Simonyi Balázs Megalázottak és megnyomorítottak

Gondolatok az emberi viselkedésről a szimulált valósághelyzetekben
Oliver Hirschbiegel: A kísérlet című filmje kapcsán


32 KByte

A börtöndráma műfaja nagy ihletője a világ filmkészítőinek: könnyű iparos munkának tűnik, amibe - rendezőtől függően - különböző arányban kell hozzákeverni az artisztikumot, feszültséget, brutalitást és humánumot, ki mire akarja kihegyezni a sztorit. A konfliktus gócpontjai szinte adják magukat, a katarzis kiszámítható, már egy közepesen megírt történet is saját magát görgeti előre, a hős(ök) körül sodródó sztorit a bevált, börtönlakó-archetípusok színesítik: a kegyetlen, az intellektuel, a vamzer, az őrült, a titoktudó és satöbbik, valamint természetesen a marcona/aranyszívű fegyőrök-felügyelők, és a fejesek. Az öngerjesztő folyamat illúziójába, az elronthatatlanság tudatába, vagy egyszerűen a klisékbe, könnyen bele lehet bukni. Az igazán , emlékezetes börtönfilmekben valami nem igazán körülírható, különös spiritusz rejtezik: vagy a történet svédcsavara van remekül artikulálva, vagy a szereplők nyújtanak élménytöbbletet, vagy az atmoszféra; leginkább ezen három dolog kombinációja. Aranypéldaként: Midnight Express, Bangkok Hilton, Száll a kakukk fészkére, A remény rabjai, Apám nevében, A sziget foglya.

Börtönfilmeket emlegetve olyan művekről beszélünk, amelyek cselekménye javarészt és kifejezetten börtönben/intézetben játszódik, és az összezártság mini társadalma fogoly- és fogolytartó-típusokra osztható, igen jelentős a személyiségfejlődés különböző irányokba, gyakoriak az extrém érzelmi attitűdök, a jellemek, viselkedések, helyzetek között a szélsőségek dominálnak, s leginkább a drámaiság légköre uralkodik, nem az akciójelleg. Nem sorolhatjuk a börtöndrámák közé azokat a filmeket (rengeteg van belőlük!), amelyek nem feleltethetők meg a fenti definíciónak; ahol a börtön, a bezártság mint futó epizód, netán mint előtörténet szerepel, vagy csak mint permanensen visszatérő, történetképző, ám a film nagyságrendjéhez mérve hangsúlytalan, a dramaturgiai fókuszon kívül eső elem: pl. La Mancha lovagja (musical), Fogd a pénzt és fuss!, Hair, Közönséges bűnözők, A tanú, Szerelem, Az ötödik pecsét stb...

A klasszikus börtönfilmek közé most egy újabb remekművet sorolhatunk: A kísérlet (Das Experiment) sokkoló erejű képei minden bizonnyal mélyen bevésődnek majd emlékezetünkbe. Ez a film működik magától, csak elrontani lehetett volna, de nem így történt. Aprólékos forgatókönyv, hiteles és alapos, következetes koncepció, remek szereplőgárda, ügyesen fenntartott ritmus és zsigerekbe hatoló suspense.

A 2002. október 4. és 14. közt az Örökmozgóban megrendezett bajor filmhéten láthattuk Oliver Hirschbiegel alkotását magyar felirattal, hiszen rá egy hétre már a többi moziban is terítékre került. Hogy hol? A kérdés inkább a filmtípust feszegeti: a kommersz- vagy művészfilm gettósító kategóriájába erőltethető-e be A kísérlet? Édesmindegy. Ugyanis mind az ART-mozisták, mind a multiplexesek megtalálják a számításukat, akárhonnan nézzék-nézzük is, ez valódi közönségfilm a nagy filmes átjáróházban.

Rendkívül tetszetős, ahogy a kortárs német film néhány hangadója (pl. Tom Tykwer: A lé meg a Lola) gavalléros csapásirányt mér, flexibilisen és kötetlenül kezeli a tartalmat és a formát, abszolút profin vál(t)ogat a komponensek között. Azaz: felesküdtek az átmeneti filmre (határfilmre), gyönyörűen ötvözik a kommerszfilmekre jellemző vágást, sztorit, szcenikát (hangeffektek, díszlet, kosztüm, világítás) a narráció és a látványvilág artisztikumával. Az ezredfordulós német filmek (közhely!) mérnöki precizitással vannak kidolgozva, professzionális a kivitelezés is, nagyszerű emberanyagot állítanak ki: már-már sterilek is, semmi esendőség és esetlegesség. A kísérlet is pontosan illeszkedik ebbe a német filmes vonulatba, amit odahaza is elismernek: 2001-ben Német (közönségdíj, legjobb fő- (Moritz Bleibtreu) és mellékszereplő (Justus von Dohnányi)) és Bajor Filmdíjjakkal (rendező, operatőr, forgatókönyv) halmozták el, de sikerrel szerepelt más fesztiválokon is, nyert Montrealban és Isztambulban, bezsebelt egy Európai Filmdíjat is. Nem véletlenül: a publikum szereti és féli a filmet. Valószerűtlen s mégis oly plasztikus: veled is megtörténhet - ezt sugallja.

Valódi közönségfilm, azaz inkább (sors)közösségfilm: húsz összezárt, különböző státuszú ember egymásrautaltságának és egymáshoz idomulásának-viszonyulásának filmje ez. Az engedelmeskedés, behódolás, megtöretés hatásmechanizmusának kíméletlenül realista dokumentációja. Pszichikai magasfeszültségtől és fizikai tortúráktól vibráló thriller a hatalmaskodásról, a gátlástalan önbíráskodásról, a szellemi és testi átváltozásról. Lélekpróbáló és gyomorgörcsölő két óra arról a borzongató folyamatról, amikor a szunnyadó vadállat előbújik az emberből.

A szüzsé megtörtént eseményeken nyugszik: a hírhedt 1971-es, Stanford Egyetemen - Philip Zimbardo szociálpszichológus vezetésével - végzett "börtönkísérletet" vették alapul. Egy kísérleti laborban ideiglenesen összetákolnak néhány cellát és egy foglárszobát, teljesen bekamerázzák, bemikrofonozzák a helyiségeket (nem emlékeztet ez valamire?!), majd a kiválasztott húsz diák önkéntest (akiket vagy a kíváncsiság, vagy a busás apanázs, vagy miegymás vonzott oda) sorsolással kettéosztják, és 12 embert kijelölnek "rabnak" ill. 8-at "foglárnak". A férfiaknak szerepet kell alakítaniuk, és eredetileg lágy (játék)szabályokat betarta(t)niuk.

A raboknak csak viselkedniük kell: gyakorlatilag nincs több feladatuk, mint egy háziállatnak: pusztán elzárva kell létezniük. A smasszereknek a "büntetésvégrehajtás-felügyelő úr" megszólítás jár: feladatuk a klasszikus börtönszabályok alkalmazása, a kihágásokat szigorúan erőszakmentesen, fizikai ráhatás nélkül kell megtorolniuk. Ha bárki ki akar szállni, megteheti, de akkor ugrott a fizetség. Mind a stanfordi, mind a filmbeli emberkísérlet résztvevői jól tudták, hogy csak véletlenszerűen lettek "rabok" vagy "börtönőrök". A felmérés elvileg két hétig tartott volna, de eldurvult a viszony a kísérlet alanyai között, a "börtönőrök" brutálissá váltak. Annyiszor és annyira megalázták a "rabokat", csúfolódtak és kegyetlenkedtek (pl. egy "lázadás" leverése után csupasz kézzel takaríttatták a WC-t), míg a bántalmazott rabok közül többen stresszes állapotba kerültek, hogy a kísérletet az eredetileg tervezett idő előtt, félidőben (7 nap után) abba kellett hagyni...

Túl jól sikerült a kísérlet? Vagy váratlanul, rosszul alakult? Tudták-e a tudósok, hova vezet, mi készülődik? Miért engedelmeskedtek a "rabok"? Miért nem? Miért nem adták fel? Miért nem paktáltak le egymással a csoportok: te nem bántasz, én se zargatlak, húzzuk ki a 2 hetet!? Kinek akartak bizonyítani? Ennyire fontos (volt) a pénz? Mikor pattant el a húr? Élvezték-e - szadizmusból vagy mazochizmusból? Hogy tudtak utána egymás szemébe nézni?

Mind a valóságban, mind a filmben (ott a szerep szerepét játszó színészekre értve) tökéletesen és elválaszthatatlanul sikerült az azonosulás. A civilek (ill. a színészek is, duplán) átlényegültek magas státuszú őrökké, és alacsony státuszú rabokká. A valóság feloldódott a játékban, a játék pedig csak úgy játék - Gadamer óta -, ha komolyan űzik.

A német átdolgozás szabadon kezelte a megtörtént eseményeket, a forgatókönyvírók és az első játékfilmjét forgató Hirschbiegel felvállaltan továbbgondolták a stanfordi rémdrámát és Mario Giordano Black Box című novelláját, helyenként mai korra hangszerelték, trendire felturbózták a sztorit, kitalálták a résztvevőket és alaposan, nagy hitelességgel felépítették az előtörténetüket.

A filmben az agresszív magatartás működési mechanizmusát, az emberi lény szubjektumának reagálását és alkalmazkodását kutató pszichológus-csoport újsághirdetés útján toboroz palimadarakat, akik 4000 DM-ért bevállalják, hogy esetleg - a rabok lesznek - lemondjanak az emberi jogaikról és személyes szabadságukról 14 napig. Elő felméréseken, fizikai és pszichológiai tréningeken rostálja a jelentkezőket Thon professzor és személyzete - köztük a vamp-szerű, vörös asszisztensasszony, - Andrea Sawatzki játéka ridegen is olvasztó -, és a pszichikai-mentális-testi tényezők szerint osztja ki a szerepeket.

Különböző hátterű és foglalkozású férfiak jönnek össze: a villanyszerelőtől kezdve a büfésen át egészen egy Csuja Imre-szerű Elvis-imitátorig. A kiugrott újságíró Tarek, a későbbi 77-es bajkeverő fogoly (Szabó István Szembesítésének irodistája, Moritz Bleibtreu), a gondűző taxizgatásból érkezik az egyetem pszichológiai intézetébe. A volánt tekergetve volt ideje megismerni embereket, helyzeteket, kijárta az élet iskoláit (lásd török származás, tényfeltáró újságírósdi, filozófia szak), s valami hányaveti örök lázadás és igazságérzet bujkál benne, nem ijed meg a saját árnyékától. A török-szálat nem erölteti a film, az alkotók állásfoglalása - nincs rasszizmus a filmben - azt tükrözi, hogy Németországban már bevett dolognak (németnek) számít a török asszimiláció. Egyértelműen Tarek rokonszenvesen dacos "főhősségére" szándékoztak kihegyezni a filmet az alkotók, más kérdés, hogy színésztársai felnőnek Bleibtreu játékához, s így több kiemelkedő alakítás teszi súlyossá a filmet.

Tarek egy karambolban ismerkedik meg femme fatale-jával, a harmonikus megjelenésű, vonzó Dorával (Maren Eggert): szerelem első látásra. Ezzel egy selymes fényűre polírozott, a film szempontjából nem éppen közömbös szerelmi szálat is sikerült belevinni a műbe, amelynek lassú, fád szépsége, ízléses erotikája ügyesen ellenpontozza a kegyetlen(ül) pergő, súlyos börtönképeket. Szépérzékkel ábrázolt egymásra találásuk, szenvedélyük és ragaszkodásuk teljességgel elfogadható. Jegyezzük meg, mert ritkán láthatunk ilyen hitelesen felskiccelt, tökéletesre szabott, megfelelő hosszra vágott, szeriőzen elegáns férfi-nő kapcsolatot! Nincs agyonmagyarázva, túlbeszélve, pirossal aláhúzva az egyéjszakás kapcsolat-ízű, ám mégis hosszú távú, hiányban edződő kötelékük: van ilyen és kész.

Oldásként is funkcionálhatna a lamour, a film szövedékét lazító elemnek is gondolhatnánk (meg amúgy is: manapság egy csinos nőnek fel kell tűnnie időnként a vásznon, erre harap a nép), ám hamar kiderül: figyelemreméltó dramaturgiai ügyeskedés lappang a háttérben. A szerelmi epizódok közbeékelődése levegőhöz juttatja a sápadó nézőt, stílusos, visszatérő életképekre épülő koncepcióval ábrázolja az elszakított, sorsüldözött szerelmesek buja álmokban és segélykérő víziókban való spirituális együttlétét, egy hullámhosszra kerülését. Dora, mint egy egypetéjű ikerpár tagja, megérzi, hogy Tarek segítséget kér tőle, lenyomozza a kísérletet, a beszélőn újra "élőben" látják egymást, majd az események sodrában Tarek tovább őrlődik, kívánják egymást, de az önkéntes száműzetés miatt nem lehetnek egymáséi. A szexuális elvonás felgyülemlett energiái tettekre sarkallják Tarekot, lázadást szít, s a finálé véres kavarodásában kerülnek újra össze egymásért, a szerelmükért harcolva.

Hirschbiegel tehát következetesen végigviszi a szerelmi szálat, nem hagyja feledésbe merülni a nőt, nemcsak a végén húzza elő a kalapból mentőövként, hanem szerepelteti, a film és a történés szerves és lényeges részévé teszi Dorát. Fényt és vigaszt nyújt Tareknak, a küzdés értelmét. S ami kiváltképp érdekes: a "két lépés előre, egy hátra -oldalra"- dramaturgia. Az idővel variál a rendező: előbb látjuk az okozatot, s utána a kettejük közt történő hangsúlyos események előzményeit, az okokat (karambol, szeretkezés, ...). Summázva: a már-már elengedhetetlen szerelmi szál sikkesen simul a sztoriba, s cseppet sem ballasztja a filmnek, sőt: jótékony hullámvölgye.

Az önkéntesek a kiválasztásnál még viccelődnek, kedélyesen beszélgetnek épp mint egy focimeccs előtt a játékoskijáróban: még nem csaptak össze, de már ódzkodnak, bizalmatlanok; nem tudni hogy alakul a végeredmény. Drukk már van, a feszültség pedig nőttön nő. A börtönkísérlet elején derűs, rakoncátlan hangulat uralkodik, a résztvevők kikacsintanak egymásra, a rabok ugratják az őröket, az őrök "álkeménykednek", s közösen rötyögnek az abszurd helyzeten, az idétlennek tűnő gardirozósdin. Próbálják feltérképezni a mozgásterüket és lehetőségeiket. Méregetik, kóstolgatják egymást, ízlelgetik a furcsa szituációt rácson innen és túl. Az egészet egy jó heccnek gondolják: tisztára, mint egy filmben.

Sőt: ez már a film. Számtalan kamera vizslatja minden moccanásukat, képernyőkön tanulmányozzák reagálásaikat, a végtelen videoszalagok minden hangot-képet dokumentálnak. Igazán nem szűkölködhetünk a ritmusosan váltogatott aspektusokban, amiket - a szerelmi-részekhez hasonlóan - Hirschbiegel koncepciózusan és elmésen alkalmaz. Az összes nézőpont a történések árnyalását szolgálja, a teljesebb, sokoldalúbb megismerést. Időnként a szépen bevilágított, állványon nyugvó / fahrtoló beállításokat vagy az izgalmas - de nem idegesítően remegő - steadycames hajszát látjuk; mindezt celluloid-nyersanyagra felvéve. Máskor a többi képrögzítő eszköz teljesen valóságos, videóízű képsorai sokkolnak: a megfigyelőszoba hangyás FF-monitorjai, vagy a felspannolt, a történésekről titokban fény- és mozgóképekkel hitelesített cikket akar írni akaró Tarek szemüvegébe rejtett kamera szubjektívje, amely viselőjének fejével és nézésirányával együtt mozog; Bleibtreu - a stáblista tanúsága szerint - brilleoperatör is egyben. (Tarek a 007-es szemüvege mellé egy - a filmben soha többet elő nem kerülő - hangrögzítő walkmant is szerzett még a kinti világban: ez elmismásolt szál a filmben.)

Remek megoldás továbbá a videointerjúk időszakos betoldása, ahol a résztvevők - amolyan BigBrother-szerű kibeszélő szobában - a pszichológusok előtt vallanak érzéseikről, elemzik a helyzetet illetve kapnak (rendre)utasítást vagy bátorítást. Kezdetben: Miért jelentkezett a kísérletre? Majd: miért csinálta ezt és ezt, miért oldotta meg így és így ezt a helyzetet? A kísérleti terep infernója hol kékes-acélszürke, marconán steril, hol sárgászöld, macskaszem-szerű. Este tízig neonfény, utána készenléti éjszakai világítás. A szerelmi jelenetek borostyán barnák, a testközeli videók hiperrealista színvilágúak. Egyszerre hálás feladat és kihívás zárt, egyszerű térben élvezetes, hatásos felvételeket készíteni; s mellesleg a producereknek költségkímélő. Rainer Klausmann operatőr eseményközpontúan, nagy felkészültséggel, alázattal és profin dolgozik: egy-két bravúros kompozíció, grandiózus kameramozgás még bőven belefér.

Habár A kísérlet megtörtént eseményt modellez, a stáb a való világ mélyére próbál leásni és morális kérdésekre választ adni, a film mégis erősen rímel akár a Reality TV tényfeltáró-oknyomozó demagóg doksijaira, akár az egymás eltiprására épülő túlélőshow-k változataira, vagy akár napjaink slágerére, a kereskedelmi tévék manipulatív és álságos valóságshow-jaira (a filmplakátra logóként is odafurakszik az egyik). Sok dolog visszaköszön a filmben: az önkéntesek kiszolgáltatottsága, az összezártság és hatásai, egy külső figyelőszem, a pofátlan kamerázás, a privátszféra lerombolása, a "ténylegrealizmus" szándéka. Ami és ahogy történik, intő jel lehet - sőt annak kell lennie - a fenti show-k készítőinek: egyszer borulhat a papírforma. Például: mi lenne, ha a BB-házban az egyik alany bekattanna és éjjel egy konyhakéssel lemészárolná pillanatok alatt a többi lakót? Ha a reality tévé operatőrét nemes egyszerűséggel fejbelőné egy drogdíler, amikor észreveszi a (rosszul) rejtett kamerát? Ha a túlélőshow-t valaki nem élné túl? Hogy kommunikálnák kifelé? Egyáltalán: megengedhetik-e maguknak, hogy (ne) mutassák?

A fent felsorolt esetekben a közös: magunkat akarjuk látni, a saját reagálásainkat szorult, kényes vagy a leghétköznapibb helyzetben. Csak figyelünk és közben rajtunk nincs felelősség, nem történik semmi visszafordíthatatlan, végleges és változtathatatlan dolog: mint egy számítógépes játékban, menthetünk vagy restartolhatunk. Velem is megtörténhet, de akkor résen leszek! Vagy: juj de szerencse, hogy nem velem esett meg.

Egy kis adalék: nagy vihart kavart a hír, hogy Zimbardo egy olyan sorozat bemutatását tervezi, amely a valóság tévé elemeit használja fel, címe Human Zoo (Emberi állatkert). Zimbardo hangsúlyozza, hogy a valóságkísérletek rengeteg kiaknázatlan tudományos lehetőséget rejtenek magukban. A Human Zoo célja a közönség nevelése lenne, a szórakoztatás mellékes. Szereplői sem extrém, extrovertált egyéniségek lennének, hanem átlagos, hétköznapi emberek; az élethelyzetek sem különleges, abszurd, gyakorta megalázó szituációk lennének, hanem mindennapos, tipikus helyzetek. Nem újdonság, volt már ilyen: a New York-i állatkertben egykor két majom közé állították ki Ota Bengát, a pigmeust. Az ember mint látványosság, mint kísérleti alany, mint marionett-bábu, s a szálakat láthatatlan hatalmasságok mozgatják.

A forgatás műhelytitkairól a budapesti bemutató vendége, az eddig német tévésorozatokban vitézkedő Oliver Stokowski beszélt, aki egy tragikus sorsú rabot alakít a filmben. Kubrick Acéllövedékek című filmjétől eltérően itt nem volt közös tréning a szereplők között, elég kemény volt maga a kronologikus sorrendben, 3 hónapig futó forgatás. Annyira megviselte a színészeket a felvétel, a tortúrák ábrázolása, hogy sminkelni sem kellett: 1 hónapot töltöttek a rossz levegőjű, földalatti helyszínen reggeltől hajnalig, s eközben alaposan egymáshoz csiszolódtak, stimulálták a másikat. A 20 résztvevő teljesen és észrevétlenül azonosult a szerepével, kialakult a csoporttudat (pl. külön asztalnál étkeztek a rabokat ill. őröket játszó színészek), szinte ténylegesen és reálisán szimulálták magát az eredeti kísérletet (pl. a darócrabruha alatt nem viseltek alsónadrágot). Nagyon komolyan vették a szerepeket, előtte gondosan foglalkoztak az eljátszandó figurával, fantáziával felépítették a karaktereket, aprólékosan kidolgozták, hogyan viselkedne különböző szituációkban, előtörténetet találtak ki hozzá; sőt, akik már voltak a színészek közül börtönben, azok a tapasztalataikat is felhasználták. A hiperrealizmus kedvéért a videointerjúk során gyakorta improvizáltak, s ezek a rögtönzött monológok a történet során változó, mélyen átélt figurák jelleméből fakadnak.

Az egymást napi forgásban váltó őrök gyerekesen örülnek a rendőrcuccoknak és mórikálják magukat az uniformisban, kezüket már bizsergeti a hatalom. Jó kis (energia-, feszültség)levezetésnek tűnik: nappal dolgozhatnak a munkahelyükön, este jöhet a "szolgálat", jó pénzért kiélhetik magukat, majd hazamehetnek s a saját ágyukban alhatnak. A többieknek viszont egész napos elfoglaltság a raboskodás. Mindent meg kell enniük, mindent el kell fogadniuk, amit eléjük raknak. Valódi rácsok, szokatlanul kicsiny terület, két vadidegennel összezárva, puritán cella, háromemeletes priccsek, ujjatlan lenpongyola és strandpapucs. Nincsenek megbilincselve, levelet is írhatnak, beszélőre is mehetnek. Ezenkívül semmi más: csak egymást bámulhatják, se könyv, se zene, semmi unaloműző elfoglaltság, marad a beszélgetés. Egymást csak a rájuk billogozott számokon szólíthatják. Elidegenítés folyamatban.

Apropó beszélő: a film addig felépített szerkezete és hatása meginog, amikor a rabok külsős látogatót fogadhatnak. Neuralgikus ponthoz érkezünk: egyrészt a történet szempontjából furcsa, hogy miért engedik a tudósok az ismerősökkel való érintkezést (mégha a börtönben bevett dolog is a beszélő), amikor egy folyamatot vizsgálnak, tehát az összezártság konfrontációiból és a jogfosztottságból eredő viselkedésváltozást. Miért nem mondják el a bántalmazottak, mi történt velük? Miért nem mesél el mindent Tarek az őt meglátogató Dorának, miért kell cédulán egy jó szándékú őrrel üzennie (Bosch-foglárt majd, akárcsak Dorát később emiatt tőrbe csalják)? Igaz viszont, hogy a bonyodalmak végkifejletéhez kulcsfontosságú a beszélő-epizód. Másrészt a film szelepe enged a nagy nyomásból, megtörik a játék intenzitása, a film lendülete, az egész hatás megkérdőjeleződik. Egyedül a szimpatikus trafikosnak, Schüttének nincs kapaszkodója: a magányos kisembernek nincs senkije, akinek levelet írjon, vagy aki meglátogassa. Természetszerűleg bukásra van ítélve.

Először finoman, erélyes szépszóval próbálnak rendet tartani az felügyelők, majd egyre ingerültebbek lesznek a kihágások miatt. Satuba kerülnek, igazi próbatétel előtt állnak: a rabok komolytalanul kezelik őket, a pszichológus-stáb is elvárja, hogy fenntartsák a rendet, és maguknak is bizonyítani akarnak. Rossz vágányra áll az őrök agya, hamis következtetések és meggyőződések sodorják őket végzetes cselekedetek felé. A Hitler-kompatíbilis főfoglár által gerjesztett tömegpszichózis működik. Egymást hergelve, katonásabb szólamokra hangolva drasztikus intézkedésekre és szankciókra ragadtatják magukat, hogy az ellenszegülőket le- és betörjék, a nézeteltéréseket elsimítsák és tekintélyüket megerősítsék. Megmutatják, ki az úr a háznál. A puskaporos hangulatban elszabadulnak az indulatok: a testi-lelki erőszakos lemeztelenítés, a "tipikus", börtönben előforduló retorziók (hideg vizes mosdatás, éjjeli razzia, ...) alkalmazásával a normális medréből kilép a játék, és kialakul a frontvonal. Néhányan összeomlanak, nem bírják a feszt, de kiszállni sem képesek. A hangadó őrök megtorolják a sérelmeket, a légkör kezelhetetlen, a tudósok nem igazán tudják gyakorolni az ellenőrzést, az események szó szerint kikerülnek a kamerák látóteréből, kihangosított lágy muzsikára kegyetlenkednek.

"Képen kívül", a labor sötét hátsó felében verik péppé Tarekot, mint a birkát, megnyírják, végezetül lehúgyozzák. Később a - csak elrettentésből, jelzésszerűen kiállított - (szintén bekamerázott) blackboxba zárják. Ebből a Houdininak való dobozból - ahol csak görnyedve, vaksötétben lehet vegetálni, és a levegő is ritkásan jut be - szabadítja ki magát dicséretes klausztrofób igyekezettel Tarek, és indulhat a nagy leszámolás. Az öntörvényű Tarekot ebben cellatársa, a morózus Steinhoff segíti, akiről kiderül, hogy a hadsereg egyik titkos megfigyelője, s közelebbről nem tisztázott okok miatt épült be a kísérlet alanyai közé (Steinhoff homályos szerepe kicsit zavaró, elnagyolt szál a filmben). Ez a kőkemény, fegyelmezett katona testesíti meg az Ottlik-féle jelmondatot: "Engedelmeskedni könnyebb". Csakhogy az őrök már "átlépték a Rubicont", mindent engedetlenségnek vélnek, csakhogy hatalmukat fitogtatva durva bánásmóddal megtorolhassák.

Az egyenruhások kijátsszák a kamerákat, a rabok kiszolgáltatottan vergődnek az erejükkel visszaélő őrök játékszereként, az őket megfékezni képtelen és később túszként vergődő pszichó-stáb is megosztott, döntésképtelenségük (lefújják vagy folytassák a "túl jól sikerülő" kísérletet) és becsvágyuk generálja a fordított börtönforradalmat: az őrök totális hatalomátvételét, majd a lealacsonyított, megtört rabok reakcióját: túlélni! Szabaddúlás és szabadulás.

A film tetőpontja erősre és feszültre sikerült: összecsapnak a rabok és az őrök, mini párharcok alakulnak ki, mindenkinek akad valakivel valami leszámolnivalója. A kazánházban, ebédlőben, kihalt folyosókon folyó hajsza során láthatjuk a filmtörténet legfurcsább késelését, a gazok meglakolását, a rabok visszavágását a sérelmekért. (Stokowski adomája szerint a moszkvai filmbemutatón a közönség tüntetőleg tapsolt a foglyok egy-egy sikeres retorziója után; a szovjet rendszer elnyomó és jogtipró természetével azonosították a smasszerok gárdáját).

A végén a döbbent csendet, a vádló és zavart tekinteteket, a game over utáni kábulatot: ahogy újra emberré válnak a kísérteties játszma szótlan résztvevői, ahol már senki nem korlátozza a másikat semmiben, nincsenek rangok és státuszok. Próbálják feldolgozni: honnan hová jutottak el, milyen áldozatokkal és miért. A pénz? Nem tudjuk meg, hozzájutottak-e egyáltalán a júdástallérokhoz. A finálé lecsengetése szokványosan hollywoodi, gyenge, muszáj-befejezés. A tudósok ellen eljárás indul, a főkolomposokat is lecsukják (milyen érdekes dupla inverz helyzet ez is!), Tarek Dora ölelésében a tengerparton réved a semmibe.

Megjegyzem: habár elképzelhető, hogy egy idő után magától is kirobbant volna az őrök abúzusa, az egész ügyért leginkább maga a pozitív hős, Tarek felelős. A 77-es hiperaktív rab pofátlan kekeckedésével szándékoltan akarja generálni a rabok-őrök kollízióját. Emiatt az öntörvényű sajtkukac miatt fajulnak el az események: egy apró szikra elég (pl. beszólás az őröknek; Schüttel nem hajlandó meginni a tejét, és a többiek tüntetőleg szolidaritást vállalnak vele), és a lavina elindul. Tűz és víz: az egyik felük kéjjel basáskodni kezd, amikor lanyhul a hitetlenkedők ellenállása, mások hajlandóak engedelmeskedni.

A bosszúálló smasszerok viselkedése, megszólításuk egyértelmű allúzió az SS-es és Gestapós módszerekre, a náci-felhangot tovább erősíti a Justus von Dohnányi által briliánsan megformált őr, Berus figurája. A félszeg Berus civilben földi alkalmazott a reptéren, többi őrtársa homokosnak hiszi, erős parfümje, finom gesztusai, lágy, feminin arcvonásai és ondolált szőke haja miatt. Tarek mellett a film másik kulcskaraktere: szürke epizodistának látszik kezdetben, ám elfojtott kisebbrendűségi érzései, látens szadizmusa miatt - és hogy, az őt puhány buzinak tartó, megmosolygó őrtársainak bizonyítson - hamar felszínre tör a "mosolygó gyilkos" énje, és példastatuáló, a brutalitást elindító vezérré, az eszkalációt megmagyarázó ideológussá válik.

Ez a rendkívül szuggesztív színész nemcsak maradéktalanul vedlik át börtönőrnek, hanem - miután az események forgatagában átveszi a hatalmat - az irányítás megragadásával lassanként, mind belsőleg, mind külsőleg (testtartásban, frizurában, hanghordozásban) is átlényegül Führerré. Kulcsszava: a megalázás és megfélemlítés. Az ő figuráján keresztül illusztrálja Hirschbiegel a fasiszta, übermensch eszmék el- és átterjedését, gyakorlati működését. A film legfrappánsabb és legtökéletesebb jelenete, amely többet mond el nekünk az egész helyzetről, mint maga a film, a börtönön kívül, 30 mp-ben játszódik le: Dr. Jutta Grim, aki a kísérlet lefújása mellett van, a reptéri hallban számon kéri Berustól az őrök brutalitását. Berus, aki rendes munkájába tart civilként, megszállott kötelességtudattal helyreteszi a doktornőt: "Megkérném, hogy ne szóljon bele a munkámba és az ügyintézésbe."

És itt válik nyilvánvalóvá az egész film, az ábrázolt alapszituáció képtelensége: a játékban résztvevő felnőtt emberek elfeledik a játékot, túl komolyan veszik és megmagyarázhatatlan tettekre ragadtatják magukat. Nádszál az ember, még ha gondolkodó is. Gumigerinces nádszál. Ahogy 1971-ben, a kísérlet felfüggesztése után azonnal, vagy akár évek múlva, úgy itt sem tudnak számot adni akkori viselkedésükről, hogy miként tudtak bizonyos szerepekbe belebújni. A konfliktusok, úgy látszik, random jelenségek, az agresszió kitörésének helye-ideje és részese nem kódolható.


55 KByte

83 KByte

129 KByte

64 KByte

80 KByte

91 KByte

85 KByte

83 KByte

96 KByte

105 KByte

76 KByte

100 KByte

96 KByte

117 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső