Filmkultúra: Filmek: Két ember, egy film

Bereményi Géza: A Hídember

62 KByte
Több éves huzavona után végre elkészült Bereményi Géza legújabb filmje, A Hídember. A bemutató után valószínűleg azok is meggyőződtek az alkotók jóindulatáról, akik hallani sem akartak a filmről, hiszen annyi mindenről írtak a lapok az elmúlt évek során, de csak nagyon kevesekben fogalmazódott meg az a gondolat (mint például Fáy Miklósban az Élet és Irodalomban), hogy itt végül is egy új magyar filmalkotás készül, amely akár jó is lehet.

Érdemes tehát magára az alkotásra figyelni, hiszen a lényeg mégiscsak az, hogy van egy új magyar film, amit Bereményi Géza rendezett, s amely Gróf Széchenyi Istvánról szól.
Bereményi Géza

Valamikor a 80-as évek elején jelent meg a Filmvilágban Bereményinek az az írása, amelyben arról írt, hogy noha a forgatókönyvírókra a szakmán kívül senki nem szán kellő figyelmet, ők mégis rajta hagyják ujjlenyomataikat azokon a filmeken, amelyeknek az elkészítésénél bábáskodtak. Ebben az időben Bereményi ugyanis - szépprózai írásai, valamint a Cseh Tamás számára írott dalszövegei mellett - forgatókönyveket írt olyan rendezők filmjeihez, mint Kovács András, András Ferenc vagy Gothár Péter. Bereményi világa valóban annyira sajátos, hogy rögtön fel lehet ismerni azt a bizonyos ujjlenyomatot: egyfajta életérzésről van itt szó, amelyben az ember élete független is meg nem is az őt körülvevő társadalomtól és politikától. Gondoljunk csak a Veri az ördög a feleségét című film vidéki avagy nagyvárosi szereplőire, a Megáll az idő fiataljaira, vagy A nagy generáció öncsalatásokba fulladt középnemzedékére. Ami Bereményinél szembetűnő, az az a majdnem pártatlanság, amivel a "hőseit" ábrázolja, az, ahogyan nem tudjuk eldönteni, hogy kinek ad igazat, ha egyáltalán bárkinek is lehet ezekben az alkotásokban igaza, vagy ha egyáltalán szót ejthetünk "hősökről". Meg lehetne még említeni azt a finoman (ön)ironikus gesztust, amellyel Bereményi "beleírta" magát (vagyis saját nevét) a fennebb említett filmek némelyikébe, hiszen a rendező eredeti neve nem Bereményi, hanem Vetró, és a Veri az ördög budapesti igazgatójának, valamint A nagy generáció elmegyógyintézetbe zárt feltalálójának is ezt a nevet adta. Bereményinek tehát igaza volt az említett írásában: valóban vannak olyan forgatókönyvírók, akiknek a jelenléte az elkészült filmben túl erőteljes ahhoz, hogy ne nőjék ki magukat törvényszerűen az adott szerepükből. Nem meglepő tehát, hogy 1985-ben megkapta a lehetőséget arra, hogy egy elkészült forgatókönyvéből maga forgasson filmet. Ez lett a Tanítványok, amit később a nagy nemzetközi sikert aratott Eldorádó (1988) követett. Aztán következtek még saját filmek (mint például A turné 1993-ból), Bereményi azonban "eredeti" hivatásához se maradt hűtlen, hiszen az elmúlt évek során olyan filmek forgatókönyvét jegyezte, mint a Meteo vagy a Potyautasok. Ezek a filmek mind a már megszokott Bereményi-víziókat viszik tovább, vagyis adott az egyén és adott az a világ, amelyben élnie és boldogulnia kell, de a nagy kérdés az, hogy lehetséges-e ez egyáltalán. A Hídember Széchenyi grófja tulajdonképpen ezen hősök sorát gyarapítja.
Gróf Széchenyi István

Aki elolvassa Széchenyi Naplóját, abban könnyen tudatosodhat, hogy egy kivételes ember életébe és gondolataiba nyer bepillantást. A naplók és önéletírások olvasása főleg azért izgalmas, mert "megleshetjük" mások féltve őrzött titkait, ugyanakkor előszeretettel keressük az azonosulási pontokat a naplóíró és önmagunk között. Noha halála előtt Széchenyi meghagyta titkárának, hogy minden kompromittáló avagy túl intim részletet húzzon ki a naplókból (amit az szófogadóan és körültekintően meg is tett), mégis sok mindent megtudunk belőlük Széchenyi Istvánról, az emberről. Nagyon meglepő például, hogy a naplóban csak egy mondatot szentel annak a ma már igen jelentős eseménynek, amikor felajánlotta egy évi jövedelmét a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására, Továbbá, hogy Széchenyinek milyen erős pszichológiai érzéke volt, hiszen önmagát és a körülötte levő embereket is állandóan "pszichoanalizálta". Nagyon érdekesek például azok a feljegyzések, amelyekben "szegény Crescence"-ról ír, aki sokszor napokig fésületlenül és otthoni köntösben járkált (mai szakszóval azt mondanánk, hogy depressziós volt). De az is kiderül Széchenyiről, hogy soha nem tudott úgy elmenni egy probléma mellett, hogy ne rágódott vagy gondolkodott volna napokig annak megoldásán. Arról nem beszélve, hogy az első volt azok között, akik a rendszeres mosakodást szorgalmazták. Ezek persze csak amolyan kiragadott részletek a "legnagyobb magyar" feljegyzéseiből, de Széchenyi olyan tetteit, mint a Lánchíd megépíttetése vagy a magyar polgárosodást szorgalmazó tevékenysége, talán fölösleges részletezni. Egy biztos: Széchenyi mindig a jóra törekedett. Legmegdöbbentőbb talán az a feljegyzése, amelyben elmondja, egyik este azért imádkozott Istenhez, hogy megkérdezze Tőle, vajon önzésből lépett-e politikai pályára, vagy pedig, mert tenni akart valamit a hazájáért. Miután így önmagába nézett, arra a következtetésre jutott, hogy nem az önzés vezette. És mi, olvasók, ezt el is hisszük neki. Hiszen ha valaki, akkor ő tényleg a tetteivel bizonyított.
A film

Egy ember életéről filmet készíteni akkor is nagy feladat, ha azt az embert kevésbé széleskörű tevékenységek jellemzik, mint Széchenyi grófot. Ezért kényszerült Bereményi és forgatókönyvíró társa, Can Togay arra, hogy legalább tíz változatát írja meg a forgatókönyvnek. E film esetében talán azért is lehetett különös jelentősége a minél pontosabb és leszűkítettebb írásműnek, mert a nagy stábot és nagy tömegeket mozgató filmek forgatásakor valóban a könyv jelentheti az egyetlen biztos támpontot (igaz, itt az is segíthette a munkát, hogy Bereményinek valószínűleg előre megvoltak az elképzelései minden egyes jelenettel kapcsolatban).

Továbbá annak köszönhetően, hogy Bereményi forgatókönyvíróként nem veti meg az amerikai hagyományokat, sikerült úgy összeollóznia Széchenyi életének legmeghatározóbb eseményeit, hogy egy történelmileg hiteles (igaz, ezt a történészek feladata eldönteni, egyébként meg művészeti alkotások esetében teljesen fölösleges bárminemű "történelmi hitelesség"-et számon kérni), jól érthető és feszes filmet kapunk. Az író-rendező nem veszett el a részletekben, a szereplőket és a bemutatott eseményeket is a legszükségesebbekre korlátozta.

A film azzal a jelenettel indul, amelyben Széchenyi grófot (a címszerepben Eperjes Károly) a döblingi elmegyógyintézetbe szállítják. Az önmagát Antikrisztusnak nevező gróf ekkor jutott el élete mélypontjára, az 1848-as szabadságharc idején. Ezután következik a gróf élettörténete kronológiai sorrendben elmesélve: egy jelenetben láthatjuk a csecsemőt, amint megkeresztelik (Széchenyi életében nagyon fontos szerepe volt a vallásnak és Istennek), majd a kisfiú Széchenyit oktatja ki szintén nagy tudású apja, hogy tisztelje a császárt, becsülje meg a jobbágyokat és a nemzetet. Noha a fiatal Széchenyi nem vetette meg ifjúkorában a nőket és a léha életet, elcsábított sógornője, Caroline halála után megkomolyodott, és attól kezdve a magyar polgárosodást szorgalmazta a Monarchián belül. Apja halála, valamint Crescence (Zichy gróf felesége) iránti reménytelen szerelme csak még jobban arra ösztönözték, hogy hasznossá tegye magát, az erdélyi Wesselényi báróval való barátsága pedig elmélyítette magyarságtudatát. Később ugyan politikai nézeteik különbözősége miatt megromlott a barátságuk, de amikor Wesselényit a bécsi udvar egy koncepciós perrel kiközösítette, majd börtönbe zárta, Széchenyi a maga pályáját is veszélyeztetve kiállt a báró mellett. Természetesen a film elidőz a gróf és a Kossuth közötti politikai kapcsolaton is, Kossuthot egy sokat akaró ifjúként mutatva be. A szabadságharc maga alig kap említést a filmben, hiszen Széchenyi köztudottan nem értett egyet a forradalommal. Majd a kivégzéseket látjuk, amelyeknek híre csak súlyosbította Széchenyi idegbetegségét. A film ezután átvált a "jelenbe", amikor is a gróf évekig tartó magányos betegeskedés után ismét visszanyeri tiszta gondolkodását, és titokban olyan írásokat kezd kiadatni, amelyekben a Bach-korszak ellen emelt szót. A Monarchia természetesen nem vette jónéven e tevékenységét: a történészek mai napig nem tudják bizonyítani, hogy Széchenyi valójában öngyilkos lett-e vagy esetleg meggyilkolták, az viszont tény, hogy a gróf halála jól jött azoknak, akik féltek a tollától. Bereményi tulajdonképpen megtalálta azt a megoldást, amellyel elkerülhette az állásfoglalást a gyilkosság/öngyilkosság kérdésében: a lövés zárt ajtó mögött dördül el, tehát nem tudhatjuk, ki is lőtt valójában, maga a gróf vagy pedig a Monarchia bérgyilkosa.

Bereményi természetesen Széchenyit teszi meg a film abszolút főszereplőjévé, s így az tulajdonképpen a gróf "fejlődésfilmje" is lehetne. Műfaját tekintve ugyanakkor történelmi filmnek, kosztümös filmnek vagy éppen életrajzi filmnek is nevezhetnénk. A magyar filmtörténetben Várkonyi Zoltán rendezett hasonló műfajú filmeket, de ezeket főleg a történetmesélés jellemzi, a filmnyelvnek, a filmi vagy képi megoldásoknak ugyanis nem tulajdonított semmilyen jelentőséget. Bereményi filmje épp ez utóbbi törekvésnek tesz eleget. A rendező nem csupán arra törekedett, hogy korhűen és a történelmi tényekre alapozva mutassa be Széchenyi életét, hanem arra is ügyelt, hogy a fent említett műfajokra nem jellemző filmes megoldásokat használjon.(1) A film tehát hiába szól egy emberről és arról a korszakról, amelyben élt, nem egy egyszerű kurzusfilmet kap a néző. Ezt Bereményi azzal éri el például, hogy érdekesen kezeli az idősíkokat, valamint egyszerre két-három történést is összevág (itt természetesen Losonci Teri vágót is dicséret illeti). Gondoljunk csak arra a megoldásra, amikor a vadászatot bemutató jelenetet összevágja a Caroline és Széchenyi közötti heves vitatkozást bemutató jelenettel, majd később a Széchenyi öngyilkossági kísérletét bemutató jelenetet a Caroline halálát bemutató jelenettel. Természetesen további példákat szép számmal lehetne még sorolni. Bereményiék a tömegjeleneteket is kitűnően használják, ilyenkor a kamerát állandó mozgásban tartva, általában fentről közelítik a tömeg felé (itt a többes szám természetesen Kardos Sándor operatőrre utal), hogy végül valamely főszereplőn állapodjon meg (ez főleg az országgyűlési jelenetekre jellemző). Ugyanakkor Széchenyi és Kossuth jellemének a különbözőségét is a kamera érzékelteti a legjobban: Kossuth szinte állandó mozgásban van, Széchenyire inkább a fix beállítások jellemzőek (ezt jól érzékelteti az a jelenet is, amelyben a színházban vannak). Persze ez is változik, attól függően, hogy a grófnak milyen a lelkiállapota. A Crescence-szal közös jelenetek egy része is "mozgalmas", gondoljunk például arra, amikor a bálban együtt táncolnak, vagy amikor a hintóban szerelmet vall neki a gróf. De Széchenyi őrültségét is nagyon erős vizuális megoldásokkal érzékelteti Bereményi, például abban a jelenetben, amelyben a gróf újságpapírral a szájában fekszik a földön a tébolydában. Ugyanakkor a filmet költőiség is jellemzi, hiszen a híd felépítésének az ötletét Széchenyi akkor fogalmazza meg magának, amikor az ablakban állva átnéz Crescence-ék ablakára, ahol az általa olyannyira szeretett nő áll, érzékeltetve ezzel, hogy közöttük is szükségeltetik egy "érzelmi híd" megépítése.(2) Egyébként Crescence-t, Széchenyi legnagyobb és legfontosabb múzsáját minden olyan jelenetben szerepelteti Bereményi, amelyben a gróf valami nagyon fontos döntést hoz.

A címszerepet játszó Eperjes Károlynak igazán nem volt könnyű dolga a szerep megformálásakor, hiszen egy nagyon összetett figurát kellett alakítania. A fiatal és könnyelmű gróf alakját a színész a már jól ismert gesztusrendszerével formálja meg (például szájferdítés), viszont Széchenyi szellemi érésével Eperjes Károly gesztusai is letisztulnak és kiválóan jeleníti meg a megkomolyodott, filozofikus gondolkodású grófot. Noha a Széchenyi nagy szerelmét, Caroline-t alakító Kováts Adél csak néhány kezdeti jelenetben jelenik meg, a színésznő képes megmutatni azt a szenvedélyes, ugyanakkor betegesen ragaszkodó nőt, akinek a halála teljesen megváltoztatta a grófot. Caroline önpusztító magatartása a korabeli nőkhöz "nem illő" viselkedésformákban nyilvánul meg a filmben: nyilvános jeleneteket rendez, senki elől nem titkolva Széchenyi iránti érzelmeit, szélsebesen lovagol és a férje előtt csókolja meg a szeretőjét. Caroline naturalisztikusan bemutatott halála (a szájából folyó vér, majd a sötét szobában fekvő halott nő) Emile Zolát juttathatja eszünkbe. Az időközben megismert új szerelmet, Crescence-t alakító Irina Latchina viszont a "tiszta nő" alakját hozza (noha Crescence férjes asszony volt, jópár gyerekszüléssel a háta mögött), akivel évekig csak plátói (és a férj, Zichy gróf által is "engedélyezett") kapcsolatot tartott fenn Széchenyi. Zichy halála után a gróf végre feleségül vehette imádottját, akitől két fia született (valamint egy kislánya, aki meghalt). A még a házasságuk előtt, kettejük között lezajló jelenetek akár melodramatikusak is lehetnének, de Bereményi a kamera váltakozó fókuszálásával (operaházi jelenet) vagy a túlzó érzelmi kitöréseket sűrű vágásokkal érzékeltetve (a már említett hintós, valamint báli jelenet) igyekszik ezeket ellensúlyozni. Wesselényi szerepében Cserhalmi György is főleg ironizál, a nézőnek az az érzése, hogy talán önmaga korábbi filmszerepeit parodizálja, hiszen hányszor láthattuk már őt nagymagyar és magyarkodó, vagy éppen túlzott férfiasságot sugárzó férfi szerepében? Darvas Iván Metternich alakítása nagyon meggyőző, hűvös arisztokráciával végzi a dolgát, a magyar arisztokraták fékentartását. De a többi színész, a Kossuthot alakító Nagy Ervin, a Clam-et alakító Marius Bodochi, a Zichyt megformáló Sinkó László és a Battyányit alakító Can Togay is remekelnek. Bereményi tehát ezúttal is kihozta színészeiből a legjobbat..

Amit viszont sajnálhatunk, az az, hogy ezúttal ő és Kardos Sándor operatőr nem kísérletezhettek annyit, mint korábbi, kisköltségvetésű filmjeik esetében. Igaz, ebben a filmben is található néhány szép és érdekes megoldás, például az a jelenet, amelyben az osztrák katonák átvonulnak a Lánchídon, vagy a Széchenyi temetését fentről fényképező, esetleg a dunai hajózás jelenetében a katonákat alulról fényképező kamera használata. Ugyanakkor a digitális trükköknek köszönhetően a két alkotó szabadon szárnyaltathatta a fantáziáját. Nagyon megkapó például az a jelenet, amelyben a korabeli Pestet láthatjuk az épülő Lánchíddal, és végre magyar filmben is láthatunk egy jól megvágott "akciójelenetet", amikor is a Lánchíd utolsó láncát húzzák fel: Széchenyi egy csónakból figyeli ezt az utolsó műveletet, és amikor a lánc elszakad, majdnem életét veszti. Bereményi itt is képes költői lenni, hiszen úgy érzékelteti Széchenyinek az élet és halál között lebegését, hogy a víz alatt megjeleníti Caroline-t (a víz felett pedig Crescence-t).

Arról természetesen nehéz lenne szólni, hogy ennek a filmnek van-e hibája, és mik azok. Magyarországon ilyen formátumú film még nem készült, tehát csakis nyugat-európai vagy amerikai filmekkel hasonlíthatnánk össze. Viszont ennél sokkal fontosabb azt megjegyezni, hogy A Hídember elkészítésével Bereményi nem hazudtolta meg saját magát, hiszen Széchenyi alakját is megfosztotta minden rátapadt címkétől, és így emberként, nem pedig hősként ábrázolta. Széchenyi talán abban különbözik a korábbi Bereményi "hősöktől", hogy míg az előbbiek nem voltak képesek megérteni a saját korukat, addig ebben az esetben Széchenyi volt az, akit nem értett meg a saját kora. Reméljük, hogy Bereményi új filmjét mindenki úgy értelmezi, mint egy tehetséges (magyar) filmrendező remek alkotását egy kivételes, mégis esendő (magyar) emberről.

Jegyzetek

1 Itt példaként megemlíthetnénk olyan kosztümös filmeket, mint Martin Scorsese alkotása, Az ártatlanság kora, vagy Stephen Frears-től a Veszedelmes viszonyok. Ezek a rendezők is egészen más műfajokban dolgoztak azelőtt (low-budget filmek, gengszterfilmek stb.) és az újítási kedvük a kosztümös filmjeik forgatása közben is megmaradt.

2 Ezt azért érdemes külön kiemelni, mert Széchenyi a híd építését valójában akkor határozta el, amikor a rossz idő miatt csak késve tudott átkelni a Dunán, amikor édesapja temetésére ment volna. Ugyanakkor az amúgy nagyon jópofa Széchenyi-film paródiában, a Legkisebb film a legnagyobb magyarról címűben a film fiatal készítői úgy mutatják be a híd ötletének születését, hogy Széchenyi (azaz az őt alakító "Eperjes Károly") a Duna mellett állva, egy, az ezen áthaladó hidat hiányolva dönt a híd építése mellett). Bereményi filmje viszont rácáfol az ilyen "prózai" megoldásokra.

82 KByte

74 KByte

80 KByte

70 KByte

72 KByte

80 KByte

81 KByte

70 KByte

62 KByte	Több éves huzavona után végre elkészült Bereményi Géza legújabb filmje, A Hídember. A bemutató után valószínűleg azok is meggyőződtek az alkotók jóindulatáról, akik hallani sem akartak a filmről, hiszen annyi mindenről írtak a lapok az elmúlt évek során, de csak nagyon kevesekben fogalmazódott meg az a gondolat (mint például Fáy Miklósban az Élet és Irodalomban), hogy itt végül is egy új magyar filmalkotás készül, amely akár jó is lehet. Érdemes tehát magára az alkotásra figyelni, hiszen a lényeg mégiscsak az, hogy van egy új magyar film, amit Bereményi Géza rendezett, s amely Gróf Széchenyi Istvánról szól. Bereményi Géza Valamikor a 80-as évek elején jelent meg a Filmvilágban Bereményinek az az írása, amelyben arról írt, hogy noha a forgatókönyvírókra a szakmán kívül senki nem szán kellő figyelmet, ők mégis rajta hagyják ujjlenyomataikat azokon a filmeken, amelyeknek az elkészítésénél bábáskodtak. Ebben az időben Bereményi ugyanis - szépprózai írásai, valamint a Cseh Tamás számára írott dalszövegei mellett - forgatókönyveket írt olyan rendezők filmjeihez, mint Kovács András, András Ferenc vagy Gothár Péter. Bereményi világa valóban annyira sajátos, hogy rögtön fel lehet ismerni azt a bizonyos ujjlenyomatot: egyfajta életérzésről van itt szó, amelyben az ember élete független is meg nem is az őt körülvevő társadalomtól és politikától. Gondoljunk csak a Veri az ördög a feleségét című film vidéki avagy nagyvárosi szereplőire, a Megáll az idő fiataljaira, vagy A nagy generáció öncsalatásokba fulladt középnemzedékére. Ami Bereményinél szembetűnő, az az a majdnem pártatlanság, amivel a "hőseit" ábrázolja, az, ahogyan nem tudjuk eldönteni, hogy kinek ad igazat, ha egyáltalán bárkinek is lehet ezekben az alkotásokban igaza, vagy ha egyáltalán szót ejthetünk "hősökről". Meg lehetne még említeni azt a finoman (ön)ironikus gesztust, amellyel Bereményi "beleírta" magát (vagyis saját nevét) a fennebb említett filmek némelyikébe, hiszen a rendező eredeti neve nem Bereményi, hanem Vetró, és a Veri az ördög budapesti igazgatójának, valamint A nagy generáció elmegyógyintézetbe zárt feltalálójának is ezt a nevet adta. Bereményinek tehát igaza volt az említett írásában: valóban vannak olyan forgatókönyvírók, akiknek a jelenléte az elkészült filmben túl erőteljes ahhoz, hogy ne nőjék ki magukat törvényszerűen az adott szerepükből. Nem meglepő tehát, hogy 1985-ben megkapta a lehetőséget arra, hogy egy elkészült forgatókönyvéből maga forgasson filmet. Ez lett a Tanítványok, amit később a nagy nemzetközi sikert aratott Eldorádó (1988) követett. Aztán következtek még saját filmek (mint például A turné 1993-ból), Bereményi azonban "eredeti" hivatásához se maradt hűtlen, hiszen az elmúlt évek során olyan filmek forgatókönyvét jegyezte, mint a Meteo vagy a Potyautasok. Ezek a filmek mind a már megszokott Bereményi-víziókat viszik tovább, vagyis adott az egyén és adott az a világ, amelyben élnie és boldogulnia kell, de a nagy kérdés az, hogy lehetséges-e ez egyáltalán. A Hídember Széchenyi grófja tulajdonképpen ezen hősök sorát gyarapítja. Gróf Széchenyi István Aki elolvassa Széchenyi Naplóját, abban könnyen tudatosodhat, hogy egy kivételes ember életébe és gondolataiba nyer bepillantást. A naplók és önéletírások olvasása főleg azért izgalmas, mert "megleshetjük" mások féltve őrzött titkait, ugyanakkor előszeretettel keressük az azonosulási pontokat a naplóíró és önmagunk között. Noha halála előtt Széchenyi meghagyta titkárának, hogy minden kompromittáló avagy túl intim részletet húzzon ki a naplókból (amit az szófogadóan és körültekintően meg is tett), mégis sok mindent megtudunk belőlük Széchenyi Istvánról, az emberről. Nagyon meglepő például, hogy a naplóban csak egy mondatot szentel annak a ma már igen jelentős eseménynek, amikor felajánlotta egy évi jövedelmét a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására, Továbbá, hogy Széchenyinek milyen erős pszichológiai érzéke volt, hiszen önmagát és a körülötte levő embereket is állandóan "pszichoanalizálta". Nagyon érdekesek például azok a feljegyzések, amelyekben "szegény Crescence"-ról ír, aki sokszor napokig fésületlenül és otthoni köntösben járkált (mai szakszóval azt mondanánk, hogy depressziós volt). De az is kiderül Széchenyiről, hogy soha nem tudott úgy elmenni egy probléma mellett, hogy ne rágódott vagy gondolkodott volna napokig annak megoldásán. Arról nem beszélve, hogy az első volt azok között, akik a rendszeres mosakodást szorgalmazták. Ezek persze csak amolyan kiragadott részletek a "legnagyobb magyar" feljegyzéseiből, de Széchenyi olyan tetteit, mint a Lánchíd megépíttetése vagy a magyar polgárosodást szorgalmazó tevékenysége, talán fölösleges részletezni. Egy biztos: Széchenyi mindig a jóra törekedett. Legmegdöbbentőbb talán az a feljegyzése, amelyben elmondja, egyik este azért imádkozott Istenhez, hogy megkérdezze Tőle, vajon önzésből lépett-e politikai pályára, vagy pedig, mert tenni akart valamit a hazájáért. Miután így önmagába nézett, arra a következtetésre jutott, hogy nem az önzés vezette. És mi, olvasók, ezt el is hisszük neki. Hiszen ha valaki, akkor ő tényleg a tetteivel bizonyított. A film Egy ember életéről filmet készíteni akkor is nagy feladat, ha azt az embert kevésbé széleskörű tevékenységek jellemzik, mint Széchenyi grófot. Ezért kényszerült Bereményi és forgatókönyvíró társa, Can Togay arra, hogy legalább tíz változatát írja meg a forgatókönyvnek. E film esetében talán azért is lehetett különös jelentősége a minél pontosabb és leszűkítettebb írásműnek, mert a nagy stábot és nagy tömegeket mozgató filmek forgatásakor valóban a könyv jelentheti az egyetlen biztos támpontot (igaz, itt az is segíthette a munkát, hogy Bereményinek valószínűleg előre megvoltak az elképzelései minden egyes jelenettel kapcsolatban). Továbbá annak köszönhetően, hogy Bereményi forgatókönyvíróként nem veti meg az amerikai hagyományokat, sikerült úgy összeollóznia Széchenyi életének legmeghatározóbb eseményeit, hogy egy történelmileg hiteles (igaz, ezt a történészek feladata eldönteni, egyébként meg művészeti alkotások esetében teljesen fölösleges bárminemű "történelmi hitelesség"-et számon kérni), jól érthető és feszes filmet kapunk. Az író-rendező nem veszett el a részletekben, a szereplőket és a bemutatott eseményeket is a legszükségesebbekre korlátozta. A film azzal a jelenettel indul, amelyben Széchenyi grófot (a címszerepben Eperjes Károly) a döblingi elmegyógyintézetbe szállítják. Az önmagát Antikrisztusnak nevező gróf ekkor jutott el élete mélypontjára, az 1848-as szabadságharc idején. Ezután következik a gróf élettörténete kronológiai sorrendben elmesélve: egy jelenetben láthatjuk a csecsemőt, amint megkeresztelik (Széchenyi életében nagyon fontos szerepe volt a vallásnak és Istennek), majd a kisfiú Széchenyit oktatja ki szintén nagy tudású apja, hogy tisztelje a császárt, becsülje meg a jobbágyokat és a nemzetet. Noha a fiatal Széchenyi nem vetette meg ifjúkorában a nőket és a léha életet, elcsábított sógornője, Caroline halála után megkomolyodott, és attól kezdve a magyar polgárosodást szorgalmazta a Monarchián belül. Apja halála, valamint Crescence (Zichy gróf felesége) iránti reménytelen szerelme csak még jobban arra ösztönözték, hogy hasznossá tegye magát, az erdélyi Wesselényi báróval való barátsága pedig elmélyítette magyarságtudatát. Később ugyan politikai nézeteik különbözősége miatt megromlott a barátságuk, de amikor Wesselényit a bécsi udvar egy koncepciós perrel kiközösítette, majd börtönbe zárta, Széchenyi a maga pályáját is veszélyeztetve kiállt a báró mellett. Természetesen a film elidőz a gróf és a Kossuth közötti politikai kapcsolaton is, Kossuthot egy sokat akaró ifjúként mutatva be. A szabadságharc maga alig kap említést a filmben, hiszen Széchenyi köztudottan nem értett egyet a forradalommal. Majd a kivégzéseket látjuk, amelyeknek híre csak súlyosbította Széchenyi idegbetegségét. A film ezután átvált a "jelenbe", amikor is a gróf évekig tartó magányos betegeskedés után ismét visszanyeri tiszta gondolkodását, és titokban olyan írásokat kezd kiadatni, amelyekben a Bach-korszak ellen emelt szót. A Monarchia természetesen nem vette jónéven e tevékenységét: a történészek mai napig nem tudják bizonyítani, hogy Széchenyi valójában öngyilkos lett-e vagy esetleg meggyilkolták, az viszont tény, hogy a gróf halála jól jött azoknak, akik féltek a tollától. Bereményi tulajdonképpen megtalálta azt a megoldást, amellyel elkerülhette az állásfoglalást a gyilkosság/öngyilkosság kérdésében: a lövés zárt ajtó mögött dördül el, tehát nem tudhatjuk, ki is lőtt valójában, maga a gróf vagy pedig a Monarchia bérgyilkosa. Bereményi természetesen Széchenyit teszi meg a film abszolút főszereplőjévé, s így az tulajdonképpen a gróf "fejlődésfilmje" is lehetne. Műfaját tekintve ugyanakkor történelmi filmnek, kosztümös filmnek vagy éppen életrajzi filmnek is nevezhetnénk. A magyar filmtörténetben Várkonyi Zoltán rendezett hasonló műfajú filmeket, de ezeket főleg a történetmesélés jellemzi, a filmnyelvnek, a filmi vagy képi megoldásoknak ugyanis nem tulajdonított semmilyen jelentőséget. Bereményi filmje épp ez utóbbi törekvésnek tesz eleget. A rendező nem csupán arra törekedett, hogy korhűen és a történelmi tényekre alapozva mutassa be Széchenyi életét, hanem arra is ügyelt, hogy a fent említett műfajokra nem jellemző filmes megoldásokat használjon.(1) A film tehát hiába szól egy emberről és arról a korszakról, amelyben élt, nem egy egyszerű kurzusfilmet kap a néző. Ezt Bereményi azzal éri el például, hogy érdekesen kezeli az idősíkokat, valamint egyszerre két-három történést is összevág (itt természetesen Losonci Teri vágót is dicséret illeti). Gondoljunk csak arra a megoldásra, amikor a vadászatot bemutató jelenetet összevágja a Caroline és Széchenyi közötti heves vitatkozást bemutató jelenettel, majd később a Széchenyi öngyilkossági kísérletét bemutató jelenetet a Caroline halálát bemutató jelenettel. Természetesen további példákat szép számmal lehetne még sorolni. Bereményiék a tömegjeleneteket is kitűnően használják, ilyenkor a kamerát állandó mozgásban tartva, általában fentről közelítik a tömeg felé (itt a többes szám természetesen Kardos Sándor operatőrre utal), hogy végül valamely főszereplőn állapodjon meg (ez főleg az országgyűlési jelenetekre jellemző). Ugyanakkor Széchenyi és Kossuth jellemének a különbözőségét is a kamera érzékelteti a legjobban: Kossuth szinte állandó mozgásban van, Széchenyire inkább a fix beállítások jellemzőek (ezt jól érzékelteti az a jelenet is, amelyben a színházban vannak). Persze ez is változik, attól függően, hogy a grófnak milyen a lelkiállapota. A Crescence-szal közös jelenetek egy része is "mozgalmas", gondoljunk például arra, amikor a bálban együtt táncolnak, vagy amikor a hintóban szerelmet vall neki a gróf. De Széchenyi őrültségét is nagyon erős vizuális megoldásokkal érzékelteti Bereményi, például abban a jelenetben, amelyben a gróf újságpapírral a szájában fekszik a földön a tébolydában. Ugyanakkor a filmet költőiség is jellemzi, hiszen a híd felépítésének az ötletét Széchenyi akkor fogalmazza meg magának, amikor az ablakban állva átnéz Crescence-ék ablakára, ahol az általa olyannyira szeretett nő áll, érzékeltetve ezzel, hogy közöttük is szükségeltetik egy "érzelmi híd" megépítése.(2) Egyébként Crescence-t, Széchenyi legnagyobb és legfontosabb múzsáját minden olyan jelenetben szerepelteti Bereményi, amelyben a gróf valami nagyon fontos döntést hoz. A címszerepet játszó Eperjes Károlynak igazán nem volt könnyű dolga a szerep megformálásakor, hiszen egy nagyon összetett figurát kellett alakítania. A fiatal és könnyelmű gróf alakját a színész a már jól ismert gesztusrendszerével formálja meg (például szájferdítés), viszont Széchenyi szellemi érésével Eperjes Károly gesztusai is letisztulnak és kiválóan jeleníti meg a megkomolyodott, filozofikus gondolkodású grófot. Noha a Széchenyi nagy szerelmét, Caroline-t alakító Kováts Adél csak néhány kezdeti jelenetben jelenik meg, a színésznő képes megmutatni azt a szenvedélyes, ugyanakkor betegesen ragaszkodó nőt, akinek a halála teljesen megváltoztatta a grófot. Caroline önpusztító magatartása a korabeli nőkhöz "nem illő" viselkedésformákban nyilvánul meg a filmben: nyilvános jeleneteket rendez, senki elől nem titkolva Széchenyi iránti érzelmeit, szélsebesen lovagol és a férje előtt csókolja meg a szeretőjét. Caroline naturalisztikusan bemutatott halála (a szájából folyó vér, majd a sötét szobában fekvő halott nő) Emile Zolát juttathatja eszünkbe. Az időközben megismert új szerelmet, Crescence-t alakító Irina Latchina viszont a "tiszta nő" alakját hozza (noha Crescence férjes asszony volt, jópár gyerekszüléssel a háta mögött), akivel évekig csak plátói (és a férj, Zichy gróf által is "engedélyezett") kapcsolatot tartott fenn Széchenyi. Zichy halála után a gróf végre feleségül vehette imádottját, akitől két fia született (valamint egy kislánya, aki meghalt). A még a házasságuk előtt, kettejük között lezajló jelenetek akár melodramatikusak is lehetnének, de Bereményi a kamera váltakozó fókuszálásával (operaházi jelenet) vagy a túlzó érzelmi kitöréseket sűrű vágásokkal érzékeltetve (a már említett hintós, valamint báli jelenet) igyekszik ezeket ellensúlyozni. Wesselényi szerepében Cserhalmi György is főleg ironizál, a nézőnek az az érzése, hogy talán önmaga korábbi filmszerepeit parodizálja, hiszen hányszor láthattuk már őt nagymagyar és magyarkodó, vagy éppen túlzott férfiasságot sugárzó férfi szerepében? Darvas Iván Metternich alakítása nagyon meggyőző, hűvös arisztokráciával végzi a dolgát, a magyar arisztokraták fékentartását. De a többi színész, a Kossuthot alakító Nagy Ervin, a Clam-et alakító Marius Bodochi, a Zichyt megformáló Sinkó László és a Battyányit alakító Can Togay is remekelnek. Bereményi tehát ezúttal is kihozta színészeiből a legjobbat.. Amit viszont sajnálhatunk, az az, hogy ezúttal ő és Kardos Sándor operatőr nem kísérletezhettek annyit, mint korábbi, kisköltségvetésű filmjeik esetében. Igaz, ebben a filmben is található néhány szép és érdekes megoldás, például az a jelenet, amelyben az osztrák katonák átvonulnak a Lánchídon, vagy a Széchenyi temetését fentről fényképező, esetleg a dunai hajózás jelenetében a katonákat alulról fényképező kamera használata. Ugyanakkor a digitális trükköknek köszönhetően a két alkotó szabadon szárnyaltathatta a fantáziáját. Nagyon megkapó például az a jelenet, amelyben a korabeli Pestet láthatjuk az épülő Lánchíddal, és végre magyar filmben is láthatunk egy jól megvágott "akciójelenetet", amikor is a Lánchíd utolsó láncát húzzák fel: Széchenyi egy csónakból figyeli ezt az utolsó műveletet, és amikor a lánc elszakad, majdnem életét veszti. Bereményi itt is képes költői lenni, hiszen úgy érzékelteti Széchenyinek az élet és halál között lebegését, hogy a víz alatt megjeleníti Caroline-t (a víz felett pedig Crescence-t). Arról természetesen nehéz lenne szólni, hogy ennek a filmnek van-e hibája, és mik azok. Magyarországon ilyen formátumú film még nem készült, tehát csakis nyugat-európai vagy amerikai filmekkel hasonlíthatnánk össze. Viszont ennél sokkal fontosabb azt megjegyezni, hogy A Hídember elkészítésével Bereményi nem hazudtolta meg saját magát, hiszen Széchenyi alakját is megfosztotta minden rátapadt címkétől, és így emberként, nem pedig hősként ábrázolta. Széchenyi talán abban különbözik a korábbi Bereményi "hősöktől", hogy míg az előbbiek nem voltak képesek megérteni a saját korukat, addig ebben az esetben Széchenyi volt az, akit nem értett meg a saját kora. Reméljük, hogy Bereményi új filmjét mindenki úgy értelmezi, mint egy tehetséges (magyar) filmrendező remek alkotását egy kivételes, mégis esendő (magyar) emberről. Jegyzetek 1 Itt példaként megemlíthetnénk olyan kosztümös filmeket, mint Martin Scorsese alkotása, Az ártatlanság kora, vagy Stephen Frears-től a Veszedelmes viszonyok. Ezek a rendezők is egészen más műfajokban dolgoztak azelőtt (low-budget filmek, gengszterfilmek stb.) és az újítási kedvük a kosztümös filmjeik forgatása közben is megmaradt. 2 Ezt azért érdemes külön kiemelni, mert Széchenyi a híd építését valójában akkor határozta el, amikor a rossz idő miatt csak késve tudott átkelni a Dunán, amikor édesapja temetésére ment volna. Ugyanakkor az amúgy nagyon jópofa Széchenyi-film paródiában, a Legkisebb film a legnagyobb magyarról címűben a film fiatal készítői úgy mutatják be a híd ötletének születését, hogy Széchenyi (azaz az őt alakító "Eperjes Károly") a Duna mellett állva, egy, az ezen áthaladó hidat hiányolva dönt a híd építése mellett). Bereményi filmje viszont rácáfol az ilyen "prózai" megoldásokra.
82 KByte
74 KByte
80 KByte
70 KByte
72 KByte
80 KByte
81 KByte
70 KByte