Pier Paolo Pasolini A nem verbális, mint másfajta verbalitás

38 Kbyte

Sokszor mondjuk, hogy a gondolkodás nem kizárólag verbális. De talán azért, mert hiányosak az információim, vagy mert túlságosan felületesen forgattam a könyveket, még SOHA nem bukkantam a "nem verbális" valamilyen meghatározására. Szabad-e azzal megoldanom a kérdést, hogy keresek valamit, ami hasonlít erre a hiányzó definícióra? Már jó ideje beszélek egy kinematográfikus értelmezési kódról, amely analóg a valóság értelmezési kódjával. Ez feltételezi, hogy a valóságot Nyelvként határozzuk meg. A világ könyve, a természet könyve; a gyakorlat prózája; az élet költészete: ezek mind olyan közhelyek, amelyek a távoli múltban megelőlegezik "a Nyelvként értelmezett Valóság általános szemiotikáját". Itt előttem, az Eur-beli kertemben áll egy kis tölgyfa: a beszélő valóság rejtjelező része. A kapcsolat közvetlen. Én megtehetem, hogy beszélek erről a tölgyről valaki másnak; és ehhez felhasználhatom az írott-kimondott médiumot. Ez az írott-kimondott médium a valóság része; ez utóbbi Általános szemiotikájában a nyelvek csak egy-egy alkotóelemet jelentenének a sok közül stb, se többet, se kevesebbet stb. Mégis furcsa: az ember mindig elválasztotta az írott-beszélt nyelvet a Valóságtól. A kultuszok hosszú története során a valóság minden tárgya szakrálissá vált: a nyelv azonban soha. A nyelv soha nem tűnt misztériumnak. Csak a polgári civilizáció mélyén jött létre állandó és jelentős formában igazi és sajátságos metanyelvi gondolkodás: és, bár csak az irodalom keretein belül, egy általános, misztikus rokonságon kívül nem érintve a vallás területét, a nyelv valóban szakrálissá lett. A szimbolizmusra, a hermetizmusra, és általában a XIX. század második és a XX. század első felének mindenféle avatntgarde irányzatára gondolok. A nyelvet valamilyen formában először szakralizáló metanyelvi gondolkodás entropikus osztályjelenség volt: olyan jelenség, amely teljes egészében a polgárság keretein belül maradt. A munkásosztály és a marxizmus nem vettek részt ebben a szakralizálásban: ők a racionalizmust vették át a polgárságtól, nem a "lázadó" avantgarde miszticizáló irracionalitását. Ezért a munkásosztály és a marxista ideológia számára a nyelv egyszerűen eszköz maradt: és úgy gondolkodtak róla, ahogy mindig is tették: mint az (akár szakrális) kommunikáció eszközéről. Ennek ellenére hosszú századokon át, melyek során nem akadt "dolog" vagy "jelenség", amelyet ne érintett volna meg az oltár dicsősége, a nyelvet a valósággal fenntartott ilyen fajta kapcsolat legfontosabb eszközének tekintették. Lehetett varázsige, ima és csodálatos egyesülés az adott dologgal. A nyelv soha nem veszítette el "megidéző" jellegét: amiről kizárólag eszközként gondolkodtak. Amennyire én tudom, a jel és a jelentés kapcsolatának meghatározásakor a "tudományos" nyelvészet, a strukturalizmust is beleértve a nagy De Saussure-rel egyetemben, soha nem vett tudomást a mágikus eredetről; természetesen a nyelvészet tudomány, a XIX. századnak és a XX. század elejének a tudománya - amikor a Rasszizmus - a nagy Európa - a nagy fehér polgárság stb. - még tiszta és ártatlan állapotában uralkodott: a mágia csak a színes bőrűeké volt. De mit is tesz a "jel" a "jelentéssel": "jelenti"? Ez tautológia. Rámutat? Nem tudományos. Azonosul vele? Ez a régi nóta "nomen" és "res" között stb. stb. Jelentés valójában nem létezik: mert a jelentés is jel. Engedtessék meg nekem a költői szabadság, amivel szabadon mondhatok szabad dolgokat! Igen, ez a tölgyfa itt előttem, nem a leírt vagy kimondott "tölgy" jel "jelentése": nem, ez a fizikai valójában az érzékeim elé táruló tölgyfa maga is jel: nyilvánvalóan nem leírt vagy kimondott, hanem élő-ikonikus jel, vagy nevezzük, aminek akarjuk. Úgyhogy a verbális nyelvek "jelei" lényegében nem tesznek mást, csak lefordítják a nem verbális nyelvek "jeleit": avagy, az adott esetben, az írott-beszélt nyelvek jelei egyszerűen lefordítják a Valóság Nyelvének jeleit. Ez a fordítás a belső világban megy végbe. A nem verbális jel, azaz a Valóság Tárgya a leírt-kimondott jel fordításának segítségével fizikai valójában megidézve újra megjelenik a képzeletünkben. Tehát a nem verbális nem más, mint egy másfajta verbalitás: a Valóság Nyelvének verbalitása. Akár a filmet használom fel, akár az írást, nem teszek egyebet, mint a fordítás segítségével megidézem a Valóságot a maga fizikai valójában. Ami az én szememben mindenképpen Elsőbbséget élvez. Ez minden szerző gyönyöre és kínja. Tehát az olvasó az én "monologizáló" verssoraim olvasásakor (az általam kommunikációra, illetve megidézésre használt verbálist is magában foglaló) nem verbálissal találkozik. Minden írott szövegben és minden kimondott mondatban (és nem csak a forgatókönyvekben) ott van tehát egy struktúra, amely egy másik struktúrává szeretne válni: azaz ott van a folyamat, amely elvezet az írott-beszélt nyelv struktúrájától a "megidézett" Valóság nyelvének struktúrájáig, ennek minden regresszív következményével. Amikor azt mondom, "tölgy", valójában visszatérek egy nyelv előtt struktúrához, a Valóság Nyelvéhez, hogy aztán a képzeletem egy másik területén eljussak oda, ahol a tölgy, "a Valóság nyelvének jele" megjelenik előttem, mint megidézett (vagy emlékezetbe idézett) fizikai valóság. A folyamat a következő: tölgy, mint a Valóság nyelvének jele - "tölgy", mint az előbbit lefordító leírt-kimondott jel - tölgy, mint a képzeletben élő Valóság nyelvének jele. Az írott-beszélt nyelvek a megidézés; az audio-vizuális nyelvek (a film) a reprodukció segítségével készült fordítások. A Nyelv pedig, amelyet lefordítanak, mindig a Valóság nem verbális nyelve. (Részlet egy S. Areccónak adott levélinterjúból (Filmcritica 1971 március) Csantavéri Júlia fordítása