| Marik Noémi | Jó estét Neked is! |
|
Török filmhét
 8 Kbyte |
Mindenki hazavágyik/Herkes Kendi Evinde (2000)
Bár a hatások, Kusturicától Woody Allenig tetten érhetők, a török film, úgy tűnik, mégis leginkább a saját útját járja - ettől tud olyan sajátos, originálisan bájos és póztalan lenni. Többségük groteszk hangvételű filmdráma a mese és a valóság határáról. Egyszerre bájosak és ironikusak, felhőtlenül vidámak és kesernyések. Ám mindenekelőtt végtelenül humánusak, emberiek. Mindezt a kiváló színészi játék teszi teljessé. Így nem csoda, hogy a török filmek rokonszenvesek, és mind kedveltebbé válnak nálunk is. Figyelemreméltó, hogy az idei filmhét alkotásaiból három elsőfilmes mű (az Üvegszív, a Mindenki hazavágyik és a Vizontele). Még figyelemreméltóbb, hogy a filmhét majd valamennyi darabja valamiképpen a múltba fordul, a letűnt korok iránti vágyódást mutatja, visszasírva annak érintetlenségét, báját. Hol a tévézés megjelenése előtti kisvárosba álmodja vissza magát, hol az amatőr focicsapatok hajdanvolt világát siratja, hol a közelmúlt emberöltőnyi történelmi, politikai eseményeit, hazugságait veszi számba, hol pedig egy öregember visszatérését követi nyomon gyermekkora színhelyére. Ez utóbbiban, a Mindenki hazavágyikban, két generáció, a harmincas és a hetvenes küzd egymással - a nagybácsi és az unokaöcs. Mindketten mást akarnak: az egyik kiszakadna, elmenne szülőföldjéről (Amerikába vágyik), a másik visszatérne gyökereihez, gyermekkora színhelyére. Az egyik szabadságra, lehetőségre vágyik, a másik már tudja, hogy a gyökerektől elszakadni, szabadulni nem lehet soha. Más az értékrendjük, a céljuk, elérésének feltétele azonban azonos: az örökség - a szülőház és birtok. Ha nem adja el örökségét a fiú, nem utazhat, ha eladja, az öregnek nincs hova visszatérni. Végül győz, nevet a kívülálló harmadik, az idegen, a legújabb generáció tagja - az apját kereső orosz bakfislány, aki a házért kapott összeget zsebrevágja, és meglép vele. Lírai hangvételű, gyönyörű képvilágú Kaplanoglu Semih filmje, sok humorral, melegséggel, csupán nagyobb feszességet igényelt volna, mert olykor terjengős és szentimentális. A Visszatérés az Araráthoz visszafelé utazás a múltba(n) - a fiatal Török Köztársaság idealistáiról, az 1940-es években az ország keleti határán szolgálatot teljesítő egykori főhadnagyról és tanítónő feleségéről regél. Sajnos a kort hamis ürüggyel, erőltetett keretes szerkezettel idézi fel. Annak ellenére, hogy alkotója számvetésnek, összegzésnek szánta a filmet, meglehetősen didaktikusra, ismeretterjesztő színvonalúra sikeredett. Mozgóképes történelemkönyvet láthatunk a közelmúltról. A dokumentumfilmeken edződött rendezőt, Yönder Tuncát túlságosan is erős érzelmi szálak fűzik a témához (szülei sorsának történetét dolgozta fel), talán épp a nagy akarástól és az elfogulatlanság, a távolságtartás hiányától lett filmje élettelen, megerőszakolt (akár Mészáros Márta Kis Vilmája). Igaz, nem tudom, hogy maguknak a törököknek mit jelent, mit adhat e számvetésre ösztökélő film, számomra mindössze két jelenet tűnt élőnek. Az egyik, amikor két hatalom csap össze, birkózik egymással: a média és a politika, a helyi kiskirály képviselőjelölt és egy főszerkesztő személyében. A helyi kiskirály azt hiszi, bármit megtehet, így sértegetni, provokálni kezdi a vonaton utastársait, s összerúgja a port a főszerkesztő békés, ám szókimondó apjával is, amiért azt beviszik a rendőrségre, s mellékesen leállítják az egész vonatot is. Yönder Tuncánál optimista a végkifejlet. Végül a média tűnik erősebbnek, szorítja sarokba, kényszeríti térdre a kiskirályt, s győzhet az igazság - nem csorbul az igazságérzet. Ha nem is él mindig fair eszközökkel, de még mindig a sajtó képes leginkább arra, hogy kordában tartsa a despotákat, a politikai túlkapásokat, és érvényre juttassa az igazságot (optimális esetben legalábbis) - sugallja Tunca. Az Üvegszív a filmhét legkorábbi (1990-es) és talán legeredetibb alkotása. A rendező első nagyjátékfilmje. Kevés szereplővel, jó humorral készült, végtelenül emberi film. Az Üvegszív mese a humánus, csetlő-botló értelmiségiről, a szórakozott rendezőről, Woody Allen-i figuráról és minden hájjal megkent, szánalomra apelláló, csúnyácska bejárónőjéről, aki úgy csavarja ujja köré vajszívű kenyéradó gazdáját, ahogy akarja. Mese arról, miként használnak ki, húznak csőbe egy embert humanitása, együttérzése és részvéte miatt, egészen a teljes kifosztásig, míg végül a védőből vádlott nem lesz, és ki nem mondják rá, végre nem hajtják rajta a kor halálos ítéletét. Kapcsolatuk fokozatosan vált át: ahogy a gazda mindinkább felkarolja a férje által megcsalt, bántalmazott cselédje ügyét, úgy változnak köztük az erőviszonyok, annál magabiztosabb, szemtelenebb és követelőzőbb lesz a megsegített. A nő fölénybe kerül gazdájával szemben - ő a férjével szemben kiszolgáltatott, a rendező meg vele szemben az. Így végül az üvegszív összetöretik. Mert ma az üvegszíveket összetörik. (Vagy nem?) Keserű, szomorú végkicsengésű film tehát Yaşar Fehmi tragikomédiája, a humanitás képviseletének reménytelenségéről, amit csupán a film humora és a figurák bája old. S bár a második felében valóban kissé bőbeszédű s szétfolyó a film, amíg saját közegükben mutatja figuráit, addig hibátlan. A Kispályás passzolgatásban az 1980-as évek elején, Bursa egyik régi kerületében járunk, ahol egy lelkesen lusta, összekovácsolódott műkedvelő focicsapat profivá alakítását/válását követhetjük nyomon. Az üzleti élet és a felső hatalom (az Ifjúsági és Sportminisztérium) "késztetésére" történik a kényszerű változtatás. Mivel azonban felülről érkezik az utasítás, és a kor is a változtatásnak kedvez: meg kell lennie. S még a kocsmát is privatizálják. A változásnak mindenki örül is, hiszen nagyobb támogatással, több pénzzel, jobb eredményekkel, lelkesebb, szélesebb szurkolótáborral és nem utolsósorban szebb mezzel jár. (Eddig kopott mezben, menekülve kellett távozniuk minden pályáról, s csupán a buszra szerelt, leleményes, lecsapható védőrács védte őket (no meg a buszt) a szurkolók kőzuhatagától.) Egyedül csak a nemrég közéjük érkezett új tag, a csapat egyetlen "profi" játékosa látja át, mi zajlik valójában körülöttük, milyen következményekkel jár majd a változás (rossz játékával próbál is lázadni ellene). És neki lesz igaza, a gyengébb játékosokat lassanként valóban mind lecserélik, míg végül teljesen eltűnik az egykori csapat. Minden fokozatosan és megállíthatatlanul alárendelődik a profizmusnak, amely elsöpri mindazt, ami nem passzol bele. Még az egykor legjobb, legtehetségesebb húzójátékos is kispadra kényszerül. Akiket csupán a játék szeretete, az összetartozás öröme, a barátság és a brazil foci iránti rajongás tart össze, azokra nincs szükség. A szenvedélyes, megszállott, emberséges edző, a Mester, nem is él(het)i túl a változásokat; a sors morbid humora, hogy még sírjában sem nyugodhat: örmény létére muszlim temetőbe temetik. A záró képpel azonban Yasar Fehmi az ember makacs tiltakozását, ösztönös védekezését állítja elénk példaként a haszonelvűség stigmája ellen: az egykori esetlen kapus, a kisember ismét amatőr csapatot szervez a környékbeli kölkökből, akikkel rendületlenül rója a köröket. Mert az ember legyőzhetetlen, és mert közösségre szüksége van. Az élet pediglen olyan, mint a foci: nemcsak kiemelkedő egyéni teljesítményre van szükség hozzá, de csapatszellemre is - szól a film mottója. De mert "foci és szerelem, nincs meg egymás nélkül" - vallják a film szereplői, Yehmi filmjében szerelmi szál is van, igaz a boldogtalanabbik fajtából. Az edző és a város kurtizánja egymást kikerülni nem tudó, marcangoló, kimondatlan szerelemi vergődése, valamint a burleszk, csetlő-botló kisembernek, a csapat kapusának a szerelme, aki egy gyönyörű lányt ostromol leveleivel, ám azok sorra fennakadnak a küszöbben, így a lány még csak nem is sejti Cyranója epekedését. A Kispályás passzolgatás a filmhét legletisztultabb, legszebben felépített és kidolgozott alkotása volt. Minthogy azonban a török közönség a Vizontele című filmet választotta az év filmjének, ezt ünnepelte, rajongta körül, ezért, ahogy mondani szokás, már-már kultuszgyanús hírben áll, és emiatt a filmhéten is ez vonzotta a legtöbb nézőt - meghajtom fejem a török publikum ízlése és választása előtt, és részletesebben e filmről írok a filmhét kapcsán. S bár sok minden predesztinálja e titulusra a Vizontelét, számomra mégis úgy tűnt, nagyobb e filmnek a füstje, mint a lángja, és társai közül akad még, amely épp ennyire jogosult lenne erre a címre, mint például a fentebb már említett Kispályás passzolgatás vagy az Üvegszív. De hát a siker mechanizmusa, a publikum kegye rejtélyes valami. Sőt, ha már egyszer egy nemzet filmhetéről van szó, akkor az nemcsak filmművészetének pillanatnyi állapotába enged bepillantást, hanem nézőinek ízlésvilágába is, elárulja, mit éreztek a legautentikusabbnak, mi érintette, szólította meg őket a leginkább - és ezt nem szabad elhanyagolni. Ezért nem érdemtelen az általuk választott kedvenccel foglalkozni. Már csak azért sem, mert igen érdekes ez a választás, hiszen - úgy vélem -, nem véletlen, hogy a török közönség épp egy olyan filmet avatott kultfilmmé, amely nemcsak hogy nosztalgikusan a félmúltba, néhány évtizeddel korábbra réved, hanem amelyben a médiáé és az azt körülvevő dilemmáé a főszerep - az állami kampány keretében érkező első televízióról van ugyanis szó benne. Tehát nemcsak azt a vágyat sugározza, ami az elmúltra, a soha vissza nem térőre, hanem azt is, ami arra a bájos naivitásra, szűzies érintetlenségre és együgyűségre irányul, amelyet az a kor jelentett. A Vizontele térben és időben visszarepít minket egy naivabb világba. A történet azokba az időkbe kalauzol, amelyekben a kis falvak - a média hiányának köszönhetően - még elzárt világot képezhettek, távol a világ zajától. Tévé nincs, a telefon csak hébe-hóba működik, és a napilapok is csak több nap késéssel érkeznek. Egy ilyen messzi, elzárt kisvárosban vagyunk, ahol csupán a mozi fűszerezi az ottaniak életet - az is hetekig ugyanazzal a bugyuta szerelmi történettel, hogy már mindenki kívülről fújja a filmbeli párbeszédeket. A városkának jellegzetes figurái vannak, jól eltalált, karikírozott alakok: A hiú, kopasz titkár, aki mindent próbál úgy csinálni, ahogy főnökei, remélve, hogy azok befogadják, ám mindent rosszkor tesz. A nagyzoló, kérkedő kereskedő, aki a "messziről jött ember, azt mond, amit akar" magabiztosságával nők szerelmét és sztárok barátságát hazudja magának és a városbelieknek. Az elhájasodott, gazdag dinnyeárus, akit szép felesége próbál visszahódítani (új melltartót vesz), nehogy másik feleséget hozzon a nyakára. A dadogó korántanító, akinek tanítása megalszik a szájában, és aki elől menekülnek tanítványai. A katonának behívott legény, a focista, aki jó kiállása ellenére is esetlen és suta, kedvese ablakán beugorva összetöri a lány szüleinek egyetlen fényképét, búcsúajándékba pedig sebének egy vardarabkáját adja szerelmének (mintegy anticipálja is ezzel sorsát, hősi halált hal majd ugyanis Cipruson). Azután ott van még a két testvére is. Az egyik kéjsóvár szoknyapecér, aki minduntalan elfelejt alsógatyát húzni, a másik csúf felesége miatt állandóan részeg. Nem lógnak ki a sorból a fővárosiak sem, akik a vizonteléket szállítják ki a kisvárosokba, és akik cseppet sem örülnek e vidéki megbízásoknak: a sofőr, a kivénhedt hisztérikus színésznő, és az igazgatóhelyettes, akivel a színésznő nem hajlandó lefeküdni, mert az igazgatóhelyettesek gyorsan váltják egymást. És emlékezetes marad a három fiúgyerek, akiknek vissza-visszatérő motívuma a gyermekkor felhőtlen boldogságát idézi meg, valamint azt a korlátlan szabadságot, amit a közös csatangolások, fürdőzések, csínytevések (dinnyelopás, potyamozizás, suliból való ellógás), a mélyen szövődő gyerekkori barátságok és a csillagos ég alatti fingóverseny jelent. (A gyermekkornak e meghitt, érzékletes ábrázolása szintén a nosztalgikus visszavágyódást erősíti.) A falunak megvan a maga bolondja is, Emin (akit, némi öniróniával, személyesen maga a rendező, Erdogan Yilmaz alakít), és aki Szent Ferenc módjára madarakkal társalog, és bukfencező galambjaiért még szerelméről is lemond. A bölcs féleszű ezermester, csak a mozdulat varázsának nem tud ellenállni, teljességgel megbabonázza - valami belső késztetésből mindenkit utánoznia kell. Emin mindennek a miértjére, a működési mechanizmusára kíváncsi, így a vizontelét is, még mielőtt üzemeltetni tudná, szétbontja. S végül a két ellenségeskedő, egymással hadakozó család, a falu két urának családja: a mozi tulajdonosé és a polgármesteré, akik egyfolytában borsot törnek egymás orra alá. (Felsorolni is alig győzi az ember e figurákat. Túlnyomórészt e karakterisztikus figurák bemutatásából áll a film, s bár ezt remekül valósítja meg, és sikerül megjeleníteni általuk a kisváros jellegzetes viszonyait, néhol elveszti sodró lendületét, s már-már kifárad.) Ezek közé a figurák közé érkezik a vizontele. Meg is osztja rögvest a városka lakóit: van, aki a hatalmát félti tőle (a mozi tulajdonos, aki a talib segítségével próbálja uszítani az embereket ellene), van, aki szeretteit, békés életüket félti, megrontót látva a vizontelében (a polgármesterné), van, aki pedig a kényelmét, hiszen ha mindennap ott nézi őket valaki a képernyőről, hogyan járhatnának akkor odahaza egy szál alsógatyában. Mások viszont kíváncsian várják az újdonságot. Működtetni azonban egyikük sem tudja (a városiak gyorsan lelépnek a használati útmutatással). Hiába hangzanak hát el az ünnepi beszédek mind újabb és újabb helyeken - a vizontele sehol, semmilyen körülmények között nem működik. Ezért végül helybéli hegyükre zarándokolnak vizonteléjükel, és ott várják annak "feltámadását". A fővárosiak ugyanis azt mondták, hogy az antennát a lehető legmagasabbra kell feltenni (csupán azt felejtették el elmondani, hogy melyik gombot kell elcsavarni). A feltámadás tehát elmarad: bejön az adás, de csak az iráni. Leérkezvén a hegyről, a teljes lemondás és végső elkeseredés határán, amikor már majdnem teljes érdektelenségbe fullad a "nagy újdonság", az egyik biztonsági őr véletlenül, szórakozottan benyom egy gombot, és láss csodát: bejön a török adó, egy szappanopera képében. A fő dilemma azonban ezzel még nem oldódik meg: ellenség, megrontó, az ördög szerkenytyűje-e a jövevény, amely szerencsétlenné teszi s megátkozza az életet vagy áldás, amely közel hozza a világot. Egy ember örömittasan köszön vissza 'Jó estét' a bemondónak, hiszen azt úgy illik. Ám a városiak félelme, úgy tűnik, mégsem alaptalan, az anya előérzete nem csal, hiszen az első közös, ünnepi tévénézésből tragédia születik: bár megtudják a híradóból a legújabb politikai fejleményeket, de ez hozza katonafiúk halálhírét is. Így szinte fatálisan fonódik össze a vizontele haszna és átka. Az anya, aki a mozit nézvén még nem fia bevonulásán, csupán a filmbéli szerelmesek sorsán fakadt sírva, most eszeveszett, megmásíthatatlan gyűlöletet érez a szerkezet iránt. Mély fájdalmában (ha már saját fiát nem tudja) eltemetteti Eminnel a vizontelét. Ám a vizontele diadalútja, térhódítása megállíthatatlan - az asszony bosszúja meddőnek bizonyul. És a dilemma is dilemma marad. S hogy mi van ebben a vizontelében? Mintha csak ma nyitnánk ki bármelyik csatornát: szappanopera, híradó és focimeccs. A hatása alól pedig nem lehet szabadulni, akár ördög szerkentyűje, akár áldás - nem lehet menekülni tőle. Még a mozis is feladja ellene a harcot, és maga vesz tévékészüléket fiának nászajándékba. (A vizonteléből ugyanis hamarost presztízskérdés lett.) A slusszpoén pedig ironikus - önironikus összekacsintás a nézővel: a film fő támogatója a Philips. A Vizontele majdnem egészen kiváló film lett, a karakterábrázolásban nagyon jó (talán ez is a siker egyik titka), a kezdő képsor pedig akár egy Kusturica film nyitánya is lehetne, olyan dinamikus és komplex világot teremtő (a féleszű ezermester világát mutatja, amelyben autó-kormánykerék nyitja meg a zuhanyzót, szerkezet kapcsolja be a rádiót). Ám a két rendező túl töményen adagolja, ömleszti ránk a jópofaságot, a bájos humort és a karikírozott figurák hadát. Túlpörgeti filmjét, minden oldalról bele akarván passzírozni valami eredetit - a néző kifárad, vagy közömbössé válik, és önkéntelenül is védekezni kezd. De ennek a töménységnek a következménye az is, hogy szétterebélyesedik a történet, elveszti a lendületét, s néhol szinte unalmassá lesz. Ha kicsit szikárabb, feszesebb tempójú lenne, talán tényleg kultuszfilm születik. Ezen a filmhéten a jelszó tehát a "Vissza a múltba, vissza a romlatlanságba!" volt. Jól bevált recept - hiszen jót mulathatunk hajdani önmagunkon vagy épp őseink sutaságán. És amíg a magyar sírva vigad, addig a török vigadva sír, s iróniával szemléli nemcsak a világot, de önmagát és saját múltját, kultúráját is.
|  9 Kbyte
|  63 Kbyte
|  10 Kbyte
|  12 Kbyte
|  12 Kbyte
|  12 Kbyte |
