Péterffy Gabriella "Keresem a titkot..."

Születésnapi portré Csikos Sándorról

Shakespeare: Ahogy tetszik, 1968 Jaques szerepében (Lengyel György archívumából)
Shakespeare:
Ahogy tetszik,
1968
Jaques szerepében
(Lengyel György archívumából)
120 Kbyte



"... mindannyiunk emlékezetében él egy ház, amelyen nem fog az idő"

(Remenyik Zsigmond)

 

A Sodrásban egy korszak nyitánya volt a magyar filmművészetben, és nyitány főiskolás szereplői számára is: pályájuk első fontos állomása. Valójában mit jelentett akkor önöknek ez a film?

A Sodrásban számunkra több volt, mint egy film, az első filmünk, annak minden varázsával, izgalmával, különlegességével - erkölcsi útravalót is adott. Talán ott, a forgatáson éreztük meg igazán, mit jelent egy nemzedék tagjának lenni, felelősnek lenni egymásért; ott fogalmazódtak meg bennünk azok a kérdések, amelyekre korábban csak foszlányokban gondoltunk: ismerjük-e eléggé egymást és önmagunkat. Találkozások élményét is adta ez a film, hiszen Gaál Pista és Huszárik Zoli voltak az első művészek, akikkel a munka hozott össze bennünket, s általuk mindjárt a művész kétféle típusát ismertük meg. Sosem fogom elfelejteni: Gaál Pista állt egy rövid ujjú, hibátlanul vasalt, zsebes ingben, hóna alatt a forgatókönyv, zsebében a cigarettája meg a napszemüvege, és bármi történt körülötte, koncentrált. Huszárik Zoli meg folyton bohókázott velünk - csatornát építettünk, fejeltünk, ábrákat rajzoltunk a homokba -, de amikor jelen kellett lenni, jelen volt. Rendkívül érdekes találkozások ezek. Néhány évvel ezelőtt, amikor a Duna TV műsort készített a film alkotóival, mondtam, hogy hoztam egy meglepetést és odaadtam Gaál Pistának a forgatókönyvet, amely még most is megvan nekem. Nehéz lenne leírni, mi vonult át az arcán. Sajnálom, hogy ez a pillanat végül nem került a műsorba.

A Sodrásban még egy értékes barátságot hozott nekem: Gyöngyössy Imréét. Miskolcon voltam színész, amikor Imre megkeresett, hogy filmet forgat és szeretné, ha játszanék benne. Elmondta: egy ankéton hallotta a szerepelemzésemet Király Laciról, emlékezetes a számára, így jutottam eszébe. A Virágvasárnap című filmjében kaptam szerepet.

Király Laci a művészetek iránt fogékony, elemző, magányos fiú. Karakterét mennyiben érezte sajátjának?

Nehéz erre válaszolni. Gaál Pistáék valószínűleg ilyennek láttak, amikor rám osztották a szerepet. A próbafelvételeken egyébként ott volt Kósa Feri is, aki akkoriban nevelőtanárként dolgozott a főiskola kollégiumában, ezért jól ismert bennünket. Annyi bizonyos, hogy a hatodik emelet háromban, Kozák Andrissal és Juhász Jácinttal nagyon sokat beszélgettünk arról, hogyan is kerültünk a főiskolára. Mint hasonló származású vidéki gyerekek, valami lázas önkeresés során olykor gyötrődve, olykor ironikusan elemezgettük, mi késztetett bennünket arra, hogy a színészi hivatást válasszuk. A gimnáziumi színjátszó kör mindhármunk számára meghatározónak bizonyult, a dolog mégsem ilyen egyszerű. Az általunk ismert paraszti világból nézve ugyanis a művészet szent temploma egészen másként fest, mint valójában. Amikor az ember kezdi megismerni, be kell látnia, hogy a színházat nem fennkölt lények csinálják, akik ambróziával táplálkoznak és a légben járnak, hanem nagyon is esendő, rengeteg hibával, gyarlósággal, egyszersmind tehetséggel rendelkező emberek. Ezt az ellentmondást nem egykönnyen dolgoztuk fel pályakezdőként. Elfogódottan, sőt kissé megilletődve kerestük a helyünket ebben a közegben, s ez véleményem szerint természetes is, különösen, hogy néhány osztálytársunknak volt már némi szakmai múltja - Almási Évára, Szersén Gyulára, Szilágyi Tiborra gondolok -, nekünk viszont a gimnáziumi színjátszást kivéve nem. Sokat és lelkesen dolgoztunk, a lazítás lehetősége nélkül.

Pályaválasztását tehát alapvetően a gimnáziumi színjátszás élménye határozta meg. Sajtóanyagát böngészve további kulcsfogalmakra bukkantam: a legfontosabb talán a "bölcsőhely", Karcag, amit mindig szeretettel idéz.

Igen, nagyon fontosak a gyökerek. Számomra ma is meghatározó annak a világnak az értékrendje, egyszerűsége, puritán erkölcsisége, amelyben Karcagon felnőttem. Ezért fáj annyira, hogy nemrég el kellett adnunk a családi házat, amelyre még a dédnagyapám írta föl az építkezés befejeztével: Csikos Sándor, 1890. Ezen a házon a meszelésen kívül semmit sem változtattunk, minden pontosan olyan benne, amilyennek száztíz évvel ezelőtt megépült. Ezek fontos dolgok az életemben, mint ahogyan fontos volt a közeg, amelyben éltünk, a karcagi emberek barátsága. Meghatározta a sorsomat, hogy apám az akkori kisgazda párt parlamenti képviselője volt, 1946-ban választották meg. Aztán a történelem hengere átgázolt rajtunk: vagyonunkat elvették, kilakoltattak bennünket. Apámat elvitték a rendőrök, és 56-ban ez történt velem is. Azzal nem dicsekedhetem, hogy megvertek, de éjszakákat töltöttem a rendőrségen. Nagyon sok minden ötvöződik ebben a sorsban. Ezek a dolgok hozzám tartoznak, mint ahogyan a felvételi körüli bonyodalmak, majd a főiskola utáni évek is, amikor minderről nem lehetett beszélni.

Maradjunk még Karcagnál, a gyökereknél. Úgy tudom, nemcsak a gyermek, hanem a leendő színész Csikos Sándor számára is inspiratív volt ez a közeg.

Apám jókedélyű, nyitott, nagyon kedves ember volt, amatőr szinten jó hegedűs, és oszlopos tagja a helyi színjátszó körnek. Én sajnos nem láttam őt színpadon, csak édesanyám elbeszéléseiből tudom, hogy élőképeket, népszínműveket adtak elő. Gyerekkoromban egyébként is élénk társasági élet jellemezte Karcagot. A velünk szemben lakó Alexander Kálmán bácsi, a gyógyszerész például gyakran kamarazenélt a szomszédokkal - csuda aranyos, jópofa együttest alkottak. Mint igazi polihisztor, Kálmán bácsi festegetett is meg fotózott, gazdag hanglemez- és könyvgyűjteménye pedig ritkaságnak számított akkoriban. Nekünk csak néhány könyvünket kímélte meg a háború, ezért tőle kölcsönöztem, sőt zenét is hallgattam nála: Mozartot, Beethovent ott hallottam először. Karcaghoz kötődik első szereplésem élménye is: az általános iskolában Gerébet játszottam A Pál utcai fiúkban. Sajnos már csak néhány mozzanatra emlékszem az előadásból, például olyasmire, hogy erődök voltak a színpadon meg pár homokbomba, amit dobáltunk...

Egy korábbi interjúban jól mesélő dajkákat is említ.

Édesanyám sokat mesélt, de rengeteg történetet hallottam a nagyapámtól, meg a szomszédoktól, így az öreg Fülöp Mihály bácsitól is. Kamasz létemre nagyon élveztem a társaságukat, szerettem velük lenni. Különös hangulata volt azoknak a téli estéknek, amikor befűtöttünk a cserépkályhába és vártuk, hogy Fülöp Mihály bácsiék átjöjjenek. Mihály bácsi akkor elkezdte mesélni katonatörténeteit - a nyelv minden ízével, fordulatával. Az olasz hadszíntér eseményeiről tőle hallottam, az erdélyi hadszíntéren történtekről pedig a nagyapámtól. Ők voltak a jól mesélő dajkák, meg Ilona, a pesztrám, aki hál'istennek ma is él és jókedélyű, épp a múltkor látogattuk meg őt a kisfiammal.

Elmondása szerint 56-nak köszönheti, hogy színész lett. Rendhagyó módon került a debreceni Fazekas gimnáziumba, ahol megízlelte a színpadi sikert.

Volt egy guminyomdám, amivel november negyedike után röpcédulákat nyomtattunk néhány osztálytársammal. A szöveg a következő volt: "Nagy Imrét a kormány élére! Az elhurcoltakat hozzák haza! Előre a szabad, független Magyarországért!" Naivak voltunk és romantikusak: vagy ötven cédulát szórtunk szét, nyilván minimális hatásfokkal. Aztán egy decemberi estén, amikor az unokatestvéremék kijárási tilalom után már a sokadik F betűt festették az "Éljen a Kádár kormány!" feliratok kezdőbetűi elé, letartóztatták őket és a nyomtatványainkból egyet megtaláltak náluk.

Mindnyájunkat felelősségre vontak, de egyedül engem rúgtak ki a gimnáziumból, ugyanis a karcagi párttitkár nem bocsátotta meg egykori riválisának, apámnak, hogy pártjával együtt vereséget szenvedett az 1946-os választásokon. Az ország összes középiskolájából ki akartak tiltani, de szegény anyám addig szaladgált-rimánkodott, míg végül csak a karcagi gimnáziumból tanácsoltak el. Az igazgató azt mondta neki: most megúszom ennyivel, de ha kezet merek emelni a népi demokráciára, búcsút mondhatok a továbbtanulásnak. Anyám erre megjegyezte: "Ha a népi demokráciának egy tizenhat éves fiú öklétől kell tartania, akkor az nagyon gyenge lábakon áll."

Nem veszített évet a történtek miatt?

Szerencsére nem, körülbelül egy hónap múlva folytathattam a tanulmányaimat. De ha meggondolom, számomra akár tragikusan is végződhetett volna ez az időszak. Amikor ugyanis Filep István osztályfőnökömet - a munkástanácsok egyikének tagját - letartóztatták, perében én is tanúskodtam a Legfelsőbb Bíróságon. Olyan semmitmondóan, sokat beszélve próbáltam nyilatkozni - következésképp menteni őt -, hogy az egyik népi ülnök megjegyezte: "Ez a Csikos fiú nagyon ravasz, fiatalkorúak bírósága elé kellene állítani." A tárgyalás után a Duna-parton sétáltunk az unokatestvéremmel, amikor odalépett hozzánk a bíró: "Fiúk, ne foglalkozzanak politikával, inkább menjenek haza és tanulják meg Pitagorasz tételét." Mindezt azután mondta, hogy tudomásom szerint megfékezte indulataiban azt az ülnököt. Ha ő nem lép közbe, leültethettek volna engem is, mint akkor nagyon sok fiatalt. De engem "csak" kirúgtak a gimnáziumból...

Az 56-os események kapcsán elmondok még egy különös történetet.

Decemberben apám hazajött Budapestről. Nem tudtuk értesíteni, hogy ne jöjjön - akkor már az a hír járta, hogy a pufajkások az állomáson várják az úgynevezett gyanús elemeket, majd miután letartóztatják, elviszik és megverik őket. Apám szerencsére baj nélkül megérkezett. Aztán egy este, amikor már mindnyájan ágyban voltunk, zörgettek az ajtón. Két fegyveres lépett be, Csikos Sándort keresték. Apám válaszolt, hogy ő az, de a két férfi közölte: nem az idős Csikosért jöttek, hanem a fiatalért. Apámnak sem akkor, sem később nem esett bántódása, visszament dolgozni Pestre.

1996-ban, amikor édesanyám meghalt, a bátyámmal elmentünk koporsót rendelni. Az alkalmazott, aki felvette az adatokat, ránk csodálkozott: "Maguk a képviselő úr fiai?" Mondtuk, hogy igen, Csikos Sándor volt az édesapánk. Kiderült, hogy ő is Csikos Sándor, sőt az apja is az - őt verték meg a miénk helyett 1956-ban. Nem számított, ki az illető, csak a név volt fontos.

Ez is dráma. Az élet nagy drámaíró.

Debreceni diákként már színpadi drámák szereplője is ...

A Fazekas gimnáziumban a tartalmas diákélet része volt a színjátszás. Mint nyüzsgő, érdeklődő gyerek, kiállításokat rendeztem: a képzőművészet minden műfajában lehetett jelentkezni. Színjátszó köri előadásaink, melyeket Thuróczy Gyurka bácsi, a Csokonai Színház tagja és Fényes Márta néni rendezett, eseményszámba mentek a városban. Egyik élményem ebből a korszakból az Oidipusz király, amelyben a hírnököt alakítottam, a másik pedig Max Frisch gyönyörű darabja: És a holtak újra énekelnek. A második világháború idején játszódó drámában egy angol repülőstisztet alakítottam, akit a gépével együtt lelőnek, s ezután a mennyből nézi, mi történik a társaival meg a családjával. A kapitány és a hírnök monológját a felvételin is elmondtam.

Működött a gimnáziumban önképzőkör is - egyik rendezvénye különösen emlékezetes a számomra. Amikor a Nemzeti Színház társulata ama híres Ványa bácsit játszotta Debrecenben, meghívtuk Major Tamást, aki másfél órás előadást tartott zsúfolt nézőtér előtt. Nem sokkal a főiskolai felvételi előtt történt mindez. A jelentkezési határidő már lejárt, de Pogány Béla barátomnak mentő ötlete támadt: "Írd meg gyorsan a kérvényt és adjuk oda Majornak!" Az előadás után lespuriztunk a gimnázium kapuja elé és reszkető térdekkel ugyan, de megvártuk a jeles vendéget. Még amikor kezében a kérelmemmel beült vadonatúj Moszkvicsába, akkor sem gondoltam, hogy kapok visszajelzést. De két nap múlva távirat érkezett: jelenjek meg a Csokonai Színházban az első felvételin.

Valójában mikor döntötte el, hogy a színi pályát választja?

A gimnázium utolsó évében olyan sikerem volt az És a holtak újra énekelnekben, hogy mindenki arra biztatott: jelentkezzek a főiskolára. Aki nem volt marxista, azt mondta, Isten oda szánt engem, aki igen, az úgy fogalmazott: megérdemlem, hogy fölvegyenek. A főiskolával egyidejűleg a szegedi orvostudományi egyetemre adtam be felvételi kérelmet - azért nem Debrecenbe, mert naivan úgy gondoltuk, az túl közel van Karcaghoz és rossz jellemzést fognak írni rólam mint osztályidegenről. Persze a főiskola is, az egyetem is Karcagról kért jellemzést, ahonnan olyan mélységesen elítélő nyilatkozatot küldtek rólam, hogy azt hiszem, még portásnak se vettek volna föl sehova. Aztán a Fazekas gimnázium KISZ-vezető tanára, tudva, hogy apám az előző év novemberében halt meg, segített, hogy legalább a felvételiig eljussak. A vizsgám sikerült, ám a főiskola újabb jellemzést kért... Csak szeptemberben, amikor a kollégiumi elhelyezés ügyében érdeklődtem a tanulmányi osztályon, tudtam meg, hogy mégsem vagyok főiskolás. Dőry Virággal, Ernyei Bélával, Farkas Gabival együtt egy évvel később nyertem felvételt.

Az említett monológokon kívül milyen anyaggal készült?

Az Esti sugárkoszorút, a Kései siratót, A walesi bárdokat választottuk Fényes Mártával, Radnótitól az Ó, régi börtönöket. Vörösmarty Petike című versét a vonaton tanultam - természetesen azt kérte Gáti tanár úr, majdnem összecsuklottam a színpadon...

Gáti József szigora fogalom volt a főiskolán.

(Nevetve folytatja.) Még ma is gyakran emlegetjük őt a kollégáimmal. Módszere a könyörtelenségen alapult: belénk ordította a tudást, aztán kisajtolta belőlünk. Hatékony módszer volt kétségtelenül: megtanultunk beszélni. Negyedévesekként aztán már baráti kapcsolatba is kerültünk Gáti tanár úrral, nyers modora ellenére ugyanis csalhatatlanul éreztük, hogy nagyszerű ember és jó tanár. Ma, amikor beszédtechnikát tanítok, gyakran idézem őt és hálás vagyok neki. Akár Simon Zsuzsa néninek, az osztályfőnökünkek, akihez úgy jártunk, mint csibék a tyúkanyó szárnyai alá... Nagyon jó osztály volt a miénk, azon kevés főiskolai osztályok egyike, amelyből mindenki a pályán maradt: Almási Éva, Balogh Zsuzsa, Csomós Mari, Dániel Vali, Harkányi János, Horváth Laci, Juhász Jácint, Kozák Andris, Szabó Éva, Szersén Gyula, Szilágyi Tibi és jómagam.

Az ön számára mégsem a főiskola volt az igazán meghatározó, hanem a fénykorát élő Madách Színház, ahol már nemcsak a nézőtérről figyelhette a társulat akkori nagyjait. Közülük kitől kapott a legtöbbet?

Sokféle nagy egyéniséggel találkoztunk, de rám leginkább Gábor Miklós hatott és az a fajta színjátszás, amelyet ő képviselt. Hamletjét óriási szenzációként éltük meg, s részt vettünk azokban a produkciókban is, amelyek legalább ekkora sikert hoztak neki: az Ahogy tetszikben, a IV. Henrikben. És figyelhettük Pécsi Sándort és Tolnay Klárit, akivel A vágy villamosában volt alkalmam találkozni színpadon, miután Vámos László tanár úr rám osztotta a pénzbeszedő szerepét. Szerencsének tartom, hogy a Madách Színházban lehettünk színinövendékek, nagyon sokat tanultunk ott a színészetről.

Vizsgaszerepei közül melyekre emlékszik a legszívesebben?

A Rómeó és Júliából Mercutióra, Ibsen Vadkacsájából Hjalmarra. Szerettem a bíró szerepét is Brecht Kivétel és szabályában, de a kedvencem a Vámos tanár úr rendezte Magyar Elektra, amelyben Pilades és a Prológus voltam. És már akkor is sokat jelentett nekem a költészet, a versmondás.

Végzős főiskolásként Hubay Szüless újra, kedves című darabjával vizsgázott. Hogyan érezte magát a főszerepben?

Rettenetesen. Hubay Miklós később elmondta nekem: írás közben nem gondolta, hogy valakinek eszébe jut színre vinni a darabot, amely voltaképpen Schönherz Zoltán sorsát idézi. Nem tudom, hogyan került elő akkor ez a dráma, de az biztos, hogy negyedéves főiskolásként már éreztük: a probléma, amit fölvet, nem valódi, nem élnek a dialógusok. Addig Shakespeare-t játszottunk meg görög szerzőket, Madáchcsal vizsgáztunk Gáti tanár úrnál, a legnemesebb anyagokkal viaskodtunk, aztán egyszer csak előkerül egy ilyen Szüless újra, kedves. Arra még emlékszem, hogy valami viharkabátot viseltem, többre nemigen. Megvolt a vizsgám...

"A fénynél árnyék, kétség és remény"

(Madách Imre)

 

Szakmai és földrajzi értelemben egyaránt változatos pályáját az egri Gárdonyi Géza Színháznál kezdte, majd egy évvel később - társulati összevonást követően - a Miskolci Nemzeti Színház tagjaként folytatta. A szerepeken túl mit nyújtott akkoriban egy pályakezdőnek ez a közeg? Segített-e megvalósítani, amit főiskolásként eltervezett: "... megteremteni [önmagában] a színész számára olyan nélkülözhetetlen rendet és fegyelmezettséget"?

Feltétlenül. Családias, úgymond romantikus színházi közeg volt, kiváló színészekkel: ott játszott Kovács Mária, Paláncz Ferenc, később Némethy Feri, Somló Feri és még sorolhatnám a neveket. Lendvay Ferenc igazgató-rendezőtől nagyon sokat tanultam; ő a hagyományos, elemző, realista színház kiváló ismerője volt. Barátsága Németh Lászlóval azt is jelentette, hogy igényességéhez nem fér kétség. Mindig akkor jelent meg a próbákon, amikor a legkritikusabb volt a helyzet, s ha küszködtünk valamivel, egyetlen mondattal megoldotta a problémát. Behozta a színházba a kortárs írók darabjait: Németh Lászlót, Sándor Ivánt, Darvas Józsefet, Gyárfás Miklóst játszottunk. A Nagy család, A térképen nem található és a Tiszaeszlár fogadtatása nyomán érzékelhettük, micsoda ereje van a színháznak, milyen rétegekbe képes bevilágítani, milyen indulatokat tud kelteni. Hogy a színház kapcsán sohasem csak egy társulatról van szó, hanem a kultúra egészéről, egyfajta gondolkodásmódról, az élet meg a társadalom rendkívül széles spektrumáról. A színház a 60-as években nagyon fontos volt a diktatúra számára, ugyanakkor ellenzéki alapállásba kényszerült, de nem harci barrikád volt, hanem olyan, ahonnan üzeneteket lehetett küldeni. A térképen nem találhatót és a Tiszaeszlárt hihetetlen felbolydulás közepette játszottuk; mindkét darab indulatokat szított, véleményeket ütköztetett, mintegy bizonyítva, hogy a színház a társadalmi mozgások ampermérője is.

Egerben mindjárt Csehov-hős, Trepljov jelentette önnek az első komoly megmérettetést, majd a Cyrano Christianja után egy vérbeli igazságkereső, a Nagy család Pétere következett. Utóbbi alakítását nemcsak a kritika méltatta, hanem maga a szerző, Németh László is. Intellektuális hőseinek sora az Ahogy tetszik méla Jaques-jával és a A térképen nem található fiatal írójával folytatódott Miskolcon.

Az előadásokról készült fotókat nézve furcsának, idegennek tűnnek már nekem ezek a figurák. Harmincöt évvel ezelőtt egészen más stílusban játszottunk, hihetetlenül megváltozott azóta a világ. Ennyi idő távlatából csaknem lehetetlen megítélni egy színpadi alakítást, arról nem is beszélve, hogy az olyan szerepek, mint Trepljov, voltaképpen megoldhatatlanok egy pályakezdő színész számára. A Nagy családra valóban szívesen emlékszem, és nemcsak a szerep miatt: a premier után kaptam Németh Lászlótól a Bűn című regényének dedikált kötetét, melyben azt írja, alakításom megnyerte a tetszését. A térképen nem találhatót és az Ahogy tetsziket szintén nagyon szerettem, de azok a feladatok, amelyeket igazán testre szabottnak éreztem, csak később, már debreceni éveimben találtak meg. Vámos László egyébként azt mondta nekem a főiskolán, hogy szerinte későn érő típus vagyok, s ha lesz erőm és kitartásom várni, ha a pályán tudok maradni úgy harmincöt éves koromig, nagyon jó színész lehetek. Megjegyeztem ezt a mondatot, mert mire emlékezne az ember, ha nem az ilyesmire. Hogy igaza lett-e Vámos tanár úrnak, nem az én tisztem eldönteni.

"Utálom a hősszerelmeseket, ezeket a bájos szerepeket." Ellenszenvét tekintve érthető, hogy bár Miskolcon sikerrel alakította a lánglelkű Mortimert Schiller Stuart Máriájában, alkati adottságai ellenére ritkán láthatta önt a közönség hasonló szerepekben.

Engem már a főiskolán sem érdekeltek a hősszerelmesek; amikor a Rómeó és Júliát játszottuk, Mercutio szerepében éreztem jól magam. Mortimerként nehezen tudtam elképzelni, hogy egy fiatalember, aki meglát egy képet, úgy beleszeret a portré alanyába, hogy az életét is kész feláldozni érte. Egy egészségügyi szakközépiskolában rendezett ankéton meg is kérdeztem a főként nőkből álló közönséget, mi erről a véleményük. Lényegében egyetértettek velem..

Utasított vissza ilyen típusú feladatokat?

Nem, sohasem. Nem úgy neveltek bennünket.

Pályája 1969-től 1972-ig tartó időszaka elsősorban az előadó-művészeté. Az Irodalmi Színpadhoz szerződik, költői estek közreműködője. Utóbb rezignáltan összegzi a budapesti évek tapasztalatait: "... ezt az időt, úgy érzem, szakmailag eltékozoltam. Nem vagyok alkalmas a fővárosi életre." Elmondaná, mit ért ezen?

Mint vidéki gyerek, akinek Karcagon vannak a gyökerei, sohasem szerettem meg igazán a fővárost. De minden nehézségével együtt nagyon szép korszaka ez az életemnek, kár lett volna kihagyni a lehetőséget. Értékes baráti köröm volt, sokszínű, tartalmas életet éltünk. Fodor Tamás kortárs költőkkel hozott össze bennünket: Halmos Ferenc, Sipos Áron, Pass Lajos verseit mondtuk, többek között az úgynevezett társadalmi vitadélutánokon is, melyeket aztán beszüntetett a hatóság. A szakmát illetően viszont ma is úgy vélem: elvesztegetett évek ezek. Mert amíg az Irodalmi Színpadon Angela Davis-műsort meg hasonlókat csináltunk Szendrő Ferenc igazgatósága idején, játszhattam volna Shakespeare-t, Csehovot valahol másutt. Hozzátartozik a dologhoz az is, hogy én nem akartam amolyan hivatalnok-színész lenni, aki hó végén elkönyveli, hogy volt három rádió-, két tévé-, meg tíz szinkronfelvétele, s talán még elégedett is ezzel. Önmagam menedzselésére - ahogyan manapság szokás mondani - valóban nem éreztem alkalmasnak magam. Úgy gondoltam, nem azért jöttem erre a pályára, hogy hivatalnok módra strigulákat húzzak, meg kopogtassak a rendezőknél, hogy felhívjam magamra a figyelmüket. Holott tudtam: mindenki ezt csinálja, még a legnagyobbak is. Tény, hogy nem voltam elégedett a sorsommal, sőt el voltam keseredve. Harmincadik születésnapomat a Rátkai klubban ünnepelték a fiúk, én meg úgy éreztem, valójában nincs mit ünnepelni: itt vagyok Pesten egy szerződéssel, ami önmagában véve semmit sem jelent, szinkronizálok, van egy Trabantom, albérletben lakom - körülbelül ennyi az életem. Később, amikor Kósa Ferivel beszélgettünk erről, azt mondtam neki: nem értem el semmit. Mire ő: "A legtöbbet érted el, mert neked sikerült megőrizned önmagadat."

Színészektől gyakran hallani: kiszolgáltatottak írónak-rendezőnek, egyáltalán nem urai sorsuknak. Az ön pályája éppen arról győz meg, hogy a színésznek módjában áll alakítani a sorsát.

Érdekes, amit mond. Maga szerint hogyan alakítottam a pályámat?

Kereste a lehetőségeket. Volt bátorsága továbblépni.

Biztos, hogy sohasem voltam igazán elégedett magammal, hogy kerestem önmagam. Sok kétséggel küszködtem világéletemben - akik jól ismertek, mondták is, hogy nem kell ennyi kétség, mert nagyon kiül az emberre. Viszont a kételkedés vitt engem előre a pályán, hajtott egyik színháztól a másikig, jóllehet a szakítások nekem mindig nehezek voltak a szerelmekkel is, a színházakkal is. Mielőtt például Debrecenből Győrbe szerződtem, hosszas telefonbeszélgetéseket folytattam Várady Györggyel, míg végre megígértem neki, hogy aláírom a szerződést. Nem tudom, hány álmatlan éjszaka előzte meg a döntést, csak arra emlékszem: ültem a színészházi szobámban, akkor már voltak saját lemezeim és könyveim, s arra gondoltam, hogy Győrbe ezeket nem vihetem magammal, mert valószínűleg helyük sem lenne, és különben sem tudom, meddig maradok ott. Aztán egyszer csak felugrottam és azt mondtam: elmegyek. Mert van Győrben egy ismeretlen társulat, amely előtt bizonyítani akarok, és derüljön ki, hogy mit érek, mire vagyok képes. Luciferrel vallom: a kétkedés mozdítja előre a világot; az embernek időnként tisztáznia kell önmagával, hol tart és merre halad az életben. Egy művésznek ezzel a problémával különösen fontos szembenéznie.

Budapestről diákkora városába, Debrecenbe tér vissza, s egy Győrben töltött évadot kivéve 1984-ig a Csokonai Színház tagja marad. Az ön számára melyek ennek a korszaknak a meghatározó élményei, szerepei, évadai?

Amikor 1972-ben egy nem színházi közegből lekerültem Debrecenbe, nagyon sokat küszködtem azért, hogy elfogadtassam magam. Aztán az idők során a kisebb-nagyobb sikerek adtak valami önbizalmat, megerősítették bennem az elhatározást, hogy mégiscsak tovább kell lépnem. Sokat jelentettek számomra azok, akiknek a szavára adtam, akiknek az ítéletében megbíztam. Ruszt József vagy Lengyel György nem csak a szereplőt látta a színészben, hanem az embert is, és ez rendkívül fontos. Önálló társulatban dolgozni azért jó, mert ott mélyebb kapcsolat jöhet létre színész és rendező között. Lehet, hogy a vendégrendező remekül bonyolít le egy előadást, de a színész lelkét nem tudja ilyen rövid idő alatt megismerni, nem tud közel kerülni hozzá. Korai debreceni éveimben Ruszt Jóska sok mindenre rányitotta a szememet, színészvezetése, a kultúráról való gondolkodása nagy hatással volt rám. Ő azon kevés rendezők közé tartozik, akikre rábízhattam magam. Szerencsés egybeesés, hogy ebben az időszakban találtak meg azok a szerepek, amelyeket már valóban testre szabottnak éreztem, így Val az Orpheusz alászállban, a Bolha a fülbe Carlosa vagy a méla Tempefői.

Debreceni korszakának másik vonulata a Kispolgárok Siskin diákjától a Dürrenmatt-féle János királyig ível.

Amikor 1975-ben visszatértem a Csokonai Színházhoz, ott még együtt volt egy nagy csapat. Erejük teljében dolgoztak, akiket sokra becsültem: Sárosdy Rezső, Oláh György, Simor Ottó, Kóti Árpád, Lontay Margit, Csáky Magda, Tikos Sára. A Kispolgárokban Novák Istvánnal, Gerbár Tiborral, Andaházy Margittal játszottam. Szerepélmények? A stúdiószínházi hagyományt folytatva bemutattuk Görgey Gábor Anyegin-átdolgozását, amelyben a költőt alakítottam. Nagyon tanulságos munka volt, részint a nézők közelsége, részint a mű szituatív jellege miatt. Beigazolódni látszott, amit régóta vallok: minden vers egy bizonyos szituációt tükröz - lelkiállapotot, történést, viszonyt a világhoz -, a legfontosabb támpontot tehát ez jelenti az interpretációhoz. Ha sikerül találnom egy közös mezsgyét a versbeli szituáció és a saját élményanyagom között, sokat már nem tévedhetek. Mindez a szerepformálás kapcsán is elmondható, sőt azt gondolom, ha valaki tud verset elemezni, valószínűleg szituációt is tud, következésképp nem jön zavarba egy szerep vagy színdarab elemzésekor sem.

Az Anyegin mellett más darabokban is jó szerepeket hozott az 1977-78-as évad. A Három nővérben életemben másodszor játszottam Csehovot, ezúttal Andrej szerepét. A próbaidőszakban a témához kapcsolódó irodalmat, Sztanyiszlavszkij és Csehov levelezését, Tovsztonogov könyvét olvastam, beszélgettem olyanokkal - így Lengyel Gyurival is -, akik eleven kapcsolatot tartottak fenn az orosz színházzal. Az Az a szép, fényes nap című darabhoz Szabó Magdával való első találkozásom élménye fűződik, és Tata szerepében egy különös módon átélt, számomra gyönyörű színpadi pillanaté. Az egyik jelenetben Géza fejedelem meg akarja köszönni Tatának, hogy felnevelte a leendő államalapítót, s arra kéri, válasszon magának a kincstárból egy keresztet, olyan nagyot, amilyet csak akar. Tata szabadkozik, finoman visszautasítja az ajándékot. Ekkor éreztem, hogy elpirulok.

Színésznek lenni az ilyen pillanatokért érdemes.

Nagyon szeretek élő szerző darabjában játszani, számomra ez mindig különleges élmény. A Régimódi történetet valósággal élő múlttá varázsolta Szabó Magda jelenléte. A Kölcsey Ferenc Művelődési Központ presszójában beszélgettünk, átellenben, a mostani Bethlen utcán három nyárfa állt. Egyszer csak azt mondta Magda: "Látod, e mögött a három nyárfa mögött volt Majthényi Béla bácsiék háza." S ezzel a darabbeli szituációt mintegy letette a földre.

Az Élő holttest Viktor Karenyinje és a Volpone Voltoréja szintén olyan szerepek, melyeket szívesen játszottam. A Volponéban korhű bársonyjelmezben, ám pimaszul modernül jelenítettük meg a Ben Jonson-i kort és annak rafinált, mindig létező figuráit. Erről Peter Hall mondata jut eszembe, melyet asszisztensétől hallottam egy angliai szakmai kiránduláson: "Úgy próbáld Shakespeare-t, mintha ma reggel kaptad volna postán a jelenetet egy ismeretlen szerzőtől." Ez a felfogás sok mindenben segít.

Debreceni éveim egyik legmaradandóbb szerepélménye a Dürrenmatt-féle János király. A politikai manipulációk, a kiszolgáltatottság és a hatalommal való visszaélés problematikája olyannyira aktuálissá vált, hogy a főpróbára hatszáz egyetemista gyűlt össze a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ négyszázötven férőhelyes termében - majdhogynem a színpadon is ültek. Kivételes élményt jelentett tapasztalnom, milyen ereje lehet a színháznak, milyen lüktető és eleven kapcsolatot képes kialakítani a közönséggel. Hasonló érzésem volt pesti vendégjátékunk alkalmával, a mostani Magyar Színházban is. Kerényi Imre, aki nem sokkal később szintén megrendezte a darabot, az előadás után odajött és gratulált, hogy ilyen komoly színész lett belőlem.

Nemcsak a színészet, az előadó-művészet is lételeme. Egy korábbi interjúban utalt rá: előadóként a versek látványvilága segíti.

Számomra nagyon fontos a szavak adta látvány, hogy az agyamban peregjen egy film, amit közvetíteni tudok a nézőnek. Montágh szerint a tájleíró költészettel kezdődik a versmondás tanulása, ezt követi az anekdota és a szerelmi líra, majd a forradalmi költészet, a gondolati líra és a ballada. Minden szónak gazdag hátországa van egyedi karakterrel, hangulattal és jelentésárnyalattal, éppen ezért csakis az a szó érvényes, amit a költő leírt, nem cserélhető fel a szinonimákkal. S a képeken túl van még valami, ami versmondóként fontos a számomra: a költő személye. Nem tudok verset mondani anélkül, hogy tudjam, milyen ember írta. Nem a személyes ismeretség a fontos persze - az is nagyon jó, ha van -, de úgy gondolom, bizonyos értelemben ismeretségnek számít az is, hogy tudom Csokonairól: 162 centi magas volt és 58 kiló, pipázott és borozott, s ha leírt valami káromkodásfélét, nem botránkozom meg rajta, mert érzem, hogy az milyen indulatokból fakadt. És jó, ha tudom Petőfiről, hogy hiába írt a borról, soha nem ivott, nála a borivás afféle szerepjátszásos attitűd. Ezek borzasztóan izgalmas dolgok...

Debreceni éveiben kétféle önálló műsorral is járta az országot: egy magyar összeállítással és egy Villon-esttel. Honnan a Villon-vonzalom? Talán a főiskola hatása?

Igen, a főiskola és Gáti tanár úr hatása. A szív és a test vitája című műsort hetvenötnél többször mondtam el, megfordultam vele Budán a Korona cukrászdában és szerte Hajdú-Bihar megyében, Magyarhomorogtól egészen Egyekig. Ezeken az eldugott településeken sosem gyűlt össze nagyszámú közönség, de akik eljöttek, azokat valóban érdekelte, amit hallottak. Az ő életükben eseménynek számított, hogy egy debreceni színész vendégszerepel náluk, aki az est után nem rohan azonnal haza, hanem leül közéjük és szívesen válaszol a kérdéseikre. Nagyon hálásak voltak, amikor színházról, irodalomról beszélgettünk, és egyáltalán nem szokványos kérdéseket tettek fel. Érezték, hogy fontosnak tartom ezt a szó legjobb értelmében vett népművelést. Nagy élményt adtak nekem ezek a fellépések, ugyanakkor tanultam is belőlük, hiszen sokszor váratlan helyzetekben kellett feltalálnom magam. Egy helyütt megkérdezték, tudok-e Arany-balladát. Mondtam, persze, hogy tudok. Kimentem a pódiumra és láttam, hogy az a korosztály ül ott, amely akkoriban tanult Arany Jánosról, amikor meglehetősen mostohán bánt vele az irodalomoktatás. Attól tartottam, nem fogják megérteni a Vörös Rébéket, így először a történetet mondtam el nekik, s csak azután magát a balladát.

Magyarhomorogra egy hideg téli estén mentem, kavargott a hó, alig láttam az utat a Trabant ablakán át. "Uramisten, hogyan jutok én el oda?" - gondoltam. Nagy nehezen azért megérkeztem, megtaláltam az iskolát. Az igazgató azzal fogadott: "Művész úr, vagyunk vagy tízen-tizenketten, ha nem is jönnek többen, elkezdjük." Beléptem a tanterembe, és rögtön megcsapott a régi iskolák jellegzetes illata - olajjal kenték föl a padlót, hogy ne szívja magába a nedvességet és a sarat. A közönségem a cserépkályha körül ült, mindjárt arra kértek, mondjak el egy-két verset. S akkor elkezdtünk ott a kályha mellett beszélgetni.

Ez is egy önálló est volt.

Ha pályája fontos évszámait próbálom meghatározni, talán nem tévedek, ha azt gondolom: 1984 és 1985 minden bizonnyal azok. Nyíregyházi korszakának kezdetén, még vendégként játssza el a Móricz Zsigmond Színházban az Oszlopos Simeon főszerepét, mely különös módon illeszkedik saját megélt valóságához.

A magánéletem akkoriban nem úgy alakult, ahogy szerettem volna: szerelmi csalódásaim voltak, apám halála után anyám egyedül küszködött, én meg vándoroltam az országban egyik színháztól a másikig. Aztán egyszer csak jött a nyíregyházi felkérés: Nagy András László, akivel annak idején együtt kerültünk a Csokonai Színházhoz, hívott, hogy játsszam el az Oszlopos Simeon főszerepét. A nyíregyházi színház első stúdiószínházi produkciója az én pályámon is fontos állomás volt. Arról győzött meg, hogy a színésznek nem feltétlenül akkor kell eljátszania egy szerepet, amikor vágyik rá, hanem amikor arra szakmailag és emberileg a legalkalmasabb. Az Oszlopos Simeon idejére saját sorsomban, csalódásaimban éltem meg a Kis János-i attitűdre jellemző kiábrándultságot, még ha nem is olyan fokút, mint amilyenről Sarkadi ír. Ahogy mondani szoktuk: pofon vágott a szerep...

Még főiskolásként hallottuk, hogy stencilezve forog közkézen egy darab: az 56 után megnyomorított, börtönökbe és szobákba zárt, de élő és gondolkodó értelmiség életérzését tükrözi. Sarkadi úgy vélte, hogy ha már a világ ilyen rossz, ne javítani próbáljuk, hanem süllyedjünk még mélyebbre és rontsuk még tovább a rosszat, azaz: "Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten." Ennek ellenére én nem a rontási szándékot érzem a leglényegesebbnek a szerep kapcsán - e tekintetben nem értek egyet Gábor Miklóssal, aki tanulmányában a Fausthoz hasonlítja a darabot -, hanem a kétkedést, az elbizonytalanodást. Azokat a pillanatokat, amikor egy-egy nagy pokolraszállás után Kis Jánosban fölébred a kétely, hogy van-e értelme további gonoszkodásának, vagy amikor rádöbben, hogy öngyilkosságot elkövetni könnyű, lelkiismeret-furdalással élni sokkal nehezebb. Ez rendkívül fontos, s ezt senki sem vette észre a darabban.

Sarkadi két befejezést írt az Oszlopos Simeonhoz: az egyikben meghal Kis János, a másikban elviszik a mentősök. Mi az utóbbi változatot játszottuk: életre volt ítélve.

"... szárny emel, indulat űz"

(Radnóti Miklós)

 

Pályája legszebb ajándékának máig Ratkó József Segítsd a királyt! című drámájának főszerepét tartja. A nagy szereppel való találkozásnak csaknem mindig története van.

A nyíregyházi rádió hangos folyóiratában, a Hangsúlyban már egy évvel a bemutató előtt elmondtam két monológot a készülő drámából. Nyelvezete, szellemisége nagy hatást tett rám, mint ahogyan később a próbák során mindannyiunkra, akik ebben az előadásban dolgoztunk. Sajátos légkör teremtődött, hiszen először voltunk részesei egy darab születésének, méghozzá egy izgalmas korban, amikor már nem lehetett eltitkolni, hogy a rendszer eresztékei recsegnek-ropognak, hogy változás van készülőben. 1984-ben már, ha nem is expressis verbis, de megfogalmazhattuk a rendszer kritikáját, azon a bizonyos titkos nyelven, összekacsintva a közönséggel. Jóska nyomatékosan felhívta a figyelmet a megszállók jelenlétének országvesztő veszélyére, kivált abban a jelenetben, amelyben a duxok elpanaszolják Istvánnak, hogyan garázdálkodnak a bajorok - a "bajoroszok", ahogyan ő mondta. A nemzeti identitás és a múlthoz való viszony kérdésében szintén félreérthetetlen utalásokkal élt. "El vagyunk vágva a múltunktól." Ezt a gyönyörű mondatot nemcsak a darab XI. századi valóságában érezhettük igaznak, hanem azokban az években is, amikor - hogy mást ne mondjak - nem beszélhettünk a Don-kanyarban történtekről, amikor egy nagy internacionalista kosárba akartak belezsúfolni bennünket, minél kevesebb egyénítéssel és nemzeti öntudattal, és amikor kitermelődött, ahogy most a globalizáció ellenében, egyfajta passzív ellenállás. A magunk módján ragaszkodni kezdtünk a múltunkhoz: a népművészetet korábban sosem tapasztalt kultusz övezte, létrejött a táncház mozgalom, zenekarok alakultak. Érdekes és izgalmas kor volt! Nagyon jellemző, hogy a Segítsd a királyt! bemutatójának hírére mennyire megrettent a helyi pártvezetés, az illetékesek nem mertek a maguk nevében dönteni, elszaladtak Pestre, ott fejbólintást kaptak, s csak ezután játszhattuk el a darabot. Nyíregyházára akkor mindenki lejött, aki élt és mozgott: Pozsgai Imre, Berecz János, a görög katolikus püspök úr, Csoóri Sándor, Szervátiusz Tibi, Balczó Bandi és a magyar közélet sok más ismert személyisége. Ezek az előadások a közönséggel való együttlélegzést is jelentették - talán sosem áradt felém olyan csend a nézőtérről, mint István imájának perceiben. S ha visszamegyek Nyíregyházára, sokan még ma is úgy üdvözölnek: "Szervusz, Sanyi. Amikor Istvánt játszottad ..."

Több interjúban is elmondta: a Segítsd a királyt! által sajátjának érzett gondolatokat tolmácsolhatott hitről, magyarságról, ugyanakkor felmerül a kérdés: a darab statikus, lírai jellege nem jelentett-e akadályt a szerepformálásban?

A maga eszköztelenségében nagyon is sok színészi eszközt követelt ez a szerep. Látványos gesztusokkal élni itt valóban nem lehetett; itt meg kellett állni a színpadon és el kellett mondani egy-egy hosszú dialógust. Istvánnak egyébként nagyon éles és kemény szituációi vannak, a szöveg erős költőiségével együtt ezek bőségesen kárpótoltak a mozgalmasság hiányáért. Legküzdelmesebb vitáit az Óbéli Öreggel vívja a király, hiszen az aggastyánban együtt él az elválaszthatatlan múlt és jelen, melyet el kell szakítani egymástól a keresztény idő kezdetén. Számomra nagy színpadi találkozást is jelentettek ezek a pillanatok: ekkor találkoztam Holl Istvánnal.

A Segítsd a királyt! több felújítást is megért: 1986-ban a szerző ötvenedik születésnapja, 1991-ben a Móricz Zsigmond Színház alapításának tizedik évfordulója alkalmából mutatták be újra. Szerepfelfogása változott-e az évek során?

Lényegében nem. Sőt, ha most kellene eljátszanom Istvánt, most is úgy játszanám, mint akkor. Sokkal erősebben kötődöm az eredeti felfogáshoz annál, hogy sarkot fordítsak neki, túlságosan mélyen van bennem azoknak az előadásoknak az élménye. Ezzel a darabbal nekem egészen különös a kapcsolatom, a szerep pedig egy kicsit olyan, mint az árnyékom. A nyár elején megkerestek, hogy eljátszanám-e a püspök szerepét, de nem vállaltam, mert a Segítsd a királyt!, hogy úgy mondjam, nekem "megvan", nem tudnék benne újat felmutatni. Így pedig nem érdemes eljátszani. Egyébként, mint nemrég kiderült, jelentősen gátolta a darab utóéletét, hogy a Romhányi László-féle Jurta Színházban is eljátszották. Sokan úgy értelmezték akkor, mint valami hipernacionalista mellveregetést, és elkönyvelték, hogy nem lehet jó, mert abban a színházban ment. Pedig a Segítsd a királyt! nagyon tisztességes szándékú, nagyon tehetséges költői munka. Nem biztos, hogy drámailag is ilyen értéket képvisel, de szándékában és mondandójában feltétlenül jelentős. Azt hittem, megérdemel annyit, hogy a Nemzeti Színház elővegye és a korhoz igazítva felújítsa, de ez nem történt meg.

Most, egy évtizeddel a rendszerváltás után különös visszagondolnom arra, amit Jóska mondott egy beszélgetésünk alkalmával: "Figyeld meg, komám, ennek a rendszernek négy-öt év múlva vége, az értelmiség fogja megbuktatni belülről." 1985-öt írtunk. Én akkor nem hittem, hogy ilyen gyorsan megtörténik a változás, de ő ráérzett, mint ahogy Ady is ráérzett annak idején. Nem akarom a két költőt összehasonlítani, de Jóskában is volt egy ilyen fajta érzékenység.

Szereplistáját nézve feltűnő, hogy Istvánt csupa diabolikus figura veszi körül: Káin, Cromwell, Sztavrogin. Utóbbit - Dosztojevszkij Ördögök című színpadi adaptációjának "ragadozói" vonásokkal felruházott hősét - felváltva játszotta az államalapító szerepével, mindössze egy hónap telt el a két bemutató között. Hogyan élte meg ezeket az átváltozásokat?

Rendkívül izgatott a kihívás: ma este egy zárkózott, borzasztó pasas, kifürkészhetetlen kapcsolatokkal, furcsa nézéssel, mindössze egy méterre a nézőtől, holnap pedig az első magyar király, akinek a megjelenítése egészen másféle színészi eszközöket igényel. A Segítsd a királyt! előadásain külön öltözőt kaptam, így alkalmam nyílt ráhangolódni a szerepre. Nem tudok mást mondani: mindkét feladatra nagyon rákészültem.

Sztavrogin mozgásában van valami furcsa hányavetiség, amely paradox módon éppen a feszültség hordozója.

Az Ördögök színpada egy különös, emelt tér volt, ahol minden kis gesztus óriásinak tűnt. Sztavrogin egyébként nagyon gyakran nem aktív résztvevője, hanem szemlélője az eseményeknek - az ilyen szituációkban a presence, a jelenlét a színész egyetlen eszköze. Főiskolásként volt alkalmam figyelni Tolnay Klárikát, amint hihetetlen aktivitással vett részt a játékban akkor is, amikor nem volt szövege - valósággal csüggött a partnerén. Váltig állítom, hogy a színpadon a legjobb elfoglaltság a partnert figyelni. Sokszor mondom a fiatalabb kollégáknak: "A szemembe nézz, ne a padlóra, a falra, a reflektorba, ha valahonnan, innen kapsz impulzust."

Gyakran játszik stúdiószínpadon, elmondása szerint inspirálja ez a fajta játék.

A stúdióban másféle eszközökkel él az ember, ott a legapróbb gesztusnak, hangsúlynak is jelentősége van. A nagyszínpadon még észrevétlen maradhat egy-két svindli - "nem úgy gondolták", "nem láttam jól" - mondhatja a néző -, a stúdióban ez elképzelhetetlen. Van kollégám, akit zavar, hogy tőle egy méterre ott ül a közönség, engem viszont nagyon érdekel, kifejezetten felcsigáz ez a fajta színjátszás. Kihívásnak tekintem, mert olyan belső munkára ösztönöz, amilyenre a hagyományos színpad nem. A stúdióban a legfontosabb parancs: légy önmagad.

A szereppé válás folyamata kapcsán az egyszerű halandó - a nem színész - sohasem mulasztja el feltenni a kérdést: hogyan? Még akkor sem, ha Diderot Színészparadoxonától Sztanyiszlavszkijig könyvtárnyi szakirodalmat elolvasott, és akkor sem, ha tudja: van a szerepformálásnak olyan mélyrétege, amely már a tehetség meg az ösztön világába tartozik, következésképp nem verbalizálható. A titkot szeretné tudni, amely - úgy tűnik - ezerarcú, minden színészegyéniségnél más. Ön hogyan közelít a szerepeihez?

A próbák arra valók, hogy élményt szerezzek egy számomra ismeretlen anyagról. A rendező felkészülhet az íróasztal mellett, gondolatban fölépítheti az előadást, a színész viszont az olvasópróbán találkozik először a darabbal, s csak miután megbeszélték, elemezték, akkor megy föl a színpadra. Márpedig a színész igazi terepe a színpad, csakis ott tudja eldönteni, működik-e egy szituáció, s ha igen, hogyan lehet azt hitelessé tenni. Mindig csodálkozom, ha valaki a példánnyal a kezében azonnal játszik, hiszen még nem ismerheti a szerepet. Lehet, hogy beszélni is meg kell tanulni a figura stílusában, mert sajátos hanghordozása, beszédtempója van, lehet, hogy a mozgása eltérő a megszokottól. Ezért fontos próbáról próbára keresnem és elraktároznom azokat az élménymozaikokat - egy-egy gesztust, hangsúlyt, színpadi helyzetet -, amelyekből végül összerakom a szerepet. Ezután rendszerint kell még néhány próba, hogy ezt az egészet éljem, s ha már élem, érzékelhetővé válik az a bizonyos többlet, a titok, amit csak sejtünk, de nem ismerünk.

Van abban valami csodálatos, ahogyan egy szerep alakul, ahogyan a tehetség működni kezd, mikor az ember a voltaképpeni munkával már végzett. El szoktam mondani: szerintem a tehetség nem permanens állapot, hanem adomány, amit a Jóistentől kapunk, öröklődik a génjeinkben, és érték, amely gondozást igényel. Nem hiszek az őstehetségnek kikiáltott egykönyves szerzőkben meg elsőfilmesekben, akikből aztán nem lesz semmi. Lehet, hogy ők valóban kivételes képességűek, de nyilván nem ápolták eléggé az adományt, amit kaptak. Nádasdy Kálmán órájára egyszer bement egy rendezőhallgató és közölte, hogy nem írta meg a kötelező darabelemzést, mert nem volt ihlete. Nádasdy lecsapta, ami a keze ügyébe került, és azt mondta: "Jegyezze meg, az ihlet nem jön magától, azt hívni kell!" Vagyis arra kell készen lenni, hogy megjön, de ez csak munkával képzelhető el. Mindemellett, a kegyelmi állapot megfejthetetlennek látszó titok. Sokat gondolkodom ezen Madách Imre kapcsán is. Él egy ember Alsósztregován, ingerszegény környezetben, egy rettenetes mamával; a külvilággal való kapcsolatot a két unokaöccse meg két pap jelenti a számára, és Szontágh Pál, aki néha felkeresi. S ez az ember bezárkózik abba az oroszlánbarlangba és írja a Tragédiát. Hogy van ez? Nyilván úgy, hogy lélekben maradéktalanul rákészült. Hál'istennek én is sokszor éreztem már, hogy egyszer csak megmozdul bennem valami - ahogy Radnóti írja: "Szárny emel, indulat űz" -, és megteremtődik a kegyelmi állapot. Az ember annyi mindent átél, annyi érzelem, öröm, csalódás, bánat éri, hogy ebben az élményanyagban egyszer csak megtalálja azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek egy szerephez, egy műhöz kötik. A Sziluett című darabban számomra ezt fejezi ki a fóti szüret jelenete, amelyben Kölcsey találkozik Vörösmartyval és megkérdezi tőle, ő hogyan írná meg a Himnuszt. Vörösmarty azt válaszolja: "Én is Isten irgalmáért könyörögnék, mint te, de megpróbálnék valami kiutat mutatni ennek a népnek, amelyet leszoktattak a gondolkozásról. Irányításul adnék egy módhatározót is: rendületlenül."

A történet tehát nem arról szól, hogy Vörösmarty Mihály, a költő leül az íróasztalhoz és körülveszi valamiféle aura, hanem arról, hogy egy ember, akit Vörösmarty Mihálynak hívnak, aki hétköznapi gondokkal küszködik, egyszer csak, szinte csettintésszerűen kimondja ezt a szót. S én valóban csettintettem ebben a jelenetben.

Van, aki azt állítja: az előadáson már nem képzelhető el olyan felfedező pillanat, mint a próbákon; nagyon ritkán születik új hangsúly, gesztus, még ritkábban történik "csoda". Egyetért ezzel?

A próbák során nincs módunk mindent kipróbálni, mert nem jut eszébe se rendezőnek, se színésznek. De ha az előadásokon az ember figyeli a partnert, figyeli önmagát, akkor ott mindig valami érdekes és új születik. Lehet, hogy a közönség számára ez rejtve marad, hiszen nem más lesz a figura, hanem gazdagabb. Gazdagságában alakul, ha tisztességgel és becsülettel dolgozik rajta az ember. Én az ilyen színjátszásban hiszek. Nem mondom, hogy nem követek el néha egy-két csibészséget - különleges alkalmakkor, így darabtemetéskor minden tréfában benne vagyok -, de egyébként nagyon nehezen viselem, ha nem maximális odaadással vesz részt a játékban mindenki. Szigeti András kollégám jegyezte meg a Segítsd a királyt! kapcsán: "Fantasztikus, hogy te mennyire kezedben tartod az előadást." Azt szoktam mondani: nem láttam még olyan színészt, aki meg akarja mutatni, milyen rossz, csak olyat, aki be akarja bizonyítani, milyen jó.

A premiereket vagy a "hétköznapi" előadásokat kedveli jobban?

A premiernek különleges hangulata van a színész számára is, a közönség számára is. Azt viszont tudni kell, hogy egy magyar előadás a bemutatóra sohasem készül el. Hat hetünk van a próbákra, és csak az utolsó héten jön be a díszlet, a jelmez, a világítás - mindaz, aminek már jóval korábban be kellene jönnie. Ettől függetlenül szeretem a bemutatók egyszeri, visszahozhatatlan hangulatát, hiszen mégiscsak izgatja az embert, hogyan fogadják a darabot, sikerül-e mindent megvalósítania, amit szeretne, uram bocsá' nem téveszt-e szöveget. Mert azokban a negyven-ötvenoldalas szerepekben, amelyeket mostanában játszom, még ez a kockázat is fennáll.

Sok művész még tekintélyes szakmai múlttal is stresszre, lámpalázra panaszkodik. Ön hogy érzi magát előadás előtt?

Egyfajta egészséges izgalomnak, lámpaláznak mindig lennie kell. Ha ezt nem érzem, akkor valami baj van, akkor talán nem is érdekel annyira a feladat. Feleslegesen viszont nem idegeskedem a nagy szerepek bemutatói előtt sem, mert úgy gondolom, hogy a próbákon mindent megteszek a siker érdekében. Vannak kollégák, akik ilyenkor nem esznek, nem isznak, nem alszanak - különösen a lányok hajlamosak föltupírozni a premierizgalmat. Szerintem erre nincs szükség. A debreceni bemutatók napján általában kimegyek a Nagyerdőre sétálni, rendesen megebédelek, megveszem a kollégáknak azt a premierajándékot, amiről mindig elhatározom, hogy nem az előadás napján fogom megvenni, megírom a cédulákat. Vidéken még szokás valami aprósággal meglepni egymást, Pesten viszont csodálkoztak, amikor átadtam a kis ajándékokat. Nem kell különleges értékekre gondolni: a Szeget szeggel premierjére annak idején egy százhuszas szeget kaptam, arra erősítették az üdvözlőkártyát, a Szombat, vasárnap, hétfő bemutatójára pedig egy műanyag banánhéjat - Simor Ottó barátom ezzel emlékeztetett darabbéli replikáink egyikére, amelyben valami banánhéjat emlegetett.

Másképpen él meg egy premiert ma, mint húsz évvel ezelőtt? Könnyebb most?

Annyival talán igen, hogy nem érzem azt az iszonyú bizonyítási kényszert. Hogy miért nem, talán magyarázatra szorul, ezért elmondom, ami ennek kapcsán eszembe jut.

"Ismerd meg önmagad" - ez nagyon fontos parancs. Ha ezt továbbgondolom, igazat adok Montágh Imrének, aki arra tanított: "Légy önmagad, és fogadd el magad szeretetteljesen." Természesen a hibáival, a hiányosságaival kell elfogadnia az embernek önmagát, így nem annyira fájdalmas, ha rájön, hogy nem ő Darvas Iván, Latinovits Zoltán vagy Peter O'Toole. S akkor már meggyőződéssel állíthatja: ez a helyem a világban, ide rendelt a sors, itt kell gazdálkodnom a tehetségemmel. Ha azt csinálom, amit jól tudok, az rangot jelent számomra, biztonságérzetet és magabiztosságot ad. Ennyit tudtam kiküszködni magamból és többre hiába ácsingózom. Aki többre ácsingózik, abból lesz az alkoholista. Én nem vagyok hajlandó keserű embernek lenni. Nincs rosszabb a szomorú színésznél.

Az említett három művész az etalon?

Latinovitsot nagy egyéniségnek tartom - ha a Szindbád megy a tévében, mindig elkezdem nézni, és soha nem tudom otthagyni. Telefonálok Kóti Árpinak: "Láttad, mit csinált megint?" Ilyen arcátlanul sallangmentesnek, egyszerűnek és igaznak lenni - ez hihetetlen. De ugyanígy vagyok a Szerelem-beli Darvas Ivánnal. Bármennyire is bántják az Amadeusért, Darvas nagy színész, modorosságaival együtt hihetetlen erőket tud mozgósítani. Peter O'Toole pedig tüneményes, egészen kivételes képességű pasas. Színpadon sajnos nem láttam, de filmen mindig rendkívüli élményt nyújt. Beszéd, mozgás és játék-intelligencia tekintetében, úgy gondolom, az angol és az orosz színészek a szakma legjobbjai.

Nemcsak művészeti, de hétköznapi életünkben is gyakran elhangzó megállapítás: bírálni könnyebb, mint dicsérni; a jó szóval nagyon sokszor adósak maradunk. Kollégái cáfolják mindezt, ha önről kérdezem őket, nyilatkozataik őszinte szeretetet és elismerést tükröznek. Érezhető ez "szemtől szemben" is?

A legemlékezetesebb szavak általában nem a premier utáni koccintáskor hangzanak el. Kapok azonban olyan visszajelzéseket, amelyek minden dicséretnél többet érnek. Hadd idézzek föl kettőt. Az Orpheusz alászállt játszottuk Dévay Kamillával, aki nagyon erős egyéniség volt és nagyon jó színésznő. Az első felvonás utolsó jelenetében ketten maradtunk a színpadon, s az egyik előadáson nagyon erősen akartam, hogy odajöjjön hozzám, vagy legalábbis elinduljon. S ekkor, anélkül, hogy szóval vagy gesztussal jeleztem volna neki, elindult felém. Miután lement a függöny, átölelt: "Ide kellett jönnöm, mert idehívtál." Sok évvel később Töreky Zsuzsától kaptam hasonló visszajelzést. A Kreutzer szonátában Pozdnisev és Liza összevesznek valami apróságon, és a férfi bocsánatot kér a feleségétől. Egy előadás után azt mondta Zsuzsa: "Úgy néztél rám, mint ahogyan ember még nem nézett soha, olyan gyönyörűen, hogy vissza kellett jönnöm." Ezek a megnyilvánulások biztosan őszinték.

Nyújt-e védelmet a szerep a hétköznapokban? Ad-e valamiféle biztonságot, hogy esténként Széchenyi, Lucifer, Vörösmarty lehet?

Félek kimondani: nekem ez valóban sokat jelent. Ha valami bosszúság ér, ha nem úgy sikerül egy óra a gimnáziumban, ahogyan elképzeltem, különösen jó érzés tudni, hogy ha fölmegy a függöny, ilyen szerepeket játszhatok. Az És ha mégis, uram? főpróbahetében kétszer törtek be karcagi házunkba. Szívdobogva indultam haza, miközben az járt a fejemben, milyen kép fogad majd, milyen állapotban találom a házat. Kirámolták? Felgyújtották? Tönkretették? Ugyanakkor arra is gondolhattam: "De hát én este majd ..."

Énekes madár, A Napsugár fiúk, János vitéz, Antigoné. Ezeket a műveket nem színészként, hanem rendezőként jegyzi. Melyik darab színrevitele bizonyult a leghálásabb feladatnak?

A Napsugár fiúké. Nagy tapasztalattal rendelkező kollégáimmal, Bárány Frigyessel és Simor Ottóval szerencsés összhangot kialakítva vittük színre ezt a két idős színészről szóló, tehetséggel és rafinériával megírt, sok-sok emberi szituációt felvillantó darabot. Sikerünk volt vele Egerben, Debrecenben és Nagyváradon is. Az Antigonét szintén nagyon szerettem - kipróbáltuk, hogyan kellene működnie annak a bizonyos Ruszt-féle beavató színháznak. Előadásunkat Ratkó Jóska előtti főhajtásnak is szántam: néhány évvel korábban ő fordította a darabot egy teljesen új nyersfordítás alapján.

Korábban is ambíciója volt a rendezés?

A főiskola utolsó évében Ádám Ottó üzent Simon Zsuzsával, hogy ha akarok, menjek át rendezői szakra. Én viszont úgy gondoltam, előbb kipróbálom magam színészként, és leszerződtem Egerbe. Aztán nem mentem vissza... Mint kiderült, ezt rosszul tettem, de történelmietlen lenne most már ezen rágódni.

A Móricz Zsigmond Színházban fontos szerepek sorát játszotta, munkáját 1987-ben Jászai-díjjal is elismerték. Aztán a társulat által választott igazgatóként is megadatott önnek a színházcsinálás lehetősége. Ezt a három évet élete keserédes korszakának nevezi. A rendszerváltás éveiben, igen sajátos körülmények között vállalta a kihívást.

Minden helyzet sajátos, de ez különösen az volt. A színház fiatal rendezői - Schlanger Andris, Zsótér Sanyi, Gaál Erzsi -, akiket nagyon szerettem és sokra becsültem, olyan gyökeres változást sürgettek, amit én kockázatosnak tartottam megvalósítani. Nem azért, mert olyan bölcsnek vagy nagy színházcsinálónak képzeltem magam, hanem mert valami érzékem azt súgta, hogy ez a változás túl sok lett volna Nyíregyháza közönségének. Egy vidéki színházban, amely nem mondhat le egyetlen közönségrétegről sem, nem tehetem meg, hogy mint egy távirányítóval, átkapcsolok egy másik csatornára és attól kezdve csak annak a műsorát adom. Vidéken vannak bizonyos előadások, amelyek meghatározzák a színház arculatát, és vannak olyanok, amelyeket teljesíteni kell. A nézeteltérések ellenére sikerült megőriznünk a Móricz Zsigmond Színház sajátos szellemiségét, és sok értékes előadást hoztunk létre. Tévéközvetítéseink voltak, Zsótér Sanyi és Lendvai Zoli által két fesztiváldíjat is nyertünk. Persze ha több időm van rákészülni erre a feladatra, ha a munkatársak részéről több egyetértést tapasztalok, biztosan sok minden másképpen alakul. Lehet, hogy néha túl engedékeny, túl humanista és túl jófiú voltam, holott bizonyos döntéseket meg kell hozni, még ha fájdalmasak is. De az igazgatás nekem sohasem hatalmat, hanem erkölcsi és szakmai felelősséget jelentett, s most visszatekintve úgy gondolom, mindkét szempontból sikerült eleget tennem a kihívásnak. Erkölcsileg azért, mert nem estem semmiféle csapdába, tisztességgel csináltam végig azt a három évet, szakmailag pedig azért, mert a nyíregyházi színház, amelyet 1987-ben az év színházaként ismertek el, amely fesztiváldíjakat nyert, gazdasági és szakmai értelemben egyaránt talpon maradt, működött. S amire szintúgy büszke vagyok - bármilyen ellenmondásosan hangzik is -, az éppen az igazgatóváltás. Furcsa helyzet állt elő: az akkori polgármester, Mádi Zoli - egykori gazdasági igazgatónk - szorgalmazta, hogy új vezető kerüljön a színház élére. Fölkerestem Zolit és azt mondtam: "Nézd, ezt a színházat nagyon sok munkával, de mégiscsak sikerült összetartani. Mostanában az a divat, hogy ha kineveznek egy igazgatót, az beteszi maga mögött az irodája ajtaját és szétveri a színházat. Ez történt Kecskeméten, Miskolcon, Szegeden - véres a fél szakma. Ti ne küldjetek el senkit. Aki helyettem idejön - teszem azt, Verebes Pista -, győzd meg arról, hogy itt nincs szükség tisztogatásra." Ezt elmondtam Pistának is, aki egyetértett velem és valóban összetartotta a társulatot. S akkor megírták az újságok, hogy Nyíregyházán történt a legelegánsabb színigazgatóváltás.

A színházról alkotott képét megváltoztatta-e az igazgatóság?

Bármit gondolok is egy kollégáról, színészként vagy magánemberként nem muszáj azt kinyilvánítanom. Még akkor sem, ha egy borgőzös éjszakán társalgunk, úgy hajnali kettő felé, amikor az ember már átlépi az őszinteségi küszöböt. De más a helyzet, amikor fölmegyek az igazgatói irodába és kénytelen vagyok bizonyos véleményt kimondani. S akkor megkapom: "Ennek is a fejébe szállt a dicsőség." Pedig nem erről van szó, hanem arról, hogy vannak helyzetek, amelyekben nem tehetek mást. Igazgatói éveimben sikerült belátnom, amit korábban is érzékeltem: hogy mennyi érdeknek kell egy színházban megfelelni, mennyi mindent kell összehangolni ahhoz, hogy este hétkor kigyúljanak a fények és kezdetét vegye az előadás. Ez hihetetlenül érdekes, izgalmas feladat; lenyűgöző, szívdobogtató, idegesítő és keserves egyszerre, mégis nagyon szép tud lenni. Gyönyörűség a nézőtéren ülve érezni, hogy a mi színházunkban siker készülődik. Ehhez persze az is kell, hogy az ember befogadóképes legyen a legkülönbözőbb stílusok, irányzatok, próbálkozások iránt. Hiába rendelkezik egy vezető szakmai tapasztalattal, jó ízléssel, ha a saját elképzeléséhez ragaszkodva nem jut el odáig, hogy önmagánál jobb színészt, jobb rendezőt hívjon a színházába. Amikor Zsótér Sanyi a Cyranót rendezte, bementem az összpróbára és ámulatba ejtett az alkotói fantázia hihetetlenül merész, okosan szellemes, váratlan színpadi megoldásokat teremtő működése. Sanyi kifordította a sarkából a darab világát, de ezzel együtt lenyűgözőt produkált.

Igazgatói éveiben ritkábban láthatta önt színpadon a közönség.

Az első évben valóban nem játszottam. Nem valamiféle álszentségből, hanem mert nem tartottam szerencsésnek, hogy reggel fél kilenckor bemegyek az irodába, tíztől kettőig próbálok, de közben párszor kihívnak, mert adódik valami adminisztrációs teendő. Persze ha mindenki teszi a dolgát, összeegyeztethető a kétféle "szerep". Nálunk sajnos nem mindenki tette, én meg túl elnéző voltam, holott néha oda kellett volna csördítenem. De a dolog még így is működött.

Leköszönő igazgatóként azért megtalálta egy főszerep, mely az Oszlopos Simeonnal együtt különös módon keretezi nyíregyházi korszakát - a Várakozóművész Jánosának világa Sarkadi Kis Jánosáéval rokon. Deviáns jellemet ábrázolni mindig hálás feladat, ilyenkor egy egész színészi fegyvertárat lehet felvonultatni...

A színpad olykor megköveteli az embertől, hogy szemérmetlen legyen. Természetesen nem a szó polgári értelmében. Gábor Miklóst nézni nemcsak azért volt lenyűgöző, mert pazarul tudta a szakmát, hanem mert olyasmit is meg mert csinálni, amire egyébként nem gondolt volna az ember. Akár a Szindbád-beli Latinovits. Támaszkodik a zongorához a kuplerájban, nem is a kamerába néz, hanem maga elé, és arcátlan egyszerűséggel dünnyögi: "Nem szeretem ezt a mai világot." Tehát merni kell nem játszani! A próba azt jelenti, hogy próbálhatunk. Jót is, meg rosszat is. Merni kell rossznak lenni a próbán, minden őrültséget, otrombaságot, képtelenséget belevinni egy jelenetbe, s abból egyszer csak létrejön valami. Nem szeretem, ha valaki bejön a próbára és készen van a szereppel. Ne legyen készen. Nem tudom, hogyan fogok neki válaszolni és szerintem ő se tudja, hogyan reagál majd arra, amit én csinálok. Ha blattolunk, az olyan, mintha szólna valamiről a dolog, miközben semmiről sem szól. A Várakozóművész esetében kifejezetten frappíroztak azok a szélsőséges, már-már öklendezésszerű megjelenítési formák, amelyeket a szerep követelt. Sosem féltem a végletektől - a szürke, motyogó színjátszás nem ad nekem semmit. És különben is jó néha úgy belenyúlni egy figurába, mélyen a hasába, hogy jó véres, nyálkás legyen az ember keze ... (Nevet)

Oszlopos Simeon-beli alakítását annak idején személyes keserűség is ihlette. A Várakozóművész esetében létrejött-e hasonló rezonancia szerep és valóság között?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyen éltem meg az igazgatóváltást. Nem az fájt, hogy át kellett adnom a színházat, hiszen a mandátum lejárt, hanem az, ahogyan ezt intézték. Úgy hittem, vagyok olyan viszonyban a felettes szervekkel, hogy ha probléma merül föl, megbeszélhetjük. Ezzel szemben úgy tettek - s ezt meg is mondtam nekik -, mintha tűz ütött volna ki a színházban, már füstölögtek volna a gerendák, és sürgősen hívni kellett volna valakit, hogy eloltsa a lángokat. Akkor, amikor a színház működött, életképes előadásokat hozott létre, és nem a magyar színházi kultúra partvonalán volt, hanem a belterületén. Jó néhány álmatlan éjszakámba került, amíg le tudtam zárni magamban ezt az ügyet, amíg elhatároztam, hogy nem fogok hadakozni, részint mert ilyenkor teljesen fölösleges - a hatalomnak úgyis megvannak az eszközei, hogy érvényesítse az akaratát -, másrészt pedig, mert rossz szájízzel semmi értelme nem lett volna folytatni. S akkor azt mondtam Verebes Pistának: "Tessék, biztosítom a lehetőséget, hogy a legideálisabb körülmények között vehesd át a színházat."

 

"Befogad és kitaszít a világ"

(Franois Villon)

 

Különösen szép, Janus-arcú búcsú ez Nyíregyházától, hiszen a Várakozóművészben nyújtott alakítását mindeközben egyöntetű lelkesedéssel üdvözli a kritika. Debrecenben pedig csupa jó szerep várja, köztük mindjárt egy ritka ajándék: a Pompás Gedeon részeges kántora. Úgy hallottam, vele igen könnyen azonosult .

Még gyerekkoromból őrzök bizonyos emlékeket az efféle különös figurákról. Rettenetesen élveztem ezt a szerepet, jólesett lubickolni egy kicsit vígjátéki közegben is. Csak arra kellett vigyáznom, nehogy túllőjek a célon. Az erdélyi irodalomban engem mindig rabul ejt a nyelv és a szereplők sajátos gondolkodásmódja - valóságos szópárbaj folyik egy-egy dialógusban. Ezért is élmény megjeleníteni ezeket a figurákat.

A darab emlékezetes raktárjelenete egy kollégája frappáns megjegyzését juttatja eszembe: az ön helye "a magyar színházi készlet felső polcán van." Pompás Gedeon logikája szerint természetesen a Cs betűnél...

Nagyon őszinte leszek: nem tudom, hol vagyok azon a bizonyos polcon, hogyan fogadott be engem ez a szakma. Mégpedig azért nem, mert vannak, akik húsz éve nem láttak színpadon, és vannak olyanok is, akik egyáltalán nem láttak. Úgy gondolom, ez a szakma engem tudomásul vesz, de igazándiból sehova se tesz.

Ez a probléma nemcsak önről szól, hanem a vidéki színházak elszigeteltségéről is.

Meglehet. Az viszont biztos, hogy én nem mentem oda senkihez, hogy Pestre szeretnék szerződni. Más odamegy és szerződik, én nem ajánlkozom. Akik ismernek, azoknál bizonyos elismertséget, megbecsülést sikerült kivívnom, akik viszont a hazai színházi szakma közállapotából adódóan nem láttak, azok nem ismernek, következésképp nem is fogadhattak be. Kint is vagyok, meg bent is. De miközben így "befogad és kitaszít a világ", úgy gondolom, nem kell nekem félnem, megilletődnöm senkitől. Ezzel kapcsolatban elmesélek egy történetet. A Csokonai Színházban Lengyel Gyuri rendezte meg a Galileit, amelyet Nyíregyházán Léner Péter vitt színre, és én mindkét előadásban Maculano pátert játszottam. Nyíregyházán Szigeti Andris volt a címszereplő, Debrecenben Héjja Sándor - mindketten remek jellemábrázolók. Utóbbinak különösen nagy híre volt mint Harag György első számú színészének, így önkéntelenül is fölmerült bennem, hogyan fogok én Héjja Sándorral egy színpadon játszani. Aztán elhatároztam, hogy nem foglalkozom ezzel - bele kell nézni a partner szemébe és a szereppel kell törődni. És nagyon jól játszottunk együtt, nagyon szerettük, becsültük egymást. Elmentünk sörözni, meghúztuk a példányt és nem mondtuk meg a rendezőnek, mert a próbák bizonyos időszakában lehetetlen volt teljesíteni azt a szövegmennyiséget, amit a jelenet sodrása megkövetelt. Az egyik előadás után Sanyi jelentőségteljesen azt mondta: "Megint nagyon jól játszottál!" - "Megint nagyon jól játszottunk" - válaszoltam.

Tehát nem tudom, kell-e rangsorolni magamat. Az kétségkívül fáj, hogy a Jászai-díjon kívül országosan nem sikerült elérnem más elismerést, de nem lehetek elégedetlen. Van egy Kazinczy-díjam, egy Kölcsey-emlékérmem, és sok jó szerepet játszhattam el.

Pályája egyik legfontosabb szerepe, Lucifer éveken át a társa volt. A debreceni Tragédia-előadást követően a Várszínházban is ön jelenítette meg a "fényhozó"-t - összesen mintegy százharminc alkalommal. Ezzel előkelő helyet foglal el a Luciferek között, hiszen a szerepet csak első megformálója, Gyenes László játszotta önnél többször. Az Iglódi István-féle előadásban, amelyet beugróként mentett meg, a Lengyel Györgyétől lényegesen eltérő interpretációhoz kellett alkalmazkodnia. Ilyen helyzetben mi jelent fogódzót a színész számára?

A debreceni előadás egy gondolatibb, többszólamú interpretáció volt, megpróbált többféle utalással lenni a madáchi szövegre, a budapesti pedig egy nagyon tisztességes, közérthető produkció. A pesti előadásban eleinte sok mindenhez hozzá kellett törnöm magam, annyira bennem élt a Csokonai Színházbeli - azt kiküszködtem magamnak, ebbe meg belecsöppentem. El kellett fogadnom azokat a visszahúzásokat, amelyek a Várszínházban elhangzottak, s amelyek leglényegesebbje: "Megesküdtem vesztökre, veszniök kell." Ami viszont átsegített a váltás nehézségein, az legfőképpen az, hogy Széles Tamással - akárcsak a debreceni Ádámmal, Bertók Lajossal - sikerült egyetértenünk abban, hogy más drámai művekhez hasonlóan a Tragédiának is szituációk a tartópillérei. Nem filozofikus szólamok hangzanak el tehát, hanem vélemények, nézetek csapnak össze, vitáznak a szereplők. Nagyon örülök, hogy Tamással hozott össze a sors, mert ő az első pillanattól kezdve partner volt abban, hogy ezt meg is valósítsuk a színpadon. Hogy minden alkalommal próbáljunk valami újat felmutatni, jobban támaszkodni egymásra, jobban felelni egymásnak, jobban összecsapni. Élővé tenni egy-egy színpadi helyzetet. Véleményem szerint ennek is köszönhető, hogy az előadás sokat változott az elmúlt három év alatt: érett, gazdagodott.

A Tragédia debreceni bemutatója után nem sokkal kezdte próbálni Tolsztoj-Gyurkovics Kreutzer-szonátáját, mely aztán az évad nagy sikere lett. Ha Lucifer kapcsán egy interjúban azt mondta: "ez a szerep egy sokhúrú gitár", Pozdnisev szerepe akár hárfának is beillik.

Nagy ajándék volt nekem ez a szerep. Látja, ahogyan Istvánt már nem tudnám másképp játszani, a Kreutzer-szonátát bármikor szívesen felújítanám. Nagyon szép volt az a próbaidőszak, sokat adott nekem, és nagyon jót játszottunk. A korábbi megoldásoktól eltérően Pártos Géza bácsi a darab mindkét női szerepét - a feleségét és az útitársét is - Töreky Zsuzsára osztotta, mintegy érzékeltetve: az ember egész életében egy nőt keres. Fantasztikus érzékkel instruált bennünket, pontosan tudta, mi zajlik a lelkünkben egy-egy próbán. Eleinte biztos kétségbe volt esve, mert rosszul próbáltam Pozdnisevet: kiabáltam, harsogtam. Aztán jött az a bizonyos kattanás, a dolgok a helyükre kerültek, s az egész működni kezdett. Olyan ez, mint amikor az órásmester összerakja az órát, fölhúzza, s az elkezd járni. A kattanás pillanatától már hagyatkozhatom a tehetségemre, de ezt, ismétlem, nagyon sok munka előzi meg.

A Csokonai Színház és az Ady Endre Gimnázium szomszédos épületek Debrecenben. Az Ön számára ez akár szimbolikus is lehet, hiszen a színészet és a tanítás egyaránt fontos része az életének. Dráma tagozatos középiskolásoknak tanít beszédtechnikát - 1995 óta immár Kazinczy-díjasként. És nem minden előzmény nélkül: 1979-től 1984-ig a Debreceni Színjátszó Stúdió beszédtanára volt. Mostani munkája mennyiben folytatása a korábbinak?

A Debreceni Színjátszó Stúdióba nemcsak gimnazisták jártak, hanem náluk idősebbek is. Nagyon szép emlékeim vannak erről, tagjai közül sokan előkelő helyet vívtak ki maguknak a szakmában. Eszenyi Enci, Varga Marika, Varga Éva, Szarvas Jóska és még néhányan onnan kerültek a főiskolára. Jó érzés, hogy talán tudtam nekik valami érdemlegeset mondani, hogy úgy emlékeznek rám, mint akinek hinni lehetett, ha beszédről, versmondásról vagy színpadi hozzáállásról volt szó. Az Ady gimnáziumban ezzel szemben iskolai keretek között történik a beszédoktatás. A művészeti vezetővel, aki egyébként az élettársam is, meghonosítottunk egy tantervet, amely bizonyos vonatkozásban a tananyagot követi. A jövőben talán logopédus is segíti a munkánkat. Nagyon élvezem a tanítást, szellemileg ébren tart. A gyerekek között muszáj "pörögni", nem lehet "hasalni", mert azonnal megérzik, ha valaminek nincs hitele. Ha nem sikerül egészen pontosan megmagyaráznom, mit szeretnék, akkor az aligha teljesül. De ha meg tudom győzni őket, hogy A XIX. század költőit el lehet mondani másképp is, mint harsogva, akkor valószínűleg nem fogok csalódni. A gyerekek nagyon fogékonyak az ilyesmire, gazdag fantáziájuk van, rendkívül kreatívak tudnak lenni. Izgalmas, amikor összefoglaló órákon egy-egy korszakot mutatnak be az irodalom és a társművészetek tükrében, a lehető legformabontóbb formában. A tanároknak ebbe semmi beleszólásuk nincs. A legfantasztikusabb az volt, amikor a francia forradalom időszakát jelenítették meg úgy, ahogyan azt a CNN közvetítené, de remekül sikerült a reneszánsz korát idéző összeállítás is a magyar tévé műsorainak stílusában. A kor nagy egyéniségei a Híradó, az Ablak, a Tudósklub szereplőivé váltak ebben a játékban: Janus Pannonius Mátyás királlyal társalgott, Galeotto Marziót a Tudósklub látta vendégül.

Irodalmi műsorainkon mindig zsúfolásig megtelik a gimnázium nagyterme. Volt már Csokonai- és József Attila-estünk, összeállítás A színész Arany és a színész Petőfi, A három Karinthy címmel, válogatás Szabó Lőrinc Tücsökzenéjéből. A Jónás könyvével a főiskolán nyertek szavalóversenyt azok a fiúk, akik már végeztek azóta: Fábián Gábor, Kokics Péter, Pataki Ferenc, Sarádi Zsolt. A felkészülés során sokat beszélgetek a gyerekekkel a szavak jelentéséről meg a versek rejtelmeiről, aztán amikor beülök a vizsgára, ideális közönséggé tudok válni. Ilyenkor tényleg izgulok és nem szégyellem, hogy elérzékenyülök, mert meghat, amikor valaki tizenhét-tizennyolc éves korára ilyen magával ragadóan tud megnyilvánulni. A tehetség működése engem ámulatba ejt, lenyűgöz. Itt valóban el tudok érzékenyülni. A színházban kevésbé, de a gimiben nagyon.

Térjünk vissza még a színházhoz, saját színészetéhez. Nyilatkozatait olvasva feltűnő, hogy még jelentős sikerei idején is inkább a kétely dominál bennük, mint valamiféle felszabadult "mosoly". Nincsenek hát harmonikus időszakok?

Ha a nyilatkozataimból bizonyos pesszimizmus vagy kétkedés hangja csendül ki, az véleményem szerint természetesnek mondható. Megjelennek olyan színészinterjúk is, amelyeket nem lehet komolyan venni. De ha az ember felelősséggel gondolkodik a szakmáról, akkor tudja, hogy bizonyos elvárásoknak meg kell felelnie. Velem szemben Debrecenben és Nyíregyházán vannak olyan elvárások, amelyekre én jogosítottam föl a közönséget és a kollégáimat azzal, ahogyan játszottam, viselkedtem vagy véleményt mondtam valamiről. Mindig arra törekedtem, hogy ne csak szakmailag, hanem erkölcsileg is megálljam a helyem az életben. Hitvány ember aligha lehet igazi művész, de az is tény, hogy nincsen abszolút erkölcsös ember és nem létezik abszolút művész sem. Sok gyarlóságból vagyunk összegyúrva, de rengeteg jó tulajdonságból is. Ha kétely munkál bennem önmagammal és a világgal szemben, talán nem billen a mérleg nyelve az önteltség felé. A nagyképűséget ki nem állhatom - amikor az ókori drámákban az emberen már eluralkodik a hübrisz, amikor az istenekhez hasonlatosnak képzeli magát, azok mindig a fejére csapnak. Meggyőződésem, hogy a színészetet csak a szakma iránti alázattal szabad csinálni, ami jól megfér a magabiztossággal és az önbecsüléssel. Közben persze sok minden elkeseríti az embert. Vannak kérdések, amelyekben nem nyilvánítok véleményt, mert úgy gondolom, nem az én tisztem. Az én dolgom az, hogy eljátsszak egy évadban két szerepet, és maximálisan próbáljam teljesíteni, amit feladatul kapok.

Akiben ennyi kétely munkál, annak megfordul-e a fejében, hogy más is lehetne, mint színész?

Mindenkinek megfordul a fejében. De az "itt akarom hagyni a pályát" meg a "mit keresek én itt?" kezdetű háborgásaim idején a sors mindig adott valami elégtételt, hogy belássam: mégiscsak érdemes ezt csinálni. Lehetnék nagyon elkeseredett ember, mert nem lettem filmsztár, de azért én sok csendes sikert vallhatok a magaménak, amit talán nem élhettem volna meg, ha másképp alakul a pályám. A magyar nyelv hete alkalmából egyszer József Attila-verseket adtam elő, és a közönség soraiban ott ült József Etel is. A műsor után odajött és azt mondta: "Attila-verset ilyen szépen már rég hallottam." Attila-verset - volt ebben valami különös, szívet melengető.

Tehát nem szabad otthagyni a pályát, mert az úgysem fog menni! Nem szeretem azokat a divatos színészinterjúkat, amelyekben a kolléga elmeséli, hogy búcsút mond a színészetnek, lovat fog tenyészteni, vállalkozó lesz. Nem lesz vállalkozó, viszont becsapja önmagát és a világot, és rövid időn belül rájön, hogy tévedett. Aki pedig valóban hátat fordít a szakmának, az valószínűleg sosem csinált jelentős dolgot ezen a pályán. Nem érezte meg a színészet gyötrelmét és gyönyörét.

Mi a legnehezebb a színészetben?

Jó kérdés. Azt hiszem: megmaradni. Megőrizni önmagunkat.

Megkeményíti az embert ez a pálya?

Hogy Simor Ottó barátomat idézzem: "Ez a pálya hosszú távú csirkefogókat igényel." De eltekintve a tréfától: ha azt mondom, hogy most hatvanéves vagyok, és Széchenyi meg Lucifer szövegét még el tudom mondani, talán el is tudom játszani ezeket a szerepeket, akkor rendszerint elcsodálkoznak: "Hogyan?" Hát úgy, hogy nem engedtem magam elsüllyedni. Valószínűleg az tartott meg ezen a pályán, hogy mindig kétségeim voltak önmagammal szemben, és tudtam, hogy nekem kétszer annyit kell dolgoznom, mint másnak, különösen az első időkben, ha be akarom bizonyítani: származásom ellenére nem vagyok bűnöző, és a szüleim sem azok. A megkülönböztetés, hogy kuláknak és osztályidegennek minősültem, valóban motivált, talán alakított is a személyiségemen, de szerencsére nem tulajdonítottam ennek túlzott jelentőséget. A tudatában voltam, fájt is persze - de én győzni akartam. Úgy gondoltam, többet érek annál, hogy efféle vádak legyűrjenek, hogy ezek miatt adjam a fejem ivásra vagy búslakodjam, ha nem sikerül valami. Mert ha nem sikerült, sokszorosan éreztem: talán nem is kellett volna belefogni, hiszen nekem azt mondták, hogy ... Mindez biztosan adott egyfajta keménységet. A hétköznapokhoz sokszor nincs elég türelmem, viszont nagyon hosszan tűrő vagyok.

Színészinterjúk alkalmával rendszerint elhangzik egy szerepálom-név, arról viszont ritkán értesülünk, miért szeretné az illető művész a szerepet eljátszani. Füst Milán IV. Henrikje kapcsán éppen ez érdekel.

Először is: mert parádés szerepnek tartom. Különös, egyéni nyelvezete van annak a drámának, mint Füst Milánnak egyébként is. És biztos, hogy azért, mert láttam Gábor Miklóst ebben a szerepben. Amikor Kozák Andris játszotta, akivel annak idején együtt statisztáltunk a darabban, mondtam neki, hogy egy-egy hangsúlyában visszahallottam Gábor Miklóst. Mire Andris: "Ennyivel tartozunk neki." Lehet, hogy rajtunk kívül senki a világon nem gondolt arra, hogy ez főhajtás is Gábor Miklós előtt, de mi ketten tudtuk, s ebben volt valami felemelő. Igen, szeretném eljátszani ezt a szerepet. Hamletet már nem fogom, de a IV. Henriknek nagyon örülnék.

Október 28-án töltötte be 60. évét. Mire vágyik ebből az alkalomból?

Októbertől játsszuk a Csokonai Színházban Teleki László Kegyencét, amelyben Maximust alakítom. A darabot Parászka Miklós rendezi, akit sokra tartok, barátomnak is mondhatok.

Inkább születésnapi ajándék ez, mint kívánság, hiszen már adott.

Mi a csudát kellene még kívánnom? Mivel kellene még foglalkoznom? Végtére is szerencsés embernek mondhatom magam, hiszen az emberiség legjobb szellemeinek társaságában élhetek: Szophoklésztől Madáchig, Shakespeare-től Németh Lászlóig kerülnek ki társaim. Nagyon sok érdekes emberrel hozott össze a sors, olyanokkal is, akik az élet más területén dolgoznak. Keresem a titkot, hogyan keveredtem erre a pályára, de csak azt tudom mondani, hogy valami megmagyarázhatatlan erő irányított, amikor a színészetet választottam. Sokat köszönhetek a közegnek, amelybe beleszülettem: apámnak, aki bár korán meghalt, életével példát mutatott, édesanyámnak, aki egy időben törlők szegéséből tartott el bennünket, bátyámnak, aki többszöri egyetemi elutasítás után lett teológus-hallgató, s ösztöndíjából mindig adott haza nekünk, és nagybátyámnak, dr. Sántha József orvosnak, akitől havonta kaptam egy kis zsebpénzt, hogy főiskolásként meg tudjak élni. Nagyon keserves volt az indulás: hideg albérleti szobák, színészházak, hánykódás, átvirrasztott éjszakák. De ha a nehézségeket számba veszem is, azt kell mondanom, hogy kegyes volt hozzám a Jóisten, mert átemelt a legveszedelmesebb korszakokon. Olyan útravalót kaptam otthonról és a főiskoláról, amivel sikerült megállni a helyem az életben emberséggel, tisztességgel, talán tehetséggel is. Biztos, hogy vihettem volna többre, de mindazért, amit elértem, hálás vagyok a sorsnak*

Virágvasárnap, 1969 (Csikos Sándor archívumából)
Virágvasárnap,
1969
(Csikos Sándor archívumából)
95 Kbyte
Csikos Sándor archívumából
Csikos Sándor
archívumából
81 Kbyte
Csikos Sándor archívumából
Csikos Sándor
archívumából
101 Kbyte
Dürrenmatt: János király, 1980: A címszerepben Cseke Péterrel (Lengyel György archívumából)
Dürrenmatt:
János király,
1980:
A címszerepben Cseke Péterrel
(Lengyel György archívumából)
126 Kbyte
Az Élő holttest próbáján Juhász Jácinttal és a maszkmesterrel, 1979 (Fotó: Sipos Géza)
Az Élő holttest próbáján
Juhász Jácinttal és
a maszkmesterrel,
1979
(Fotó: Sipos Géza)
119 Kbyte
Dosztojevszkij: Ördögök, 1984 Sztavrogin szerepében (Fotó: Csutkai Csaba)
Dosztojevszkij:
Ördögök,
1984
Sztavrogin szerepében
(Fotó: Csutkai Csaba)
64 Kbyte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső