Slađan Penev Milčo Mančevski: Por

Vesnik, 2001. október 16. A modern zenében ismeretes a "második album" szindróma, ami különösen a sikeres első albummal rendelkező együtteseket nyomasztja, tekintve, hogy a közönség a második albumtól sokat vár - magas szintű minőséget, sőt annak meghaladását. Hasonló teher nyomja a filmrendezők vállát is, akiket a sikeres debütálás után bizonyítási kényszer gyötör. Hisz tudvalevő, hogy a filmipar drága mulatság: elég egyetlen apró hiba, hogy az embert sutba dobják. Ez különösen Hollywoodra igaz. Milčo Mančevski (szül. Skopje, 1959 - a ford.) kapott még egy lehetőséget, hogy elkészítse második filmjét, azután, hogy botrányt csinálva otthagyta a Pregladnet (Kiéhezett) forgatását. Valószínűleg hatalmas nyomás nehezedett rá amiatt, hogy még egyszer nem hibázhat. Első filmjével, az Eső előtt-tel magasra helyezte a mércét nem csupán önmaga, de általában a makedón filmművészet előtt is. Most már nemcsak a makedón közönségnek vannak nagyobb elvárásai a hazai filmekkel szemben, de néhány kivételtől eltekintve a makedón filmesek sem mernek olyan film forgatásába belevágni, ami nem elég színvonalas ahhoz, hogy egy nagyobb nemzetközi filmfesztiválon megjelenhessen. Valószínűleg így lesz ez a jövőben is, mivel Mančevski második filmje, a Por igazolta a várakozásokat, jóllehet itthon eddig nem ért el akkora sikert, ahogy azt a Velencei Filmfesztiválon keltett visszhangja után várni lehetett volna. Ez azonban így is van rendjén, mert ez a film csak apránként adja meg magát, "meg kell emészteni", újra és újra meg kell nézni ahhoz, hogy egyre jobban letisztuljon az emberben. Röviden szólva, a Port úgy jellemezhetnénk, mint egy játékot. A rendező játszik a történettel, a térrel és az idővel, az archetípusokkal, és egyáltalán, játszik a filmes koncepciókkal. A fő hangsúly a narráción van, úgyhogy azt mondhatnánk, a film lényegében a történetmesélés glorifikálása. Sőt, néhány helyen az elbeszélőt és az elbeszélést egyazon képben ábrázolja, mintha nemcsak szimbolikusan, de térben és időben is érintkeznének egymással. Mintha az ember folyamatosan érintkezésben lenne minden történettel, amit ismer. Ezért a filmen "átsuhan" Josip Broz és Corto Maltese arca, mint valakik történetének a főhősei. A film lehetőségei korlátlanok. Beleillesztvén a saját történeteidet, képes vagy rá, hogy vizuálisan beleavatkozz a történelembe, és ugyanez vonatkozik a jelenre is, ha figyelembe vesszük a vizuális médiumok hatalmát. A Porban a rendező "belenyúl" a XX. század első évtizedeibe, összefüggésbe hozván az akkori makedón valóság egy darabját a nyugati valóság egy részletével. A mai Amerikában játszódó jelenettel kezdődik a film. Egy fiatalember (Edge, akit Adrian Lester játszik) betör egy öregasszony, Angela lakásába (Rosemary Murphy alakítja), és arany ékszerek után kutat. Az öregasszony tetten éri, és a rá szegezett pisztolyával arra kényszeríti, hogy meghallgasson egy történetet, ami kezdetben unalmasnak tűnik, de aztán lassan fölkelti Edge érdeklődését, míg végül ő maga is "belép" a filmbe. Az elbeszélés két elválaszthatatlan fivérről, Luke-ról és Elijahról szól (David Wenham és Joseph Fiennes), akik ugyanabba a lányba, Lilithbe (Anne Brochet) szeretnek bele, aki miatt azután szakítanak egymással. Luke Európába megy, ahol - a pénz utáni hajszában - eljut egészen Makedóniáig. Ebben az időben Makedóniában háború dúl, különböző hadseregek különböző célokért harcolnak egymással és irtják egymást, és ebben a helyzetben a lakosság is sokat szenved. Itt találkozik újra össze a két fivér... Már az első, mesterien fényképezett, hosszú New York-i snitt sejteti, hogy itt tökéletes képi világ fog a szemünk elé tárulni. Berry Ackroyd kamerája kitűnően teremti meg a film stílusához illő atmoszférát, különösen a városi képsorokban, de a "véres" jeleneteknél is, ahol a dinamikus vágásnak köszönhetően egymást váltogatják a közeli, részletező beállítások a távolabbiakkal és a nagytotállal. Ugyanakkor a hangeffektusok is nagyszerűen illeszkednek a képekhez, és Kiril Džajkovski katartikus zenéjével együtt gyönyörű ívet kölcsönöznek a filmnek. A rendező a színészekből kihozta a lehetséges maximumot, különösen az öreg Angelát játszó Rosemary Murphyből. A film szinte már-már hibátlan. Hiányosságául talán a tökéletlen explicitást róhatjuk föl, azaz azt, hogy némely párbeszéd nincs kellően lezárva, elvarratlan, ezt azonban valószínűleg a drasztikus rövidítés számlájára írhatjuk (az első verzió dupla ilyen hosszú volt - 3 óra 50 perc). Vagy a rendező szemére vethetjük esetleg, hogy következetlenül használja a színeket: a fekete-fehér képet egyszer a múltban játszódó jeleneteknél (Amerika és Nyugat-Európa) használja, máskor pedig a makedóniai jelenetek is pompás színekben tobzódnak, jóllehet azok szintén a múltban játszódnak. Kivételek ez alól Luke álomjelenetei, melyek színesek, de amíg az Eső előttben Aleksandar álmában a régvárt esőnek katartikus hatása van, itt az álom széttöredezi a film cselekményét. Említésre méltó néhány idézet is (egy részükben a rendező önmagát citálja), amelyekkel Mančevski a zseniális Sam Peckinpah Vad horda és a makedón Ljubiša Georgievski A harag hegye (Planinata na gnevot, 1968) című filmje előtt tiszteleg. Annyi bizonyos, hogy Milčo Mančevski Por című filmje egy nagy műgonddal előkészített és innovatív módon elkészített alkotói film-játék, amellyel a rendező megfelelt a vele szemben támasztott hatalmas elvárásoknak, és megerősítette a világ filmművészetében elfoglalt helyét, mely státusz annak a kevésszámú makedónnak a sajátja, akik képesek voltak a jelen pozitív hősévé válni. (Potoczki Klára fordítása)