, a hisztijeivel és a primadonnaságával együtt is. A dalaiban is érződik, hogy azért volt valaki, és hogy tehetséges ember volt. Hogy a filmjeiben ez hogyan nyilvánul meg, az annyi mindentől függ - volt egy kor, volt egy stílus, ami lehet, hogy nem volt az övé, sokan szidják is érte, ám azért ott is vannak bizonyos pillanatok, amikor egyszer csak átsüt, hogy ki is ő valójában, és amikor megjelenik a személyisége, akkor hirtelen elkezd felforrósodni körülötte a levegő. Karizmatikus egyéniség volt, amit már a külseje is sugárzott. Mindemellett én nagyon emberinek látom őt, nem misztikus alaknak. Az nem baj persze, hogy legenda, mert legyen legenda, hisz ahhoz is volt tehetsége, színésznői-énekesi kvalitása.

Számomra az a legfontosabb különbség a Karádyról kialakult képünk és az általad megformált Karády figura között, hogy inkább egy öntörvényű, autonóm egyéniségnek, egy modern nőnek, egy hisztérikus, egoista ám érzékeny, tehetséges művésznek mutattad, de nem mutattad a hűvösségét, a távolságtartását és frigidségét. Tudatos volt ez, vagy inkább az alkatodból adódik?

Tudatos volt, tehát már a forgatókönyv alapján is ilyen volt a figura, de biztos, hogy azért az én személyiségem is hozzájárult.

Hogyan született meg az a bizonyos "Karády-gesztusnyelv", ösztönösen jött vagy sok gyakorlással, próbálgatással kísérletezted ki?

Ezt kérte Bacsó Péter, hogy bizonyos jeleneteknél legyen benne egy olyan kézmozdulat, vagy legyen benne egy olyan mosoly, egy olyan fejtartás.

A filmeket tanulmányozva sajátítottad el ezeket a mozdulatokat, mosolyokat, gesztusokat?

Ezek azért benne vannak az emberben, tehát külön ezért nem tekertem vissza a videót, hogy megnézzem, hogyan tartotta a fejét. Hiszen az én emlékeimben is él a lénye.

Megnézted magad például tükörben, hogy tényleg hasonlít-e egy-egy gesztus, és nem csak te érzed úgy?

Nem, mert ezekben a dalokban, ahogyan ő énekeli őket, már van egy stílus, tehát ha ezeket a dalokat hallgatja az ember, maga is tud olyan gesztusokat találni, amik hasonlóak lesznek - nem ugyanolyanok, de hasonlóak. Mert már a zene is beindít egy ilyenfajta mozgásrendszert, gesztusrendszert. Nyilván, ha rockot kellene énekelnem, az is vonzana egyfajta gesztusrendszert. Tehát zene közben a test elkezd működni.

Minden egyes alkalommal újra bele kellett melegedni, rá kellett hangolódni Karády alakjára, vagy elég volt egyszer megtalálni, elcsípni, hogy milyen az ő bőrében lenni, és utána már automatikusan "bekattant"?

Ez azért koncentráció kérdése is, tehát hogy mennyire indiszponált vagy diszponált az ember. Természetesen van, amikor úgy érzed, hogy aznap az a gesztus, amit már százszor is használtál, olyan idegen és olyan más, hogy nem férsz a bőrödbe. De épp a ráhangolódásra jó az a kis időszak, amikor az ember benn ül a sminkszobában, tehát nem rögtön a taxiból esik be a forgatásra, hanem még dolgozik rajta egy sminkes, egy öltöztető stb. Márton Andrea, a film sminkese mesélte, hogy néha ő is megijedt reggel, mert elképzelni sem tudta, hogyan lesz belőlem Karády, de aztán kész lettem, és azt mondta: "Belebújtál egy ruhába, és valahogy minden megváltozott, egy csapásra Karádyvá váltál", és akkor én boldog voltam, mert ennél nagyobb bókot nem is kaphattam volna. És én is éreztem, hogy egyszercsak, amikor minden kész lett, és rajtam volt a ruha, megjelent az alak - és megszületett bennem is.

Mi volt az a mozzanat, amitől kezdve érezted, hogy igen, "megvan", meg tudod csinálni, el tudod játszani?

Amikor azt a jelenetet vettük föl, amiben a Hamvadó cigarettavéget kellett elénekelnem - majd kiugrott a szívem, mert mindenki ott volt, Kállai Feri bácsi, Cserhalmi György, Rudolf Péter, Fehér Anna, Sinkó Laci, Papp Zoli, nekem meg produkálnom kellett magam, meg kellett csinálni, "hozni" Karádyt, és utána azt mondták, hogy "olyan jól énekelted el, és annyira hihető volt, annyira igaz és valódi". Ez annyira jó érzés volt, hogy akkor egy kicsit megnyugodtam, hiszen legalább nekik már nem kellett bizonyítanom.

Amióta megkaptad a Karády szerepet, éreztél vagy érzel azóta a szakmabeliek részéről valamiféle irigységet vagy neheztelést, amiért épp te kaptad, egy ilyen alkatú színésznő? Hiszen ez mégiscsak egy hatalmas lehetőség,

Nem, és én azt érzem egyébként, hogy kicsit mást gondolnak rólunk, színészekről, mint akik és amik valójában vagyunk. Mindig arról beszélnek, milyen irigység és harc lehet ezen a pályán. Én ezt egyáltalán nem veszem észre - mindenkinek megvan a maga élete, mindenkinek megvan a maga keserve, bánata és öröme, és mindenki tudja, hogy egy hajóban evezünk. És azt gondolom, mindenki megpróbál megtanulni örülni a másik sikerének. Én nem látok, legalábbis a közvetlen környezetemben, ilyenfajta irigységet vagy harcot vagy keservet a másik szemében, csak azért, mert én játszom el egy szerepet. Igaz, nem is forgolódom annyit a szakmában, hogy ez számomra igazán kiderülhetett volna. Végzem a dolgom, aztán általában hazamegyek és végzem ott is a dolgom.

A szereppel valamennyire közvetítő, médium is lettél, hiszen nagyon sokan, főleg a fiatalok a te alakításodon keresztül fogják megismerni Karádyt, veled azonosítják majd. Mit tartasz fontosnak az ő személyiségéből, az ő lényéből, amit mindenképpen át akartál adni?

Ezeket nagyon nehéz szavakba önteni. Van a filmnek természetesen egy üzenete, egy gondolata, de emellett mindenről szól a film, barátságról, szerelemről, túlélésről, az egész groteszk életünkről, ahogy megpróbáljuk túlélni a szörnyűségeket. Sok mindenről szól tehát, és hogy általam milyenfajta üzenete van Karádynak, azt is mindenkinek magának kell eldöntenie - hogy neki mit vagy mennyit jelent, hiszen mindenki másképp nézi a filmet. Hogy egy-egy szerep kinek miről szól, és mit jelent, azt én nem mondhatom meg. Egy szerep által én csak úgy tudok üzenni, ahogy eljátszom azt a szerepet. Hogy aztán az, aki nézi, mit vesz le vagy ért meg belőle, az mindenkinél más és más.

Visszafelé is hat a szerep? Érzel magadon, a gesztusaidon, mozdulataidon stb. valami változást Karády Katalin alakjának megformálása óta?

A mi pályánkon, azt hiszem, azért nem ilyen rövid távon történnek a változások. Biztos, hogy bennem van az ő alakja, a hozzá való kötődés, és bennem van Zsüti lénye is, akivel beszélgettünk még a halála előtt, és aki csillogó szemmel mesélt azokról az időkről. Ezek mind-mind olyan tartalmak, amivel az ember bővül és töltődik - berakom a zsákba, és viszem magammal tovább, és az már az enyém, az életem részévé vált. És persze vannak különleges esetek, különleges pillanatok, és vannak különleges szerepek - az én zsákomban is van ilyen, és a Karády szerep is ilyen.

Tudom, hogy férjeddel, Rudolf Péterrel már játszottatok együtt (Improvizációk, És Rómeó és Júlia), sőt már rendezett is téged (Üvegtigris, Mizantróp). Most, hogy ő játszotta Zsüti szerepét, könnyítette vagy nehezítette, komplikálta a munkát és az átalakulást?

A pályánk elején nagyon nagy zavarban voltunk, amikor például együtt kellett szinkronizálnunk. Már ha csak mellettem állt is, és nekem meg kellett szólalnom, annyira zavarba jöttem, hogy az majdnem a munka rovására ment. De azért eltelnek az évek, és fölnövünk annyira, hogy a feladatot látjuk, a feladatért meg már nagyon sok mindent legyőz magában az ember. Tehát egyszer csak már nem gondoljuk azt, hogy rólunk szól a történet, az én személyiségemről, aki zavarban van, az én gátlásaimról és szemérmemről. Másrészt meg már tudjuk, ki a másik, tudjuk, mit tud, és hiszünk benne, s az a hit vagy bizalom, ami ilyenkor felém árad, megnyugtat. Ma már mindenképpen könnyebbség, ha vele dolgozhatok, mert tudom, ha belenézek a szemébe, biztonságban vagyok, és nem baj, ha rosszat csinálok, mert bátorítás van a szemében. Szóval, nekem ma már nagyon sokat segít a Rudolf jelenléte.

A gyerekeid láttak már a filmben?

Nem, ebben még nem, illetve a társaság egyharmada látott csak, a nagylányom, és csak az időpont miatt nem vittem el a másik kettőt is. De meg fogják nézni - anyjukra, apjukra kíváncsiak. És én is szeretem, ha megnézik a filmjeinket. A színházi előadásainkban is lassacskán megnéznek, legalábbis azokban, amik a koruknak megfelelőek. Ők már el tudják fogadni, ha nagyon másnak látnak minket, hiszen láttak már színházban, filmben máskor is - láttak más hajjal, más karakternek, és ezt fel is tudják dolgozni, merthogy ebben nőttek fel. Meg fogják nézni ezt a filmet is, de nem szívesen vinném én el őket a moziba, hogy "gyerekek, most megyünk és megnézzük anyucit". És magamat sem nézegetném szívesen, mert attól zavarban vagyok -- ezért is volt nehéz a díszbemutató.

A díszbemutatón láttátok először egyben a filmet?

Nem, hál' isten, most láttam már előtte is, de van hogy ott látom csak először, és ennyi emberrel együtt nézni borzalmas - az ájulásig ideges tudok lenni. Úgy érzem, egyszerűen el fogok ájulni, mert annyira drukkolok magunknak és magamnak, hogy jó legyen, hogy egyszerre csak azt veszem észre, görcsben van a kezem, a lábam, a gyomrom, és mindenem. Ezért ez nekem mindig egy köd előttem, köd utánam állapot, és még a filmre sem tudok figyelni, tehát megítélni sem igazán tudom, hogy rossz-e vagy jó; ahhoz nekem még egyszer meg kell néznem. De hát akkor már úgysem tud rajta változtatni az ember. Azt hiszem, a Csinszkánál volt, amikor először néztem, hogy volt egy pillanat a filmben, egyetlen egy, és az tartott kb. két másodpercig, ami tényleg tetszett, amivel elégedett voltam...

Melyik volt ez a pillanat?

Amikor megkérdezik tőlem a rajziskolában, hogy kicsoda vagyok, és én nagyon határozottan és öntudatosan válaszolom, hogy Ady Endréné vagyok - úgy éreztem, ez a helyén van, igaz, és pontosan olyan, amilyennek elgondoltam, és már ettől az egy pillanattól is boldog voltam. Hiszen minden mással meg elégedetlen voltam - aztán mégis életem egyik nagy filmje lett, a szívem csücske. Amikor pedig láttam később, apukámmal (merthogy neki vannak meg archiválva a filmek), akkor már nagyon tudtam szeretni, és akkor már nem bántam, vagy legalábbis nem zavartak azok a dolgok, amiket hibának fogtam föl - tudtam úgy nézni, mint filmet, és nem csak a részleteket láttam, hanem egyben, mint alkotást. És élményt jelentett nekem is, mert már nem csak magamat néztem, tehát nem én tetszettem magamnak, hanem a film tetszett nekem.

A Karády-filmnél is van, amit ma már másképp csinálnál? Amivel elégedetlen vagy?

Mindennel. Amikor először látja az ember, olyankor mindennel elégedetlen. Olyankor van a filmvászon, és vagyunk rajta mi színészek, és mindenki csak azt a pici kockát tudja nézni, amin ő van, a többit nem - meg kell tanulni, meg kell szokni magunkat is, és el kell tudni fogadni. Meg kell tanulnunk a testünket, hogy így nézünk ki, hogy ilyenek vagyunk, hogy ennyit tudunk. Szabó István mondta még a főiskolán (az első félévben tanított minket), amikor még tizennyolc évesek voltunk, és mindenkinek baja volt a lábával, a kezével, a fülével, és azt gondolta, hogy "jaj, hogy nézek ki, hogy tartom magam, jaj, én nem vagyok szép, csak rám ne jöjjön a kamera, mert az rémes" (furcsa mód mi exhibicionisták hihetetlen zavarba tudunk jönni) - szóval Szabó István mondta akkor, hogy meg kell tanulnunk, milyenek vagyunk, meg kell tanulnunk együtt élni magunkkal, és szeretni magunkat, mert ez van, és ezzel kell majd dolgoznunk. Így elmondva persze egyszerűnek tűnik, megvalósítani azonban nehéz, de nagyon fontos, hiszen abban a pillanatban, amikor én civilben vagyok zavarban egy jelenetben, már nem azzal foglalkozom, ami a feladatom, vagyis nem a jelenettel foglalkozom, hanem magammal.

Nem is vagy elégedett Karády önmagaddal?

Amikor másodszorra néztem, akkor azért már megkönnyebbültem, mert akkor már láttam a filmet is, és nemcsak magamat. És így egész másképp viszonyultam az alakításomhoz is, mint az első megnézésnél.

Hallottam, volt, hogy akár ötször is visszamentél a hangstúdióba, hogy felénekelj egy dalt. Mi volt ennek az oka, mivel voltál elégedetlen?

Én, sajnos, még nem tudom tudatosan létrehozni a hangokat, vagy olyan szépen, ahogy kellene, merthogy nem vagyok énekes, tehát nem igazán tudom, mit kell csinálni ahhoz, hogy még jobban, szebben, búgóbban jöjjön ki egy hang. Rengeteg munka volt sötétebbé tenni a hangom. Ezen dolgoztam, és ha úgy éreztem, hogy nem sikerült, akkor visszamentem, és kértem, hadd ismételhessem meg - órákig tudtam próbálkozni. Úgy éreztem, hogy, mivel ő mégiscsak egy énekesnő volt, nekem is kutya kötelességem valamilyen szinten megtanulni énekelni a szerephez. Megvannak ugyan azok a mélységeim, amikben ő énekelt, de egészen más színű a hangom, és abban a hangszínben énekelni, amiben ő, nagyon nehéz. Mégis úgy éreztem, hogy ezen lehet dolgozni, mert mindenképpen én szerettem volna énekelni a dalokat a filmben. Ha az eredeti szól, de az én alkatom, arcom van hozzáfényképezve, az nem lett volna szinkronban, idegenül csengett volna, hiszen ott azért már megjelentek volna az alkati különbségek.

Volt szó arról is, hogy esetleg nem te énekled a dalokat, hanem az eredetik szólnak?

Volt, először úgy volt, és én kértem a Pétert, hogy hadd próbáljam meg.

A film előtt mennyit foglalkoztál intenzívebben énekléssel, hangképzéssel?

Fél évet. Jártam egy nagyon kedves barátnőmhöz, aki nagyon sokat segített az éneklésben. De egyébként én mindig tanulok énekelni, folyamatosan, vezetés közben tanulok a legjobban, úgyhogy ez a szerep már ilyen szempontból is nagy kihívás volt.

Mennyi ideig tartott a forgatás?

Hat hét - két hónap.

Mi volt a legelső, és mi a legutolsó jelenet, amit felvettetek?

Az első az volt, amikor kimegyek a Zsütihez a munkaszolgálatba kijavíttatni a kottát. (Az első nap egyébként mindig nagyon nehéz egy forgatásnál, jó lenne rögtön a második nappal kezdeni.) Befejezni pedig a végével fejeztük be, tehát amikor a végén hárman elénekeljük az Ez minden idők legforróbb szerelme volt kezdetű dalt, mert volt egy pótforgatás belőle.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy szeretnél majd rendezni. Mennyire konkrét és mennyire megvalósítható, reális vágy ez?

Most még nem, de egyszer majd tényleg jó lenne rendezni. Annyi minden felgyűlik az emberben a pálya közben, amiket el akar mondani - szerepekről, darabokról. Gondolom, másokban is kialakul idővel ez az igény, hogy elmondják a színházról alkotott képüket, elképzeléseiket. Filmen vagy színházban. De ez most még nem egy konkrét terv - csak tudom, hogy egyszer majd akarok rendezni is, amikor összegyűlik annyi gondolat, hogy az kiad egy előadást.

A Madách után a legjobb színházakat hagytad ott, Kaposvárt, a Radnótit - miért?

Ezek nem tudatos döntések voltak akkoriban, még nagyon fiatal voltam - ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy megbántam volna bármelyiket is. Az ösztöneim azt súgták akkor, hogy nem érzem magam jól abban a helyzetben, és ha nem érzem magam jól, akkor fogom a cókmókom és továbbmegyek - annyi minden van még a világban, annyi mindent lehet csinálni. És akkoriban még azt gondoltam, hogy nem baj, majd játszom máshol, és nem éreztem ezt annyira nagy dolognak. De nem is bántam meg, mert ez aztán végül is elvezetett engem a Művész Színházhoz, ami nagyon nagy öröm volt nekem, és máig az első számú helyen áll a szívemben. Valószínűleg azért, mert egy új színház születésénél ott lenni mindenképpen felemelő - annyi energia gyűlik össze, annyi jófajta pozitív energia; annyi hit van benne, annyi bizalom, hogy ilyet máshol akkor nem tapasztaltam. Úgy éreztem, hogy egyszer csak feltöltődtem, megtöltődtem újra, nagyon boldog állapotban voltam akkor. A kollégáimtól is bizalmat kaptam, nekem ítélték például a Kelemen László-díjat, amikor pedig mindenki más is érdemes lett volna rá - még most is beleborzongok, mert olyan szeretetről és olyan bizalomról tanúskodott ez a díj.

Az akkor alapított Kelemen László Színkörrel mi történt? Hogy működik, és mi a célja ma?

A Kelemen László Színkör van, létezik, nem szűnt meg a színházzal. Akkor konkrét célja volt, mégpedig az, hogy az a nyolc ember, aki a tagja, együtt maradjon - mi nyolcan úgy éreztük, elég erősek vagyunk ahhoz, hogy külön produkciókat csináljunk, és bár a színházunkat megszüntették, továbbra is együtt maradjunk, mint egy kis társulat. És ez a színkör bebizonyította, hogy igenis van erőnk, van hitünk, és tovább dolgozunk. Itt, az Új Színházban természetesen a színház tagjai vagyunk, de a Kelemen László Színkör ettől függetlenül él, és az összetartozásunkat fejezi ki. Mindenkinek megvannak persze a külön útjai, vannak másfelé is kötelezettségei, de ez természetes is, hiszen már más korban élünk és más alkatok vagyunk. Annyian vagyunk egyébként, ahányan indultunk, nem bővültünk, és nem is cserélődtek ki az emberek.

Van esetleg olyan rendező, olyan személy, akivel szívesen forgatnál, szívesen dolgoznál együtt?

Ha van is, nem mondanék nevet, mert azzal már rögtön úgy érezném, hogy ajánlkozik az ember, és én azt nem szeretnék.

Nagy-Kálózy Eszter filmszerepei

Az utolsó kézirat (1987) (Flóra),
Eldorádó (1988) (egy anya a kórház kertjében),
Az én XX. századom (1988) (Dóra, Lili, anya),
Eszterkönyv (1989) (Weisler Eszter),
Iskolakerülők (1989) (Csőrös felesége),
Vigyázók (1993) (Éva),
Az én kis nővérem (1996) (anya),
A rózsa vére (1998) (Anita).
A másik ember (1987), Bodor Johanna (Zsuzsi) - szinkron,

Halálutak és angyalok (1991), Allgeier Richárd (kisfiú a kavicstájban) - szinkron,
Witman fiúk (1997), Maia Morgenstern (Witmanné) - szinkron.

díj(ak):
(1994) Magyar Filmszemle, a legjobb női alakítás díja - Vigyázók (1993).

Deák Krisztina: Eszterkönyv, 1989, Eszenyi Enikővel
Deák Krisztina:
Eszterkönyv, 1989,
Eszenyi Enikővel
56 KByte
Sára Sándor: Vigyázók, 1993, Hegyi Barbarával
Sára Sándor:
Vigyázók, 1993,
Hegyi Barbarával
69 KByte
Sára Sándor: Vigyázók, 1993, Andorai Péterrel
Sára Sándor:
Vigyázók, 1993,
Andorai Péterrel
57 KByte
Sára Sándor: Vigyázók, 1993, Máté Gáborral
Sára Sándor:
Vigyázók, 1993,
Máté Gáborral
71 KByte
Sára Sándor: Vigyázók, 1993
Sára Sándor:
Vigyázók, 1993
62 KByte
Sára Sándor: Vigyázók, 1993
Sára Sándor:
Vigyázók, 1993
61 KByte
Makk Károly: Az utolsó kézirat, 1987
Makk Károly:
Az utolsó kézirat, 1987
40 KByte
Makk Károly: Az utolsó kézirat, 1987, Jozef Krónerrel
Makk Károly:
Az utolsó kézirat, 1987,
Jozef Krónerrel
59 KByte
Kardos Ferenc: Iskolakerülők, 1989, Eperjes Károllyal
Kardos Ferenc:
Iskolakerülők, 1989,
Eperjes Károllyal
86 KByte
Bacsó Péter: Hamvadó cigarettavég, 2001, Cserhalmi Györggyel
Bacsó Péter:
Hamvadó cigarettavég, 2001,
Cserhalmi Györggyel
59 KByte
Bacsó Péter: Hamvadó cigarettavég, 2001, Paudits Bélával és Rudolf Péterrel
Bacsó Péter:
Hamvadó cigarettavég, 2001,
Paudits Bélával és
Rudolf Péterrel
74 KByte
A forgatáson Bacsó Péterrel
A forgatáson
Bacsó Péterrel
62 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső