Filmkultúra: Filmek: A szarvas és az írnok

Jankovics Marcell: Ének a csodaszarvasról

91 Kbyte
Mivel Jankovics Marcell animációs filmje Szörényi Levente társalkotói közreműködésével készült, arra számítottam - ismerve a zeneszerző zenés színpadhoz való vonzódását -, hogy ezen műalkotás esetében valamiféle mozivászonra vetített zenedarabról lesz szó. Zenedrámáról, operáról, megengedem, rockoperáról, amelynek szereplői ezúttal nem színpadon játsszák és éneklik végig drámájukat, hanem a vetítővásznon, és nem hús-vér, hanem rajzolt, s így mindenesetre a fényképezett fizikai valójuktól többszörösen is eltávolított alakjukban.

Számításom csak kis részben vált be. Végső soron filmet láttam, amelyben a zene a megszokott szerepén túl nem vállalkozott sokkal többre. "Aláfest", ahogy ezzel az esztétikai szempontból roppant semmitmondó szóval mondjuk: gyakorta a filmsnittek hosszához igazodik, s így a csak rá jellemző önszerveződéseken nincs is módja keresztül menni. A filmszalag hangsávja az ismert felállásban beszélt szövegeket, énekes vagy hangszeres zenéket, valamint zörejeket tartalmazott, és ezek rendszerint együtt hangzottak fel.

Az említett, a reménybeli filmvásznon látható zenés műfaj szempontjából nézve - a zene nem keveredik sem beszéddel, sem zörejjel, de nem is színpadra készült zenei mű adaptációja - a film mégis tartalmaz néhány momentumot, melyek arra engedtek következtetni, hogy az alkotók - együtt vagy külön-külön, más alkotótárssal - nem tartják elképzelhetetlennek valamiféle vetítővászonra vetített zenedarab megalkotását. (Ebben - felteszem - inkább Szörényi Levente az érdekeltebb). Az egyik ilyen mozzanat az, amikor a második részben hirtelen duett csendül fel, igaz, néhány mondatnyi csak, amelyben Ménrót és Enéh, szarvashím és ünőcske vall érzelmeiről. Ugyanezen részben egy rövid kórusbetét is elhangzik, amelyben férfiak és nők a tavaszt, a virágzást dicsérik. A zene mindkét esetben túllép megszokott szerepén, s önálló szervező erőként a képet kényszeríti kísérő szerepbe. Az addigi, túlnyomó részben a vizualitásra, beszédre és zörejre épülő ingervilág hirtelen mintegy tótágast áll, s a zenei percepciót kezdi foglalkoztatni.

Ezeket akár kis zökkenéseknek, horribile dictu, hibáknak is felfoghatjuk, hiszen a film akusztikus világa - mint már említettem - addig a beszéd, zörej és zene hármasára épült, sőt, ebben a hármasban is túlnyomóészt a beszédre vagy a beszéddel együtthangzó zenére (hangjáték). Mégis, az említett filmműfaj szempontjából termékeny döccenőknek tűntek.

Szörényi Levente Jankovics képeihez írt zenéje egyébként nem mentes világzenei hatásoktól. Pentaton illetőleg modális hangsorok, egészhangú menetek - mindjárt a szarvas-motívum egy líd-hangsorban megfogalmazott rövid dallam -, izgalmas, ritkán hallható hangszerek szólalnak meg, például: koboz. Ám mindezek mellett szerepet kap egy szintetizátor, amely a maga sajátos asszociációs mezőjével persze kétségtelenné teszi, hogy amit hallunk, az nem a klasszikus ("komoly") zene világából való, s amely hangszer a funkciós zene akkordfűzési technikájával mintegy a világ különböző tájairól származó motívumkincset homogenizálja, s ezzel sajátszerűségeitől meg is fosztja, szubsztancia nélküli ürességgé teszi.

Az Ürességekkel jól telerakott zene természetesen a közhelyek zenéje - s itt most ne firtassuk, hogyan lehet ürességeket "rakosgatni", mert ez a filozófia területe. A film zene-szövete így a világnak csak a felszínén úszik.

Meglehet, ennek a zenei anyagnak szükségszerűn kellett társulnia a film vizuális-gondolati szférájávaI. Ez ugyanis problematikus. Ismeretterjesztés részesei vagyunk. A tárgy nem más, mint a csodaszarvas motívumkör bemutatása az eredetmítoszoktól egészen a nem is olyan régen még valódi regősök által énekelt regősénekig. Mindez azonban - miként Bóna László említi a filmről szóló kritikájában - menet közben üdvtörténetté válik: ősünk, a csodaszarvas - és népe végül a kereszténységben, István királyban megdicsőül. Ennek a hagyománynak és ugyanakkor történelembeli folyamatnak különféle állomásait látjuk négy részben, ahogy a totemősből mítosz lesz, majd hősköltemény, rege, monda, népmese, s ezzel párhuzamosan a totemős népéből hosszas vándorlások, újabb meg újabb hazára-találások után a honfoglaló, majd a római kereszténység hitét felvevő magyar nép. Történelem-, néprajz- és irodalomkönyv, rajzanimációs feldolgozásban. Hiszen hiába a rengeteg eredeti, hol humoros, hol szuggesztív filmes megoldás, kép. Ezek még nem tesznek egy művet művészeti alkotássá.

Kérdésesnek tűnik például Jankovicsnak az az eljárása - ami éppen alkotói módszerének egyik sarokköve -, hogy "rajzi áttünésekkel" él, amelyekben valamely figura fotorealista ábrázolása egyre stilizáltabb ábrázolásba tűnik át. Ez az eszköz kétségtelenül látványossá teszi a filmet, s mi más legyen látványos, mint a rajzanimáció, ám egyszersmind roppant súlyos feszültségekkel is megterheli. A gyorsan változó jelentéssíkok egymásba csúsznak-csavarodnak, a képi-jelentésbeli gazdagság túlcsordul, s hovatovább emészthetetlenné válik. Hiszen mást jelent egy szarvas realisztikus képe, mint stilizált-elvont rajza. Itt az ismert jelelméleti szótár segítségével kellene elvégezni a szükséges elemzést.

De helyesbítenem kell. Mindez a film első harmadában, ahol eredetmítoszok elmesélése és láttatása folyik, még éppen a költői. mitikus, metaforikus tartalmak felszínre hozatalát segíti. Tényleges problémát a második harmadban okoz, ahol a film hirtelen külső-narrációs elemmel gazdagodik: hiszen ahhoz a történelmi korhoz érkeztünk el, melyben a magyarság kilép az ismeretlenségből, s belép az írásbeli történelembe, neve diplomáciai feljegyzésekben, iratokban említtetik. Ekkor ugyanis színre, illetve vászonra "lép" egy írópadnál ülő írnok, azaz a tudományosság. A tudományosság pedig száraz, oknyomozó, s a mitikus, metaforikus, költői tartalmakat nem megerősíteni, hanem éppen hogy száműzni óhajtja.

Mivel nincs eldöntve, hogy mi és hogyan legyen ábrázolva, mitológia vagy történelem, mitologikusan vagy tudományosan, a film ellebeg a konkrét megfoghatóság elől.

Ráadásul a felszínen úszkáló zene, valamint az ismeretterjesztés és üdvtörténet találkozása az alkotást kissé propagandisztikussá teszi. Ennek legjellemzőbb példája az a fentebb már említett kórusrészlet, amely hangvételében az ötvenes évek indulóit, vidám, öntudatos építő munkára mozgósító tömegdalait, csasztuskáit idézi. Hatása maradandó, abban az értelemben, hogy jóllehet a mű első harmadában hangzik el, akusztikus emléknyomként a legutolsó filmkockáig elkísér.

(Hogy miképpen kerül a dolgozók országát építő, vidám munkások és parasztok dalától hangos, szép emlékezetű történelmi korszak a szarvas-totemősös, szittyás, hunos, besenyős és Istvános korszakok mellé, magyarán hogyan kerül Sztálin csizmája a nép asztalára, azt legalaposabban a politikai filozófiával foglalkozó szakértelmiségiek tudják elmagyarázni).

Ennek a vélt vagy valós propagandisztikusságnak verbális megfogalmazása is van. A film harmadik részének címe ugyanis egy politikai mozgalmakban is kiválóan használható mondat: mindig tovább.

Lehetséges azonban, hogy inkább a külső történelem hatol a filmbe, azaz a mai politikai folyamatok erősítenek fel bizonyos felhangokat benne. Roppant izgalmas lesz a filmet ötven év múlva látni. Nem kizárt, hogy a magas műértés kritikái fanyalgássá gyengülnek, s szinte bizonyosra vehető, hogy az ideológiai viták elcsitulnak.

Egyszerűen arra gondolok, hogy a naiv művészet körébe tartozó alkotást láttam. Amit hibának, egyszerűsítésnek, közhelyességnek látok, az nem az. Nyilván át kell gondolni, hogy amit Theseus és Hippolyta lát a nevezetes színházi estén, az más, mint amit ők és Shakespeare gondoltak róla. A naivok földközeli humora mindenesetre Jankovics sajátja. S talán Szörényi felszínen úszkáló zenéje sem puszta giccs, hanem egyszerűség, hatalmas ősök utáni vágya pedig nem a szabadságtól való menekülés.

De itt már újabb stúdiumok határához érkeztünk.

65 Kbyte

70 Kbyte

81 Kbyte

91 Kbyte	Mivel Jankovics Marcell animációs filmje Szörényi Levente társalkotói közreműködésével készült, arra számítottam - ismerve a zeneszerző zenés színpadhoz való vonzódását -, hogy ezen műalkotás esetében valamiféle mozivászonra vetített zenedarabról lesz szó. Zenedrámáról, operáról, megengedem, rockoperáról, amelynek szereplői ezúttal nem színpadon játsszák és éneklik végig drámájukat, hanem a vetítővásznon, és nem hús-vér, hanem rajzolt, s így mindenesetre a fényképezett fizikai valójuktól többszörösen is eltávolított alakjukban. Számításom csak kis részben vált be. Végső soron filmet láttam, amelyben a zene a megszokott szerepén túl nem vállalkozott sokkal többre. "Aláfest", ahogy ezzel az esztétikai szempontból roppant semmitmondó szóval mondjuk: gyakorta a filmsnittek hosszához igazodik, s így a csak rá jellemző önszerveződéseken nincs is módja keresztül menni. A filmszalag hangsávja az ismert felállásban beszélt szövegeket, énekes vagy hangszeres zenéket, valamint zörejeket tartalmazott, és ezek rendszerint együtt hangzottak fel. Az említett, a reménybeli filmvásznon látható zenés műfaj szempontjából nézve - a zene nem keveredik sem beszéddel, sem zörejjel, de nem is színpadra készült zenei mű adaptációja - a film mégis tartalmaz néhány momentumot, melyek arra engedtek következtetni, hogy az alkotók - együtt vagy külön-külön, más alkotótárssal - nem tartják elképzelhetetlennek valamiféle vetítővászonra vetített zenedarab megalkotását. (Ebben - felteszem - inkább Szörényi Levente az érdekeltebb). Az egyik ilyen mozzanat az, amikor a második részben hirtelen duett csendül fel, igaz, néhány mondatnyi csak, amelyben Ménrót és Enéh, szarvashím és ünőcske vall érzelmeiről. Ugyanezen részben egy rövid kórusbetét is elhangzik, amelyben férfiak és nők a tavaszt, a virágzást dicsérik. A zene mindkét esetben túllép megszokott szerepén, s önálló szervező erőként a képet kényszeríti kísérő szerepbe. Az addigi, túlnyomó részben a vizualitásra, beszédre és zörejre épülő ingervilág hirtelen mintegy tótágast áll, s a zenei percepciót kezdi foglalkoztatni. Ezeket akár kis zökkenéseknek, horribile dictu, hibáknak is felfoghatjuk, hiszen a film akusztikus világa - mint már említettem - addig a beszéd, zörej és zene hármasára épült, sőt, ebben a hármasban is túlnyomóészt a beszédre vagy a beszéddel együtthangzó zenére (hangjáték). Mégis, az említett filmműfaj szempontjából termékeny döccenőknek tűntek. Szörényi Levente Jankovics képeihez írt zenéje egyébként nem mentes világzenei hatásoktól. Pentaton illetőleg modális hangsorok, egészhangú menetek - mindjárt a szarvas-motívum egy líd-hangsorban megfogalmazott rövid dallam -, izgalmas, ritkán hallható hangszerek szólalnak meg, például: koboz. Ám mindezek mellett szerepet kap egy szintetizátor, amely a maga sajátos asszociációs mezőjével persze kétségtelenné teszi, hogy amit hallunk, az nem a klasszikus ("komoly") zene világából való, s amely hangszer a funkciós zene akkordfűzési technikájával mintegy a világ különböző tájairól származó motívumkincset homogenizálja, s ezzel sajátszerűségeitől meg is fosztja, szubsztancia nélküli ürességgé teszi. Az Ürességekkel jól telerakott zene természetesen a közhelyek zenéje - s itt most ne firtassuk, hogyan lehet ürességeket "rakosgatni", mert ez a filozófia területe. A film zene-szövete így a világnak csak a felszínén úszik. Meglehet, ennek a zenei anyagnak szükségszerűn kellett társulnia a film vizuális-gondolati szférájávaI. Ez ugyanis problematikus. Ismeretterjesztés részesei vagyunk. A tárgy nem más, mint a csodaszarvas motívumkör bemutatása az eredetmítoszoktól egészen a nem is olyan régen még valódi regősök által énekelt regősénekig. Mindez azonban - miként Bóna László említi a filmről szóló kritikájában - menet közben üdvtörténetté válik: ősünk, a csodaszarvas - és népe végül a kereszténységben, István királyban megdicsőül. Ennek a hagyománynak és ugyanakkor történelembeli folyamatnak különféle állomásait látjuk négy részben, ahogy a totemősből mítosz lesz, majd hősköltemény, rege, monda, népmese, s ezzel párhuzamosan a totemős népéből hosszas vándorlások, újabb meg újabb hazára-találások után a honfoglaló, majd a római kereszténység hitét felvevő magyar nép. Történelem-, néprajz- és irodalomkönyv, rajzanimációs feldolgozásban. Hiszen hiába a rengeteg eredeti, hol humoros, hol szuggesztív filmes megoldás, kép. Ezek még nem tesznek egy művet művészeti alkotássá. Kérdésesnek tűnik például Jankovicsnak az az eljárása - ami éppen alkotói módszerének egyik sarokköve -, hogy "rajzi áttünésekkel" él, amelyekben valamely figura fotorealista ábrázolása egyre stilizáltabb ábrázolásba tűnik át. Ez az eszköz kétségtelenül látványossá teszi a filmet, s mi más legyen látványos, mint a rajzanimáció, ám egyszersmind roppant súlyos feszültségekkel is megterheli. A gyorsan változó jelentéssíkok egymásba csúsznak-csavarodnak, a képi-jelentésbeli gazdagság túlcsordul, s hovatovább emészthetetlenné válik. Hiszen mást jelent egy szarvas realisztikus képe, mint stilizált-elvont rajza. Itt az ismert jelelméleti szótár segítségével kellene elvégezni a szükséges elemzést. De helyesbítenem kell. Mindez a film első harmadában, ahol eredetmítoszok elmesélése és láttatása folyik, még éppen a költői. mitikus, metaforikus tartalmak felszínre hozatalát segíti. Tényleges problémát a második harmadban okoz, ahol a film hirtelen külső-narrációs elemmel gazdagodik: hiszen ahhoz a történelmi korhoz érkeztünk el, melyben a magyarság kilép az ismeretlenségből, s belép az írásbeli történelembe, neve diplomáciai feljegyzésekben, iratokban említtetik. Ekkor ugyanis színre, illetve vászonra "lép" egy írópadnál ülő írnok, azaz a tudományosság. A tudományosság pedig száraz, oknyomozó, s a mitikus, metaforikus, költői tartalmakat nem megerősíteni, hanem éppen hogy száműzni óhajtja. Mivel nincs eldöntve, hogy mi és hogyan legyen ábrázolva, mitológia vagy történelem, mitologikusan vagy tudományosan, a film ellebeg a konkrét megfoghatóság elől. Ráadásul a felszínen úszkáló zene, valamint az ismeretterjesztés és üdvtörténet találkozása az alkotást kissé propagandisztikussá teszi. Ennek legjellemzőbb példája az a fentebb már említett kórusrészlet, amely hangvételében az ötvenes évek indulóit, vidám, öntudatos építő munkára mozgósító tömegdalait, csasztuskáit idézi. Hatása maradandó, abban az értelemben, hogy jóllehet a mű első harmadában hangzik el, akusztikus emléknyomként a legutolsó filmkockáig elkísér. (Hogy miképpen kerül a dolgozók országát építő, vidám munkások és parasztok dalától hangos, szép emlékezetű történelmi korszak a szarvas-totemősös, szittyás, hunos, besenyős és Istvános korszakok mellé, magyarán hogyan kerül Sztálin csizmája a nép asztalára, azt legalaposabban a politikai filozófiával foglalkozó szakértelmiségiek tudják elmagyarázni). Ennek a vélt vagy valós propagandisztikusságnak verbális megfogalmazása is van. A film harmadik részének címe ugyanis egy politikai mozgalmakban is kiválóan használható mondat: mindig tovább. Lehetséges azonban, hogy inkább a külső történelem hatol a filmbe, azaz a mai politikai folyamatok erősítenek fel bizonyos felhangokat benne. Roppant izgalmas lesz a filmet ötven év múlva látni. Nem kizárt, hogy a magas műértés kritikái fanyalgássá gyengülnek, s szinte bizonyosra vehető, hogy az ideológiai viták elcsitulnak. Egyszerűen arra gondolok, hogy a naiv művészet körébe tartozó alkotást láttam. Amit hibának, egyszerűsítésnek, közhelyességnek látok, az nem az. Nyilván át kell gondolni, hogy amit Theseus és Hippolyta lát a nevezetes színházi estén, az más, mint amit ők és Shakespeare gondoltak róla. A naivok földközeli humora mindenesetre Jankovics sajátja. S talán Szörényi felszínen úszkáló zenéje sem puszta giccs, hanem egyszerűség, hatalmas ősök utáni vágya pedig nem a szabadságtól való menekülés. De itt már újabb stúdiumok határához érkeztünk.
65 Kbyte
70 Kbyte
81 Kbyte