Sólyom Attila Herzog, a legyőzhetetlen

Werner Herzog: A legyőzhetetlen


27 Kbyte

Werner Herzog az 1991-es Kegyetlen hegycsúcs után idén jelentkezett először új filmmel, a Legyőzhetetlennel, amit az idei Európa Filmhéten már láthattunk is. Herzog a "német újhullám" alkotója, Wenders, Schlöndorff és Fassbinder kortársa. Egyes művei - az említettekhez hasonlóan - vitathatatlanul az európai filmkultúra kiemelkedő alkotásai közé tartoznak. Monomániás művész, aki hosszas hallgatás után elkészült új filmjében is "örök" témáját dolgozza föl: a különleges, "nem átlagos" emberi lény összeütközését az őt körülvevő, számára idegen közeggel - a társadalommal, illetve a transzcendens, emberfeletti erőket hordozó természettel.

Történetvezetésében és történetei kiválasztásában egyszerre jelenik meg a legendateremtő hajlam és a realisztikusságra való törekvés. Herzog hol tudatosan keresi az európai történelem és kultúra homályos, legendás történeteit (például Kaspar Hauser, Nosferatu, Aguirre), hol pedig maga legendásít (Stroszek, Cobra Verde, Fitzcarraldo). Patikamérlegen adagolja a hétköznapi, megszokott és a szokatlan, különlegességet hordozó elemeket (jellemeket, helyzeteket, eseményeket). A felismerhetetlenségig összemossa őket, a valóságos és a fantáziának nevezett világokat megkülönböztethetetlenné teszi, és rádöbbenti a befogadót e megkülönböztethetetlenségre.

Herzog monotémája mindezek ellenére mégsem a narráció ellehetetlenülésének posztmodern problémája. Ami őt érdekli, az a klasszikus modernségből eredeztethető: Isten halott (Nietzsche), de ha létezik is, közönyösen szemléli teremtménye, az ember vergődését a teremtett világban. Az emberi lény hiába próbálja megérteni, legyőzni az őt körülvevő világot, a természetet. Erőfeszítése eleve kudarcra ítéltetett, hiszen racionális eszméivel közelít egy irracionális világhoz, amely nem engedelmeskedik az általa felállított törvényeknek. Herzog felfogását tehát a kultúrpesszimizmus és az antiracionalizmus (de nem irracionalizmus!) jellemzi. A világot örök körforgásnak látja-láttatja, ugyanakkor nincs túl jó véleménnyel az emberről mint "társas lény"-ről sem. Az emberek ugyanolyan közönyösek egymással szemben, mint velük szemben a természet, vagy maga a Teremtő Isten. Csak kicsinyes céljaik eszközeinek tekintik egymást, a ritkán jelentkező jó szándék pedig eleve kudarcra van ítélve egy ilyen "társaságban". Herzog hősei éppen ezért olyan emberek, akik nem tudnak, vagy nem is akarnak beilleszkedni a társadalomba, magányuk feloldhatatlanná válik. Ezek az elesett, társadalmon kívüli figurák alkotják Herzog hőseinek első csoportját (Kaspar Hauser, Woyzeck, Stroszek), a róluk szóló filmek a végzetszerűen elkövetkező bukásukhoz vezető stációkat mutatják be. Ezek a szinte emberalatti antihősök ugyanakkor mégis rokoníthatóak a második csoport hőseivel, akik velük szemben éppen emberfeletti képességeikkel, illetve vállalkozásukkal tűnnek ki (Aguirre, a Fata Morgana katonája, Nosferatu, Fitzcarraldo, Cobra Verde). Mindkét hőstípusnak ugyanis ösztönös tudása van a világ irracionális voltáról, és a racionalizmus nevében felépült társadalmon belüli élet hiábavalóságáról, hazug voltáról.

De míg Kaspar Hauser és társai különösebb célok nélkül jutnak el a végpontig, addig a másik csoport tagjai olyan irracionális vállalkozásba kezdenek, amellyel egyrészt tudatosan a többi ember fölé akarnak emelkedni, másrészt tudatosan párbajra hívják a közönyös természetet, vagy közönyös Teremtőjüket. Természetesen az utóbbiak vállalkozása is eleve kudarcra van ítélve: az ember irracionális célok kitűzésével nem győzheti le a nem emberléptékű világot. Herzog figyelme mégis ez akár "emberfeletti", akár "emberalatti" alakokra irányul. Mintha azt sugallná, hogy előre megjósolható kudarcuk ellenére ők azok, akik igazi, emberhez valóban méltó életet élnek, szemben az emberi létben eredendően meglévő kihívás elől gyáván a hétköznapi, kényelmes polgári "életbe" menekülő "perc-emberkékkel".

Persze Herzog a mindennapok világában is talál hősöket, hiszen "elesettjei" éppen ezen a terepen folytatják ugyanazt a reménytelen küzdelmet, amelyet "nietzschei" hősei a világmindenségben, annak meghódításáért, s ezzel otthonossá tételéért vívnak. Herzognál a kitaszítottakat reménytelen küzdelmük és ösztönös idegenkedésük az életidegen polgári világgal szemben szintén mitikus szintre emeli. (Egy francia kritikusa szerint Kaspar Hauser története sokkal szebb, őszintébb Krisztusénál!) De jó példa erre a Hallgatás és sötétség országa című dokumentumfilmje, amelyben a nyugatnémet siketvak szövetség idős vezetőnőjének, maga és sorstársai emberhez méltó életéért folytatott küzdelmének állít emléket.

Herzog új filmje továbbviszi az általa teremtett hagyományt. Kisebb hangsúlyeltolódások és néhány esztétikailag gyengébb, túl szentimentálisnak tűnő momentum ellenére önmagához méltón dolgozza fel újra monotémáját.

A legyőzhetetlen legfontosabb újdonsága, hogy itt egyaránt jelen van az együgyű, szinte természeti lényként élő figura (Zische) és a nagyravágyó, a világot párbajra szólító világfi (Hanussen). Zische (Jouko Ahola) patkolókovács egy kis lengyelországi zsidó faluban a múlt század harmincas éveiben. Egyszerű, primitív környezetéből csak hatalmas fizikai erejével tűnik ki. A korábbi esetekkel szemben Zische nem végletesen számkivetett (Kaspar Hauser, Woyzeck, Stroszek), magányos figura, ugyanis egy olyan ősi törvények szerint szerveződött kisközösség elfogadott tagja, amilyenek a herzogi mitológiában eddig is fontos szerepet kaptak (a természeti népek a Fitzcarraldóban, az Ahol a zöld hangyák álmodnakban). De míg ezen primitív népek korábban mindig szolgáivá vagy áldozataivá váltak az erőszakos nyugati kultúrának (bár néha éppen ők állították vissza a világ rendjét, lásd a Fitzcarraldo hajóelkötő indiánjait!), addig ez a kis zsidó közösség - egyelőre - viszonylagos harmóniában él Európában. Zischét azonban homályos küldetéstudata és az "erőművészi" képességeire felfigyelő impresszárió kiszakítják ebből a békés közösségből. A fasizálódó Berlinbe, a híres-hírhedt Hanussen mutatványosai közé kerül, ahol zsidó származását elrejtendő, Hanussen mitikus germán hős szerepében lépteti föl. Ősi, természetes, tiszta lényét groteszk módon éppen egy másik ősi mítoszba száműzésével veszik el tőle. Olyan mitikus hőst faragnak tehát belőle, amilyenre a racionális, uralkodó emberi társadalomnak önigazolásképpen éppen szüksége van. Érthető, hogy itt nem a hagyományos kartéziánus személyiség elvesztéséről van szó, Herzogot nem érdeklik az úgynevezett modern ember lélektani problémái ("minden ember szakadék, szédül, aki belenéz"). Ő embertípusokkal dolgozik, és Zische "walhallai hőssé" való átgyúrásában csak azt ábrázolja, hogyan viszonyul Hanussen, hősei másik archetípusának képviselője, Zischéhez.

Hanussen (Tim Roth) egyszerre próbál Istennel versenyre kelni és földi hatalomra szert tenni, okkult tudománya segítségével. Ahogy Göringnek a szeánsz előtt elmondja, ő képes arra, hogy az elvetett kocka alsó lapját is lássa, azaz Istenhez hasonlóan, a múlt-jelen-jövő dimenzióit egyetlen pillanatban, a térben egyszerre megjelenőként fogja fel. Ezáltal akar a náci hatalmi gépezet fontos részévé válni, ami sikerül is: okkultügyi miniszterré nevezik ki. Hanussen nem meggyőződéses nemzetiszocialista, hanem Fitzcarraldóhoz hasonló szerencselovag, aki a természeti határokat önmaga számára nem tekinti érvényesnek, legyőzhetetlennek (Fitzcarraldo hajóit akarja átvontatni a hegyeken). Másrészt Herzog másik nagyformátumú hősével, Aguirrével is rokonítható, irracionális hatalommal akar rendelkezni. Augirre egy névtelen, hatalmas területen akar uralkodóvá válni, akár alattvalók nélkül is, Hanussen pedig egy, az emberek felett soha nem látott hatalommal rendelkező államgépezet fölött akar uralkodni emberfeletti tudományával. Hanussen karrierjét éppen Zische próbálja meg tönkretenni. Először akkor, amikor önnön lényegének megmentése érdekében a náci közönség előtt leleplezi zsidó voltát. Ez az önfeladás azonban nem fegyverzi le Hanussent, aki saját irracionális hatalmát (egy nővel emeltet fel "telepatikus képességei" segítségével egy elefántot) a germán nép sajátjának nevezi, ezzel fegyverezve le árja közönségét. Ezzel ráadásul új rajongókat szerez Zischének, a helyi zsidó közösségben, akik a patkolókovácsban egy új Sámsont látnak.

Zische másodszor szerelme, a zongoristalány zsarnoki megkínzatása miatt fordul Hanussen ellen, akit csalóként idéz meg a bíróság elé. A tárgyalás azonban nem várt fordulatot hoz: Hanussen nem kóklerként, hanem zsidóként lepleződik le. Számára nincs menekvés ebből a helyzetből, ő túl nagyformátumú kalandor ahhoz, hogy a jelentéktelen erőművészhez hasonlóan "megússza" zsidó voltát. Hanussen azonban méltó önmagához. Elismeri ugyan, hogy blöffölt (személyazonosságát váltogatva, hol Lehár Ferencként, hol Carussóként járta be a világot és szerzett befolyást), de továbbra is Istenhez méri magát: szerinte a teremtés is csak blöff.

Zische úgy érzi, hogy átvette Hanussen szerepét, küldetéstudatot kezd érezni magában, amelyet a helyi rabbi meg is erősít benne a harminchatok legendájával. Eszerint minden nemzedékben van 36 ember, aki magára veszi a legtöbb szenvedést, amely miatt még a túlvilágon, Isten tenyerében sem tudnak átmelegedni. A zsidó hagyomány persze jól kapcsolódik Herzog felfogásához, de vele szemben a "különlegeseknek" elégtételt is ad: Isten mindannyiukért három perccel közelebb hozza a végítéletet. Ziesche ezzel az útravalóval tér haza az övéi közé, ahol ezután öccsével, Benjáminnal együtt hirdetik a zsidóságot fenyegető vészterhes jövőt.

Prófétasága azonban sikertelen, senki sem hallgat rá, ráadásul, amikor sámsoni erejét kell bebizonyítania, olyan sebet szerez, amely végül halálát okozza - csendben, lábát vesztve hal meg egy kórházban. Küldetését - Hanussenhez hasonlóan - nem tudja beteljesíteni.

Az eddigieket tekintve meglepő, hogy a film befejezése látszólag optimista felhangú. Hogy ezt megértsük, foglalkoznunk kell Zische öccse, Benjamin figurájával. Benjamin magán hordozza a herzogi nem hétköznapi hősök jegyeit, de egy ponton el is tér tőlük. Gyermek-zseni, aki azonban a Hanussen-típusú hősökkel szemben nem lázad - elfogadja egy közösség törvényeit, és békében él Istennel. Ugyanakkor tisztában van saját maga és bátyja különlegességével - ezért is szereti őt a legjobban, s ezért segíti, követi "küldetésében". Tudja, hogy a magukfajtának nehéz az emberek között élni, de a film elején bátyjának elmondott példázatban receptet is nyújt erre. A bölcs rábeszéli a magát kakasnak képzelő királyfit, hogy újra felöltözzön, és visszatérjen az emberek közé, hiszen csak az a fontos, hogy mi tudjuk: kakasok vagyunk, az embereknek meg elég, ha úgy teszünk, mint ők.

A film pedig Zische álmával végződik, amelyben Benjamin szinte megdicsőül. Ketten tartanak oldalazó rákokat követve a tengerpart felé, egy vasúti töltésen átkelve, amin vonatszerelvény robog át. (A rákok a természet irracionális, ember által nem értelmezhető menetét, a vonat a racionális, emberi, látszólagos előrehaladást jelképezik.) A parton Benjamin a magasba emelkedik és Zische boldogan hal meg, hiszen úgy tudhatja, testvére bevégzi közös küldetésüket. A film végén azonban a feliratból megtudjuk, hogy Zische a Hitler hatalomra jutását megelőző napon halt meg és történelmi ismereteink alapján nem nehéz kikövetkeztetni, hogy milyen vég várhatott a kamasz Benjaminra.

Herzog már említett kultúrpesszimizmusa és antiracionalizmusa arra enged következtetni, hogy a német rendező osztja a kortárs szociológusok véleményét, amely szerint a nácik hatalomra jutása és a holocaust nem valamiféle irracionális erők tombolását jelentette, hanem a racionalista észkultusz közreműködését egy szélsőséges nézeteket érvényesítő politikai erő működtetésében. Így világossá válik, hogy Herzog ugyanazt a kört járta be ebben a filmjében is, mint a korábbiakban: különleges "emberi lényei" nem teljesíthetik be önként vállalt irracionális küldetésüket, és bukásra vannak ítélve az emberi társadalomban is. Hanussen létező vagy nem létező okkult tudományával nem tud uralkodni a totalitárius hatalmat kiszolgáló racionális bürokrácia felett, s ebbe belepusztul (papírjai leleplezik őt, minisztériumát megszüntetik). Zischének sem sikerül irracionális vállalkozása, falusi vásárokban ordítozva nem tudja elhitetni népével az akkor még valóban nehezen elképzelhető, fenyegető jövőt.

Herzog a repülő Benjamin képével ugyan hitet tesz hősei különlegessége mellett, de a "dolgok állásának" ismerete továbbra sem engedélyezi neki az optimista véget.


15 Kbyte

17 Kbyte

8 Kbyte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső