Filmkultúra: Filmek: Épül a Koltai-panteon

Koltai Róbert: Csocsó, avagy Éljen május elseje!

29 Kbyte
Guszti bácsi után Koltai Róbert édesapja is bevonult a celluloid megörökítette "halhatatlan" hősök közé, anno 1952. A családról szóló első filmje is a vidéki Magyarországot pásztázta végig, két szemszögből is kiröhögtetve a rákosista dilit. A kamaszfiú és a legszebb férfikorban lévő vállfaügynök tragédiába torkolló "ámokfutása" a boldogság, a szabadság illúziója után, torokkaparóan hiteles és finom munka volt. Most a rendező-színész akkori forgatókönyvíró társával, Nógrádi Gáborral, zenész barátjával, Dés Lászlóval és sok nagyszerű színész haverjával újra nekigyürkőzött a családi szentély bővítésének és a vörös lepel lerángatásának, tükröt tartva 50 éves múltunknak.

Ezen a múlton ma már nevetni is lehet, persze főképpen azoknak, akik megélték. A többiek meg, akik akkor még pikáns gondolatként sem jöhettek szóba, álmélkodhatnak. A dübörgő tapsorkán Rákosinak, Sztálinnak, a Pártnak ma olyan elképzelhetetlennek tűnik, pedig ha belegondolunk, a nagy lelkesedés ma is elvárt, a köpönyegforgatásról nem is beszélve...(A párttitkár utal is egyszer arra, hogy az ávós ezredes Szálasiban hitt nem is oly rég.)

Dunapentele poros faluból nőtt az ország acélszívévé, Sztálinvárossá, Acélvárossá. Tódultak oda a népek építeni a sárból egy új szocialista fellegvárat, kikupálódni új emberekké, "akiknek a koponyáján másként tapad a haj" - mint azt szegény Majakovszkij hirdette. Ez akkoriban nem volt annyira vicces, mint itt a vásznon, Örkény István például vérkomolyan vette az erről szóló irodalmi tudósítás parancsát. Csocsó, a párttitkár gyerekkori barátja, a focicsapat nélkülözhetetlen edzője, az iskola tornatanára és ünnepség-szervezője a Sose halunk meg Guszti bácsijának reinkarnációja. Kisember nagy lélekkel, tele humorral és megértéssel, chaplini figura magyar kiadásban. Ő is belekerül a családi panteonba - nem panoptikumba, mert nagyon sok szeretettel és rezignációval mutatja meg Koltai ezeket a hozzá közel álló embereket -, és ott vihog a vállfaárus mellett a többiek röhejes nagyzolásán, félelmén, meghunyászkodásán. A Csocsó, avagy Éljen május elseje! pár tavaszi nap története Acélvárosból. Ahogy a familiáris filmtár első darabja, ez is a főhős visszaemlékezésével indul: az elpufókosított arcú Máté Gábor ezüst Land Roveren hajtat gyermekkora iskolájába, felavatni Csomai Gusztáv emléktábláját, s az ünnepségen kitört viharban a vénkisasszony énektanárnővel visszaröppennek a légörvény vad szárnyán 1952 áprilisába. A szél, a kék levegőégbe emelkedés szépsége mindkét filmben jelentős helyet foglal el. Elcsépelt, de hatásos szimbólum, amit Koltai nem is hagy ki soha. A pulykatojás-arcú, szeplős Králik Attila 13 éve minden okosságával próbálja élni ezt a félévszázados sztorit: főleg beszédes szemei, suta kis megmozdulásai találóak. Ezen a kicsit torzító visszapillantó tükrön, ami az ő emlékezete, ott tolong a korszak minden jellegzetes zsánere. Az ávós, kékparolis baromállat, a kényeztetett, szerelmetes focista, a város szépasszonya, az emberszabású párttitkár, a kitelepített, megjavításra ítélt városi kurvák, a munkásosztály 200 százalékot, illetve selejtet termelő tagjai, az ávós kishóhérok, a szovjet elvtárs-nagyságok, az iskolaigazgatónő, a beijedt tanárnőcske stb. Csupa ziccer szerep, amiket nagy művészekre osztott a rendező, színpadon és filmen egyaránt híresen jó komédiásként pontosan tudva, milyen poénok robbannak biztosan.

Van, amit talán kicsit túl is élesített; Gubinyi elvtárs, a kisnyilasból lett ávós ezredes, megcsalt férj és rettegett főnök Gáspár Sándor értelmezésében egy vad paródiába fordult át. Düllednek a szemei, vicsorog, lilul a homloka, dagadnak a nyaki erei. Végül is szánalmas ez a pitiánerségében félelmetes figura, de ha kevesebbet üvöltene, kicsit fékezettebben habzana, sokkal hajmeresztőbb hatása lenne. A megveszekedett "komenista" gonosz mellé Nógrádi-Koltai odarendeli a Putyikámnak becézhető (bár néha tiltja ezt) városi párttitkárt, akinek kisfia a Králik Attila formálta gyerek, a történet lelke. Őt is Máté Gábor játssza, pufiság és szőrzet nélkül, folyton görcsberándultan, hiszen echte paraszt apósa folyton szökésben van az acélcsodából Tokaj felé, és egyébként sem tud annyira egy tömbből faragott hős elvtárs lenni - főleg Csocsó barátságával súlyosbítva -, mint kéne. Felesége a terhesen is Lenint hímző, apukájáért aggódó Tóth Ildikó, a kevés normális ember egyike a filmben. Hiszen a nők is meg vannak bolydulva a párt hívó szavától, meg a muszáj-lelkesedéstől: a Pogány Judit adta igazgatónő a maga gömbölyded és állandó tettrekészségével, a végtelenül randára maszkírozott Bekénét játszó Básti Juli mint az Ávo kápója, a focista-szerető Kováts Adél mint ügyeletes szépasszony és férje által pépesített és megalázott tanárnő. Egy sem bír gyereket szülni - kivétel a Tóth Ildikó-féle kismama -, egyik sem boldog, egyiknek sincs teljes élete. A kékre-zöldre aprított Lidi tanárnő, miután behódol a focista Veréb ostromának - s ezt a szeplős kisfiú gólyalábakon, május 1-re készülve gondosan végig is nézi - egy monstre ünnepség után kizakatol dúvad férje szorításából, élete értelmét az immár NB I-be jutott futballistában találva meg. Ők mindannyian egyensúlyoznak a kabaréfigurák egysíkúsága és az összetettebb emberábrázolás között; annyit engednek meg az utóbbiból, amennyi még nem veszélyezteti a felhőtlen nevetést. Mert a fő cél mindenekelőtt kiröhögni, ami volt. Most már persze ezt gond nélkül lehet, sőt muszáj, de a mai virgoncságok akkor élet-halál kérdései voltak. A Sztálin-név kiformálása guggoló, piros szalmakalapos úttörőkből mostanra pompás poénná lett, akkor a legevidensebb elvárás volt, hasonlóan a szárnyaló, benyaló beszédek pufogásához - pláne szovjet elvtársak előtt, botcsinálta tolmáccsal -, ami viszont innen nézve a vegytiszta mulatság forrása. 1952-ben ez inkább úgy vetődött föl, hogy megúszni és életben maradni, vagy halállal, esetleg több év börtönnel lakolni, mert szabotázsnak tarthatták. A Tömő elvtársak - Kern András bajszos, kicsit Tímár Péter 6:3 című filmjéből visszaköszönő arcú alakítása - sose a humorukról voltak híresek... Ez egy nagy fityiszmutatás az akkori hatalmasságoknak, tét nélkül, mindenkit olyan hülyére ábrázolva, ahogy az alkotóktól kitelik, mintegy kései kárpótlásul az akkoriban elszenvedettekért. Az a minden boldogságot, lopott kis örömöt megdermesztő légkör, a megfogalmazhatatlan "fortélyos félelem" mégsem olyan kézzelfogható ezeken a kockákon, mint a Sose halunk meg képein. Akárhogy is acsarog Gáspár Sándor, akármilyen elvetemült arccal gonoszkodik Básti Juli, akármennyire profi paródiák a gonosz arcairól - nem érezni igazi rettenetet. Egy ember van, akinek valódi félelem szűköl a tekintetében, aki alig szól az egész film folyamán, de a legbeszédesebben van véleménye, aki mindig csak nemlétével tüntet a dolgok ellen: ő az akkori idők igazi szívtiprója, a 2x2 néha öt őrült sikerű sztárja, a 80-as éveiben járó Zenthe Ferenc. Őszbajszú paraszt tatája fehér ingben, ünneplőben, nyikorgó csizmájával folyton rohan a nyomasztó jelen elől, és sikerül is visszautaznia élete falujába meghalni, megnyugodni végre. Az ő figurájában hoz vissza valamit Koltai Róbert a Sose halunk meg tisztaságából, ahol szintén idős színészóriások: Lontay Margit és Csákányi László adtak példát nagyságból és egyszerűségből.

Máthé Tibor fényesre suvickolt, optimistán sugárzó képei megszépítve tárják elénk hajdani gyerekkorunk atmoszféráját. Lendületes totáljaiban átérezhetjük a tribünön állók mámorát, amikor tényleg elhitték, hogy övék a világ, élet-halál urai és minden lehetséges, amit ők akarnak. De a rettegő pillantásokat, a szemezésekben megbújó elemi vágyat, a gyermek rácsodálkozását és Csocsó álnaiv ártatlanságát is finoman adja vissza az arcokon pihenő kamera. Csak Gáspár Sándor mimikája feszíti szét ezt az érzékeny keretet.

A múltat most rendesen körüljárják filmeseink; Csocsó, Karády, meg még régebbi történetek sorjáznak a vásznakról. A jelenhez kellene már kurázsi: a minket ma fojtogató élményeket feldolgozni - és nem ötven év múlva! -, ami visszavet, elkeserít és kínunkban megröhögtet. Csehországban Chytilova megcsinálta, mi viszont megyünk vissza a 19. századba, sőt tovább, az Aranybulla korába.

31 Kbyte

43 Kbyte

63 Kbyte

29 Kbyte	Guszti bácsi után Koltai Róbert édesapja is bevonult a celluloid megörökítette "halhatatlan" hősök közé, anno 1952. A családról szóló első filmje is a vidéki Magyarországot pásztázta végig, két szemszögből is kiröhögtetve a rákosista dilit. A kamaszfiú és a legszebb férfikorban lévő vállfaügynök tragédiába torkolló "ámokfutása" a boldogság, a szabadság illúziója után, torokkaparóan hiteles és finom munka volt. Most a rendező-színész akkori forgatókönyvíró társával, Nógrádi Gáborral, zenész barátjával, Dés Lászlóval és sok nagyszerű színész haverjával újra nekigyürkőzött a családi szentély bővítésének és a vörös lepel lerángatásának, tükröt tartva 50 éves múltunknak. Ezen a múlton ma már nevetni is lehet, persze főképpen azoknak, akik megélték. A többiek meg, akik akkor még pikáns gondolatként sem jöhettek szóba, álmélkodhatnak. A dübörgő tapsorkán Rákosinak, Sztálinnak, a Pártnak ma olyan elképzelhetetlennek tűnik, pedig ha belegondolunk, a nagy lelkesedés ma is elvárt, a köpönyegforgatásról nem is beszélve...(A párttitkár utal is egyszer arra, hogy az ávós ezredes Szálasiban hitt nem is oly rég.) Dunapentele poros faluból nőtt az ország acélszívévé, Sztálinvárossá, Acélvárossá. Tódultak oda a népek építeni a sárból egy új szocialista fellegvárat, kikupálódni új emberekké, "akiknek a koponyáján másként tapad a haj" - mint azt szegény Majakovszkij hirdette. Ez akkoriban nem volt annyira vicces, mint itt a vásznon, Örkény István például vérkomolyan vette az erről szóló irodalmi tudósítás parancsát. Csocsó, a párttitkár gyerekkori barátja, a focicsapat nélkülözhetetlen edzője, az iskola tornatanára és ünnepség-szervezője a Sose halunk meg Guszti bácsijának reinkarnációja. Kisember nagy lélekkel, tele humorral és megértéssel, chaplini figura magyar kiadásban. Ő is belekerül a családi panteonba - nem panoptikumba, mert nagyon sok szeretettel és rezignációval mutatja meg Koltai ezeket a hozzá közel álló embereket -, és ott vihog a vállfaárus mellett a többiek röhejes nagyzolásán, félelmén, meghunyászkodásán. A Csocsó, avagy Éljen május elseje! pár tavaszi nap története Acélvárosból. Ahogy a familiáris filmtár első darabja, ez is a főhős visszaemlékezésével indul: az elpufókosított arcú Máté Gábor ezüst Land Roveren hajtat gyermekkora iskolájába, felavatni Csomai Gusztáv emléktábláját, s az ünnepségen kitört viharban a vénkisasszony énektanárnővel visszaröppennek a légörvény vad szárnyán 1952 áprilisába. A szél, a kék levegőégbe emelkedés szépsége mindkét filmben jelentős helyet foglal el. Elcsépelt, de hatásos szimbólum, amit Koltai nem is hagy ki soha. A pulykatojás-arcú, szeplős Králik Attila 13 éve minden okosságával próbálja élni ezt a félévszázados sztorit: főleg beszédes szemei, suta kis megmozdulásai találóak. Ezen a kicsit torzító visszapillantó tükrön, ami az ő emlékezete, ott tolong a korszak minden jellegzetes zsánere. Az ávós, kékparolis baromállat, a kényeztetett, szerelmetes focista, a város szépasszonya, az emberszabású párttitkár, a kitelepített, megjavításra ítélt városi kurvák, a munkásosztály 200 százalékot, illetve selejtet termelő tagjai, az ávós kishóhérok, a szovjet elvtárs-nagyságok, az iskolaigazgatónő, a beijedt tanárnőcske stb. Csupa ziccer szerep, amiket nagy művészekre osztott a rendező, színpadon és filmen egyaránt híresen jó komédiásként pontosan tudva, milyen poénok robbannak biztosan. Van, amit talán kicsit túl is élesített; Gubinyi elvtárs, a kisnyilasból lett ávós ezredes, megcsalt férj és rettegett főnök Gáspár Sándor értelmezésében egy vad paródiába fordult át. Düllednek a szemei, vicsorog, lilul a homloka, dagadnak a nyaki erei. Végül is szánalmas ez a pitiánerségében félelmetes figura, de ha kevesebbet üvöltene, kicsit fékezettebben habzana, sokkal hajmeresztőbb hatása lenne. A megveszekedett "komenista" gonosz mellé Nógrádi-Koltai odarendeli a Putyikámnak becézhető (bár néha tiltja ezt) városi párttitkárt, akinek kisfia a Králik Attila formálta gyerek, a történet lelke. Őt is Máté Gábor játssza, pufiság és szőrzet nélkül, folyton görcsberándultan, hiszen echte paraszt apósa folyton szökésben van az acélcsodából Tokaj felé, és egyébként sem tud annyira egy tömbből faragott hős elvtárs lenni - főleg Csocsó barátságával súlyosbítva -, mint kéne. Felesége a terhesen is Lenint hímző, apukájáért aggódó Tóth Ildikó, a kevés normális ember egyike a filmben. Hiszen a nők is meg vannak bolydulva a párt hívó szavától, meg a muszáj-lelkesedéstől: a Pogány Judit adta igazgatónő a maga gömbölyded és állandó tettrekészségével, a végtelenül randára maszkírozott Bekénét játszó Básti Juli mint az Ávo kápója, a focista-szerető Kováts Adél mint ügyeletes szépasszony és férje által pépesített és megalázott tanárnő. Egy sem bír gyereket szülni - kivétel a Tóth Ildikó-féle kismama -, egyik sem boldog, egyiknek sincs teljes élete. A kékre-zöldre aprított Lidi tanárnő, miután behódol a focista Veréb ostromának - s ezt a szeplős kisfiú gólyalábakon, május 1-re készülve gondosan végig is nézi - egy monstre ünnepség után kizakatol dúvad férje szorításából, élete értelmét az immár NB I-be jutott futballistában találva meg. Ők mindannyian egyensúlyoznak a kabaréfigurák egysíkúsága és az összetettebb emberábrázolás között; annyit engednek meg az utóbbiból, amennyi még nem veszélyezteti a felhőtlen nevetést. Mert a fő cél mindenekelőtt kiröhögni, ami volt. Most már persze ezt gond nélkül lehet, sőt muszáj, de a mai virgoncságok akkor élet-halál kérdései voltak. A Sztálin-név kiformálása guggoló, piros szalmakalapos úttörőkből mostanra pompás poénná lett, akkor a legevidensebb elvárás volt, hasonlóan a szárnyaló, benyaló beszédek pufogásához - pláne szovjet elvtársak előtt, botcsinálta tolmáccsal -, ami viszont innen nézve a vegytiszta mulatság forrása. 1952-ben ez inkább úgy vetődött föl, hogy megúszni és életben maradni, vagy halállal, esetleg több év börtönnel lakolni, mert szabotázsnak tarthatták. A Tömő elvtársak - Kern András bajszos, kicsit Tímár Péter 6:3 című filmjéből visszaköszönő arcú alakítása - sose a humorukról voltak híresek... Ez egy nagy fityiszmutatás az akkori hatalmasságoknak, tét nélkül, mindenkit olyan hülyére ábrázolva, ahogy az alkotóktól kitelik, mintegy kései kárpótlásul az akkoriban elszenvedettekért. Az a minden boldogságot, lopott kis örömöt megdermesztő légkör, a megfogalmazhatatlan "fortélyos félelem" mégsem olyan kézzelfogható ezeken a kockákon, mint a Sose halunk meg képein. Akárhogy is acsarog Gáspár Sándor, akármilyen elvetemült arccal gonoszkodik Básti Juli, akármennyire profi paródiák a gonosz arcairól - nem érezni igazi rettenetet. Egy ember van, akinek valódi félelem szűköl a tekintetében, aki alig szól az egész film folyamán, de a legbeszédesebben van véleménye, aki mindig csak nemlétével tüntet a dolgok ellen: ő az akkori idők igazi szívtiprója, a 2x2 néha öt őrült sikerű sztárja, a 80-as éveiben járó Zenthe Ferenc. Őszbajszú paraszt tatája fehér ingben, ünneplőben, nyikorgó csizmájával folyton rohan a nyomasztó jelen elől, és sikerül is visszautaznia élete falujába meghalni, megnyugodni végre. Az ő figurájában hoz vissza valamit Koltai Róbert a Sose halunk meg tisztaságából, ahol szintén idős színészóriások: Lontay Margit és Csákányi László adtak példát nagyságból és egyszerűségből. Máthé Tibor fényesre suvickolt, optimistán sugárzó képei megszépítve tárják elénk hajdani gyerekkorunk atmoszféráját. Lendületes totáljaiban átérezhetjük a tribünön állók mámorát, amikor tényleg elhitték, hogy övék a világ, élet-halál urai és minden lehetséges, amit ők akarnak. De a rettegő pillantásokat, a szemezésekben megbújó elemi vágyat, a gyermek rácsodálkozását és Csocsó álnaiv ártatlanságát is finoman adja vissza az arcokon pihenő kamera. Csak Gáspár Sándor mimikája feszíti szét ezt az érzékeny keretet. A múltat most rendesen körüljárják filmeseink; Csocsó, Karády, meg még régebbi történetek sorjáznak a vásznakról. A jelenhez kellene már kurázsi: a minket ma fojtogató élményeket feldolgozni - és nem ötven év múlva! -, ami visszavet, elkeserít és kínunkban megröhögtet. Csehországban Chytilova megcsinálta, mi viszont megyünk vissza a 19. századba, sőt tovább, az Aranybulla korába.
31 Kbyte
43 Kbyte
63 Kbyte