Filmkultúra: Filmek: Beszivárgó mágia

(A mexikói filmhétről még egyszer)

181 Kbyte
A tömegek képzeletében Amerika sokáig egyet jelentett az Északi kontinens közepén elterülő Egyesült Államokkal, mint ahogy az indiánok legendája is - Karl May népszerű, kalandos történetei nyomán -a sziú és dakota harcosok világára korlátozódott. Pedig az Újvilág értékeiről és kincseiről a hódító spanyolok, élükön Hernán Cortésszel, személyesen is meggyőződhettek, ám hiteles forrásnak inkább a kiváló reneszánsz festő és grafikus, Albrecht Dürer naplófeljegyzését tekinthetjük, aki elsőként nyilatkozott őszinte elragadtatással a kontinens művészetéről. "Megtekintettem azokat a tárgyakat, amelyeket a királynak hoztak az Új Aranyországból... Egész eddigi életemben nem láttam még semmi olyat, ami annyira megörvendeztette volna szívemet, mint ezek a dolgok, mivel csodálatos műalkotásokat láttam közöttük, és csak csodálni tudtam az idegen országokban élő emberek kifinomult kézügyességét." - írta, miután1520-ban Brüsszelben járva megcsodálta az V. Károlynak küldött mexikói hadizsákmányt. Nézetével nem állt egyedül, a század több spanyol krónikása is elismeréssel írt e távoli földrész művészetéről, páratlan építészeti alkotásairól, nagy kézügyességről tanúskodó plasztikáiról.

Majd fél évezreden át e csodák és mágiák gyakorta megérintették azokat az európaiakat, akik hosszabb-rövidebb időre közelebbi kapcsolatba kerültek e távoli kontinenssel. Hittérítők és kereskedők, zsoldosok és hivatalnokok hada után magányos művészek és tudósok igyekeztek megtalálni a hajdani El Dorádót, illetve az inkák és az aztékok elveszett kincseit. Honfitársaink közül elsőként Rosti Pál (1830-1874) fotográfiái örökítették meg a mexikói műemlékeket, de a 20. század során mind több kollegája kapta lencsevégre Mexikó változatos, gazdag, végletesen szép természeti-művészeti kincseit. A modern régészek, antropológusok, illetve művészek szerencsére már nem aranyat, ezüstöt keresnek, inkább azokat a még fellelhető tárgyi és szellemi értékeket, amelyek nemcsak az adott korról, kultúráról vallanak, hanem saját, homályba veszett múltunkról, küzdelmes jelenünkről és lehetséges jövőnkről is szólnak.

Az archaikus kultúrák képi- és formavilága Picasso és Jung óta mind jobban beépül a modern ember életébe. Az időről-időre ismétlődő divattrendek látszólagos újdonságai vagy tényleges újításai pedig érdekes jelenségekre hívhatják fel figyelmünket. Egy képzeletbeli spirál mentén haladva holmi déja vu kerít hatalmába, hisz a kirakatokat és a fiatalokat figyelve egyre nyilvánvalóbbá válik számomra: a '60-70-es évek viselete megint divatba jött. Vele együtt mintha a kor uralkodó ideológiája is vissza-visszaköszönne. Remélhetőleg az ifjú generáció nem csak a külsőségeket veszi magára, de ismét ringbe száll a téves nacionalista, soviniszta nézetek ellen éppúgy, mint a létezést beszűkítő, elszegényítő technokrata szemlélettel szemben.

E gondolatok kiváltója két közvetlen élményem volt, amelyekben sokan, de nem elegen osztozhattunk. Az 2002. április 15-19. között Pécsett megrendezett 3. Latin-Amerika Hét alkalmából a rendezők változatos és színvonalas programmal várták a hazai szakembereket és a nagyközönséget. A Pécsi Tudományegyetem Latin-Amerika Központjának köszönhetően a rendezvények színvonala már egy új korszak születését jelzi. A korábbi igen színes, de kissé még amatőr rendezvények heterogenitása helyett most professzionálisabb programok és helyszínek (!) tanúsították, hogy a régió ismét fontos lett számunkra. A városban több helyszínen változatos, jó színvonalú előadások, koncertek és filmvetítések, könyvbemutatók, valamint ételkóstoló várta a "latin" kultúra szerelmeseit és leendő híveit. Ezúttal Argentina, Chile, Kolumbia, Kuba, Mexikó, illetve Brazília életéből, művészetéből kaphattak ízelítőt a jelen lévők. Míg a Fiesta Latina élő zenével, az Első Pécsi Latinamerikanista Találkozó tudományos szemináriummal igyekezett minél eredetibb hangulatot varázsolni. Az egész napos konferencián a szakértők párhuzamosan két szekcióban történelmi, gazdaságföldrajzi, politikatudományi, irodalmi, művészeti, etnográfiai, illetve nyelvészeti előadásokon bővíthették ismereteiket. A városban két helyszínen voltak láthatók fontos és hiánypótló kiállítások. A pécsi Városi Múzeum patinás épületében három kiállítás is várta a látogatókat. Igazán kiemelkedő színvonalú volt a Kolumbiai Nagykövetség által rendezett Prekolumbián művészet című bemutató. Gloria Oviedo Palotás kultúrattasé asszony jóvoltából már több kiváló kiállítást is láthattunk idehaza az elmúlt két évtizedben. Ez a mostani sem okozott csalódást, hisz a legendás El Dorado világát idéző, páratlan szépségű arany és kerámiatárgyak hű képet adtak a gyarmatosítás előtti korszak indián művészetéről. Dürer elragadtatását élhették át azok a kisiskolások is, akik a helyszínen agyagból próbálták megformálni a hajdani sámánokat, vadászokat, varázslókat, illetve a különböző poporókat. (Ezek a remekbe készült ötvöstárgyak a sámánutazás fontos kellékei voltak.) A profi módon rendezett bemutató szomszédságában érdekes kontrasztként a chilei María Elena Mujica Brain Brazíliában és Párizsban festett csendéleteit és tájképeit láthattuk, amelyeken az európai hatás szerencsésen ötvöződött saját hagyományaival. Végezetül 20 kubai képzőművész sokszorosított grafikái - főleg litográfiák, rézkarcok - révén némi bepillantást nyerhettünk a szigetország kortárs művészetébe. A kiállítók közt több olyan neves festő alkotása is szerepelt, akiknek munkáit korábban már láthatta a hazai közönség.

Az igazi meglepetés azonban Klimó György, hajdani pécsi püspök gyűjteményének bemutatása volt az Egyetemi Könyvtárban. A széleskörű érdeklődésről tanúskodó gyűjteményt 1774-ben nyilvános közkönyvtárra alakították. Most a Klimó-gyűjtemény 15-19. századi ősnyomtatványai, térképei mellett latin-amerikai tárgyú ábrázolások igazolták az érdeklődés és nyitottság fontosságát.

A rendezvény szerves része volt az a másik esemény, amelynek megrendezésére 2002. április 15. és május 9. között került sor a budapesti Örökmozgóban, illetve három nagy vidéki városban - Debrecenben, Szegeden és Pécsett. A Mexikói Filmhétnek köszönhetően Latin-Amerika mágikus, szürrealisztikus világa, rejtélyekkel átszőtt, véres-varázsos múltja és jelene, a szenvedély mindent átformáló ereje és a szerelem minden akadályt legyőzni képes hatalma megjelenhetett a hazai kultúrában. Kár, hogy "helyszűke miatt" a mozi mágiája viszonylag keveseket kerített hatalmába; a szapora szappanoperák áradásával, a merkantilizált igénytelenséggel a valódi művészet nem képes versenyre kelni. A tehetség és a kvalitásos mű megszületéséhez ugyanis bizonyos feltételek szükségesek. Idő és pénz mellett a teljes odaadásra, átélésre, azonosulásra kész, értő befogadó. Aki megszokta, hogy csak félszemmel, fél aggyal figyeljen s közben félszívvel éljen, annak az igazi művek aligha szólalnak meg. Aki nem képes gyermeki odaadással részesévé válni a játéknak, az sosem lesz műértő, vagyis műélvező. Hisz a művészet olyan mágia, amely egész embert kíván. Ezt sok mexikói tudja, mivel a sok ezer éves kultúrán alapuló, kontinensnyi országot máig áthatja a vér szaga, vagyis A halál édes illata.

Gabriel Retes 1999-ben készült alkotása egy közép-amerikai Romeo és Júlia-történet modern parafrázisa, mely a tragédiát és a katarzist a pszichothriller eszközeivel hozza közelebb a mai nézőkhöz. Egzotikusabb vidékre kalauzolt el Óscar Urritia Lazo Az utolsó rituálé Mexikóban című, 2000-ben készült alkotása, amely a most bemutatott ciklus egyik kiemelkedő darabja. A fiatal fotóriporter mágikus, misztikus utazása két világ találkozásáról szól, ahol a helytelenül értelmezett tradíció és tudatlanság emberéleteket tesz tönkre. A néprajzi elemekben és szürrealisztikus látványban bővelkedő filmben a babonás hittel őrzött konzervativizmus bénító ereje az emberi értékekkel mit sem törődő high tech civilizáció ürességével szembesül. Az ember csak önmagát legyőzve menekülhet. A főhős szerencsére jó segítőkre talál. Az Asszonyvarázs (Un embrujo/Under a spell) hatalma még szebben, kifejezőbben tárul a néző szeme elé Carlos Carrera 1998-as, festői opusában. A Mercel Sisniega Don Eliseo című regényéből készült 130 perces film az 1920-as évekbe kalauzol el bennünket. A maják tradicionális világa mellett a modernizálódó, "amerikanizálódó", vagyis kapitalizálódó Mexikó kerül előtérbe. A történet, a személyes és társadalmi tragédiák sűrű szövedéke, a rendező és az operatőr, Rodrigo Prieto jóvoltából művészi erejű képek segítségével állít emléket az ártatlanság elvesztésének. Rejtély, mágia és izzó szenvedély, társadalmi előítéletek és osztályellentétek, tiltott-titkolt szerelmek, szökések, ármány és erőszak több generációs pokoljárása után a végső megoldás a mindenkori újrakezdés. A történet a két világ s a két nem tiszta, öntudatos egymásra találásával ér véget.

Múlt és jelen, hagyomány és modernség küzdelme a kortárs mexikói filmművészetnek is egyik kardinális kérdésévé vált. Bizonyos motívumok vörös fonalként húzódnak végig a legfrissebb alkotásokon. Az önvizsgálathoz és a nemzeti identitáshoz persze hozzátartozik a történelmi múlt és közelmúlt minél hitelesebb bemutatása is. A Marisa Sistach és José Bill rendezte 1999-es El cometa, vagyis A Hallay-üstökös Mexikó felett az 1910-es forradalomról ad sajátos közelképet. A véres diktatúra ellen lázadó kisemberek és művészek, sőt a Lumiere-fivérek találmányának köszönhetően maga a nagybetűs Művészet diadaláról láthattunk egy szép, romantikus, bár némi humortól és öniróniától sem mentes kosztümös filmet. A vándorcirkusz mint a művészet és szabadság szimbóluma éppúgy fontos motívuma a mexikói filmeknek, mint az érzéki és a líraian tiszta szerelem. A tágabb értelemben vett hit és a hipokrita fanatizmus éppúgy, mint a becsület, azaz a szegények tisztessége és az öregek néha kissé tán cinikus bölcsessége szintén fontos része az ezredfordulón készült mexikói filmművészetnek. A mondanivaló sokszínűsége hasonlóan gazdag képi világgal társul például a Házioltár a sütőben (Santitos/Little saints) című produkcióban. Az elsőfilmes Alejandro Springall 2000-ben forgatott filmje egy mexikói kisváros, Tlacotalpan zárt, tradicionális világából a Los Angeles-i bordélyházakat is megjárva vezeti el hősnőjét, a mélyen vallásos Esperanzát (beszédes neve magyarul reményt jelent!) egy szabadabb, boldogabb világba. Springall szerencsés utat talált a közönségfilm és a művészfilm szintetizálására. A néha kissé banális történet a látvány mellett - amely elsősorban Xavier Pérez Grobet operatőrt dicséri -, a szürrealista jelenetek, valamint a szentimentális és a humoros képsorok/epizódok révén válik élvezetes, szórakoztató, olykor elgondolkodtató, de semmiképpen sem sztereotíp élménnyé. A rejtély, a titok és a vér, a szex és a szerelem, illetve a fanatikus hit itt is főmotívum, de az egészséges, vérbő humor, a váratlan fordulatok és az önirónia gyógyír a bajra. Gondoljunk csak a néha már komoly társadalmi feszültségeket kiváltó mexikói emigrációra, amely mára közönségfilm tárgyává puhulva kerül az amerikai (értsd: Egyesült Államokbeli) mozik műsorára. A művészet katartikus nyelve mindenesetre egyetemesebb, s olykor tán célravezetőbb is, mint holmi politikai ultimátumok és konkordátumok leiratai. A most bemutatott mexikói filmek színes palettáján a humor és a szeretet gyógyító ereje szerencsére előkelő helyen szerepelt. Nagyon remélem, hogy a látottak alapján végre a hazai filmforgalmazás is nagyobb figyelmet szentel az egyre színvonalasabb és nézhetőbb latin-amerikai mozinak. Annak idején mi Gabriel García Márquez és Mario Vargas Llosa segítségével, a mexikói intellektüelek pedig Jancsó Miklós filmjei révén nyertünk/nyertek beavatást egy másik, távoli világ legendás-hősies múltjába, küzdelmes életébe.

A műtárgyak utaztatása bonyolult és költséges dolog, igazán jó kiállítások csak ritkán jutnak a tengeren túlra. S ilyenkor is főleg csak a nagy sztárokra kerülnek előtérbe. A képzőművészethez képest az irodalom sincs jobb helyzetben: a műfordítás hazai hagyományai gazdasági okból kissé megkoptak, ami pedig a kis nemzetek bemutatását illeti, mi csak a világnyelvek után következhetünk. Nagy kár, mert a két ország hagyománya, történelmi múltja, gazdasági struktúrája és nemzeti karaktere (ha létezik ilyen) lényegesen közelebb áll egymáshoz, mint azt az objektív számok világa - fizikai távolság, földrajzi kiterjedés, lélekszám, gazdasági mutatók stb. - tükrözik. Bár az elmúlt években egyre több honfitársunk ismerhette meg személyesen is Mexikó változatosan szép tájait, gazdag történelmi, művészi értékeit és hétköznapjait, közös hagyományaink feltárása, ápolása és népszerűsítése még gyerekcipőben jár. Pedig a magyar népművészettől a modern fotográfiáig, Guillermo, illetve Frida Kahlótól Kati Hornáig számos magyar vagy magyar származású művész munkássága gazdagította Mexikó kultúráját.

Hiszen a lényeg sokkal inkább fogalmazható képekbe, mint számokba, statisztikai adatokba. Remélhetőleg a különböző szakemberek is rájönnek, hogy a kultúra, esetünkben a vizuális kultúra minél hatékonyabb népszerűsítése mindkét fél érdeke. Az Amerika és Európa, konkrétan Mexikó és Magyarország közti távolság áthidalására a komplex élményt nyújtó művészfilmek és a színvonalas közönségfilmek egyaránt hatékony eszközt jelentenek.

Marisa Sistach, José Buil:
A Halley-üstökös Mexikó felett,
1999
122 Kbyte

Gabriel Retes:
A halál édes illata,
1999
71 Kbyte

Gabriel Retes:
A halál édes illata,
1999

28 Kbyte

Óscar Urrutia:
Az utolsó rituálé Mexikóban,
2000
38 Kbyte

Óscar Urrutia:
Az utolsó rituálé Mexikóban,
2000
29 Kbyte

Alejandro Springall:
Házioltár a sütőben,
2000
52 Kbyte

Alejandro Springall:
Házioltár a sütőben,
2000
33 Kbyte

Alejandro Springall:
Házioltár a sütőben,
2000
32 Kbyte

Erwin Neumaier:
Szivárgó vér,
1995
31 Kbyte

Erwin Neumaier:
Szivárgó vér,
1995
14 Kbyte

181 Kbyte	A tömegek képzeletében Amerika sokáig egyet jelentett az Északi kontinens közepén elterülő Egyesült Államokkal, mint ahogy az indiánok legendája is - Karl May népszerű, kalandos történetei nyomán -a sziú és dakota harcosok világára korlátozódott. Pedig az Újvilág értékeiről és kincseiről a hódító spanyolok, élükön Hernán Cortésszel, személyesen is meggyőződhettek, ám hiteles forrásnak inkább a kiváló reneszánsz festő és grafikus, Albrecht Dürer naplófeljegyzését tekinthetjük, aki elsőként nyilatkozott őszinte elragadtatással a kontinens művészetéről. "Megtekintettem azokat a tárgyakat, amelyeket a királynak hoztak az Új Aranyországból... Egész eddigi életemben nem láttam még semmi olyat, ami annyira megörvendeztette volna szívemet, mint ezek a dolgok, mivel csodálatos műalkotásokat láttam közöttük, és csak csodálni tudtam az idegen országokban élő emberek kifinomult kézügyességét." - írta, miután1520-ban Brüsszelben járva megcsodálta az V. Károlynak küldött mexikói hadizsákmányt. Nézetével nem állt egyedül, a század több spanyol krónikása is elismeréssel írt e távoli földrész művészetéről, páratlan építészeti alkotásairól, nagy kézügyességről tanúskodó plasztikáiról. Majd fél évezreden át e csodák és mágiák gyakorta megérintették azokat az európaiakat, akik hosszabb-rövidebb időre közelebbi kapcsolatba kerültek e távoli kontinenssel. Hittérítők és kereskedők, zsoldosok és hivatalnokok hada után magányos művészek és tudósok igyekeztek megtalálni a hajdani El Dorádót, illetve az inkák és az aztékok elveszett kincseit. Honfitársaink közül elsőként Rosti Pál (1830-1874) fotográfiái örökítették meg a mexikói műemlékeket, de a 20. század során mind több kollegája kapta lencsevégre Mexikó változatos, gazdag, végletesen szép természeti-művészeti kincseit. A modern régészek, antropológusok, illetve művészek szerencsére már nem aranyat, ezüstöt keresnek, inkább azokat a még fellelhető tárgyi és szellemi értékeket, amelyek nemcsak az adott korról, kultúráról vallanak, hanem saját, homályba veszett múltunkról, küzdelmes jelenünkről és lehetséges jövőnkről is szólnak. Az archaikus kultúrák képi- és formavilága Picasso és Jung óta mind jobban beépül a modern ember életébe. Az időről-időre ismétlődő divattrendek látszólagos újdonságai vagy tényleges újításai pedig érdekes jelenségekre hívhatják fel figyelmünket. Egy képzeletbeli spirál mentén haladva holmi déja vu kerít hatalmába, hisz a kirakatokat és a fiatalokat figyelve egyre nyilvánvalóbbá válik számomra: a '60-70-es évek viselete megint divatba jött. Vele együtt mintha a kor uralkodó ideológiája is vissza-visszaköszönne. Remélhetőleg az ifjú generáció nem csak a külsőségeket veszi magára, de ismét ringbe száll a téves nacionalista, soviniszta nézetek ellen éppúgy, mint a létezést beszűkítő, elszegényítő technokrata szemlélettel szemben. E gondolatok kiváltója két közvetlen élményem volt, amelyekben sokan, de nem elegen osztozhattunk. Az 2002. április 15-19. között Pécsett megrendezett 3. Latin-Amerika Hét alkalmából a rendezők változatos és színvonalas programmal várták a hazai szakembereket és a nagyközönséget. A Pécsi Tudományegyetem Latin-Amerika Központjának köszönhetően a rendezvények színvonala már egy új korszak születését jelzi. A korábbi igen színes, de kissé még amatőr rendezvények heterogenitása helyett most professzionálisabb programok és helyszínek (!) tanúsították, hogy a régió ismét fontos lett számunkra. A városban több helyszínen változatos, jó színvonalú előadások, koncertek és filmvetítések, könyvbemutatók, valamint ételkóstoló várta a "latin" kultúra szerelmeseit és leendő híveit. Ezúttal Argentina, Chile, Kolumbia, Kuba, Mexikó, illetve Brazília életéből, művészetéből kaphattak ízelítőt a jelen lévők. Míg a Fiesta Latina élő zenével, az Első Pécsi Latinamerikanista Találkozó tudományos szemináriummal igyekezett minél eredetibb hangulatot varázsolni. Az egész napos konferencián a szakértők párhuzamosan két szekcióban történelmi, gazdaságföldrajzi, politikatudományi, irodalmi, művészeti, etnográfiai, illetve nyelvészeti előadásokon bővíthették ismereteiket. A városban két helyszínen voltak láthatók fontos és hiánypótló kiállítások. A pécsi Városi Múzeum patinás épületében három kiállítás is várta a látogatókat. Igazán kiemelkedő színvonalú volt a Kolumbiai Nagykövetség által rendezett Prekolumbián művészet című bemutató. Gloria Oviedo Palotás kultúrattasé asszony jóvoltából már több kiváló kiállítást is láthattunk idehaza az elmúlt két évtizedben. Ez a mostani sem okozott csalódást, hisz a legendás El Dorado világát idéző, páratlan szépségű arany és kerámiatárgyak hű képet adtak a gyarmatosítás előtti korszak indián művészetéről. Dürer elragadtatását élhették át azok a kisiskolások is, akik a helyszínen agyagból próbálták megformálni a hajdani sámánokat, vadászokat, varázslókat, illetve a különböző poporókat. (Ezek a remekbe készült ötvöstárgyak a sámánutazás fontos kellékei voltak.) A profi módon rendezett bemutató szomszédságában érdekes kontrasztként a chilei María Elena Mujica Brain Brazíliában és Párizsban festett csendéleteit és tájképeit láthattuk, amelyeken az európai hatás szerencsésen ötvöződött saját hagyományaival. Végezetül 20 kubai képzőművész sokszorosított grafikái - főleg litográfiák, rézkarcok - révén némi bepillantást nyerhettünk a szigetország kortárs művészetébe. A kiállítók közt több olyan neves festő alkotása is szerepelt, akiknek munkáit korábban már láthatta a hazai közönség. Az igazi meglepetés azonban Klimó György, hajdani pécsi püspök gyűjteményének bemutatása volt az Egyetemi Könyvtárban. A széleskörű érdeklődésről tanúskodó gyűjteményt 1774-ben nyilvános közkönyvtárra alakították. Most a Klimó-gyűjtemény 15-19. századi ősnyomtatványai, térképei mellett latin-amerikai tárgyú ábrázolások igazolták az érdeklődés és nyitottság fontosságát. A rendezvény szerves része volt az a másik esemény, amelynek megrendezésére 2002. április 15. és május 9. között került sor a budapesti Örökmozgóban, illetve három nagy vidéki városban - Debrecenben, Szegeden és Pécsett. A Mexikói Filmhétnek köszönhetően Latin-Amerika mágikus, szürrealisztikus világa, rejtélyekkel átszőtt, véres-varázsos múltja és jelene, a szenvedély mindent átformáló ereje és a szerelem minden akadályt legyőzni képes hatalma megjelenhetett a hazai kultúrában. Kár, hogy "helyszűke miatt" a mozi mágiája viszonylag keveseket kerített hatalmába; a szapora szappanoperák áradásával, a merkantilizált igénytelenséggel a valódi művészet nem képes versenyre kelni. A tehetség és a kvalitásos mű megszületéséhez ugyanis bizonyos feltételek szükségesek. Idő és pénz mellett a teljes odaadásra, átélésre, azonosulásra kész, értő befogadó. Aki megszokta, hogy csak félszemmel, fél aggyal figyeljen s közben félszívvel éljen, annak az igazi művek aligha szólalnak meg. Aki nem képes gyermeki odaadással részesévé válni a játéknak, az sosem lesz műértő, vagyis műélvező. Hisz a művészet olyan mágia, amely egész embert kíván. Ezt sok mexikói tudja, mivel a sok ezer éves kultúrán alapuló, kontinensnyi országot máig áthatja a vér szaga, vagyis A halál édes illata. Gabriel Retes 1999-ben készült alkotása egy közép-amerikai Romeo és Júlia-történet modern parafrázisa, mely a tragédiát és a katarzist a pszichothriller eszközeivel hozza közelebb a mai nézőkhöz. Egzotikusabb vidékre kalauzolt el Óscar Urritia Lazo Az utolsó rituálé Mexikóban című, 2000-ben készült alkotása, amely a most bemutatott ciklus egyik kiemelkedő darabja. A fiatal fotóriporter mágikus, misztikus utazása két világ találkozásáról szól, ahol a helytelenül értelmezett tradíció és tudatlanság emberéleteket tesz tönkre. A néprajzi elemekben és szürrealisztikus látványban bővelkedő filmben a babonás hittel őrzött konzervativizmus bénító ereje az emberi értékekkel mit sem törődő high tech civilizáció ürességével szembesül. Az ember csak önmagát legyőzve menekülhet. A főhős szerencsére jó segítőkre talál. Az Asszonyvarázs (Un embrujo/Under a spell) hatalma még szebben, kifejezőbben tárul a néző szeme elé Carlos Carrera 1998-as, festői opusában. A Mercel Sisniega Don Eliseo című regényéből készült 130 perces film az 1920-as évekbe kalauzol el bennünket. A maják tradicionális világa mellett a modernizálódó, "amerikanizálódó", vagyis kapitalizálódó Mexikó kerül előtérbe. A történet, a személyes és társadalmi tragédiák sűrű szövedéke, a rendező és az operatőr, Rodrigo Prieto jóvoltából művészi erejű képek segítségével állít emléket az ártatlanság elvesztésének. Rejtély, mágia és izzó szenvedély, társadalmi előítéletek és osztályellentétek, tiltott-titkolt szerelmek, szökések, ármány és erőszak több generációs pokoljárása után a végső megoldás a mindenkori újrakezdés. A történet a két világ s a két nem tiszta, öntudatos egymásra találásával ér véget. Múlt és jelen, hagyomány és modernség küzdelme a kortárs mexikói filmművészetnek is egyik kardinális kérdésévé vált. Bizonyos motívumok vörös fonalként húzódnak végig a legfrissebb alkotásokon. Az önvizsgálathoz és a nemzeti identitáshoz persze hozzátartozik a történelmi múlt és közelmúlt minél hitelesebb bemutatása is. A Marisa Sistach és José Bill rendezte 1999-es El cometa, vagyis A Hallay-üstökös Mexikó felett az 1910-es forradalomról ad sajátos közelképet. A véres diktatúra ellen lázadó kisemberek és művészek, sőt a Lumiere-fivérek találmányának köszönhetően maga a nagybetűs Művészet diadaláról láthattunk egy szép, romantikus, bár némi humortól és öniróniától sem mentes kosztümös filmet. A vándorcirkusz mint a művészet és szabadság szimbóluma éppúgy fontos motívuma a mexikói filmeknek, mint az érzéki és a líraian tiszta szerelem. A tágabb értelemben vett hit és a hipokrita fanatizmus éppúgy, mint a becsület, azaz a szegények tisztessége és az öregek néha kissé tán cinikus bölcsessége szintén fontos része az ezredfordulón készült mexikói filmművészetnek. A mondanivaló sokszínűsége hasonlóan gazdag képi világgal társul például a Házioltár a sütőben (Santitos/Little saints) című produkcióban. Az elsőfilmes Alejandro Springall 2000-ben forgatott filmje egy mexikói kisváros, Tlacotalpan zárt, tradicionális világából a Los Angeles-i bordélyházakat is megjárva vezeti el hősnőjét, a mélyen vallásos Esperanzát (beszédes neve magyarul reményt jelent!) egy szabadabb, boldogabb világba. Springall szerencsés utat talált a közönségfilm és a művészfilm szintetizálására. A néha kissé banális történet a látvány mellett - amely elsősorban Xavier Pérez Grobet operatőrt dicséri -, a szürrealista jelenetek, valamint a szentimentális és a humoros képsorok/epizódok révén válik élvezetes, szórakoztató, olykor elgondolkodtató, de semmiképpen sem sztereotíp élménnyé. A rejtély, a titok és a vér, a szex és a szerelem, illetve a fanatikus hit itt is főmotívum, de az egészséges, vérbő humor, a váratlan fordulatok és az önirónia gyógyír a bajra. Gondoljunk csak a néha már komoly társadalmi feszültségeket kiváltó mexikói emigrációra, amely mára közönségfilm tárgyává puhulva kerül az amerikai (értsd: Egyesült Államokbeli) mozik műsorára. A művészet katartikus nyelve mindenesetre egyetemesebb, s olykor tán célravezetőbb is, mint holmi politikai ultimátumok és konkordátumok leiratai. A most bemutatott mexikói filmek színes palettáján a humor és a szeretet gyógyító ereje szerencsére előkelő helyen szerepelt. Nagyon remélem, hogy a látottak alapján végre a hazai filmforgalmazás is nagyobb figyelmet szentel az egyre színvonalasabb és nézhetőbb latin-amerikai mozinak. Annak idején mi Gabriel García Márquez és Mario Vargas Llosa segítségével, a mexikói intellektüelek pedig Jancsó Miklós filmjei révén nyertünk/nyertek beavatást egy másik, távoli világ legendás-hősies múltjába, küzdelmes életébe. A műtárgyak utaztatása bonyolult és költséges dolog, igazán jó kiállítások csak ritkán jutnak a tengeren túlra. S ilyenkor is főleg csak a nagy sztárokra kerülnek előtérbe. A képzőművészethez képest az irodalom sincs jobb helyzetben: a műfordítás hazai hagyományai gazdasági okból kissé megkoptak, ami pedig a kis nemzetek bemutatását illeti, mi csak a világnyelvek után következhetünk. Nagy kár, mert a két ország hagyománya, történelmi múltja, gazdasági struktúrája és nemzeti karaktere (ha létezik ilyen) lényegesen közelebb áll egymáshoz, mint azt az objektív számok világa - fizikai távolság, földrajzi kiterjedés, lélekszám, gazdasági mutatók stb. - tükrözik. Bár az elmúlt években egyre több honfitársunk ismerhette meg személyesen is Mexikó változatosan szép tájait, gazdag történelmi, művészi értékeit és hétköznapjait, közös hagyományaink feltárása, ápolása és népszerűsítése még gyerekcipőben jár. Pedig a magyar népművészettől a modern fotográfiáig, Guillermo, illetve Frida Kahlótól Kati Hornáig számos magyar vagy magyar származású művész munkássága gazdagította Mexikó kultúráját. Hiszen a lényeg sokkal inkább fogalmazható képekbe, mint számokba, statisztikai adatokba. Remélhetőleg a különböző szakemberek is rájönnek, hogy a kultúra, esetünkben a vizuális kultúra minél hatékonyabb népszerűsítése mindkét fél érdeke. Az Amerika és Európa, konkrétan Mexikó és Magyarország közti távolság áthidalására a komplex élményt nyújtó művészfilmek és a színvonalas közönségfilmek egyaránt hatékony eszközt jelentenek.
Marisa Sistach, José Buil: A Halley-üstökös Mexikó felett, 1999 122 Kbyte
Gabriel Retes: A halál édes illata, 1999 71 Kbyte
Gabriel Retes: A halál édes illata, 1999 28 Kbyte
Óscar Urrutia: Az utolsó rituálé Mexikóban, 2000 38 Kbyte
Óscar Urrutia: Az utolsó rituálé Mexikóban, 2000 29 Kbyte
Alejandro Springall: Házioltár a sütőben, 2000 52 Kbyte
Alejandro Springall: Házioltár a sütőben, 2000 33 Kbyte
Alejandro Springall: Házioltár a sütőben, 2000 32 Kbyte
Erwin Neumaier: Szivárgó vér, 1995 31 Kbyte
Erwin Neumaier: Szivárgó vér, 1995 14 Kbyte