Goran Tarlac Interjú Dusan Makavejevvel
 

Dusan Makavejev
Dusan Makavejev
31 KByte

A világhírű Dusan Makavejev szerb rendező és forgatókönyvíró számos amerikai és európai filmakadémia tanára. Már mintegy harminc éve ingázik Belgrád és Párizs, olykor Belgrád és Amerika között. Jelenleg a Harvard Egyetem Carpenter Intézete Vizuális Tanulmányok Központjának munkatársa, valamint a berlini Európai Filmakadémia Tanácsának tagja, amely létrehozta és odaítéli az európai filmdíjakat. "Lesz olyan is, amit nem árulok el Önnek, mert hiszek a meglepetésekben" - mondja a világ leghíresebb jugoszláv filmművésze, aki elmúlt hetvenéves. A FEST 2002 Művészeti Tanácsának elnökeként tért vissza Makavejev a hazai kulturális életbe. A FEST a hetvenes évek elején élte virágkorát. "Én a FEST születése idején voltam aktív, amikor létrehoztuk, és utána még három évig. Később, amikor a nevemet tilos volt a sajtóban emlegetni, megpróbáltam a külföldi rendezőket - Coppolát, Bertoluccit - rábeszélni, hogy menjenek el Belgrádba. Aztán három évig a FEST számára válogattam filmeket Gordan Mihićcsel és Bora Dravkovićcsal együtt, amikor még Voka Kostić volt a Tanács igazgatója. A FEST-nek megvoltak a maga csúcsai és hullámvölgyei, de attól a perctől fogva, hogy Milošević karmai közé került, és része lett annak az egész agyrémnek, attól fogva nem kísértem többé figyelemmel. Akkoriban jártam néhányszor Belgrádban a FEST idején, de sohasem mentem el a vetítésekre, mint ahogy bizonyos kávéházakba se teszem be a lábam, és bizonyos újságoknak sem adok interjút.

Akkor miért tért vissza mégis a FEST-hez?

Nem szerettem volna úgy érezni, hogy elhagytam Belgrádot. A régi ország elvesztése után rájöttem, hogy én egy igazi belgrádi művész vagyok. Jugoszláviában korábban létezett külön szerb, külön horvát, külön szlovén film, melyek azonban mindig belgrádi, zágrábi vagy ljubljanai filmek voltak. Nem annyira a nemzetiség, inkább a kulturális közeg határozta meg őket. Nekem Belgrád a kulturális "habitusom". Örömmel vállaltam, hogy részt veszek a FEST 2003 munkájában. Az évszám nem tévedés. Ahhoz, hogy a világ újra jegyezze ezt az elfeledett fesztivált, ahhoz időre, elhivatottságra, anyagi eszközökre, csapatjátékra, egy csomó lelkes emberre, új eszmékre és szponzorokra van szükség, akik új eredeti tehetségek után kutatnak. Nem lesz könnyű. A politikában egyeduralkodó provincializmus, szemfényvesztés, autizmus és gengszterizmus után minden területen új emberek jelentek meg, akikkel elvegyültek a régi "káderek". Az a rendes és becsületes emberek tehát kénytelenek álruhás tolvajokkal, naplopókkal és gátlástalan karrieristákkal együtt dolgozni. A helyzet zűrzavaros, fojtogató, néha még komikus is, de semmiképpen sem kecsegtet nagy reményekkel. Szinte minden új kezdeményezés hamvába holt vállalkozás.

Vajon az idei FEST-et jubileumnak szánták?

Dusan Makavejev: Igen, egyesek szorgalmazták, hogy ünnepeljük meg a 30. évfordulót. A FEST-et már nagyon régóta február 1-10. között tartják, közben azonban ebbe az időrésbe részben betüremkedett a Rotterdami Filmfesztivál, a világfilmgyártás új áramlatainak és fiatal reménységeinek egyik legfontosabb seregszemléje. Február 6-án pedig megnyílt a Berlini Filmfesztivál. Belgrád számára fontos volt a folytonosság, ezért a fesztivál megmaradt a "Nagy Mozi" biztonságos vizein - nem több és nem kevesebb annál. A jubileumi hangulatot fokozta Milan Vlajčić könyve is, a FEST - Visszaszámlálás (Fest - Odbrojavanje), és a korábbi FEST-ekről készült tematikus filmes blokkok sorozata Dinko Tucaković rendezésében. Goran Marković Velencében is vetített dokumentumfilmjének, a Szerbia, a nulladik évben (Srbija, nulte godine) (Francia produkcióban készült 90 perces dokumentumfilm Szerbia múltjáról és jelenéről, a demokratikus fordulat évéről és az előző évtizedekről - a szerző szubjektív szemszögéből. -a ford.) két vetítése szintén hozzájárult ahhoz, hogy a FEST ismét közelebb kerüljön a világhoz. Az úgynevezett "nagyvilágból" csupán az Apokalipszis, ma című Coppola-film új változata jutott el hozzánk. Coppola a digitális filmgyártás és -terjesztés új áramlatainak úttörője. Bevallása szerint a Sava centar 22 méter széles vetítővászna a legszélesebb, amelyre az Apokalipszist valaha vetítették.

Az idei fesztivál a filmvilág pillanatnyi helyzetét szerette volna bemutatni?

Igen, a sikerein és a dilemmáin keresztül. A program azonban részben csonka maradt, mivel a Szerzői Filmek Fesztiválján decemberben már bemutattak néhány olyan filmet, ami eredetileg a FEST programjában szerepelt volna. A hazai filmeknek nem volt méltó helyük a fesztiválon. Megpróbáltuk például bejuttatni a mezőnybe Živojin Pavlović Holtak országa (Država mrtvih) című filmjét, de sikertelenül. Pavlović műve a Jugoszláv Néphadsereg történetének kezdetével, illetve széthullásával foglalkozik, a főhőse egy hivatásos katonatiszt, aki azt mondja: "Én nem teszek esküt minden szerdán, és nem úgy cserélgetem az egyenruhámat, mint a gatyámat." A tábornokaink közül sokan megfeledkeztek a katonai becsületről, és olyasmibe keveredtek, amiből később már nem volt kiút.

Mi a véleménye azokról a szemrehányásokról, melyekkel Bernard Henri Lévit illették a Goran Marković-filmben való szerepléséért?

Lévi Franciaországban egy kicsit olyan, mint Umberto Eco Olaszországban, vagy Konrád György Magyarországon, Enzesberger Németországban, vagy ami valaha Ćosić szeretett volna lenni Jugoszláviában. Amikor Bosznia (Bosna) című filmjét megnéztem, rögtön világos volt előttem, hogy a szembenálló felek előítéleteit újakkal toldja meg. Lévi kellemetlen helyzetbe hozta Gorant: szerette volna, ha Goran megkérdezi tőle, vajon volt-e ennek a háborúnak bármiféle logikája vagy értelme. BHL - ahogy őt Franciaországban hívják - talán az éles eszű és intelligens Goran támogatásával akart vezekelni a Boszniáért.

Ön még nem készített filmet arról, hogyan látja ezt a háborút. Szándékában áll?

Motoszkál bennem egy csomó történet, de nem tudom őket összeötvözni. Életemben már számtalanszor elolvastam Milovan Đilas Háború című novelláját, amelyik az egyik legjobb szerb nyelven írott mű a háborúról. Én túl sok háborút éltem át, és egyre kevésbé értem őket. Hogyan válhatnak a fiúk szenvedélyes futballszurkolókból ártatlanok elállatiasodott gyilkosaivá?

Vajon a nagy történelmi események szükségképpen "nagy történelmi témákat" hívnak életre? Miért nincs több olyan hazai film, ami az intim szféra szabadságával foglalkozik? És a szexualitáséval, ahogy annak idején Ön?

A szexuális szabadságot kiharcoltuk. Az ötvenes években kezdődött, és az AIDS megjelenése vetett neki véget. A szex többé nem határkérdés. Ugyanakkor az idén nyáron megéltük, hogy Belgrád belvárosában homoszexuálisokat vertek meg a nyílt utcán. Hivatalosan tilos erről az erőszakról beszélni, mivel olyan emberek művelik, akik úgymond a nemzetünket képviselik. Én nem ismerem Gavrilović pópa hajlamait.

(Gavrilović pópa egy klerikális jobboldali párt (Svetosavska stranka) megalapítója. Híveivel, a Teológiai Egyetem hallgatóival és más ultra-klerikális csoportokkal megtámadta és szétkergette a Belgrádban tavaly ősszel rendezett I. Gay Parádét. Korábban néhány Šešelj pártival együtt félbeszakította a Siniša Kovačević által a Jugoszláv Drámai Színházban rendezett Szent Száva című előadást, mert az szerintük szentségtörés. - a ford.)

Az a tény azonban, hogy még nem húzták le róla a csuhát, arról tanúskodik, hogy az egyház elég liberális tagjainak sötét szenvedélyei iránt. Gavrilović lincseléseket szervezett, de nem hordott magánál géppuskát, mint Filaret. (Filaret szintén radikális nacionalista pap, tevékenyen résztvett a horvátországi háborúban. - a ford.)

Még emlékszünk a géppuskás Filaretre és Gavrilovićra, akik tönkretették a Szent Száva színházi előadását (Szent Száva (Sava Nemanjić), 1174-1235, az első szerb püspök és író- a ford.). Micsoda paradoxon: egy ember leszúrhat egy másik embert bajonettal, a nők tömeges megerőszakolását is mindennaposnak tartják a háborúban, ugyanakkor a szeretkezés és egymás simogatása megbotránkozást és dühöt vált ki az emberekből. Goran filmje azért fontos, mert higgadtan és szelíden ábrázolja a helyzetet maga körül. Érzelmi háttérként pedig odaállítja a saját életét az egész mögé. Fontos, hogy a jót is és a rosszat is individualizáljuk. A FEST-en bemutattak egy nagyon érdekes szlovén filmet: az Óda Prešerenhez címűt, ami azért érdekes, mivel a nemzet egyik legendás, érinthetetlen és mitikus alakját összekapcsolja a valóságos, 21. századi élettel. Mikor fognak a szerbek ilyen filmeket készíteni? Van-e lelkierejük hozzá, hogy így viszonyuljanak saját nemzeti mítoszaikhoz? Siniša Kovačević rendezett egy Szent Száva előadást, ahol Rastko Nemanjićot elsősorban hercegként és emberként ábrázolja, és csak azután úgy, mint szentet.

A mítoszok nagyszerű kiindulási alapul szolgálhatnak a filmekhez. Nemrég olvastam az egyik népdalunkat, amelyben Marko Kraljević, Miloš Obilić és Relja Krilatica, ez a három hős és jó barát, elmennek Rosandához, Leka kapitány húgához, hogy megkérjék a kezét. Az lesz a vőlegény, akit a lány kiválaszt közülük, a másik kettő meg a násznagy. És mi történik? Rosanda azt mondja Markónak, hogy nem kell neki, mert részeg, ő is meg a lova is, ezért Marko levágja a lány mindkét kezét, aztán otthagyják. Érdekes, hogy mit akart ezzel az öreg Milija - korának szerb Christina Amanpurja - mondani a hőseinkről. (Amanpur a CNN rámenős újságírónője, aki Jugoszláviában is többször járt - a ford.)

De mi mintha ezt nem akarnánk meghallani.

Milyen esztétikai és eszmei jövőt jósol a szerb filmnek?

Véleményem szerint a szerb film egyáltalán nincs válságban. A hetvenes években visszajöttek Prágából az ott tanult rendezőink, és a filmjeikkel betöltötték a "fekete hullám" eltörlése után keletkezett űrt, és mindezt magasabb szintre emelték. De nem volt semmiféle különbség az ő filmjeik és a "fekete hullám" darabjai között. Azóta is mindig jók a filmjeink. Nem volt olyan év, hogy ne született volna szakmailag jó, kritikus hangvételű film.

Tekintettel arra, hogy némely filmjére akár tíz évig is készül, fölvetődik a kérdés: foglalkozik-e mostanában valamilyen új forgatókönyvvel?

Dusan Makavejev: Ezt a kérdést majd egy év múlva tegye föl újra.

És milyen filmeket szeretne rendezni?

Mindig is olyan filmeket szerettem készíteni, amelyek számomra is akkora kalandot jelentettek, hogy a végén magam is elámultam rajtuk. Szeretem, ha a film akkor nyílik meg előttem, miközben dolgozom rajta. A forgatás során mindig adódik olyasmi, amit képtelenség lett volna előre megírni. Szerintem a forgatókönyvet egyébként se kell szó szerint megvalósítani, az csak apropó a munkához.

Az utolsó előtti filmje az önéletrajzi jellegű Lyuk a lélekben (Rupa u duši), melyet a BBC számára készített.

Igen. 55 perces önéletrajzi jegyzet, valahol Belgrád, Los Angeles és San Francisco között félúton, amely az én 1993-94-es töprengéseimről szól. Belgrádban Rambo Amadeussal (szerb zenész - a ford.) csorgok lefelé a Száván a hidak alatt, miközben a lerombolt mosztári Öreghídra gondolok. Öt évvel később majd három dunai híd roskad a gyönyörű kék folyóba.

Véleménye szerint Hollywood sokkal tisztábban előre vetítette a jövőt, mint ahogy azt mi szeptember 11-ig gondoltuk?

Az igazi művész mindig előbb látja a jövőt, mint a többiek, és ennek nagyon gyakran ő maga sincs tudatában. Ezért a Titanic hihetetlen megvilágosodás volt a számomra. Cameron filmjében a grandiózus hajó egy végtelenül bensőséges történet színtere, amely egy lány és egy fiú életre szóló szerelméről szól, akik eltérő társadalmi és hajóosztályhoz tartoznak. Van a filmben az az egymillió dollárt érő gyűrű, amit az öregasszony a vízbe dob, és ami az értéktelenség szimbóluma ahhoz a régi, a szerelmével eltöltött egyetlen szerelmes éjszakához képest. Másrészt előre sejteni lehet a szerencsétlenséget, amikor ott állnak ketten a korlátnál, és rajtuk kívül már mindenki tudja, hogy közeledik a katasztrófa, csak ők nem. Ez a katasztrófa néhány év múlva be is következett. Az első toronyház-katasztrófa a Pokoli toronyban történt 1974-ben, akkor, amikor az ikertornyok alapjait rakták le: tűz üt ki a torony 85. emeletén. A torony csodával határos módon megmenekül - a tetején lévő víztároló fölrobban, és a kiömlő víz eloltja a tüzet. Ez egy pszichoanalitikus metafora: egyfajta freudi befejezés, amelyben a fölgerjedt erekció az ejakuláció által lecsillapodik, másrészt előrevetít egy építészeti katasztrófát is, ami aztán szeptember 11-én be is következett. Az amerikai kultúrában azonban a katasztrófát nem tekintik az élet szerves részének. Ezért csak az egyik tornyot biztosították, mivel a biztosítótársaságok szinte lehetetlennek tartották, hogy akárcsak az egyik torony is összeomoljon, mindkettő egyidejű összeomlásának a lehetőségét pedig tökéletesen kizárták.

Mint az Apokalipszis, most "majdnem" rendezője, hogy látja ma az ezt a filmet? Véleménye szerint mi a leglényegesebb különbség a 23 év előtti és a mai, 50 perccel hosszabb változat között?

Annak idején abban a szerencsében volt részem, hogy San Franciscóban láthattam a film első, 9 órás verzióját, amelyben egy csomó olyan jelenet is volt, melyek ebben az új változatban sincsenek benne. A film elejétől el voltam ragadtatva: emlékszem arra a jelenetre a tömérdek helikopterrel, melyek karcsú szúnyogok gyanánt cikáznak az égen, és - akárcsak az égbolt - visszatükröződnek a tükörsima rizsföldek vizében alant. Ez tehát egy föld nélküli háború volt, egy olyan amerikai háború, ahol a munka nagy részét a légierő végezte el. Ez az egész hatalmas hadsereg, ez a bődületes erő nem tud leereszkedni a földre, lebegésre van ítélve, mivel fönt is és lent is felhők vannak. Francis már akkor, hetven valahányban, kritikusan viszonyult az effajta háborúhoz. A film most többrétegű lett, nagyobb szabású.

Coppola ebben a verzióban nem takarékoskodott a vérrel...

A háború tele van perverz momentumokkal, amiket az első változatból kihagyott, mivel a vietnami háború traumái még túl közel voltak. Ez a történet most arról szól, hogy a háborúban az állam egyfolytában hazudik a népnek: az egész erről a hazugságról és tébolyról szól. Az a jelenet a tábornokkal, aki "szereti hajnalban a napalm illatát" egy igazi tábornokról szólt, akit a filmben "Vörös Halál"-nak hívnak. Ő a csata után egymás mellé vonszolt halottak szájába egy-egy kártyalapot dugott: kinek a pikk dámát, kinek a káró tízest. A filmben ebből az lett, hogy a halottakra hajigálja a kártyákat.

Sokan nem tudják, hogy először Önt kérték föl ennek a filmnek a megrendezésére.

A hetvenes években Koca Popović, a nagy filmrajongó néha eljött Párizsba orvosi vizsgálatra. És egyszer, amikor éppen nálunk vacsorázott, fölhívtak a Paramount-ból, hogy Francis átutazóban van Párizsban, hazafelé tart a Keresztapa II. olaszországi forgatásáról, és szeretne látni. Bojana, a feleségem, vacsora után őt is és a stábot is meghívta kávéra és süteményre. Francisnek megmondtuk, hogy Koca a mi Pétain marsallunk, aki a 3. jugoszláv hadtesttel elfoglalta Triesztet, és befejezte a háborút. Ők ketten aztán behúzódtak az egyik sarokba, mivel Kocát érdekelte Coppola, a művész és rendező, amazt meg ő, a katona és művész. Két és fél órát beszélgettek ott magukban, sohasem tudtuk meg, hogy miről. Amikor elköszöntek, Francis otthagyta nekem a forgatókönyvet.

Ez az eredeti Milius-féle változat volt?

Igen. Milius elbeszélése fantasztikus történet négy katonáról, akik egy csónakban ülnek, amelyik úszik lefelé a folyón. A film amúgy nem került volna sokba. Az ellenség általában láthatatlan volt, csak időnként zúdított golyó- vagy nyílzáport a csónakra a folyó menti fák lombja közül. Azt válaszoltam neki, hogy egy ilyen filmet csakis egy amerikai tud jól megcsinálni, aki kritizálhatja és köteles is kritizálni a saját hadseregét. Én természetesen a háború ellen voltam, de Amerika mindig is elbűvölt, szerettem a Micky Mouse-t, az Óh, te drága Clementiná!-t, és egyáltalán, elfogult vagyok Amerika iránt. Jobban mondva, mindig is könnyebb volt számunkra, hogy bizonyos vétkeket megbocsássunk Amerikának a rengeteg dolog miatt, amivel elkápráztatott, és ezáltal kiengesztelt bennünket. Érzelmes Amerika képem mellett azt is elmondtam Coppolának, hogy az "én embereim" azok, akik a lombkoronából lövöldöznek: őket jól ismerem, tudom, hogyan néznek ki, és hogy mi jár a fejükben.

Dusan Makavejev filmjei:

Danish Girls Show Everything (1996)

Lyuk a lélekben (Rupa u duši, 1994)

A gorilla délben fürdik (Gorila se kupa u podne, 1993)

Manifesto (1988)

The Coca-Cola kid (1985)

Montenegro (1981)

Wet Dreams (1974)

Miss Sonia Henie (1971)

W. R. - Az orgazmus misztériumai (W. R. - Misterije orgazma, 1971)

A védelem ártatlansága (Nevinost zaštite, 1968)

Szerelmi történet avagy egy postáskisasszony tragédiája (Ljubavni slučaj ili tragedija službenice P. T. T., 1967)

Az ember nem madár (Čovek nije tica, 1965)

Új háziállat (Nova domaća životinja, 1964)

Új játékszer (Nova igračka, 1964)

Le a kerítésekkel! (Dole plotovi, 1962)

Film az A.B.C. könyvről (Film o knjizi A.B.C., 1962)

Széplány '62 (Lepotica 62, 1962)

Parádé (Parada, 1962)

Eci, pec, pec (1961)

Mosoly '61 (Osmeh 61, 1961)

Pedagógiai tanmese (Pedagoška bajka, 1961)

Mi a munkástanács? (Šta je radnički savet, 1959)

Álmodnak a színek (Boje sanjaju, 1958)

Átkozott ünnep (Prokleti praznik, 1958)

A méhész képeskönyve (Slikovnica pčelara, 1958)

Ne higgyetek az emlékműveknek (Spomenicima ne treba verovati, 1958)

Antonio törött tükre (Antonijevo razbijeno ogledalo, 1957)

Pecsét (Pečat,1955)

Jatagan mala (1953)

2001 Reporter

(Potoczki Klára fordítása)


21 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső