| Jasna Krajinovic | Az ember otthonában benne az egész élete |
|
Boszniai forgatási napló
 Dominique Henry fényképe 56 Kbyte |
Évszakok A háború utáni Boszniáról szóló film alapötlete szinte magától született meg. Külföldön töltött egyetemista éveim alatt (A forgatókönyvíró és rendező, a brüsszeli Film- és Színházművészeti Főiskola végzős hallgatója) egyre özönlöttek az újabb és újabb harcokról és áldozatokról szóló hírek, amelyek mögött mindig ott volt a fájdalom, ami a mai ember számára, úgy tűnik, elvesztette valódi jelentőségét. Az információk esti adagja ugyanis hovatovább annyira bőséges, hogy szinte már mindegy, hol, ki és miért hal meg. Én ezt a fásultságot képtelen voltam elviselni. A háborúnak, igaz, vége lett, de tudtam, ez még nem jelenti egyúttal a horvátországi, boszniai vagy koszovói túlélők szenvedéseinek a végét is. A Történelem hatalmas folyama egyetlen ponton sem érintkezik az egyszerű emberek életével. A háború befejeződött, a tévés stábok hazamentek, az emberek és romokba dőlt életük viszont itt maradt. Úgy döntöttem, készítek egy filmet, amelyben a hangsúly a jelenen, az emberek háború utáni életén lesz. Az elején elég tanácstalan voltam, később azonban segítségemre siettek az emberek. Ez tette lehetővé a film létrejöttét, jóllehet részemről hatalmas jellembeli változásra, tapintatra, türelemre és józanságra is szükség volt hozzá. Apám családja révén van néhány rokonom Brčkóban, ezért először odamentem. A véletlennek hála, épp a forgatás előkészítésének első évében vezették be a városban a nemzetközi közigazgatást és felügyeletet, s kapta meg emiatt a "Brčko District" nevet. Ez tette lehetővé, hogy a szociális és politikai folyamat kitűnő példájává, valamiféle miniatűr modellé vált egész Bosznia számára. A nemzetközi rendőri és katonai erők jelenléte, valamint a helyi szervek működése alkotja a film külső vázát, a rendszerek valamiféle meghatározott keretét, amelyen belül a főszereplők élettörténete játszódik. A film alaptémája az otthon. Az otthon keresése, a hazatérés vágya, a romok mindennapos tisztogatása, és a semmiből való építkezés. Számukra az otthon a minden. Az a bizonyos szoba, az a bizonyos kilátás az ablakból, a jól ismert lépcső, a kapu előtt álló fa... Az egész emberi élet. És ha ez elvész, akkor vele együtt vész oda az ember lelkének fele is. A háború utáni jelen legfőbb értelme ennek az elveszett lélekrésznek a keresése - minden fájdalom, betegség és bánat dacára. Az emberekkel való beszélgetések során rájöttem, hogy életfilozófiájuk még mindig mélyen gyökerezik a természetben, szoros kapcsolatban áll az évszakokkal. Most, hogy mindent elvesztettek, éppen ez a "józan paraszti ész" védi meg őket a nacionalista és a politikai téveszméktől. Úgy döntöttem, hogy az emberek történetét az évszakok váltakozásának ritmusa, azaz a ciklusok dramaturgiája szerint fogom nyomon követni. A filmnek két főszereplője van: a hetvenéves Saja (Ejtsd: Szájá) és a húszéves Mirjana. Kettejük története és mások élete az évszakok váltakozása során fonódik össze egymással, egészíti ki egymást. A narráció ritmusa alkalmazkodik az események természetéhez; lassú, amikor Sajának az új lakására való hosszas várakozásáról van szó, és pergő, amikor a váratlan kilakoltatást ábrázolja. A forgatás tavaly tavasszal kezdődött, és idén télen fog befejeződni, felölelve így egy egész esztendőt.
A forgatásra elkísért a húgom, Vesna Cacio is, aki a szervezéssel foglalkozik, és a hatóságokkal tartja a kapcsolatot. Dominique Henry az operatőr és a fényképész, az ő munkáit már korábbról is ismertem. Tetszik nekem az emberekhez való viszonya, tapintatos közeledése intim világukhoz. Ez különösen fontos egy hajléktalanokról szóló film esetében. Vele a közös munkát már a forgatás előtt fél évvel elkezdtük, úgyhogy végül már fél szavakból is értettük egymást. A hangmérnök Thierry Tiertiaux, aki beugrott valaki helyére, ezért csak az utolsó pillanatban csatlakozott a stábhoz. A forgatáson én és Dominique napi több mint tizenhat órát is képesek voltunk dolgozni, ezért szerencse, hogy Thierry is ott volt, aki figyelmeztetett, hogy néha ennünk és aludnunk is kell.
Az első nap Brčkóban, illetve "Brčko District"-ben. Minden olyan volt, mint bármelyik vidéki kisvárosban: reggeli csúcsforgalom az utcákon, az iskolába menő gyerekek, az éppen kinyitó boltok, az orvosi rendelő előtt várakozó emberek... A városba özönlő kocsik között azonban váratlanul föltűnt egy sor páncélozott gépjármű, a tetejükön egy-egy géppuskás katonával. Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek. Aztán a házak fölött, melyek közül minden második romos, kiégett vagy gránát szaggatta, megjelent két járőröző katonai helikopter. A központban, ahol a nyüzsgő piac van, állandóan jelen van vagy a nemzetközi, vagy a helyi rendőrség. Amikor már valamelyest megszoktad ezt a nem mindennapi környezetet, észreveszed, hogy a gyerekek, felnőttek és öregek sokaságának legalább a fele nyomorék. Mindenen, kivétel nélkül mindenen mély nyomokat hagyott a háború, amely még mindig mindenütt jelenvalónak érződik. Délután először látogattuk meg Saját a stábbal. Tartottam tőle, hogy fogja ez a filigrán, magányos öregasszony fogadni az idegeneket, akik azzal a furcsa szerkezettel jönnek, amit kamerának hívnak. Saja azonban meglepetést okozott nekünk. A kamerára azt mondta, "puska", bennünket "gyermekeim"-nek szólított, a fiúkkal pedig csak amúgy tolmács nélkül beszélgetett, habár persze nem értették meg egymást tökéletesen. Saja egykori otthona, amit földig romboltak, kb. húsz kilométerre van a várostól. Saja ott élte le az egész életét, a városba csak kivételes alkalmakkor jött be, csak ha el kellett adni a tehenet, vagy baromfit kellett venni a vásárban. Most, hogy a háza elpusztult, kénytelen egy idegen, városi házban lakni, ahol nem szeret lenni. Vágyódik a portája, a földje után, azok után a romok után, amelyek az otthonát jelentik, miközben a helyi hatóság kilakoltatással fenyegeti. Az ő története, amelyet egész nyáron figyelemmel kísérünk, az új otthonra való várakozásról és a kilakoltatástól való rettegésről szól. Másnap Saja elvitt bennünket egykori otthonának a romjaihoz. Autóval nehéz volt odáig eljutni, mert az út teljesen tönkrement. Körülöttünk csupa gazzal benőtt szántóföld, csupa virágzó, elhagyott gyümölcsös, és itt-ott a valamikori lakóhelyek romhalmazai. Útközben találkoztunk néhány emberrel: Saja házának romjától nem messze néhány romával, és egy családdal, amelyik utolsóként él itt, ezen a területen. Saja megkérte az asszonyt, hogy segítsen neki rendbe tenni a gyümölcsöst. Később megtudtam, hogy ez a család most még itt él, de minél előbb szeretnének beköltözni a városba. Megismerkedtem a lányukkal, Mirjanával, aki aztán a film másik főszereplője lett. A film tulajdonképpen ezzel a találkozással kezdődik. Fölvettük az egész beszélgetésüket, aztán végigkövettük Saját, miközben a romok között járkált. Testi kondíciója egészen elképesztő, alig bírtunk lépést tartani vele. Nagyon furcsa volt, valahányszor a házáról beszélt, amiből mi csak a megmaradt három lépcsőfokot láttuk, vagy a pajtáról, miközben azon a helyen csak két-három oszlop állt ki a földből... Aztán elvezetett bennünket a gyümölcsösbe, és összeszámolta a fákat, amelyek még életben maradtak. Majd eszébe jutott, hogy szeretné megnézni a kútját, amely valahol az erdőben rejtőzik. Amikor még ezen a tanyán élt, ez a kút volt a mindenük. Naponta elmentek a kútra vízért, és Saja becsukott szemmel is odatalált volna. Ma már örülök, hogy fölvettük ezt a jelenetet, akkor azonban borzasztóan féltem. Tétováztam a jelenet fontossága és a stáb iránt érzett felelősségem között, hiszen olyan terepen kellett közlekednünk, amelyik még nem volt megtisztítva a gránátoktól, ezért nem lett volna meglepő, ha fölrobbanunk. De Saját akkor is követtük ebbe a teljesen elvadult, sűrű erdőbe. Saja küzdött az arcába csapódó ágakkal és az áthatolhatatlan aljnövényzettel, ami az út nagy részét benőtte, de nem adta föl. Már teljesen kifulladt és ömlött róla a verejték, amikor rádöbbent, hogy a kutat valószínűleg lerombolták, és túl veszélyes lenne tovább keresni. Reményvesztetten az arca tehetetlenséget és szomorúságot tükrözött. Számunkra ez volt az első nehezebb jelenet, amit már természetesen számításba veszünk a film vágásánál. A forgatás első napjára csupán néhány egyszerűbb, próba jellegű felvételt terveztünk, de minden másképp alakult. A következő néhány napban Sajánál laktunk. Fölvételeket készítettünk a lakásáról, az apróságokról, encsembencsemekről, amik a személyiségét tükrözték, a fényképekről, amelyek múltjáról és általában életmódjáról tanúskodnak. Nyomon követtük mindennapi életének ritmusát. Ahogy a háztartási munkákat végzi, a kávéivás rituáléját, ahogy mélyen elgondolkodik és meditál, az esti híreket, melyek már a Makedóniában dúló harcokról szóltak. És mindebbe természetesen beleszövődik az, ahogy a fiatalságától máig eltelt időről mesél, emlékezik. A forgatásokon Saja csak akkor működött velünk együtt, ha kedve volt hozzá. Úgy éreztem, mintha egy kisgyereket filmeznénk, akit sehogy se tudsz rávenni, hogy csinálja meg ezt vagy azt a mozdulatot anélkül, hogy mindent elrontana, ha cserébe nem ígérsz neki valamit. Sajának jó a humorérzéke, szívesen tréfálkozik, ezért minden sokkal könnyebben ment, ha nevettünk egyet a dolgon. A forgatás ötödik napján nagy meglepetés ért bennünket. Aznapra egy kilakoltatás fölvételét terveztük, ami ott naponta legalább háromszor megtörténik. A helyi hatóságok megengedték, hogy filmezzünk, az ENSZ-alkalmazottak azonban sokáig tipródtak, hogy engedélyezzék-e, épp azért, mivel ezeket a képeket egész "Európa" látni fogja. El kellett mennünk az irodájukba, hogy megmutassuk nekik az engedélyeinket meg a nagykövet hivatalos levelét. Végül beadták a derekukat, de egy csöppet sem tetszett nekik ez az egész kavarás. Emiatt az egész forgatás ideje alatt olyan kutya-macska viszonyban voltunk. Amikor végre odaértünk a kilakoltatás helyszínére, akkor már ott volt egy csomó rendőr, ENSZ-katona és a helyi hatóság képviselői. A ház előtt ott tolongtak a szomszédok, akik a testükkel torlaszolták el a bejáratig vezető utat. Nekem végül sikerült beszélnem az asszonnyal, akit ki akartak lakoltatni. Milenka ebbe a házba a háború után költözött, mivel az övét lerombolták. Itt élt nyolcéves kislányával, Draganával, aki súlyos cukorbeteg. Annak, hogy nem akartak kiköltözni, nyomós egészségügyi oka is volt. A ház eredeti tulajdonosának minden joga megvolt hozzá, hogy visszakövetelje a házát. Ezért a helyi hatóság köteles lett volna megfelelő ideiglenes lakóhelyet biztosítani Milenkáék számára. Az általuk fölajánlott lakás azonban egy félig romos, ablak nélküli ház egyik szobája volt, ahol nem volt se ivóvíz, se telefon. Ráadásul ez a ház valahol a város szélén állt, jó messze a kórháztól, az orvostól és a legközelebbi bolttól. Mindezt közvetlenül a kilakoltatása előtt sikerült megtudnom Milenkától. A körülöttünk tolongó emberek azt üvöltözték, hogy fölgyújtják a házat, és nem engedik be a rendőröket meg a katonákat. Emiatt mi is elég szorongatott helyzetben voltunk. A teli kazettákat eldugtuk az ENSZ-katonák elől, mert azzal fenyegettek, hogy elkobozzák. A kazetták a kamerából egy csak általunk ismert útvonalon vándoroltak egyik zsebünkből a másikba, aztán a táskánkból a kocsiba. Ugyanakkor a körülöttünk lévő tömegtől is meg kellett védenünk magunkat, akik azt ordibálták, hogy széttörik a kameránkat, mert már torkig vannak a televíziókkal, akik csak a szenvedésükön tudnak csámcsogni. Egy olyan harci alakzatban haladtunk előre, ahol Dominique volt középen, az egyik oldalon én, a másikon meg Thierry, és a testünkkel védtük a kamerát. A rendőrség erősítést kért, és annak ellenére, hogy a tömeg szembeszállt velük, sikerült betörniük az ajtót és kihordani a házból Milenka holmiját. Aztán a hatóság elvonult, Milenka meg ottmaradt zokogva. Mi a nap hátralévő részében mellette maradtunk. Elkísértük, amikor meglátogatta a kislányát, Draganát, aki aznap egy szomszéd családnál húzta meg magát. Kettejük találkozása a film egyik legszomorúbb jelenete. Szívszorító volt látni az ártatlan gyereket, aki újra otthon nélkül maradt, aki a háborúban elvesztette az apját, és az átélt borzalmak miatt súlyos cukorbeteg lett. Draganából minden érzelmileg kiélezett helyzet rohamot vált ki, sőt kómába esik tőle. Az anyjának nincs pénze rá, hogy rendszeresen inzulin-injekciókat adjon be neki, és a diétás étkezést sem tudja biztosítani számára. Aznap Dragana azért sem ment iskolába, mert szégyellte, ami velük történt. Kérdés, vajon hogyan vészelte át az elkövetkező napokat, és hol találtak maguknak szállást. Aznap éjjel nem tudtam aludni a történtek miatt. Tudtam, hogy folytatnunk kell a forgatást, és nagyon fontos lenne pihennem, de le se tudtam hunyni a szemem egész reggelig. A többiekkel megbeszéltük, hogy újra fölkeressük az ENSZ-irodát. Egy rövid interjú ürügyén elsősorban Draganán szerettem volna segíteni, és legalább annyit megtudni, hogy kihez kell fordulni az ügyében. Thierryvel megbeszéltük a hangfelvétel módját, hogy tisztán hallható legyen a beszélgetőpartnerem hangja, Dominique pedig szabad kezet kapott, mert nem akartam, hogy a felvételen csak egy fotelban ülő ember totálja látszódjon. Amikor beléptünk az épületbe, akkor mindenfelől "filmezni" kezdtek bennünket, az interjú alatt pedig magnóra vették az egész elhangzott beszélgetést. Legalapvetőbb kérdéseimre, amelyek az ENSZ szerepéről, "Brčko District" közigazgatásáról és a kilakoltatásokról szóltak, igencsak fura válaszokat kaptam. Ilyeneket például: "...hiszen nem mi romboltuk le a házaikat..., ...önként segítünk nekik, csupa szívjóságból (out of the goodness of our hearts)" stb. Amikor valamivel több információt szerettem volna kapni erről vagy arról, a titkárnő elém tolt egy papírt ezzel a szöveggel: "we're running out of time" (lejárt az időnk). Meglepett, hogy Boszniában még mindig jelen vannak a nemzetközi katonai és rendőri alakulatok, valamint a nemzetközi közigazgatás hivatalnokai, ugyanakkor a Nemzetközi Vöröskereszt képviselői hiányoznak. Tartok tőle, hogy azért, mert Bosznia immár nem válságövezet, és a Vöröskereszt úgymond fölösleges. Annak ellenére fölösleges, hogy égető a gyógyszerhiány, hogy nem működik az egészségügyi biztosítási rendszer, és hogy a helyi Vöröskereszt nevetségesen jelentéktelen szerepet játszik. A halálozási arány még mindig kiugróan magas, az emberek tömegével halnak meg a háború és az abból fakadó betegségek következtében. Az ENSZ-hivatalnokkal folytatott beszélgetés végén elmeséltem neki az előző napi kilakoltatást, amit filmre vettünk, és megemlítettem neki Draganát. Erre ő kedvesen elmosolyodott, mondván, hogy a boszniai gyerekeknek legalább a fele cukorbeteg, és az ő esete egyáltalán nem egyedi. Egyetlen elégtételem az a tudat volt, hogy mindezt majd látni lehet a filmen, és mások is elgondolkodnak rajta.
A kedvenc puska Fadellal a forgatás utolsó előtti napján találkoztunk. Szerettünk volna egy hosszú snittet fölvenni a félig lerombolt és félig fölépített házakról, és erre a célra éppen Fadel és az ő lovas kocsija tűnt a legalkalmasabbnak. Beleegyezett, és azt hiszem, roppant szórakoztató volt számára az egész. Fölültünk a lovas kocsira, és az egyik háztól a másikig kocogtunk lépésben a kamerával, s az építkező munkásoktól a véletlen járókelőkig lefilmeztünk mindent és mindenkit, miközben Fadel lakonikus megjegyzésekkel fűszerezte a látottakat. Amikor végeztünk, meghívott minket egy italra a barátaihoz. Elfogadtuk a meghívást, bár Thierryvel összenéztünk, amikor megláttuk, hogy Fadel kést tart hátul az övében. Betértünk egy félig romos kocsmába, ahol már öten vagy hatan ültek. Mindannyian élénken üdvözölték Fadelt, bennünket pedig tetőtől talpig végigmértek. Még dél sem volt, de az tisztán látszott, hogy a férfiak már jócskán felöntöttek a garatra. Leültünk, bemutatkoztunk, és beszélgetni kezdtünk. És mit ad isten, az egyik férfi rögtön el akarta mesélni a külföldieknek, hogy hogyan folyt itt az öldöklés, és kinek milyen hosszú a bűnlajstroma. Lefordítottam, amit mondtak, és közben valahová "félre" néztem. Szerették volna tudni, mit keresünk náluk. Szemrebbenés nélkül azt hazudtam, hogy egy tévétársaság megbízásából jöttünk, és én csak tolmácsolok a fiúknak. Így akartam elejét venni a számtalan kérdésnek és az elviselhetetlen tanácsoknak. Thierry pajkosan megjegyezte, hogy "elárultam" őket. A férfiak eközben egyre csak ittak, és egy hatalmas ökörfejből lakmároztak, ami a csupasz asztal közepén állt. Egyikük apró részletekbe menően elmesélte kedvenc puskája történetét, amelyik végigkísérte az egész háború alatt. Úgy emlékszem, lefűrészelte a cső felét, amivel azt érte el, hogy amikor eltalálta vele az ellenség fejét, azt a lövés szó szerint "levitte". Ekkor persze mindannyiunknak "sietős lett a dolga", és hosszas kézrázás, vállon veregetés, és annak ismételgetése után, hogy egyszer majd mind az "egyesült Európa" részei leszünk, ahol nem lesznek amerikai katonák, végre elváltunk egymástól. Délután még sokáig elmélkedtünk újdonsült ismerőseinkről, meg a háború adrenalinjáról, ami még mindig fölkorbácsolja a vérüket, miközben körös-körül már mindenütt béke van, és túlságosan nagy a nyugalom az égető emlékekhez és éjszakai rémálmokhoz képest, amelyek valószínűleg még ma sem hagyják őket nyugodni. Nincs Bosznia szilvórium nélkül A forgatás első napja egybeesett a születésnapommal. Egész nap frászban voltam, mert megérkezésünkkor a vámon átkutatták az összes bőröndünket és táskánkat, és közben eltűnt a hangfelvevő berendezésünk egy része, és az én személyes holmim. Nem maradt más választásunk, mint hogy türelmesen várjuk a telefonhívást a repülőtérről, hogy megvan a holmink, és az időt arra használjuk, hogy bejárjuk a leendő forgatási helyszíneket. Az egyik ilyen terepszemlénk alkalmával azonban eltévedtünk, és nem találtuk a visszavezető utat. Ezért bementünk az első utunkba eső tanyára, hogy eligazítsanak bennünket. A házigazda olyan kedves volt, hogy nem akart bennünket elengedni egy nagy zsák alma és szilva nélkül, sőt meghívott kávéra is. Mivel amúgy sem tudtunk volna mihez kezdeni, ezért elfogadtuk a meghívást. Tiszteletünkre összesereglett az egész család: az anya, a gyerekek, a macskák, a kutyák és egy kiscsikó. A fiúk elárulták, hogy aznap van a születésnapom, mire azonnal megterítették az asztalt, rajta juhtúró, füstölt hús, sós sütemény és az elengedhetetlen szilvórium. Ittunk az egészségemre, ők egy kupica szilvát, én egy pohár gyümölcslevet, hisz a nők nem isznak alkoholt, isten őrizz. Egyiket a másik után, fenékig. Csöngött a telefon, és indulnunk kellett a repülőtérre az elveszett csomagokért. Elköszöntünk a háziaktól, és a fiúk utánam ballagtak enyhén kipirult, de borzasztóan komoly arccal, és olyan tétován lépkedve, mint a lassított felvételen. Azt mondták, ez a születésnapom miatt volt, de másnapra már frissek és tettre készek lesznek. Erre nem szóltam semmit, hisz tudtam, hogy nincs Bosznia szilvórium nélkül, és jó lesz, ha erről az oldaláról is megismerik az országot. A következő napokat Sajával töltöttük a városban lévő lakásában. Bár már többször megfenyegették, hogy kilakoltatják, ő továbbra is ott lakott, ezzel a szörnyű várakozással teltek a napjai. Eltette télire a befőznivalót, meg a krumplit és azt a kis zöldséget, amit nyáron sikerült megtermelnie. Akkor is elkísértük egykori otthona romjaihoz. Saja nyáron nap mint nap kibuszozott a földjére, de még így is csak arra futotta az erejéből, hogy azt a kis gyümölcsöst rendben tartsa. Lefilmeztük, ahogy szüreteli a gyümölcsöt. A története eközben persze tovább bonyolódott, és néhány ponton összefonódott annak a menekültcsaládnak a történetével, amelyik utolsóként él ezen a környéken, közel az ő gyümölcsöséhez, és amelyet első itteni látogatásunk alkalmával megismertünk.
Az egész következő hetet a Liic családdal töltöttük. Az ő történetük szinte ellentétes Sajáéval. Muzulmánok lévén ki kellett menekülniük ide a tanyára a városból, amely szerb félkatonai alakulatok kezén volt. Saját pedig, aki pravoszláv keresztény, horvát félkatonai csapatok üldözték el a tanyájáról, és börtönözték be. Miután kiengedték, nem volt hova mennie, ezért ottmaradt a városban. Ezek miatt az abszurd állapotok miatt persze mindkét oldal borzasztóan sokat szenvedett. Ma már mindenki mossa kezeit, jóllehet az emberek helyzete még mindig elviselhetetlen, és nincs más választásuk, mint hogy egymáson segítsenek. A ház, ahol a Liic család a háború végétől a mai napig élt, siralmas állapotban van. Egy részét kilyuggatták a gránátok, és ezeket a szitaszerű falakat a téli viharok és záporok annyira tönkretették, hogy lehetetlenség köztük élni. Csak egyetlen ablak van beüvegezve, az összes többi téglával és mindenféle limlommal van betapasztva. Az egész család tulajdonképpen két helyiségben lakik. Ezért, és a falutól való nagy távolság miatt is úgy döntöttek, hogy beköltöznek a városba. Az ő városi házuk romba dőlt, áll viszont a szüleik háza, ahol most szerb menekültek élnek. A családfő megállapodott a menekültekkel abban, hogy a házat megosztják egymással addig, amíg nem találnak jobb megoldást. Ősszel filmre vettük a költözésre való előkészületeket, a termés learatását és behordását, és a házban lakó másik családdal való megbeszéléseket. Furcsa volt figyelemmel kísérni ezt a romok között zajló életet, amelyben az ember olyan kicsinek és jelentéktelennek tűnik. Fölvettünk egy hosszú snittet, ahol a kamera az udvaron mosogató anyától indul, továbbmegy az apára, aki a faluba indul a lován, és eljut a lányukig, Mirjanáig, aki éppen a baromfit tereli a legelőre. Magával ragadott bennünket ennek a családnak a története, ám legjobban Mirjana lepett meg minket, aki a filmben Saja mellett váratlanul a másik főszereplővé lépett elő. Leginkább a világtól való elidegenedése érintett meg bennünket, személyiségének törékenysége, írástudatlansága, és félelme a vele egykorúakkal való élettől a városban. Valahányszor arra szerettem volna rávenni, hogy meséljen a háborúról, teljesen bezárkózott és kijelentette, hogy nem tud semmit mondani. Ez más gyerekekkel is így történt. Szerintem tényleg elfelejtették a történteket, vagy öntudatlanul is elfojtják, mivel nem képesek megmagyarázni ezeket. Mirjana történetében mindez benne van, s ugyanakkor a filmet átemeli a fiatalok világába, kinyitja a jövő felé, a múltbeli sebek ellenére. Saja tele van emlékkel, vágyakozik a tanyája után, ahová az emlékei kötik. Mirjana pedig lerázza magáról az emlékeket, és a városba kívánkozik, messze a szégyentől és a romoktól, a jövőbe, bár az is szörnyű félelemmel tölti el.
A forgatás utolsó napjait a kilakoltatások kapcsán végre a mi jó öreg ENSZ-hivatalnok barátainkkal töltöttük el. A helyzet megint nagyon kacifántos volt. Korábban azt hittük, hogy a kilakoltatási jelenetet már az első napokban fölvesszük, csakhogy egyfolytában az orrunknál fogva vezettek, és csak a legegyszerűbb eseteket mutatták meg, ahol persze nem kellett erőszakot alkalmazni. Tudtam, hogy szükségünk van egy szövetségesre, valakire a helyi hivatalból vagy a rendőrségtől. Legnagyobb meglepetésünkre éppen a rendőrök voltak velünk a legkészségesebbek. Ebben valószínűleg annak is szerepe volt, hogy egy kissé rájátszottunk a dologra. Azt követeltük ugyanis, hogy fogadjon bennünket a helyi rendőrfőnök, és ez meg is történt. A látogatás úgy zajlott le, ahogy a nagykönyvben meg van írva: kávéval és gyümölcslével kínáltak bennünket egy hosszú asztalnál, aminek a végén a vendéglátónk ült. A fiúk a külföldi újságírókat alakították, én meg a tolmácsot. Thierry egész idő alatt mereven bámult az ablakon kifelé, nehogy elröhögje magát. Dominique pedig kérdéseket tett föl azzal kapcsolatban, hogy vajon az itteni rendőrség olyan szeretne-e lenni, mint a nyugat-európai országokban, és van-e hozzá elég anyagi forrásuk, és vajon az állampolgárok engedelmeskednek-e nekik, amivel beszélgetőpartnerét teljesen levette a lábáról. Közben néha hetet-havat összehordott, amit én persze egész máshogy fordítottam, és ezt gyorsan közöltem vele franciául. Thierry meg a nevetéssel küszködött, ami semmi szín alatt sem törhetett ki belőle. Mindezek eredményeképpen a rendőrfőnök megígérte, hogy megadja a szükséges segítséget a forgatáshoz, és állta is a szavát. Amikor legközelebb szerettünk volna fölvenni egy tervbe vett kilakoltatást, a hivatalnokok ismét hamis időpontot adtak meg nekünk, és megszöktek az orrunk elől. Szerencsére távolról megláttuk a teherautót, amelyik kilakoltatáskor el szokta szállítani a kizsuppoltak bútorát és holmijait. Amikor már egészen közel értünk hozzá, váratlanul megállt, majd szélsebesen elhúzta a csíkot az egyik mellékutcába. Ott álltunk teljesen tehetetlenül. Akkor megragadtam a telefont, fölhívtam a rendőrséget azzal az ürüggyel, hogy "elaludtunk", és nemsokára megkaptam a legközelebbi kilakoltatás pontos címét és idejét, sőt még az odavezető utat is elmagyarázták. Még időben odaértünk, és nem törődtünk az ENSZ-alkalmazottak megnyúlt képével. A család, amelyiket ki akartak lakoltatni, egy félig lerombolt házban lakott. Bent egy asszony fogadott bennünket, aki a hivatalnokoknak megengedte, hogy az elülső helyiségbe belépjenek, de közben egyfolytában rimánkodott, hogy engedjék meg mégis nekik, hogy a házban maradjanak. Ők rá se hederítettek az asszony könyörgésére, és tolakodtak tovább befelé. Az asszony ekkor ellenállt nekik, és nem engedte, hogy beljebb menjenek. A rendőrség erősítést kért, és erőszakkal fölnyomultak a ház felső emeletére. Kiderült, hogy ott rejtőzik az egész család, nagypapa, nagymama és két gyerek. A felnőttek szembeszálltak a rendőrséggel és az ENSZ-hivatalnokokkal, de azok leszerelték őket, a mondandójukra rá se hederítettek. A teherautó lassan megtelt a holmijukkal, a család meg közben zokogott. Megtudtuk, hogy három hónappal ezelőtt már kilakoltatták őket egyszer, és ez most az ideiglenes lakóhelyük. A ház azonban a helyi hatóság tulajdona, amely most úgy döntött, hogy bérbe adja, ezért először ki kellett penderítenie a benne lakó családot. A következő lakóhelyük már tényleg emberhez méltatlan volt. Egy romos viskó a Száva partján, aminek a tetejét acélkábelek tartották, és csak egyetlen lakható helyiség volt benne. Ebben kellett volna átvészelnie a telet az ötfős családnak. A hatóságnak elvben nem lett volna joga másodszor is kilakoltatni a családokat, ezt azonban mégis megtették a helyi és a nemzetközi rendőri erők hathatós segítségével. Ezzel a családdal végül közölték, hogy nem tehetnek semmit, ők csak a parancsot teljesítik; a parancs az parancs. Az egyetlen javaslatuk az volt, hogy fogadjanak ügyvédet és nyújtsanak be panaszt az eljárás ellen, és aztán várjanak hat hónapot az ítéletre. A film szempontjából nagyon fontos ez a jelenet, ami jól mutatja a bürokrácia agresszivitását és értelmetlen működési mechanizmusát, amely az ügyeket csak papíron oldja meg, azt viszont gyorsított eljárással, anélkül, hogy törődne a benne szereplő emberek sorsával. És ugyanez érvényes az ENSZ helyi képviselőire is.
A filmre való pénz utáni hajsza kimerítő és idegőrlő foglalatosság, aminek semmi köze az alkotáshoz, és csak igen kevés köze van magához a filmhez. Eközben az embernek egy csomó szürke agysejtje és idegvégződése elhal, ezért a számtalan előzsűriző bizottság végigjárása után már szinte érzéketlen a döntésük iránt. És eközben olyan megjegyzéseket és eszmefuttatásokat kénytelen végighallgatni, amilyenek legrosszabb álmában sem jutottak volna eszébe. Az én filmem nyolc bizottságot megjárt, és ezek közül csak egy utasította el. A film belgiumi producerei, mielőtt az anyagot beküldték volna, egy ideig még hezitáltak, hogy beküldjék-e egyáltalán, talán azért, mert túl sok volt akkoriban a pályázat. Időközben véletlenül tudomást szereztem egy belgiumi és franciaországi forgatókönyvek számára kiírt pályázatról, amire elküldtem a film forgatókönyvét. És megnyertem: a hatvan valahány pályázat közül az enyémet tartották a legjobbnak. A belgiumi producereknek ettől elállt a lélegzetük, mivel a projekt szerzőjeként én kaptam az egész pénzt. Ezután következett a brüsszeli bizottság. Ott kb. tizenöt ember előtt kellett ismertetnem a filmet, és válaszolnom a feltett mindenféle kérdéseikre. És rábólintottak, "igen, mehet". Aztán jött az állami bizottság, amelyik "nem"-et mondott. Merthogy a filmben állítólag nem történik semmi... A következő a belga televízió volt, amelyik nagy örömmel fogadta. Aztán az egész dolog átkerült Franciaországba. Ott egy párizsi filmgyártó céggel dolgoztam együtt. A producer bemutatta a projektet az Arte TV szerkesztőnőjének (az egyik legfontosabb, önálló szerzői filmeket készítő tévécsatorna), aki az egész felvett anyag megtekintése után azt mondta: "igen". Ezután következett a szerkesztőbizottság. Itt aztán megint minden összekuszálódott. Azt hiszem, a film annyira fölzaklatta őket, hogy két óra hosszat vitatkoztak azon, vajon lehetséges-e ugyanúgy beszélni a boszniai szerbekről, mint a boszniai muzulmánokról vagy horvátokról? Hogy hol van a véleményszabadság határa, és hogy a szeptember 11-ei események nem kérdőjelezik-e meg ezt is? Mindezek eredményeképpen az ügy a TV nagyfőnöke elé került. Én végig azon a véleményen voltam, hogy Bosznia olyan állam, amelyet három egyenrangú nemzetiség alkot. Elmondtam, hogy a film alaptémája az otthon keresése, ami elsősorban a szegények problémája, akik a háború alatt nem tudtak meggazdagodni. Hogy a nemzetiségi különbségek manapság egyre jobban elmosódnak, ugyanakkor egyre érzékelhetőbbé válik a gazdagok és a szegények közötti szociális különbség, ahogy ez a filmből is kitűnik. Ezután a projekt visszakerült a szerkesztőségi bizottság elé, ahol végül is elfogadták. De ezzel még nincs vége. Mivel az Arte France kooprodukcióban működik a ZDF Deutschlanddal, ezért a filmnek még ez előtt a bizottság előtt is meg kellett mérettetnie magát Strasbourgban, 2002 januárjában. A filmet itt is elfogadták, ami azt jelenti, hogy állják az egész költségvetését. És ekkor végre föllélegezhettem.
Holnap utazunk forgatni: Brüsszel-Szarajevó-Brüsszel. A feszültség érezhető a levegőben, így szokott lenni közvetlenül az indulás előtt. Azokon a jeleneteken morfondírozom, amiket még mindenképp föl kell vennünk, a hangokon, amelyeket még nem sikerült rögzítenünk, meg Saján és Mirjanán. Aggódom Mirjana története miatt, hogy hogyan fogjuk kibontani. Persze remélem a legjobbakat. A fiúk már szintén nagyon izgulnak, jóllehet a szilvapálinka fogyasztása elvben meg van tiltva nekik.
A vágás március második felében kezdődik. Terveink szerint a film idén szeptemberre lesz kész. Dialogi (Maribor, Szlovénia) 2002/1-2, 84-94. l. |
