Filmkultúra: Filmek: A Szuper 8-as dicsérete

Mexikói filmhét az Örökmozgóban

181 Kbyte
Az 1896-os évben egy fiatal mexikói mérnökhallgató levelet írt a Lumičre fivéreknek, hogy adjanak el neki egyet abból a csodás gépezetből, amely egy évvel azelőtt egy nyilvános bemutatón, Lumičre két alkalmazottja közreműködésével elkápráztatta Mexikóváros közönségét. A masina - felvevőgép és vetítő - megérkezett, és Salvador Toscano Barragán kamerával a vállán elindult, hogy megörökítsen mindent, amit fontosnak tart, egyszersmind le is vetítse azt a közönségnek. Ő volt Mexikó s alighanem egész Latin-Amerika első operatőre, s egyik első filmvállalkozója. Rendkívül értékes hagyatékából lánya, Carmen Toscano állított össze 90 perces dokumentumfilmet Egy mexikói emlékei (Memorias de un mexicano) címmel 1954-ben. A mexikói film Toscano Barragánhoz hasonló úttörőinek állít emléket Marisa Sistach és José Buil 1999-ben készült szép filmje, A Halley-üstökös Mexikó felett (El cometa). A film kamasz főszereplője Víctor (Diego Luna, akit a filmhét három filmjében is láthatunk) 1910-ben egy francia vándormozistól kapja ajándékba a felvevő- és vetítőgépet. Apja (akit a szintén több filmben látható, s az egyiket rendező Gabriel Retes játszik) vándorcirkuszával San Antonio felé vonulnak, tudtuk nélkül oda menekítve egy meggyilkolt nyomdász kamaszlányát, Valentinát (Ana Claudia Talancón), aki a Porfirio Díaz diktátor elleni mozgalom által összegyűjtött aranypénzeket akarja eljuttatni Francisco Madero forradalmár tábornoknak. A rendőr, aki a lány apját agyonverte, mindvégig szaglászik utánuk, s kis híján elkapja Valentinát, ám a cirkuszigazgató bátor kiállása megfutamítja. Víctor az út során vérbeli dokumentumfilmesként kezdi forgatni a 30 éves diktatúra végének s a forradalom elejének krónikáját, s közben Valentina is belészeret. Apja, aki nem nagy jövőt jósolt a vetítőgépnek, halála előtt lassan megbékél vele.

A film mindkét alkotója, az 1952-ben született Marisa Sistach és a férje, José Buil Ríos (1953) irodalmár, ami érződik a film dialógusain. Marisa Sistach nem kisebb mestertől tanulta a forgatókönyvírást a kubai San Antonio de Los Bańosban lévő nemzetközi filmiskolában, mint Gabriel García Márqueztől. 1987-ben egy forgatókönyvvel, amelyet José Buillal közösen írt, kiválasztják a Sundance Institute Forgatókönyvíró Műhelyében való részvételre. José Buil a sebészorvosi hivatást cseréli fel költészetre, újságírásra, folyóirat szerkesztésre, forgatókönyvírásra és filmrendezésre, s filmjeivel számos nemzetközi fórumon komoly sikereket arat. Nem véletlenül választja tárgyául a mexikói film hőskorát, ennek a témának személyes vonatkozása is van számára: a veracruzi családi házban véletlenül rábukkant 300 darab fémdobozra, amelyek nagyapja, José Buil Belenguer 1925 és 1940 között, egy 9.5 mm-es Pathé Baby kamerával felvett 10 méteres filmjeit tartalmazták. Ennek az anyagnak a felhasználásával készítette el 1995-ben Apai örökség (La linea paterna) című nagysikerű filmjét.

A mexikói filmhéten szereplő rendezők közül a legidősebb és legnevesebb az 1947-ben született Gabriel Retes, akinek az 1999-es A halál édes illata (Un dulce olor a muerte) című alkotása a tizenegyedik nagyjátékfilmje. A színész és rendező apa, Ignacio Retes és színésznő anya, Lucia Balzaretti gyermekeként született Gabriel Retes 12 éves korában játszotta el első szerepét. 1967-ben debütál színházi rendezőként. Filmszínészként a 70-es években több mint 20 filmben játszik, és szuper 8-assal forgatott filmjeivel tűnik fel a Marginális Filmszövetkezet tagjaként. Az 1972-es Kemény évekkel (Los ańos duros), amelyet pénz híján egy évig elő sem tudott hívni, nemzetközi sikereket arat. 1975-ben forgatja le első, filmipari háttérrel készült játékfilmjét. Chia-Chia, a csöves (Chia-Chia el teporacho) címmel.

A halál édes illata, Guillermo Arriaga azonos című regényének filmváltozata, mexikói-spanyol-argentin koprodukció. A legemlékezetesebb alakítást Héctor Alterio, a nagyszerű argentin színész nyújtja benne, akit a magyar néző is számos - Alterio emigrációs évtizedei alatt készült - spanyol filmben láthatott. Gabriel Retes egy interjúban így beszél erről a forgatásról: "Amikor A halál édes illatát rendeztem, arra jöttem rá, hogy a kamerának ,táncolnia kell', ahhoz azonban, hogy a kamera ,táncoljon', logikus, hogy a szereplőknek is táncolniuk kell; ekkor elhatároztam, hogy a film ,táncosa' az a szereplő lesz, akit Héctor Alterio alakít. Ha megfigyeled, a kamera minden olyan jelenetben, ahol Alterio megjelenik, mozgásban van, és sokszor ,táncol'. Amikor megnéztem a filmet, láttam, hogy pontosan úgy sikerült, ahogy elképzeltem."

Egy kisváros környékén, a földeken holtan találnak egy fiatal lányt, aki nemrég érkezett családjával a faluba. Ramón (ismét a kamasz Diego Luna) titkon szerelmes volt a megkéselt Adelába, s most őt vádolják a gyilkossággal. Héctor Alterio Justinót, a falu rendőrét játssza, ezt a letargikus öregembert, aki bár biztos benne, hogy nem Ramón, a keresztfia s nem is a második számú gyanúsított, "a Cigány" a gyilkos, egyre csak a tehetetlenség "táncát járja" hümmögve, fejét ingatva, suta magánnyomozásba kezdve: a sárban kirajzolódó cipőnyomot méricskéli, de különös módon a faluban mindenkinek épp beleillik a lába, beleértve őt magát is. "A Cigány", mint a falubeliek mondják, "ideális bűnös", mivel nem falubeli, csak most épp ott bonyolítja csempész-üzleteit. Mint kiderül, a faluban már máskor is történt gyilkosság, csak az "intézzük el egymás között" elv jegyében eltussolták a hatóságok elől. A zárt közösség idegengyűlölete és elvakult vérszomja majdnem tragédiához vezet. A falubeliek Ramónt, a meggyilkolt lány állítólagos szeretőjét jelölik ki, hogy bosszút álljon "a Cigányon", s egy félelmetes jelenetben addig hergelik, egy levágott marhán bemutatva, hogyan kell beledöfnie a kést, míg Ramón maga is belelendül. Az utolsó pillanatban mégis úrrá lesz rajta a józan ész, s ahelyett, hogy a gyilkossággal mutatná meg, hogy "igazi férfi", a végre nem hajtott gyilkossággal bizonyítja, hogy az, megtépázva a "machismo" nemes hagyományát. (Az igazi gyilkos mellesleg az egyik leghangosabban bosszút követelő falubeli volt).

A filmhét több filmje is kikezdi az ehhez hasonló hagyományokat; "az efféle dolgokat egymás közt szoktuk elintézni" mondat egy másik filmben is elhangzik, Óscar Urrutia (1964) egyébként igen gyenge, Az utolsó rituálé Mexikóban (Rito terminal) című, 2000-ben készült alkotásában. Urrutia is szuper 8-assal forgató független filmesként kezdi pályáját, dokumentumfilmeket forgat, a számítógépes grafika lehetőségeit kutatja. Az utolsó rituálé Mexikóban az első játékfilmje. Témáját, a város és az indián közösség konfrontációját igen külsődleges eszközökkel ábrázolja, bőven adagolva benne a már-már paródiába forduló indián varázslást, amivel az öreg indián javasasszony - nem tudni, miért - csaknem az őrületbe kergeti a városból érkezett fotóriportert, miközben olyan bőszen meregeti a szemét, ahogyan azt a mexikói szappanoperák intrikus hősnőitől megszoktuk. Arra hívja fel a figyelmet ez a film, hogy csínján kellene bánni a "mágikus realizmussal", nehogy egy új "indigenista" irányzat "áruvédjegyévé" silányuljon.

A gyanakvás légköre, az idegen be nem fogadása, a megbélyegzett embert körülvevő jeges némaság és gyűlölet Carlos Carrera Asszonyvarázs (Un embrujo) című filmjéből is visszaköszön, ahol egy tanárnőt kiált ki a közösség boszorkánynak, varázserőnek tulajdonítva, hogy megbabonázza a férfiakat, beleértve tanítványait is.

Ez a film is - mint a filmhéten bemutatottak csaknem mindegyike - irodalmi alapanyagból készült, ami hátulütője is, mert Marcel Sisniega Don Eliseo című regényének ismerete híján a néző számára jó pár dolog kibontatlan marad.

Szinte mondani sem kell, hogy Carlos Carrera is szuper 8-as kamerával forgatott először, mégpedig 12 éves korában, hat gyurma-animációs rövidfilmet. Képzőművészként több kollektív kiállításon vett részt, grafikusként is dolgozik, s 1990-ben leforgatott első nagyjátékfilmje (Benjámin felesége - La mujer de Benjamín) előtt nyolc animációs rövidfilmet készített. A hős (El héroe) című animációs filmjével (1993) elnyeri a legjobb rövidfilmnek járó Aranypálma díjat az 1994-es Cannes-i filmfesztiválon. Az Asszonyvarázs az 1998-as San Sebastian-i fesztiválon nyeri el a legjobb operatőrnek járó Ezüstkagyló díjat, Mexikóban pedig 17 Ariel díjra jelölik. A tanárnőt alakító Blanca Guerra talán a magyar néző számára sem ismeretlen: a "Szerelmi furcsaságok" címen, a televízióban vetített latinamerikai rövidfilmek egyikében, A szombat éjszakai tolvajban (El ladrón de sábado de la noche) játszotta a fásult rádiós műsorvezető nőt, aki lassan-lassan beleszeret a házába rablási szándékkal betörő fiatalemberbe. Ez a bűbájos kis film - amely egyébként García Márquez forgatókönyvíró-tanfolyamának terméke - az Asszonyvarázsnál is több lehetőséget ad a kitűnő színésznőnek, hogy megcsillantsa sokszínűségét, humorát, intellektusát.

A mexikóiak hagyományosan bigott vallásosságát Alejandro Springall filmje, a Házioltár a sütőben (Santitos) csipkedi meg finom iróniával. Az 1966-ban született, és a Londoni Filmiskolában végzett rendező számos dokumentum- és tv-filmet forgatott, egyik szervezője volt a Sundance Film Institute egész Latin-Amerikát koordináló Forgatókönyvíró Műhelyének, s társproducerként vett részt Goran Paskaljević Valaki más Amerikája, valamint Antonio Urrutia 1995-ös, Oscar-díjra jelölt rövidfilmje, az Erőt venni önmagunkon (De tripas corazón) forgatásában. Az 1997/98-ban készített Házioltár a sütőben az első nagyjátékfilm-rendezése, amellyel mindjárt el is nyerte a Legjobb latin-amerikai film díját az 1999-es Sundance Film Fesztiválon, s a latin-amerikai filmek Los Angeles-i és limai fesztiválján, valamint a mexikói filmek XIV. guadalajarai szemléjén. A film főszereplőjét, Dolores Herediát mind a cartagenai, mind az amiensi nemzetközi filmfesztiválon a legjobb női alakítás díjával tüntették ki a csinos, vallásos özvegyasszony, Esperanza szerepében, akivel csoda történik. Tűzhelye sütőjének ablakában megjelenik Szent Tádé, s tudtára adja, hogy szép kis kamaszlánya valójában nem halt meg egy rejtélyes vírustól, ahogyan a kórházban állították, hanem prostituáltnak adták el a Rózsaszín Ház nevű luxusbordélyba. Esperanza, akit a helybeli szappanoperafüggő plébános sem tud visszatartani, a szent útmutatását követve beáll dolgozni a bordélyba, s lányát ugyan nem találja meg, de egyre határozottabban veszi kezébe saját sorsa irányítását. Párra is lel, akivel boldogan indul az új életbe, magával víve a teherautón háza kidöntött falát a tükörrel, amelyben kislánya szokott neki megjelenni.

A fesztivál leghányatottabb sorsú filmje Erwin Neumaier (1963) rendezése, a Szivárgó vér (Un hilito de sangre) ugyancsak adaptáció, Eusebio Ruvalcaba azonos című regényéből. Bár a rendező már 1994-ben leforgatja, első nagyjátékfilmje csak 1999-ben kerül bemutatásra a forgalmazók cenzúrája miatt, akiknek véleménye szerint a film "merénylet a mexikói család szép hagyományai ellen". Neumaier a közbülső időben zenei videoclipek rendezésével foglalkozott. A film bemutatása után egy riporter kérdésére azt felelte: "Hiszek benne, hogy a mexikói közönség nézőpontja változik és gyorsan fejlődik abban a tekintetben, hogy mi az, ami a hatóságok elvárásai szerint elmondható és megmutatható a filmvásznon. Ma már sokkal több dolgot lehet látni és kimondani, mint akkor, amikor a filmet forgattuk...".

A filmhét két másik filmjében is látott kamasz-színész, Diego Luna, a Szívárgó vér főszereplője, itt még bumfordi kiskamasz. Őszintén szólva, nem tudom, mi dúlta fel annyira a cenzorokat. A fiú szülei pont annyira idióták, mint amit az amerikai filmekben megszoktunk, a tévére meredve élik családi életüket, néha kicsit veszekszenek, de közben le nem veszik szemüket a képernyőről. A kamasz León szerelmes a szép Osbeliába, s mivel az a szüleivel Guadalajarába utazik, pénzt lop és a nyomába ered. Út közben többen eltérítik, dolga akad az újságárus-maffiával meg a kínai maffiával, s újdonsült barátja, a kínai étteremtulajdonos a karjaiban hal meg. Később Osbeliával is találkozik, eljut egy kuplerájba, lassan felnőtté érik, s amikor hazamegy, apja ugyanott bambul a képernyő előtt. Gyermeteg és erőltetett humorú film.

A mexikói film már sok krízist átélt, ilyen volt például a 60-as évtized elejének időszaka, amikor a filmgyártás egy év alatt csaknem a felére csökkent (1960-ban még 90 film, 1961-ben már csak 48 készült). "A kormány az elosztás és a vetítés gazdasági hatalmával akarja ránk kényszeríteni a cenzúrát" - írja Salvador Elizondo a Nuevo Cine című folyóiratban, amelyet az ugyancsak Új Film elnevezésű csoport alapított, s bár a folyóirat csupán 7 számot ér meg, az Új Film csoportjával egy nagyhatású új rendezőnemzedék jelenik meg, amelynek tagjai közt találhatjuk például Rafael Corkidit, Jomí García Ascotot, Paul Leduc-öt sok más jelentős rendező, filmkritikus, író és egyéb szakember társaságában. Megindul a filmklub-mozgalom, s elkészül egy egy órás független film Jomí García Ascot 16 mm-es szalagra forgatott, hihetetlenül kis költségvetésű, egy éven át vasárnapról vasárnapra készülő filmtörténeti jelentőségű alkotása, Az üres erkélyen (En el balcón vacío), Ascot felesége María Luisa Elío írásai nyomán. Elena Poniatowska, a neves mexikói írónő így üdvözli a független alkotást: "Ezzel a filmmel Jomí García Ascot megmutatja az Új Filmes fiataloknak, hogy igenis lehet filmet készíteni; hogy igenis, van lehetőség filmet forgatni Mexikóban... María Luisa Elío és Jomí García Ascot bizonyos értelemben új korszakot nyitottak a mexikói filmművészetben."

1969-ben megalakul a Független Film csoport (Felipe Cazals, Arturo Ripstein, Rafael Castanedo és Pedro Miret) s filmjeik nemzetközi elismerést nyernek egy olyan korszakban, amikor a mexikói film semmiféle egyéb elismerésben nem részesül. Ezért írja José de la Colina: "A mexikói film független lesz, vagy nem lesz."

Az 1976 - 82 közti időszak, amikor is López Portillo elnök a testvérét, Margarita López Portillót nevezte ki a Rádió, Televízió és Filmigazgatóság (RTC) élére, ugyancsak mélypont. Mint Tomás Pérez Turrent írja erről az időszakról: "1982-re gyakorlatilag holttá lehet nyilvánítani a filmipart. Olyan, mintha egy egykor termékeny föld sivataggá válna a sáskajárás után". 1982-ben tovább súlyosbítja a helyzetet az általános gazdasági válság, és mintha ez még mind nem lenne elég, 1982-ben tűz üt ki a Nemzeti Filmarchívumban, emberáldozatokat is követel, s tömérdek filmanyagot semmisít meg. És miközben a mexikói filmipar vegetál, sajátos módon ismét a független film szerzi vissza a mexikói film presztízsét: a mexikói filmtörténet legrosszabb hat évében 87 független film készül, köztük sok jelentős alkotás.

A független film fejlődésében igen nagy jelentősége volt két filmiskola létre jöttének - a most bemutatott filmek rendezői is részben ezekben nevelődtek -, egyik a CUEC (Egyetemi Filmtanulmányok Központja), amely immár 30 éve működik, s ma a legrégebbi és legszélesebb oktatási tapasztalattal rendelkező filmiskola Latin-Amerikában, a másik az 1975-ben alakult CCC ( a Filmművészeti Képzés Központja).

A huszadik század utolsó évtizedében, egy újabb krízis közepette, mexikói filmesek új nemzedéke jelentkezett. Az úgynevezett "új mexikói film" alkotói között olyan erős rendezőegyéniségek bukkannak fel, akiktől még sokat várhatunk, gondoljunk csak Alejandro González Ińárritura, a nemrég bemutatott Korcs szerelmek (Amores perros) rendezőjére, vagy a filmhéten bemutatkozott rendezők egyik-másikára.

Marisa Sistach, José Buil:
A Halley-üstökös Mexikó felett,
1999
122 Kbyte

Gabriel Retes:
A halál édes illata,
1999
71 Kbyte

Gabriel Retes:
A halál édes illata,
1999

28 Kbyte

Óscar Urrutia:
Az utolsó rituálé Mexikóban,
2000
38 Kbyte

Óscar Urrutia:
Az utolsó rituálé Mexikóban,
2000
29 Kbyte

Alejandro Springall:
Házioltár a sütőben,
2000
52 Kbyte

Alejandro Springall:
Házioltár a sütőben,
2000
33 Kbyte

Alejandro Springall:
Házioltár a sütőben,
2000
32 Kbyte

Erwin Neumaier:
Szivárgó vér,
1995
31 Kbyte

Erwin Neumaier:
Szivárgó vér,
1995
14 Kbyte

181 Kbyte	Az 1896-os évben egy fiatal mexikói mérnökhallgató levelet írt a Lumičre fivéreknek, hogy adjanak el neki egyet abból a csodás gépezetből, amely egy évvel azelőtt egy nyilvános bemutatón, Lumičre két alkalmazottja közreműködésével elkápráztatta Mexikóváros közönségét. A masina - felvevőgép és vetítő - megérkezett, és Salvador Toscano Barragán kamerával a vállán elindult, hogy megörökítsen mindent, amit fontosnak tart, egyszersmind le is vetítse azt a közönségnek. Ő volt Mexikó s alighanem egész Latin-Amerika első operatőre, s egyik első filmvállalkozója. Rendkívül értékes hagyatékából lánya, Carmen Toscano állított össze 90 perces dokumentumfilmet Egy mexikói emlékei (Memorias de un mexicano) címmel 1954-ben. A mexikói film Toscano Barragánhoz hasonló úttörőinek állít emléket Marisa Sistach és José Buil 1999-ben készült szép filmje, A Halley-üstökös Mexikó felett (El cometa). A film kamasz főszereplője Víctor (Diego Luna, akit a filmhét három filmjében is láthatunk) 1910-ben egy francia vándormozistól kapja ajándékba a felvevő- és vetítőgépet. Apja (akit a szintén több filmben látható, s az egyiket rendező Gabriel Retes játszik) vándorcirkuszával San Antonio felé vonulnak, tudtuk nélkül oda menekítve egy meggyilkolt nyomdász kamaszlányát, Valentinát (Ana Claudia Talancón), aki a Porfirio Díaz diktátor elleni mozgalom által összegyűjtött aranypénzeket akarja eljuttatni Francisco Madero forradalmár tábornoknak. A rendőr, aki a lány apját agyonverte, mindvégig szaglászik utánuk, s kis híján elkapja Valentinát, ám a cirkuszigazgató bátor kiállása megfutamítja. Víctor az út során vérbeli dokumentumfilmesként kezdi forgatni a 30 éves diktatúra végének s a forradalom elejének krónikáját, s közben Valentina is belészeret. Apja, aki nem nagy jövőt jósolt a vetítőgépnek, halála előtt lassan megbékél vele. A film mindkét alkotója, az 1952-ben született Marisa Sistach és a férje, José Buil Ríos (1953) irodalmár, ami érződik a film dialógusain. Marisa Sistach nem kisebb mestertől tanulta a forgatókönyvírást a kubai San Antonio de Los Bańosban lévő nemzetközi filmiskolában, mint Gabriel García Márqueztől. 1987-ben egy forgatókönyvvel, amelyet José Buillal közösen írt, kiválasztják a Sundance Institute Forgatókönyvíró Műhelyében való részvételre. José Buil a sebészorvosi hivatást cseréli fel költészetre, újságírásra, folyóirat szerkesztésre, forgatókönyvírásra és filmrendezésre, s filmjeivel számos nemzetközi fórumon komoly sikereket arat. Nem véletlenül választja tárgyául a mexikói film hőskorát, ennek a témának személyes vonatkozása is van számára: a veracruzi családi házban véletlenül rábukkant 300 darab fémdobozra, amelyek nagyapja, José Buil Belenguer 1925 és 1940 között, egy 9.5 mm-es Pathé Baby kamerával felvett 10 méteres filmjeit tartalmazták. Ennek az anyagnak a felhasználásával készítette el 1995-ben Apai örökség (La linea paterna) című nagysikerű filmjét. A mexikói filmhéten szereplő rendezők közül a legidősebb és legnevesebb az 1947-ben született Gabriel Retes, akinek az 1999-es A halál édes illata (Un dulce olor a muerte) című alkotása a tizenegyedik nagyjátékfilmje. A színész és rendező apa, Ignacio Retes és színésznő anya, Lucia Balzaretti gyermekeként született Gabriel Retes 12 éves korában játszotta el első szerepét. 1967-ben debütál színházi rendezőként. Filmszínészként a 70-es években több mint 20 filmben játszik, és szuper 8-assal forgatott filmjeivel tűnik fel a Marginális Filmszövetkezet tagjaként. Az 1972-es Kemény évekkel (Los ańos duros), amelyet pénz híján egy évig elő sem tudott hívni, nemzetközi sikereket arat. 1975-ben forgatja le első, filmipari háttérrel készült játékfilmjét. Chia-Chia, a csöves (Chia-Chia el teporacho) címmel. A halál édes illata, Guillermo Arriaga azonos című regényének filmváltozata, mexikói-spanyol-argentin koprodukció. A legemlékezetesebb alakítást Héctor Alterio, a nagyszerű argentin színész nyújtja benne, akit a magyar néző is számos - Alterio emigrációs évtizedei alatt készült - spanyol filmben láthatott. Gabriel Retes egy interjúban így beszél erről a forgatásról: "Amikor A halál édes illatát rendeztem, arra jöttem rá, hogy a kamerának ,táncolnia kell', ahhoz azonban, hogy a kamera ,táncoljon', logikus, hogy a szereplőknek is táncolniuk kell; ekkor elhatároztam, hogy a film ,táncosa' az a szereplő lesz, akit Héctor Alterio alakít. Ha megfigyeled, a kamera minden olyan jelenetben, ahol Alterio megjelenik, mozgásban van, és sokszor ,táncol'. Amikor megnéztem a filmet, láttam, hogy pontosan úgy sikerült, ahogy elképzeltem." Egy kisváros környékén, a földeken holtan találnak egy fiatal lányt, aki nemrég érkezett családjával a faluba. Ramón (ismét a kamasz Diego Luna) titkon szerelmes volt a megkéselt Adelába, s most őt vádolják a gyilkossággal. Héctor Alterio Justinót, a falu rendőrét játssza, ezt a letargikus öregembert, aki bár biztos benne, hogy nem Ramón, a keresztfia s nem is a második számú gyanúsított, "a Cigány" a gyilkos, egyre csak a tehetetlenség "táncát járja" hümmögve, fejét ingatva, suta magánnyomozásba kezdve: a sárban kirajzolódó cipőnyomot méricskéli, de különös módon a faluban mindenkinek épp beleillik a lába, beleértve őt magát is. "A Cigány", mint a falubeliek mondják, "ideális bűnös", mivel nem falubeli, csak most épp ott bonyolítja csempész-üzleteit. Mint kiderül, a faluban már máskor is történt gyilkosság, csak az "intézzük el egymás között" elv jegyében eltussolták a hatóságok elől. A zárt közösség idegengyűlölete és elvakult vérszomja majdnem tragédiához vezet. A falubeliek Ramónt, a meggyilkolt lány állítólagos szeretőjét jelölik ki, hogy bosszút álljon "a Cigányon", s egy félelmetes jelenetben addig hergelik, egy levágott marhán bemutatva, hogyan kell beledöfnie a kést, míg Ramón maga is belelendül. Az utolsó pillanatban mégis úrrá lesz rajta a józan ész, s ahelyett, hogy a gyilkossággal mutatná meg, hogy "igazi férfi", a végre nem hajtott gyilkossággal bizonyítja, hogy az, megtépázva a "machismo" nemes hagyományát. (Az igazi gyilkos mellesleg az egyik leghangosabban bosszút követelő falubeli volt). A filmhét több filmje is kikezdi az ehhez hasonló hagyományokat; "az efféle dolgokat egymás közt szoktuk elintézni" mondat egy másik filmben is elhangzik, Óscar Urrutia (1964) egyébként igen gyenge, Az utolsó rituálé Mexikóban (Rito terminal) című, 2000-ben készült alkotásában. Urrutia is szuper 8-assal forgató független filmesként kezdi pályáját, dokumentumfilmeket forgat, a számítógépes grafika lehetőségeit kutatja. Az utolsó rituálé Mexikóban az első játékfilmje. Témáját, a város és az indián közösség konfrontációját igen külsődleges eszközökkel ábrázolja, bőven adagolva benne a már-már paródiába forduló indián varázslást, amivel az öreg indián javasasszony - nem tudni, miért - csaknem az őrületbe kergeti a városból érkezett fotóriportert, miközben olyan bőszen meregeti a szemét, ahogyan azt a mexikói szappanoperák intrikus hősnőitől megszoktuk. Arra hívja fel a figyelmet ez a film, hogy csínján kellene bánni a "mágikus realizmussal", nehogy egy új "indigenista" irányzat "áruvédjegyévé" silányuljon. A gyanakvás légköre, az idegen be nem fogadása, a megbélyegzett embert körülvevő jeges némaság és gyűlölet Carlos Carrera Asszonyvarázs (Un embrujo) című filmjéből is visszaköszön, ahol egy tanárnőt kiált ki a közösség boszorkánynak, varázserőnek tulajdonítva, hogy megbabonázza a férfiakat, beleértve tanítványait is. Ez a film is - mint a filmhéten bemutatottak csaknem mindegyike - irodalmi alapanyagból készült, ami hátulütője is, mert Marcel Sisniega Don Eliseo című regényének ismerete híján a néző számára jó pár dolog kibontatlan marad. Szinte mondani sem kell, hogy Carlos Carrera is szuper 8-as kamerával forgatott először, mégpedig 12 éves korában, hat gyurma-animációs rövidfilmet. Képzőművészként több kollektív kiállításon vett részt, grafikusként is dolgozik, s 1990-ben leforgatott első nagyjátékfilmje (Benjámin felesége - La mujer de Benjamín) előtt nyolc animációs rövidfilmet készített. A hős (El héroe) című animációs filmjével (1993) elnyeri a legjobb rövidfilmnek járó Aranypálma díjat az 1994-es Cannes-i filmfesztiválon. Az Asszonyvarázs az 1998-as San Sebastian-i fesztiválon nyeri el a legjobb operatőrnek járó Ezüstkagyló díjat, Mexikóban pedig 17 Ariel díjra jelölik. A tanárnőt alakító Blanca Guerra talán a magyar néző számára sem ismeretlen: a "Szerelmi furcsaságok" címen, a televízióban vetített latinamerikai rövidfilmek egyikében, A szombat éjszakai tolvajban (El ladrón de sábado de la noche) játszotta a fásult rádiós műsorvezető nőt, aki lassan-lassan beleszeret a házába rablási szándékkal betörő fiatalemberbe. Ez a bűbájos kis film - amely egyébként García Márquez forgatókönyvíró-tanfolyamának terméke - az Asszonyvarázsnál is több lehetőséget ad a kitűnő színésznőnek, hogy megcsillantsa sokszínűségét, humorát, intellektusát. A mexikóiak hagyományosan bigott vallásosságát Alejandro Springall filmje, a Házioltár a sütőben (Santitos) csipkedi meg finom iróniával. Az 1966-ban született, és a Londoni Filmiskolában végzett rendező számos dokumentum- és tv-filmet forgatott, egyik szervezője volt a Sundance Film Institute egész Latin-Amerikát koordináló Forgatókönyvíró Műhelyének, s társproducerként vett részt Goran Paskaljević Valaki más Amerikája, valamint Antonio Urrutia 1995-ös, Oscar-díjra jelölt rövidfilmje, az Erőt venni önmagunkon (De tripas corazón) forgatásában. Az 1997/98-ban készített Házioltár a sütőben az első nagyjátékfilm-rendezése, amellyel mindjárt el is nyerte a Legjobb latin-amerikai film díját az 1999-es Sundance Film Fesztiválon, s a latin-amerikai filmek Los Angeles-i és limai fesztiválján, valamint a mexikói filmek XIV. guadalajarai szemléjén. A film főszereplőjét, Dolores Herediát mind a cartagenai, mind az amiensi nemzetközi filmfesztiválon a legjobb női alakítás díjával tüntették ki a csinos, vallásos özvegyasszony, Esperanza szerepében, akivel csoda történik. Tűzhelye sütőjének ablakában megjelenik Szent Tádé, s tudtára adja, hogy szép kis kamaszlánya valójában nem halt meg egy rejtélyes vírustól, ahogyan a kórházban állították, hanem prostituáltnak adták el a Rózsaszín Ház nevű luxusbordélyba. Esperanza, akit a helybeli szappanoperafüggő plébános sem tud visszatartani, a szent útmutatását követve beáll dolgozni a bordélyba, s lányát ugyan nem találja meg, de egyre határozottabban veszi kezébe saját sorsa irányítását. Párra is lel, akivel boldogan indul az új életbe, magával víve a teherautón háza kidöntött falát a tükörrel, amelyben kislánya szokott neki megjelenni. A fesztivál leghányatottabb sorsú filmje Erwin Neumaier (1963) rendezése, a Szivárgó vér (Un hilito de sangre) ugyancsak adaptáció, Eusebio Ruvalcaba azonos című regényéből. Bár a rendező már 1994-ben leforgatja, első nagyjátékfilmje csak 1999-ben kerül bemutatásra a forgalmazók cenzúrája miatt, akiknek véleménye szerint a film "merénylet a mexikói család szép hagyományai ellen". Neumaier a közbülső időben zenei videoclipek rendezésével foglalkozott. A film bemutatása után egy riporter kérdésére azt felelte: "Hiszek benne, hogy a mexikói közönség nézőpontja változik és gyorsan fejlődik abban a tekintetben, hogy mi az, ami a hatóságok elvárásai szerint elmondható és megmutatható a filmvásznon. Ma már sokkal több dolgot lehet látni és kimondani, mint akkor, amikor a filmet forgattuk...". A filmhét két másik filmjében is látott kamasz-színész, Diego Luna, a Szívárgó vér főszereplője, itt még bumfordi kiskamasz. Őszintén szólva, nem tudom, mi dúlta fel annyira a cenzorokat. A fiú szülei pont annyira idióták, mint amit az amerikai filmekben megszoktunk, a tévére meredve élik családi életüket, néha kicsit veszekszenek, de közben le nem veszik szemüket a képernyőről. A kamasz León szerelmes a szép Osbeliába, s mivel az a szüleivel Guadalajarába utazik, pénzt lop és a nyomába ered. Út közben többen eltérítik, dolga akad az újságárus-maffiával meg a kínai maffiával, s újdonsült barátja, a kínai étteremtulajdonos a karjaiban hal meg. Később Osbeliával is találkozik, eljut egy kuplerájba, lassan felnőtté érik, s amikor hazamegy, apja ugyanott bambul a képernyő előtt. Gyermeteg és erőltetett humorú film. A mexikói film már sok krízist átélt, ilyen volt például a 60-as évtized elejének időszaka, amikor a filmgyártás egy év alatt csaknem a felére csökkent (1960-ban még 90 film, 1961-ben már csak 48 készült). "A kormány az elosztás és a vetítés gazdasági hatalmával akarja ránk kényszeríteni a cenzúrát" - írja Salvador Elizondo a Nuevo Cine című folyóiratban, amelyet az ugyancsak Új Film elnevezésű csoport alapított, s bár a folyóirat csupán 7 számot ér meg, az Új Film csoportjával egy nagyhatású új rendezőnemzedék jelenik meg, amelynek tagjai közt találhatjuk például Rafael Corkidit, Jomí García Ascotot, Paul Leduc-öt sok más jelentős rendező, filmkritikus, író és egyéb szakember társaságában. Megindul a filmklub-mozgalom, s elkészül egy egy órás független film Jomí García Ascot 16 mm-es szalagra forgatott, hihetetlenül kis költségvetésű, egy éven át vasárnapról vasárnapra készülő filmtörténeti jelentőségű alkotása, Az üres erkélyen (En el balcón vacío), Ascot felesége María Luisa Elío írásai nyomán. Elena Poniatowska, a neves mexikói írónő így üdvözli a független alkotást: "Ezzel a filmmel Jomí García Ascot megmutatja az Új Filmes fiataloknak, hogy igenis lehet filmet készíteni; hogy igenis, van lehetőség filmet forgatni Mexikóban... María Luisa Elío és Jomí García Ascot bizonyos értelemben új korszakot nyitottak a mexikói filmművészetben." 1969-ben megalakul a Független Film csoport (Felipe Cazals, Arturo Ripstein, Rafael Castanedo és Pedro Miret) s filmjeik nemzetközi elismerést nyernek egy olyan korszakban, amikor a mexikói film semmiféle egyéb elismerésben nem részesül. Ezért írja José de la Colina: "A mexikói film független lesz, vagy nem lesz." Az 1976 - 82 közti időszak, amikor is López Portillo elnök a testvérét, Margarita López Portillót nevezte ki a Rádió, Televízió és Filmigazgatóság (RTC) élére, ugyancsak mélypont. Mint Tomás Pérez Turrent írja erről az időszakról: "1982-re gyakorlatilag holttá lehet nyilvánítani a filmipart. Olyan, mintha egy egykor termékeny föld sivataggá válna a sáskajárás után". 1982-ben tovább súlyosbítja a helyzetet az általános gazdasági válság, és mintha ez még mind nem lenne elég, 1982-ben tűz üt ki a Nemzeti Filmarchívumban, emberáldozatokat is követel, s tömérdek filmanyagot semmisít meg. És miközben a mexikói filmipar vegetál, sajátos módon ismét a független film szerzi vissza a mexikói film presztízsét: a mexikói filmtörténet legrosszabb hat évében 87 független film készül, köztük sok jelentős alkotás. A független film fejlődésében igen nagy jelentősége volt két filmiskola létre jöttének - a most bemutatott filmek rendezői is részben ezekben nevelődtek -, egyik a CUEC (Egyetemi Filmtanulmányok Központja), amely immár 30 éve működik, s ma a legrégebbi és legszélesebb oktatási tapasztalattal rendelkező filmiskola Latin-Amerikában, a másik az 1975-ben alakult CCC ( a Filmművészeti Képzés Központja). A huszadik század utolsó évtizedében, egy újabb krízis közepette, mexikói filmesek új nemzedéke jelentkezett. Az úgynevezett "új mexikói film" alkotói között olyan erős rendezőegyéniségek bukkannak fel, akiktől még sokat várhatunk, gondoljunk csak Alejandro González Ińárritura, a nemrég bemutatott Korcs szerelmek (Amores perros) rendezőjére, vagy a filmhéten bemutatkozott rendezők egyik-másikára.
Marisa Sistach, José Buil: A Halley-üstökös Mexikó felett, 1999 122 Kbyte
Gabriel Retes: A halál édes illata, 1999 71 Kbyte
Gabriel Retes: A halál édes illata, 1999 28 Kbyte
Óscar Urrutia: Az utolsó rituálé Mexikóban, 2000 38 Kbyte
Óscar Urrutia: Az utolsó rituálé Mexikóban, 2000 29 Kbyte
Alejandro Springall: Házioltár a sütőben, 2000 52 Kbyte
Alejandro Springall: Házioltár a sütőben, 2000 33 Kbyte
Alejandro Springall: Házioltár a sütőben, 2000 32 Kbyte
Erwin Neumaier: Szivárgó vér, 1995 31 Kbyte
Erwin Neumaier: Szivárgó vér, 1995 14 Kbyte