Robert Gliński 21 KByte	Robert Gliński lengyel filmrendező a középnemzedék egyik neves alkotója, aki Czesć, Tereska (Szia, Tereska) című legújabb filmjével számos díjat nyert. (Gdynia, Karlovy Vary, Kazimierz Dolny, Chicago, Denver, Varsó). A film körül az Oscar-jelölés kapcsán kibontakozó vita az egész lengyel filmszakmát megmozgatta. Végül azonban a másik jelölt, a Quo vadis győzedelmeskedett, ami a későbbiekben nem került be a legjobb 5 film közé. A 2002. május 9-12. között a Szindbád moziban megrendezett A lengyel film kettős arca címet viselő szemlén a nézőknek több más alkotás mellett módjukban állt mind a két művet megnézni. Robert Gliński a szemle alkalmából töltött néhány napot Budapesten. A ritkán forgató rendezők közé tartozik. Filmjei kapcsán többször megfordult már Budapesten. Ezeket a látogatásokat azonban jelentős időközök választották el egymástól, úgyhogy arra kérném, az ön munkásságával csak most ismerkedőkre is gondolva, mondja el, milyen út vezetett Tereskáig! A lodzi filmfőiskolán végeztem, ami véleményem szerint kiemelkedő iskola. Az első filmemet a 80-as évek elején forgattam, az Irzykowski Stúdió keretében. Az Irzykowski Stúdió megalapításában magam is részt vettem. A csoportot mi annak idején a magyar Balázs Béla Stúdió mintájára szerveztük meg. A Balázs Béla Stúdió nagyon érdekes formációnak tűnt, és mindenképpen szerettünk volna valami hasonlót csinálni. Ez 1980-81 táján meg is történt. Akkoriban a szabadság szele söpört végig az országunkon, megalakult a Szolidarítás, és mi is megalapítottuk ezt a formációt. Én aztán ennek a stúdiónak a keretében készítettem el az első filmemet, ez volt a Niedzielne igraszki (Vasárnapi játékok), ami az 50-es éveket, a sztálinizmust mutatta be gyermeki szemszögből nézve. A film természetesen dobozban maradt, a cenzúra 4-5 éven keresztül megakadályozta a vetítését. 1987-ben aztán engedélyezték a vetítését és azt követően számos díjat nyert, mind Lengyelországban, mind külföldön, többek között Mannheimben, úgyhogy azt mondhatom, a filmet nagyon jól fogadták. Ezt követték aztán az újabb filmjeim, valóban jelentős időközökkel. Ilyenkor közben színházban is dolgozom, részben a nálunk nagy népszerűségnek örvendő Teatr Telewizji-ben (Ez a lengyel közszolgálati tévé sajátos, tulajdonképpen tévéjátéknak nevezhető adástípusa - K.J.), részben pedig különböző kőszínházakban rendezek. Rendeztem magyar darabot is, Schwajda György Himnuszát. A későbbi filmjeim közül viszonylag nagy nemzetközi visszhangot váltott ki a Wszystko co najwazniejsze (Minden, ami a legfontosabb - 1992). A film valós eseményekből indul ki, a II. világháború elején játszódik. Nagyon sokáig egyáltalán nem lehetett arról beszélni, hogy a Szovjetunió 1939-ben Lengyelország területének 52%-át foglalta el, tehát az expanzió arányaiban meghaladta a németekét. Ekkor kezdődtek a kitelepítések is, Szibériába, Kazahsztánba. A film Aleksander Wat lengyel-zsidó költő és családja életének egy szakaszát mutatja be, a középpontban az anyával és a gyermekkel. A kisfiú, aki annak idején 10 éves volt, ma is él, Párizsban lakik. Aztán, amikor sikerült valami pénzt összeszedni, jöttek az újabb és újabb filmek. Így jutottam el a Czesć, Tereskáig, ami mind Lengyelországban, mind külföldön számos díjat kapott, legutóbb Wiesbadenben, a Közép-Kelet-Európai Filmek Fesztiváljának nagydíját. Honnan lett pénz a Tereskára? Ma minden filmes számára ez a leghúzósabb kérdés. Elsősorban a televíziótól. Nagyon sokáig tartott, amíg erre a filmre sikerült összeszednem a pénzt, több mint három évig. Mai téma, kamara-jellegű nehéz ügy, ráadásul nem is komédia. Kicsit Ken Loach filmjeire hasonlít. Nem könnyű pénzt szerezni egy ilyen filmre, mert mindenki azt vágja az ember szemébe, hogy "ki megy be erre a témára?", meg hogy egy ilyen film nem hoz hasznot. Végül aztán több éves harcot követően a televízió megfinanszírozta a filmet, ami ettől függetlenül mozifilm lett. Körülbelül 6 hónapja vetítik már szerte Lengyelországban, televíziós vetítésére majd körülbelül fél év múlva kerül sor. A lakótelepi gettósodás jelensége sajnos Magyarországon sem ismeretlen, úgyhogy az ön filmje mind a Szindbád moziban, mind a Duna tévében várhatóan jelentős visszhangra talál majd. Hol forgatták a filmet? Hogy reagáltak a környék lakói a forgatásra? A filmet Varsóban forgattam, egy olyan lakótelepen, ahol több mint tízezer ember lakik. Annyit mindenképpen hozzátennék, hogy a lakótelepi létforma problémái minden bizonnyal súlyosabb arányú gondot jelentenek Lengyelországban, mint Magyarországon, hiszen nálunk a II. világháború során a városok többsége megsemmisült. Főképp a 60-as és 70-es években épült rengeteg ilyen lakótelep, betonbunker. A varsói Brudno lakótelepen 180.000 ember lakik az egymás mellett álló, monoton betonkockákban. És ebben a skanzenben, ebben a gettóban telnek a mindennapok. Sajátos ifjúsági szubkultúra alakul ki, a srácok nem akarnak se tanulni, se dolgozni. Csak ülnek a házak előtt álló padokon, sört vedelnek, ha nincs pénzük sörre, körülnéznek, kit lehetne leütni, hogy aztán elszedhessék a pénzét. És természetesen jelen van a kábítószer is. A probléma tehát súlyos. A fiatalok úgy érzik, hogy rájuk senkinek nincs szüksége, nem látnak maguk előtt perspektívát. Ezért választottam ezt a helyszínt, mert úgy éreztem, valami nagyon aktuális, hozzánk közel álló problémát rejt. Honnan származik a film története? Újsághírrel vagy fikcióval van dolgunk? A film története fikció, mégpedig egy meglehetősen egyszerű eseménylánc. Egy kamaszlány áll a középpontjában, ő Tereska. Tereska varrónőnek tanul, az az álma, hogy divattervező legyen. Valaki ellopja a pénztárcáját, és ő nem igazán tudja, mihez kezdjen ebben a helyzetben. Magányosnak, feleslegesnek érzi magát, nem igazán ért szót sem a szüleivel, sem a kortársaival. Ez utóbbi téren aztán történik némi változás. Jön az első cigi, az első pia, elcsattan az első csók. Mindez valahogy olyan ragadósan mocskos, Teresa maga sem tudja, hogy mit miért csinál, csak úgy történnek vele a dolgok. Ráadásul mindenki becsapja: a barátja megerőszakolja, a szülei kirakják otthonról, a barátnője meglopja. Tereska végül aztán ezt az egész depressziót, az ebből fakadó erőszakot egy ismerősén, a nyomorék portáson vezeti le. A magányról, az elutasításról, az érzelmek hiányáról szól a film, mégpedig ennek a tényleg egyszerű kis történetnek a keretei között. Viszont remélem, hogy nagyon hitelesen teszi ezt. A film ezt a hitelességet elsősorban a címszerep alakítójának, Ola Gertnernek köszönheti. Úgy tudom, hogy Olának semmiféle filmes tapasztalata nem volt. Igen, ez így van. Nehéz lett volna 15 éves színésznőt találnom, hiszen a főiskolások már eleve idősebbek. Ha pedig valaki már fiatalabban játszott filmben vagy amatőr színházban, akkor általában olyan manírokra tett szert, amivel én nem igazán tudtam volna mit kezdeni. Én viszont olyan valakit akartam, aki hiteles lesz ebben a szerepben, hiszen kezdettől fogva úgy képzeltem, hogy ennek a filmnek az ereje az igazságában lesz, annak ellenére, hogy maga a sztori - ahogy azt már elmondtam - fikció. Jó pár éve izgat egy dolog: miért növekszik folytonosan a fiatalkorúak által elkövetett gyilkosságok száma. Lengyelországban abszolút jelen van ez a probléma: egyre több 13-18 éves követ el gyilkosságot. És nem tudni, hogy miért. Előfordul, hogy minden különösebb ok nélkül ölnek. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy egy gyilkosság mögött ott a bosszúvágy, a haszonszerzés vágya, vagy a féltékenység - szóval valamiféle ok. Viszont egyre többször az derül ki, hogy a fiatalok ok nélkül, öncélúan ölnek. De aztán, ha az ember közelebbről megvizsgálja ezeket az eseteket, kiderül, hogy itt is megvannak az okok, csak elrejtve az illető pszichéjében: valamifajta frusztráció, magányérzet, elutasítottság. A gyilkosság a reakció erre az egészre. Erről szól az én filmem is. Egy csendes, visszafogott kislányról, akiről az ember azt gondolná, hogy a légynek sem tud ártani, és aki egyszercsak annyira magányosnak érzi magát, annyira úgy érzi, hogy minden kapcsolata megszakadt, hogy ez az egész egy gyilkosság felé taszítja. A film tudatosan kerüli ki a kábítószer problematikáját? Vagy ez Lengyelországban nem olyan súlyos gond, mint Magyarországon, ahol a különböző anyagok már az általános iskolákban fölbukkannak? A kábítószerek Lengyelországban is súlyos gondot jelentenek, magam is forgattam egy ilyen témájú dokumentumfilmet, de a Tereskában szándékosan nem szerepel ez a vonulat. Mégpedig azért nem, mert úgy érzem, ha ezt is beleszőttem volna a cselekménybe, azzal sok mindent leegyszerűsítettem volna. Mindenki azt mondta volna, hogy "Á, persze, hát azért ölt, mert narkós". Én viszont ennél bonyolultabb képet akartam felmutatni. Nem akartam ennyire leegyszerűsíteni a dolgokat, nem akartam azt a sztereotípiát erősíteni, miszerint "ha valaki narkós, azzal már úgysem lehet mit kezdeni". Persze ezt is meg lehet mutatni, hiszen a gond, mint mondtam, létezik, csak akkor alaposan körbe kellene járni a témát: honnan jön az anyag, milyen a minősége, hogy zajlik a terjesztése. Tudjuk azt is, hogy akinek nem telik minőségi anyagra, az szipuzik, vagy házilag állít elő valamit. De ez már egyik másik film lenne. Mit csinál most Ola, a főszereplő? Olvastam, hogy nem igazán sikerült magára találnia. Olára egy javítóintézetben bukkantam rá, ahová lopás miatt került. Ezután jött a forgatás, a forgatás után visszakerült az intézetbe. Jött a nyár, hazaengedték, és aztán a nyarat követően nem tért vissza az intézetbe, szóval szökésben volt. Aztán elkapták betörés közben, visszakerült az intézetbe. Eltöltött ott pár hónapot, aztán meglépett. Aztán megint elkapták, amikor éppen egy boltot akart kirabolni. Most éppen megint az intézetben van. Ön kapcsolatban áll vele? Igen, amikor épp az intézetben van, időről időre meglátogatom, viszek neki egy kis csokit és átnézem a füzeteit. Mindenképpen szeretném meggyőzni, hogy a tanulásnak van értelme, de eddig még nem sikerült. Mindennemű meggyőzési kísérletet helyből elutasít. Mindennemű pedagógiai, terápiás ráhatás lepereg róla. Nagyon szeretném, ha legalább a középiskolát befejezné, de már most el van maradva két évvel a saját korosztályától. Nem tudom, mi lesz vele. Vagy megjön az esze, vagy egy kuplerájban végzi, és az út végén ott a börtön. A beszélgetésünk kezdetén említette, hogy színházban is dolgozik. Mennyire gyakori alkotói modell Lengyelországban az, hogy egy filmrendező színházban is megfordul? Valaha ez sokkal gyakoribb volt. Andrzej Wajda rengeteget dolgozott színházban is, Krzysztof Zanussi úgyszintén. Krzysztof Kieslowskinak szintén voltak színházi munkái is, sokat dolgozott Krakkóban és rendezett egy nagyon érdekes Kartoték (Tadeusz Rózewicz nálunk is jól ismert darabja) előadást a Teatr Telewizji-ben. A fiatalabb filmrendező-nemzedék azonban távolodni látszik ettől a modelltől, ők inkább a pénzkeresést helyezik előtérbe. A film az, amiért harcolni kell, ez a legfontosabb. De amikor egy ilyen fiatal rendező éppen nem forgat, ami meglehetősen gyakori élethelyzet, akkor reklámfilmet csinál, vagy a tévében valami silányságot. Pénzért. Tehát azt kell mondanom, hogy a modell megváltozott. Az én nemzedékem, vagy az idősebb kollégák nem adták el magukat. Az Ön lelkén sem szárad semmi ilyesmi? Nem foglalkozom reklámfilmekkel. Egyszer forgattam három epizódot egy szappanoperában, de abbahagytam a dolgot, mert úgy éreztem, az ostobaság mérgező hatású tud lenni. Az volt a benyomásom, hogy egy kalapáccsal verem a saját fejem, és tartottam tőle, hogy a dolognak vissza nem fordítható következményei lehetnek. Mire készül mostanság? Van-e új filmterv a tarsolyában? Igen, szeretnék forgatni. De jelenleg éppen a varsói Teatr Dramatyczny-ben rendezek, egy Martin McDonagh nevű ír szerzőnek a darabját. A kriplit? Nem. Láttam, hogy azt épp játsszák az egyik színházban itt Budapesten, de én most nem ezt rendezem, hanem Az Új-Guineai szépségkirálynő című művét. Ami a filmezést illeti, több tervem is van. Évek óta szeretnék leforgatni egy történelmi filmet, ami azonban az emberekről szólna, az ő szemükön keresztül mutatná be a történelmet. A film témáját a katyńi események alkotnák. A szovjetek a II. világháború elején többezer lengyel tisztet koncentrációs táborba zártak, majd agyonlőtték őket. Természetesen ezt követően próbálták eltitkolni a dolgot, aztán a németek nyakába varrták. Mindenesetre a Katyńban történtek minden lengyel számára nagyon fontosak. Ön egy interjúban említette, hogy Andrzej Wajda is foglalkozik ezzel a témával, és hogy ön szívesen lemondana róla Wajda javára. Úgy alakult a dolog, hogy a mai napig sem ő, sem én nem készítettük el ezt a filmet. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy ez olyan téma, amit feltétlenül meg kell csinálni. A forgatókönyv kész, de nincs pénz a forgatásra. A másik téma, ami jelenleg érdekel, bizonyos értelemben a Tereska folytatása lenne. Futball-szurkoló srácokról szólna, akik rajonganak a csapatukért, mindenhova követik a játékosokat, és bármit megtennének a kedvükért. Még ölnének is. Tehát ez egy ugyanolyan félelmetes közeg, mint itt, Magyarországon. Lehet, hogy még veszélyesebb. Egy-egy ilyen meccs után az ember fél felszállni a metróra. Én ki is megyek néha egy-egy ilyen meccsre. Valóban félelmetes erő rejlik egy-egy ilyen csoportban, és azt hiszem, ezt mindenképpen érdemes megmutatni egy filmben. Ami pedig a lengyel kultúra helyzetét illeti, hát az meglehetősen nehéz. Leszek Miller baloldali kormánya kijelentette, hogy nagy fontosságot tulajdonít a kultúrának, ez a mai napig így is zajlik - verbális szinten. A gyakorlatban ugyanakkor szétverték a lengyel filmgyártást. Nem léteznek filmforgatásra fordítható állami pénzösszegek, egyetlen filmet sem forgatnak állami pénzből, a Kulturális Minisztérium egyetlen vasat sem fordít filmes célra. Léteznek ugyanakkor bizonyos törvénytervezetek, ezek előbb-utóbb a szejm elé kerülnek, és ha elfogadják őket, kb. 2-3 év múlva újra lesz pénz filmekre. Hogyan látja ennek fényében az új filmes nemzedék helyzetét, akiket a sajtóban egyre gyakrabban emlegetnek a 2000-es nemzedék néven? Nagyon ígéretes fiatal társaság. A lodzi főiskola évről évre kibocsát néhány tehetséges embert. Amennyiben módjuk lesz dolgozni, biztos vagyok benne, hogy még sokat hallunk róluk mind itthon, mind külföldön. Nem áll fenn annak a veszélye, hogy amennyiben Lengyelországban nem tudnak majd dolgozni, külföldön próbálkoznak? Nézzük a kérdést perspektivikusan! Lengyelország két év múlva az EU tagja lesz. És akkor már nem úgy fog hangzani a kérdés, hogy elutazik-e valaki valahova máshova, hogy forgasson, hanem úgy, hogy Európán belül hol talál munkát magának. Egyre több lesz a közös vállalkozás. Ilyenek már ma is vannak, csak roppant nyögvenyelősen jönnek össze. A jövő a koprodukcióké. Most áprilisban zajlott Varsóban az Európai Film Kongresszusa, ahol erről is szó esett. jelen volt az Európa Parlament egyik elnökhelyettese, egy hölgy, aki felvetette, hogy mi, lengyelek, a lengyel kormány miért csak a mezőgazdaság ügyében vagyunk olyan harciasak a különböző európai fórumokon, a filmért, a filmművészetért miért nem harcolunk. Én bízom benne, hogy az Eu-hoz való csatlakozást követően kedvezőbb lesz a filmművészet helyzete. Ön született optimista.
Robert Gliński: Szia, Tereska, 2001 68 KByte
Robert Gliński: Szia, Tereska, 2001 40 KByte