Filmkultúra: Filmek: Útlevél és poggyász nélkül

Jacques Perrin: Vándormadarak

27 KByte
Milyen lehet repülni? Milyen felülről látni a tájakat, a pusztákat, erdőket, folyókat, tavakat, a tengerpartokat és az óceánok szemhatárig nyújtózkodó kékjét? Milyen érzés lehet a szél erejét megtapasztalva föléemelkedni a földfelszíni világnak? Olyan kérdések ezek, amelyek nagyon régóta foglalkoztatják az embert, és amelyek miatt különös tisztelettel és csodálattal tekintünk a levegőt meghódító tollas jószágokra, a madarakra.

A madarak világa tele van megfeszített tempójú testmozgással, könnyedséggel, figyelemmel, éberséggel, állandóan izzó belső késztetéssel arra, hogy ezek a finom, törékeny felépítésű lények pillanat alatt szárnyra kapjanak, ha veszélyt éreznek. Olyan közegben mozognak, amelyet az emberi faj alig egy évszázada kezdett meghódítani vasszívű gépmadaraival - előtte csak tehetetlenül sodortatta magát ormótlan léggömbökhöz kapaszkodva -, és amely közeghez a madarak oly mesterien alkalmazkodtak, olyan ötletesen használják ki minden fuvallatát, hogy legsikeresebb lakóivá váltak.

Ilyen körülmények között igazán kemény feladat nem is csak a madarakról, hanem azok közül is a legnagyobb útra évről-évre kényszerűségből vállalkozó vándorló fajokról filmet készíteni. Azokról a madárfajokról, amelyek az evolúció során alkalmazkodtak a környezetük körforgásához és meghatározott okok miatt minden évben több ezer kilométeres repülésre vállalkoznak - az életért.

Ezek a gondolatok merülnek fel az emberben, ha a most moziba kerülő Vándormadarak című filmet nézi. A francia alkotók igazán gigantikus feladatra vállalkoztak, amikor a vándorló madarak életével foglalkozó, gyönyörű, emocionális alkotás megvalósításába belevágtak. Nem természetfilmet készítettek a szónak abban az értelmében, hogy nem szándékoztak folyamatos narrációval sok-sok információt közölni a képek mellett. Alig hangzik el pár mondat a film elején, közepén és végén, sokszor csak egy-egy rövidke felirat tájékoztat az éppen látható vándormadár útirányáról, a megteendő út hosszáról. Nem kell ugyanis állandóan szavakkal kommentálni a látnivalót, állandóan újat, furcsát, elismerést kiváltó adatot közölni, mint egy szenzációhajhász természetfilmben. Néha elég a képek ereje, a hihetetlen testközelség, az eddig elképzelhetetlen és megvalósíthatatlan módszer nyújtotta vizuális élmény, ahogyan a repülő madarak csapatait megörökítették. Egy ilyen filmhez eddig egyszerűen nem volt meg a megfelelő technika, tapasztalat, összefogás és a figyelem a madarak iránt. Csak a vágy, hogy a repülést testközelből láthassuk.

Minden elismerésem a készítőké, ahogyan a repülő madarak csapatait lefilmezték. Elképesztő hallani a szárnysuhogást, együtt repülni a kötelékkel és közben a minden hangját elveszítő földfelszínre visszanézni. Repülés közben nincs más, csak a távoli cél elérésének szándéka, az útirány, a társak hangja és közelsége, a fáradtság, a levegő mindig változó tengere és az a kiváltság, hogy több száz vagy több ezer méter magasból nézhetnek vissza a madarak ránk, emberekre, akik idelent maradtunk.

Hiszen mi ide vagyunk kötözve nehéz testünk, gyenge izmaink és a gravitáció miatt, és már nagyon régóta irigykedve figyeljük azokat a lényeket, akik oly könnyeden emelkednek a magasba. A földfelszínről felnézve csak néhány száz méter magasságig tudjuk kivenni az égbolton suhanó madarak sziluettjét, sokszor csak a hangjukat halljuk, de látni nem látjuk őket. Az ő kiváltságuk az, hogy repülési magasságuk növekedésével növekedjen az általuk belátható földfelszín területe, hogy ebből a magasságból lefelé nézve bátran átvágjanak olyan széles tengeröblözetet, amelyen mi hosszú órákig, akár napokig haladhatnánk hajóval anélkül, hogy hullámokon kívül más egyebet látnánk. A madarak kiváltsága az, hogy útlevél nélkül, poggyász nélkül, jegyek nélkül utazzanak messzire, csak saját erejükre, fajuk tapasztalatára, személyes tudásukra és érzékeikre támaszkodva. Az ő kiváltságuk az, hogy szabadon válasszanak leszállóhelyet, pihenőhelyet, táplálkozóterületet, szabadon dönthessenek indulásról és érkezésről. Függetlenek, szabadok, kitartóak az égi vándorok, és ezért irigyeljük őket.

Ez az ő nagy szabadságuk azonban folyamatosan veszélybe került az eltelt évtizedek alatt. Az emberi faj terjeszkedése olyan nagy mértékű, hogy már a vonuló madarak életét is befolyásolja. Azt az életet, amit eddig csak irigyeltünk, már elkezdtük vigyázatlanul rombolni, korlátozni és feltételek közé szorítani. Eddig a madarak által nem látott akadályokat építettünk a sok ezer év alatt kialakult útvonalaikon keresztül. Beépítettük, zsugorítjuk, kiaknázzuk pihenő és táplálkozó helyeiket. Pihenőhelyeiken, ahol akár több száz vagy több mint ezer kilométeres szárnyalás után rövid, de mély álomra hajtanák fejüket, zavarjuk, lőjük, elkergetjük őket. Ezekből a jelenségekből csak szelíd és csekély bemutatót kapunk, a képek erejére támaszkodva, kommentár nélkül. Erre világítanak rá azok a képsorok, amelyek a műmadarakkal csalogatott nyári ludak lelövéséről mesélnek, vagy arról, ahogyan az ipartelep hűtővizeit keresgélő vörösnyakú ludak a valamikori sztyeppék megnyomorított, mocskos, iszamos, olajos talaján elveszítik egyik társukat és riadtan menekülnek. Amikor kora hajnalban autóval zavarjuk fel a pihenő madarakat, amikor feleslegesen megyünk a vándorlásban megálló és kapkodva szedegető libacsapatok közelébe: mind-mind az esélyüket csökkentjük arra, hogy célba érjenek, s hogy legyen lehetőségük visszafordulni a következő évben, az északi félteke felé.

A film ugyan európai alkotók bábáskodásával készült el, mégis sok más földrész fantasztikus madárfajait is bemutatja, illetve az európai vándormadarak más földrészeken átívelő vándorútján keresztül az ottani tájakat is. Elgondolkozhatunk azon, milyen tudásra, tapasztalatra, szerencsére és leleményességre van szüksége a vonuló madaraknak ahhoz, hogy ugyanúgy megfelelő táplálékot találjanak Észak-Európa tájain, mint Közép- vagy Dél-Afrikában. Legyen alkalmas pihenőhelyük úgy Szibériában, mint Délkelet-Ázsiában. Észak-Amerika tengerpartjai után Dél-Amerika fövenyein is találjanak ennivalót maguknak. Tulajdonképpen ezek a madarak az északi költőhelyeken és a déli telelőterületeken egyaránt vendégek. A vándorlás során ezer veszéllyel dacolnak, hogy megtartsák ígéretüket és visszatérjenek oda, ahol kikeltek a tojásból s először próbálgatták szárnyaikat. Igazából nekünk, embereknek kellene megígérni azt, hogy mindenütt vigyázni fogunk rájuk. Északon és Délen is. Együtt.

A szerző a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME)
Budapesti Csoportjának titkára

205 KByte

137 KByte

95 KByte

98 KByte

114 KByte

27 KByte	Milyen lehet repülni? Milyen felülről látni a tájakat, a pusztákat, erdőket, folyókat, tavakat, a tengerpartokat és az óceánok szemhatárig nyújtózkodó kékjét? Milyen érzés lehet a szél erejét megtapasztalva föléemelkedni a földfelszíni világnak? Olyan kérdések ezek, amelyek nagyon régóta foglalkoztatják az embert, és amelyek miatt különös tisztelettel és csodálattal tekintünk a levegőt meghódító tollas jószágokra, a madarakra. A madarak világa tele van megfeszített tempójú testmozgással, könnyedséggel, figyelemmel, éberséggel, állandóan izzó belső késztetéssel arra, hogy ezek a finom, törékeny felépítésű lények pillanat alatt szárnyra kapjanak, ha veszélyt éreznek. Olyan közegben mozognak, amelyet az emberi faj alig egy évszázada kezdett meghódítani vasszívű gépmadaraival - előtte csak tehetetlenül sodortatta magát ormótlan léggömbökhöz kapaszkodva -, és amely közeghez a madarak oly mesterien alkalmazkodtak, olyan ötletesen használják ki minden fuvallatát, hogy legsikeresebb lakóivá váltak. Ilyen körülmények között igazán kemény feladat nem is csak a madarakról, hanem azok közül is a legnagyobb útra évről-évre kényszerűségből vállalkozó vándorló fajokról filmet készíteni. Azokról a madárfajokról, amelyek az evolúció során alkalmazkodtak a környezetük körforgásához és meghatározott okok miatt minden évben több ezer kilométeres repülésre vállalkoznak - az életért. Ezek a gondolatok merülnek fel az emberben, ha a most moziba kerülő Vándormadarak című filmet nézi. A francia alkotók igazán gigantikus feladatra vállalkoztak, amikor a vándorló madarak életével foglalkozó, gyönyörű, emocionális alkotás megvalósításába belevágtak. Nem természetfilmet készítettek a szónak abban az értelmében, hogy nem szándékoztak folyamatos narrációval sok-sok információt közölni a képek mellett. Alig hangzik el pár mondat a film elején, közepén és végén, sokszor csak egy-egy rövidke felirat tájékoztat az éppen látható vándormadár útirányáról, a megteendő út hosszáról. Nem kell ugyanis állandóan szavakkal kommentálni a látnivalót, állandóan újat, furcsát, elismerést kiváltó adatot közölni, mint egy szenzációhajhász természetfilmben. Néha elég a képek ereje, a hihetetlen testközelség, az eddig elképzelhetetlen és megvalósíthatatlan módszer nyújtotta vizuális élmény, ahogyan a repülő madarak csapatait megörökítették. Egy ilyen filmhez eddig egyszerűen nem volt meg a megfelelő technika, tapasztalat, összefogás és a figyelem a madarak iránt. Csak a vágy, hogy a repülést testközelből láthassuk. Minden elismerésem a készítőké, ahogyan a repülő madarak csapatait lefilmezték. Elképesztő hallani a szárnysuhogást, együtt repülni a kötelékkel és közben a minden hangját elveszítő földfelszínre visszanézni. Repülés közben nincs más, csak a távoli cél elérésének szándéka, az útirány, a társak hangja és közelsége, a fáradtság, a levegő mindig változó tengere és az a kiváltság, hogy több száz vagy több ezer méter magasból nézhetnek vissza a madarak ránk, emberekre, akik idelent maradtunk. Hiszen mi ide vagyunk kötözve nehéz testünk, gyenge izmaink és a gravitáció miatt, és már nagyon régóta irigykedve figyeljük azokat a lényeket, akik oly könnyeden emelkednek a magasba. A földfelszínről felnézve csak néhány száz méter magasságig tudjuk kivenni az égbolton suhanó madarak sziluettjét, sokszor csak a hangjukat halljuk, de látni nem látjuk őket. Az ő kiváltságuk az, hogy repülési magasságuk növekedésével növekedjen az általuk belátható földfelszín területe, hogy ebből a magasságból lefelé nézve bátran átvágjanak olyan széles tengeröblözetet, amelyen mi hosszú órákig, akár napokig haladhatnánk hajóval anélkül, hogy hullámokon kívül más egyebet látnánk. A madarak kiváltsága az, hogy útlevél nélkül, poggyász nélkül, jegyek nélkül utazzanak messzire, csak saját erejükre, fajuk tapasztalatára, személyes tudásukra és érzékeikre támaszkodva. Az ő kiváltságuk az, hogy szabadon válasszanak leszállóhelyet, pihenőhelyet, táplálkozóterületet, szabadon dönthessenek indulásról és érkezésről. Függetlenek, szabadok, kitartóak az égi vándorok, és ezért irigyeljük őket. Ez az ő nagy szabadságuk azonban folyamatosan veszélybe került az eltelt évtizedek alatt. Az emberi faj terjeszkedése olyan nagy mértékű, hogy már a vonuló madarak életét is befolyásolja. Azt az életet, amit eddig csak irigyeltünk, már elkezdtük vigyázatlanul rombolni, korlátozni és feltételek közé szorítani. Eddig a madarak által nem látott akadályokat építettünk a sok ezer év alatt kialakult útvonalaikon keresztül. Beépítettük, zsugorítjuk, kiaknázzuk pihenő és táplálkozó helyeiket. Pihenőhelyeiken, ahol akár több száz vagy több mint ezer kilométeres szárnyalás után rövid, de mély álomra hajtanák fejüket, zavarjuk, lőjük, elkergetjük őket. Ezekből a jelenségekből csak szelíd és csekély bemutatót kapunk, a képek erejére támaszkodva, kommentár nélkül. Erre világítanak rá azok a képsorok, amelyek a műmadarakkal csalogatott nyári ludak lelövéséről mesélnek, vagy arról, ahogyan az ipartelep hűtővizeit keresgélő vörösnyakú ludak a valamikori sztyeppék megnyomorított, mocskos, iszamos, olajos talaján elveszítik egyik társukat és riadtan menekülnek. Amikor kora hajnalban autóval zavarjuk fel a pihenő madarakat, amikor feleslegesen megyünk a vándorlásban megálló és kapkodva szedegető libacsapatok közelébe: mind-mind az esélyüket csökkentjük arra, hogy célba érjenek, s hogy legyen lehetőségük visszafordulni a következő évben, az északi félteke felé. A film ugyan európai alkotók bábáskodásával készült el, mégis sok más földrész fantasztikus madárfajait is bemutatja, illetve az európai vándormadarak más földrészeken átívelő vándorútján keresztül az ottani tájakat is. Elgondolkozhatunk azon, milyen tudásra, tapasztalatra, szerencsére és leleményességre van szüksége a vonuló madaraknak ahhoz, hogy ugyanúgy megfelelő táplálékot találjanak Észak-Európa tájain, mint Közép- vagy Dél-Afrikában. Legyen alkalmas pihenőhelyük úgy Szibériában, mint Délkelet-Ázsiában. Észak-Amerika tengerpartjai után Dél-Amerika fövenyein is találjanak ennivalót maguknak. Tulajdonképpen ezek a madarak az északi költőhelyeken és a déli telelőterületeken egyaránt vendégek. A vándorlás során ezer veszéllyel dacolnak, hogy megtartsák ígéretüket és visszatérjenek oda, ahol kikeltek a tojásból s először próbálgatták szárnyaikat. Igazából nekünk, embereknek kellene megígérni azt, hogy mindenütt vigyázni fogunk rájuk. Északon és Délen is. Együtt. A szerző a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) Budapesti Csoportjának titkára
205 KByte
137 KByte
95 KByte
98 KByte
114 KByte