| Horeczky Krisztina | "Máshol fordítva volna" |
 89 Kbyte |
Hitetlenkedve és némi melankóliával vettem tudomásul: tizedik éve már, hogy ha október, akkor Titanic.
Meg tudod határozni, mióta tartod magad "cinéphilnek"? Segítek picit: főiskolás korodban vezettél-e filmklubot? Először a Szombathelyi Tanárképző Főiskolán szerveztem filmklubot a harmad- és negyedéves hallgatóknak, és ilyesmire ragadtattam magam az első munkahelyemen is... ... a Marczibányi téren? Ott angoltanárként dolgoztam. Nagyon sokat tetszik tudni rólam. Első munkahelyemen, a Budapesti Művelődési Központban népművelő gyakornokként töltöttem el egy hónapot. Aztán megkérdezték: nem akarok-e ott dolgozni? Mondtam: de. A BMK az egykori Olimpia mozi mellett volt, és az egész, nem tudom, hány ezres lakótelepen nem volt egy árva "art-mozi" sem. A BMK-ban filmes rendezvényeket, filmklubokat, majd pedig jazz-klubokat szerveztem. Amikor még volt jazz, meg volt klub. A BMK melletti Olimpia moziban nagy gálák létrehozásán fáradoztam, Filmkultúra Filmklub néven, az akkori filmkultúrásokkal együttműködve. Többek között Szabó István, Kósa Ferenc filmjeit vetítettük premier előtt. Mielőtt folytatnám életem történetét: kérdésed arra - is - vonatkozott, a film és én, hogyan. A mozi iránti rajongásod megnyilvánulási formái izgatnak. A defektet nem fogjuk megtalálni. De nyolc-tízéves koromban halálosan komolyan gondoltam, hogy operatőr leszek. Volt kis fehér kockás legóm, amiből kamerát építettem, és úgy néztem a világot. Kétszer felvételiztem a Filmművészetire. Rendező-operatőr-rövidfilmes-szakot indítottak. Amikor először felvételiztem a rendező-szakon, s hosszan beszéltem, megkérdezték, ilyen kvalitásokkal miért nem jelentkezem operatőrnek? Engedelmeskedtem, így fél év múlva az operatőr-szakra jelentkeztem, ahol azt próbálták megtudakolni, ilyen válaszokkal miért nem megyek rendező-szakra. Kicsit megzavarodtam. Úgy döntöttem, többször nem próbálkozom. Hál' Istennek. Lettem volna egy rossz operatőr, így viszont vagyok egy dicsért, elismert fesztiváligazgató. Kronologikusan haladva: a BMK után kerültél az Örökmozgóhoz? Váratlanul kaptam egy telefont a Magyar Filmtudományi Intézetből, hogy ott hamarosan üresedés lesz. Akkor már minden lehetséges időben filmeket néztem. Az Intézetben a Filmklub, ismeretterjesztő és nem tudom, milyen programbeosztó osztályhoz kerültem. Ide tartoztak a magyarországi filmklubok, a Filmmúzeum programjának szerkesztése, és a Filmmúzeum filmjeinek vásárlása. A MOKÉP mellett a Filmtudományi Intézetnek megvolt az a joga, hogy egy-egy filmből egy-egy kópiát megvegyen, és a Filmmúzeumban, illetve a klubokban bemutassa. Egészen fiatalon a filmklubok programját szerkesztettem, zártkörű vetítésekért, unikális eseményekért feleltem, a kópiákat ellenőriztem, és javaslatot tehettem arra, milyen filmeket vásároljon meg az Intézet. Az osztályvezető, Draskovics Tiborné nyugdíjba vonulásakor azt javasolta, én legyek az utódja. Huszonhat-huszonhét évesen osztályvezető lettem. Pártreferencia nélkül. Tíz évig voltam a Filmintézetnél. Ez idő alatt megváltoztak a nézői szokások, kiderült, hogy a Filmmúzeumot gazdaságosan fenntartani nem lehet, látszott, hogy bekerül a kommersz az országba. És akkor a Budapest Film felajánlotta, hogy a Mátra Mese Mozi esti sávjában legyenek filmmúzeumi vetítések. Egyes, nem túl jól menő mozikat - Hunnia, Bem - átadtak filmszakmai cégeknek, így jött az ötlet, hogy a Mátra mozit kapja meg a Filmintézet, bérlőként. Az átalakítás után lett belőle Örökmozgó. Kövesdy Gábor programszervezett, én főként a jogok vásárlásáért feleltem. Nagy büszkeségem, hogy amikor a MOKÉP '87-88 körül úgy döntött, nem veszi meg Wenderstől a Berlin fölött az éget, azt mondtam, nekem ez - személy szerint! - kell. Addig brusztoltam, többek között az akkori intézeti vezetésen keresztül, amíg az Intézet életében a legnagyobb kópiaszámmal, nagy felhajtással, füzetekkel, propagandával kijött a film. Kultúrdiplomáciai tevékenységed mikor kezdődött? Már elindult a Titanic, a Toldiban vagyunk, amikor '97-98 táján, az akkori Kulturális Minisztériumtól kaptam a megbízást, képviseljem Magyarországot az Audiovizuális Eureka Nemzetközi Szervezetben. Részt vettem és vezettem a nemzetközi üléseket, felszólaltam, beszámolási kötelezettségem volt. Valószínűleg azért is kaptam a felkérést, mert a következő évben nálunk kellett megoldani az elnöklést. Két éven keresztül jártam Brüsszelbe, Strasbourgba, a vezetésemmel megszerveztük a két napos konferenciát a Gellértben. Sokat lehetett ebből tanulni EU-csatlakozás előtt: hogyan viszonyulnak a "nagyok" a majdan befogadandó, pátyolgatandó kis országokhoz. Kalandos volt. Aztán leváltottak. Jött az új vezetés, diplomáciai körökben rendhagyó módon jelezték: te mostantól nem vagy, holnaptól itt az új ember - bár azt sem tudja, hová kell menni. Hajóra szállunk: a Toldi-BBS-ben 1998-ig dolgoztál programszerkesztőként. A VI. Titanic küszöbén rúgtak ki. Durst György szervezte meg a Toldit mint BBS-mozit, és Kövesdyvel megkérdezett minket, kedvünk volna-e átmenni. Akkoriban gondolkoztam azon, hogy tíz éves egység után talán más irányba kellene menni. Gáborral - a nulláról - kialakítottuk a Toldi image-ét, szó szerint a romokon üldögélve. Minimálprogramként Ozu, meg Mizogucsi-retrospektívekkel indítottunk. A filmek vásárlásával, rendezvényekkel foglalkoztam, Gábor főleg a gazdasági ügyeket tartotta kézben. A Titanicot '92-ben kezdtem el szervezni, az már az utolsó évem volt az Intézetben. És a Toldiban landoltunk. Pallók voltak a földön, két-három napig ott vacilláltunk, be lehet-e indítani úgy egy fesztivált, hogy csúsznak a melósok, de a programot már meghirdettük. Volt-e valamilyen előképed, mintád arra vonatkozóan, hogy milyen is legyen egy ilyen sajátos, konkurenciától máig nem fenyegetett fesztivál, mint a Titanic? Ott ültem, saját pénzemen, a Londoni Filmfesztiválon, és úgy keltem fel a székemből, hogy fesztivált kell csinálni Pesten. Egy nap Perlaki György ügyvéd barátommal álldogáltunk az Omszki-tónál, amikor megkérdeztem, hogyan kell létrehozni egy jogi személyt. Mondta, tök egyszerű, és egy hét alatt bejegyezték az Alapítványt a lakásomra. A faxot, telefont bekötöttük a szobámba az ágy mellé, és írógépen pötyögött leveleim elmentek a világ számos pontjára. Villámgyorsan válaszoltak a nyugati partnerek, miközben nem lehetett tudni, befogadja-e ezt a fesztivált a város. Egyáltalán: hogy kell-e? Nem tudtam én, mibe vágok bele. Tíz évvel ezelőtt ugyan nem voltam már olyan nagyon fiatal, de fiatalosabban gondolkoztam. Nem gondoltam bele, hogy legalább tíz-húszéves tervet kellett volna készíteni. Ugyanakkor nem tudok olyan mintát mondani, amihez ez a fesztivál idomulna. Budapesten van, reflektál a magyarországi forgalmazási szokásokra, és már azért sem hasonlít(hat) Bécsre, vagy bármi másra, hiszen minden egyes fesztivál lokális sajátosságokkal bír. A költségvetésüket tekintve is. A fesztiválok - büdzséjüket ismerve - a világ összes táján sokkal jobb helyzetben vannak. Egy nyugati fesztiválszervező a költségvetésünket hallva röhögő görcsöt kapna, miközben, ha megmutatom a katalógusunkat a partnereknek, és rápillantanak a filmcímekre, arról érdeklődnek, hogyan-honnan szereztem meg a filmeket. Most a Viennálén két napig nem tudok filmet választani, mert már lementek a Titanicon. Tehát mi azokat a filmeket vetítjük, amelyek a Titanic után egy héttel a Viennálén up-to-date-ek, és amelyek Londonban láthatóak. Jó, ott százhúsz film megy. De a legjavát megszereztük. Úgy, hogy ebben a fővárosban senkit sem érdekelt az a kérdés: milyen is ennek a rendezvénynek a gazdasági háttere. Ha én ezt mind tudtam volna az elején, akkor háromszor meg kellett volna valakinek állítania. Bizonyos napokon természetesnek tekintem, hogy ez a fesztivál van. Miközben jól neveltségből, rossz értelemben vett udvariasságból nem mondom a városvezetés szemébe, különösen nem a választások előtt egy héttel, újságírók előtt: mégis, hogyan képzeli Budapest, hogy nem támogatja ezt a rendezvényt? Tíz év alatt volt három kormányváltás. A fesztivál olyannyira apolitikus és politikamentes kíván lenni és maradni, hogy lényegében teljesen mindegy, ki van hatalmon. A Minisztérium, három-négymilliós támogatással azt mondja, örüljünk, hogy lyuk van a fenekünkön. Hadd ne örüljek, ha tudom, mennyit költ a Főváros egy egynapos, millenniumi földalattis performance-ra. Ne áltassuk egymást. Ebben az évben a Főváros kétmillió forintot adott a Pro Cultura Urbis Alapítványon keresztül, és maga a Főváros egy fillért sem. Az egész fesztivál semleges: nincs megállapodás, lepaktálás, lefekvés, soha, senkivel, semmikor. A függetlenségnek az az ára, hogy a fesztivált jószerivel senki sem kívánja nyitó, záró gesztusként önfényezésre, villogásra használni. Mert mi nem engedjük. Viszont mélyen az alatt a költségvetési szint alatt fesztiválozunk, mint ami látszik. És mennyi az, ami nem látszik annyinak? A kilenc hónapja megírt, kiemelt, jubileumi, négy helyszínes költségvetés 67 millió forint. Az első fesztiválé hogyan festett? Két és fél, hárommillió forint. Egy helyszínen, a Toldiban, 16 filmmel. A mostani, 67 milliós büdzsé az optimális működést szolgálta volna. Végül lementünk 50 alá. Ez a tényleges pénzmozgás. A barterszerződésekkel számolva, azokat átváltva érjük el a 67-et. Egyszer voltam Filmszemle igazgató is. Tudom, mibe kerül a Szemle öt napja. Ódzkodva mondom ki: ha a Szemle százötvenmillióba kerül a magyar filmszakmának, kérdés nélkül, mert nincsenek bevonva a szponzorok, felelősök, akkor hogyan fordulhat elő, hogy egy nemzetközi fesztiválra ennek a harmada jön össze? Hogyan viszonyul az öt nap a tizenegyhez? A Rióból szállított kópia a laborból szállítandóhoz? És a belterjesség a nemzetköziséghez? Ennek fényében: jól megfontolt döntésnek tekinted az Uránia bevonását a fesztivál-helyszínek sorába? Negyediknek? A filmszakma különböző koncepciókat gyárt, a Főváros szüntelenül tervez, de soha, senki nem mondja ki, Budapest - infrastrukturálisan - nem alkalmas egy ilyen rendezvény lebonyolítására. A Szemle többek között ezért vajúdik. Egy fesztivált nem lehet termekre parcellázni. És nem vetíthetek le egy filmet nyolcszor, nyolcvanas helyen, ha csak kétszer vetíthetek, bizonyos idő alatt. Nem mindegy az sem, mekkora vásznon megy a film. Úgyhogy az Uránia volt a legátgondoltabb, legtudatosabb döntésem. A stáb belső munkatársaival 2:1 arányban meg is szavaztuk. Egyfelől: jó minőségben kell kiszolgálni a szakmát és a sajtót, másfelől, nem tehetem már meg, hogy mesterségesen felpiszkálom az érdeklődést, de kinn áll a nép és dühös. Ha önköltségében ilyen drágán jön ide egy kópia, akkor az nem mehet le egy 67-es teremben. Úgy, hogy kinn reked húsz vagy száz ember. A Toldi 220-as, a Kossuth 267-es, az Örökmozgó 100-as befogadó képessége mellett mindig hiányzott egy legalább akkora terem, mint az Uránia. S ennek a mozinak köszönhetjük, hogy most először kicsit fesztiválos hangulata volt a Titanicnak. Mert néhanap arra gondoltam, sátrat építek a Kossuth vagy a Toldi mellé. Találkozási pontnak. Korábban nem volt olyan élményem, hogy háromszáz újságíró kijön egy sajtóvetítésről, és már ott áll három-négyszáz ember a filmre várva. Mert a tömeg is fesztiválhangulatot jelent. Noha az idén azért volt kevés vendég, mert csak ezen tudtunk spórolni - egy tengerentúli telepített repülőjegy négy-ötszázezer forint -, az Urániában hét gálát bonyolítottunk le. Részben ezért most nem volt belterjes a közönségünk. Kiléptünk belőle. Jó, hogy ezt szóba hoztad, hiszen gyakran mondták, bizonyos szempontból felelőtlenül, a Titanic szubkulturális esemény. Ha az újságíró a negyedik, ötödik, hatodik fesztivál után azt írja: "alti" a Titanic, akkor a felelősség már megoszlik. Soha nem állítottam, hogy ez a fesztivál alternatív lenne. Szellemiségében független. Az alternativitás - a valami ellen valóság - mint fogalom kipusztult, kiüresedett, ügyetlenül és jogtalanul használják. Nem létező kategória hat éve. Egy filmfesztivál önálló terminológia. A felszín "alternatív". Ha valaki nem látja át az egészet, csak egy vagy két "ölős, dugós" filmet, akkor azt mondja, itt "ölősök, dugósok" szoktak lenni. Igen. Is. Ha egy, a film nyelvén értő ember visszamenőleg végigböngészi a fesztiválfilmek címeit, jól elemezheti, mennyire nem volt belterjes, vagy "altikulti" a Titanic. A tavalyi felmérésből kiderült, hogy közönségünk a Sziget látogatóinál is tanultabb, érdeklődőbb, képzettebb. Jóval több filmet néznek meg egy évben, mint az átlagember, és monomániásan beköltöznek a fővárosba. De mi ezt a "szubkulturális" matricát egyre ingerültebben vakargatjuk le magunkról, mert ha az ember ekkora munkát vállal, akkor szeretné, ha az minél több embert érdekelne. Békítő gesztusnak szántuk a műfajok között, hogy a fesztivál a Chihiróval nyitott, és politikai gesztus volt az Ararát. Kezdésként üdülünk, a végén jön a politika - máshol fordítva volna. Számoltok-e azzal, hogy a fesztivál közönsége tíz év alatt megváltozhatott, kicserélődhetett, következésképp új nézőket kell megnyernetek? Az idei fesztiválon egyértelművé vált, adott pillanatokban olyan közönség látogatott el a filmekre, amely közönségnek év közben semmi köze nincs a filmművészethez. Becsábította őket a fesztiválhangulat, az ismerősök-barátok-rokonok, a média. Kollégáim közül többen foglalkoznak populáris kultúrával. Amit magunk is szeretünk. A fesztivál végig használta a popkultúra eszközeit. A kommunikációnkkal - egy kereskedelmi rádió, egy ingyenes újság, azaz semleges és nem kommersz médiumok segítségével - még a belterjesség látszatát is elkerültük. A fesztivál intróját, a Titanic design-ját is populárisabbra terveztük. Bár a fesztivál spotfilmje egyetlen televíziós csatornán sem ment le, támogatók nem lévén. Tagadhatatlan, valószínűleg személyes felelősségem is lehet abban, hogy a hatodik, hetedik fesztivál idején nem használtuk elég bátran a populáris technikákat. Akkor még ellenálltam. Ma azt mondom, okosan - lehet. Mennyire jellemző még a Titanicra a "magánlelkesedés" és a piaci áron meg nem fizetett munka? Novembertől a Titanicot minden bizonnyal felveszik az Európai Filmfesztiválok Nemzetközi Szövetségébe. Ha volna felesleges háromezerötszáz dollárunk, tagjai lehetnénk az Európai Producerek Szövetségének. Ezek után nehéz elhinni: nincs főállású munkatársunk. Azért vesztettem el több embert az idők során, mert a fesztivál senkinek sem tudott megélhetési alternatívát kínálni. Ugyanakkor: az idei Titanic nem valósult volna meg, ha a szűkebb stáb munkatársai közül négyen-öten-hatan nem veszik át a kezdeti időszakra jellemző megszállottságot. Korábban mindig volt belső döci, hangulati törés, kiborulás, elfáradás, vagy egy ember nem volt teljes mértékben elkötelezett, és ez a többiekre is hatott. Most senki sem beszélt a személyes problémáiról, és a záró gálán még ők mondtak nekem köszönetet. Nem kell magyaráznom, ez milyen ódivatú, korszerűtlen gesztus, viszont milyen lényeges eleme annak, hogy a függetlenség eszményét meg lehessen őrizni. Ennek fényében, a lehetséges alternatívák: a szép pillanattól elérzékenyülve becsomagolok, és azt mondom, vége. Vagy - amennyiben értelme van, és erről visszaigazolást kapok - a hibákat kijavítom, és kifogástalan körülmények között, kifogástalan minőségben folytatjuk. Mert a közönséget eddig sem csaptuk be. És egy nyugodt pillanatban végig kell gondolnom a következő tíz év lehetséges céljait. Mert eddig csak történtek a dolgok évről évre. Decemberig például le kell vezényelnem a szponzori támogatásokat. Ha elég pénz áll rendelkezésre, akkor fogjuk megrendezni ezt a fesztivált. Soha többé nem alkudozom a munkatársaimmal a fizetésükről, és nem fogok költségvetést módosítani. Lényegében a kezdetek óta állandó csapattal dolgozol. Sarkítani fogok: nem érzem ideálisnak, hogy négy "hajósinas" (Déri Zsolt, Varró Attila, Speier Dávid, Nevelős Zoltán) és egy főmunkatárs (Varga Balázs) ízlésvilága nyomja rá a bélyegét a Titanicra. A kezdetekkor teljes egészében én válogattam a fesztiválprogramot. A harmadik-negyedik Titanic idején Déri Zsolttal beszélgettem a francia filmekről, és megrendítő pillanat volt olyan élő emberrel találkozni a városban, aki ugyanazokat a munkákat tartotta jónak, mint én. Az ő révén jöttek be a többiek, a barátai. Pontosítsunk: a fesztivál lehet, hogy nem jó, de a filmek meghatározásakor, különösen az igazán fontos esetekben, én döntök. Ez részben azért van így, mert - a munkatársaimmal ellentétben - három, négy fesztiválra is eljutok. Programtanácsadóim Karlovy Varyba, Pozsonyba, a Viennáléra, és - kissé rapszodikusan - Londonba, Rotterdamba járnak. Mindegyikük más filmeket válogatna be, ha egy nagy fesztiválra többen mennénk el, és eloszthatnánk egymás között a filmeket. Hiszen vagy tudatos szelektálással, vagy - esetemben - véletlenszerűen lehet rábukkanni kedvencekre. Az Edinburghi Fesztivál igazgatója főállású fesztiváligazgató, a fesztivál költségén utazik nyolc-tíz rendezvényre, és még két-három programválogatója van. Az Edinburghi Fesztiválra ezer VHS-kazetta zuhan be, hiszen boldog-boldogtalan küldözgeti a munkáit. A Titanic még nem olyan gazdag, hogy a beérkező videokazettákra kulturáltan válaszoljon. Másrészt: a Bábokat Schubert Gusztáv ajánlotta, két nap alatt szereztük meg a filmet, Velence után négy héttel volt Pesten. Tarr Béla mondta a Vágyakozást, Báron György pedig a Sorsot és a Vallomást. Ez már nem egyféle nézőpont. A Fesztivál egyik legkevésbé elfogadott filmjét, a Fantomokat én hoztam, jóhiszeműségből. Civeyrac két filmje közül a jobbikat láttam Berlinben (Ha a férfi gyengéden szeret...), és arra gondoltam, ne tegyük meg, hogy nem vetítjük le a másikat, amit ugyanabban az évben rendezett. Ezek hibák. És elfelejtettek nekem beszólni: ilyet nem csinálunk. Grandrieux Új életéről augusztusban olvastam a Népszabadságban. Vadásztam a filmre, és benne van Nagy Zsolt. A magyar kritika 2,0-t adott a Fantomokra, meg az Új életre, de ha ezek a fesztivál leggyengébb pontjai, akkor nincs olyan nagy baj. De "oktató-nevelő" munkánk mellett ott van a Szélcsend-szekció, a moziba nem járó, harminc-negyven év közötti közönségnek. Ott garanciát vállalunk arra, hogy a blokkban látható négy film nem okoz csalódást. A tematikus blokkok nem jelentenek túlzott kötöttséget? Változtatgatunk rajta, vannak ihletett és kevésbé ihletett pillanataink. Előfordult már, hogy a tematikus blokk megszülésekor arra eszméltünk, még hiányzik három film. Az kreatívabb munka. Most a filmekhez kerestünk blokkokat. A fesztiválon négy éve vetítünk tematikusan tizenévesekkel foglalkozó filmeket (Az ifjúság kegyetlen meséi most Az ifjúság érdes modorára lett átkeresztelve - H.K.), ez fő profil is lehetne. Kimondom: semmi más nem érdekes. Ez a családi, társadalmi, filmes, morális felelősség origója. A magyar film alig beszél róla, a magyar társadalom pedig nem vesz arról tudomást, hogy a középiskolák húsz százalékában drogot fogyasztanak. Személy szerint pedig nagyon foglalkoztat az ökológia, de ezzel végképp nem merek kiállni a nyilvánosság elé. Meg lehet-e ragadni, hogy a tíz év során - trendekben - milyen változások történtek a világ filmművészetében? És a Titanicon ezeket a jelenségeket mennyiben lehet tetten érni? Azt hiszem, nem ez a pontos kép a világ filmművészetéről. Akkor látsz reálisan, ha ismered a budapesti művészmozikban és kommersz mozikban vetített filmeket. Nagyon jól vásárol a Budapest Film, remek filmek jelennek meg Magyarországon, a kommerszeket pedig kötelezően bemutatják a hollywoodi stúdiószerződések miatt. Ha tíz évben kell gondolkodnom: érzékelhető változás, hogy néha egyáltalán nem értelmezhető, mi számít kommersznek és művészi gesztusnak. Különösen bonyolult az ügy az igazán jó kommersz, például Christopher Nolan filmjeinek esetében (Following, Memento, Álmatlanság - H.K.). A múltkor láttam Az óceánjáró zongorista legendája DVD-jén az extrákat. Nyolcvan százalékban digitális trükkökből áll egy olasz rendező munkája. Az első Titanicon Tarantino Kutyaszorítóban-ja fesztiválfilmként szerepelt. Merne ma valaki Tarantino-filmet fesztiválfilmek közé berakni? Azóta az egész világ Tarantinózott. Nem tudhattam, hogy Tarantino, ahogyan később a Trainspotting vagy Guy Ritchie, a következő nyolc évben hivatkozási pont lesz. Másrészt: túl egyformák a tréfák, a viccek, a naturalizmus. A világ filmművészete vagy naturalista, vagy könnyed, kellemes, émelyítően negédes. Éppen ezért lazán beküldhetsz fesztiválfilmnek egy szentimentális, érzelmes melodrámát. A tudatos keleti hisztéria elmúlóban, az aura elveszőben. Túllobbyzták a kínaiakat, Nyugat-Európát elárasztották velük, most meg magukra hagyták őket. Nagy változások vannak a ritmikában: szép komótosan lelassultak a filmnyelvi fogalmazások. Greenaway, Figgis még kínlódnak az új technikákkal, a többiek feladták. A Dogma egy nagy blöff. A tudatos blöffök pedig becserkészik a film világát. Bizonyos percekben az érdekel, min múlik az, hogy valaki sikeres lesz-e vagy sem. De ma már nem látom biztosan a tehetséget. Összességében elképesztő válság van, amit immár három éve palástolunk. A válság oka elsősorban Hollywood. Buknak sorban a "tuti" dolgok, teljes a tanácstalanság a kommersz terén, blőd ostobaságok aratnak sikereket ízléstelenül. És ha Hollywood bajban van, akkor az egész világ megreccsen gazdaságilag. Mert a hollywoodi biznisz tartja el a sok lokális nemzeti pazarlást, amelynek révén egyes országok eljátsszák a mecénást. Úgyhogy óvatosan kell bánni a Hollywood-ellenességgel, mert üzleti értelemben érzékenyebb, mint a tőzsde. Ha Hollywoodnak vége, akkor megszűnik a nemzeti, sőt, az európai filmgyártás is. Mentőmellény a Titanicon? Az Olasz nyelv kezdőkneket nagyon jó filmnek tartom, azért is, mert a Dogma csak PR-fogás. Másrészt, mert egy magyar rendező azt mondhatja, ilyet én is lőhetnék Tatabányán. Az Olasz nyelv...-ben négy embert veszítünk el rövid idő alatt, és négy hulla után feláll a film. Ilyen stílushoz bátorság kell. Én a realizmust úgy szeretem, ha nem kendőzik el a valóságot és az igazságot, de közben van jövőkép. A teljes nihilizmusban azért nem hiszek, mert ha mindannyian aláírnánk, akkor kérdésessé válna: holnaptól legyen-e felkelés az ágyból, szerelem, gyerek, kultúra, olvasás, filmfesztivál. Tény az, hogy meghalnak a szeretteink, de tény az is, hogy győzedelmeskedik a szerelem. Szeretem a naturalizmust, de nem az ad esztétikai örömöt. Hogy' állsz Buster Keaton monográfiáddal? Rosszul. Közben ráadásul egy állami tulajdonú cég vezérigazgatója lettem. Ki szenvedi ezt meg leginkább? A család és Buster Keaton. Buster Keaton még nem szólt. Ha elég bátor volnék, azt mondanám, tartozom magamnak ezzel. Talán van annyi pénzem is, hogy megrendeljem az összes filmjét Amerikából DVD-n. Már kinéztem magamnak. Van rajta 3 film, amit még nem láttam. Az összes lehetséges monográfia, az elmúlt tíz évben megjelent 16-17, ott van a polcomon. Létfontosságú, hogy most rendes állásom van, mert így egy idő után hobbitevékenységre is lehet gondolni. De nincs mivel védekeznem. Azért próbálkozom: nem voltam elég okos, meg ügyes. Nem így kellett volna élni.
|  140 Kbyte
|  76 Kbyte
|  46 Kbyte |
