Arról a bizonyos évről...
(Bożena Janicka, KINO, 1999.10.)

Két klasszikus nemzeti mű filmváltozata jelent meg ugyanabban az1999-es évben a mozikban. Mindez még lehet a véletlen műve is, ám az általuk kiváltott hatalmas kritikai visszhang már semmiképpen nem tekinthető annak. Elképzelhető, hogy mindennek csak és kizárólag az emberi kíváncsiság, illetve a reklám hatóereje lett volna az oka? Vagy rejlik itt más is, leszámítva azt a kézenfekvő aspektust, miszerint olyan irodalmi művekről van szó, amelyeket minden lengyel ismer (vagy legalábbis illene ismernie) és hogy a mű megfilmesítése mindkét esetben neves, jelentős művészi múlttal rendelkező alkotó vállalta fel?

Mindkét irodalmi mű, mind a Tűzzel-vassal, mind a Pan Tadeusz a megjelenése pillanatában fontos irodalmi küldetést volt hivatva teljesíteni: a múlt iránti, nosztalgikusan sajgó fájdalmat kellett enyhíteniük. Sienkiewicz, a kalandos műveket kedvelő prózai szerző erőt kívánt önteni a honfitársaiba, Mickiewicz, a költő sajátmaga és nemzedéke friss sebeinek fájdalmára keresett gyógyírt. A film esetenként képes behatolni a tudattalan rétegei közé, ezt bizonyították már nem is egyszer Andrzej Wajda alkotásai. Mi az a máig hatoló fájdalom, ami az egykoron napvilágot látott művek megfilmesítése révén még azokat is becsalogatja a moziba, akik évek óta egyetlen filmet sem láttak? Mi tartja ébren azt a fajta nosztalgiát, ami életet lehelt a már említett két filmbe?

Elképzelhetőnek tartom, hogy az ok az elveszett közösségi érzésben keresendő. A seb friss, sajgó, a fájdalom mélyre hatoló. Mindkét film a távoli múltba nyúlik vissza, amikor a lengyeleknek súlyos próbatétellel kellett szembesülniük és e próbatétel egységbe fonta őket. A közelmúlt sokban hasonló helyzetet hozott magával. Hogy ennek a helyzetnek mi lett a vége, mindnyájan tudjuk, a közösség pszichikumában ugyanúgy máig ott sajognak a sebek, mint az események minden egyes résztvevőjének lelkében. A fájdalom nem enyhíthető egyszerű, közvetlen visszaemlékezéssel, hiszen ez csak a közérzetünket rontaná. A történelmi jelmez ugyanakkor távolságtartó függönyként működik.

A Pan Tadeusz-ban ez a már említett közösség sokkal teljesebb, mint a Tűzzel-vassal-ban. Még jelen van a műben a "nemesi nemzet", ám az utolsó részben Tadeusz felszabadítja a jobbágyokat, Mickiewicz pedig műve epilógusában a parasztleányokat műve eljövendő olvasóiként emlegeti. Még megvan a nemesi címer, ám az életmód és a tényleges vagyoni helyzet lényegében paraszti. A szavak erejét vizuálisan felerősítő filmben mindez még sokkal egyértelműbb. A Mickiewicz által leírt és Wajda által bemutatott nemesi udvar és az elmaradott parasztság között nincs áthághatatlan szakadék, csak apróbb különbségek. Mindkét világban ugyanazokkal a típusokkal, jellemekkel, magatartásformákkal találkozhatunk. Bajkeverőkkel és óvatos duhajokkal, fafejűekkel és bizonytalanul habozókkal, gyűlölködőkkel és idealistákkal, ostobákkal és okosokkal, önsorsrontókkal és szűklátókörű politikusokkal. Igen, a magatartásformáknak ilyen széles skálájával találkozhatunk a Pan Tadeusz-ban és látnunk kell azt is, hogy a kívülről eredő fenyegetettség pillanatában mindezek valós együttműködésben képesek egyesülni.

De csak akkor, korábban nem. Saját világa mítoszának felépítése során Mickiewicz megmutatja azt is, hogy milyenek vagyunk akkor, amikor valaki vagy valami - közös ellenség, fenyegető veszély - nem kényszeríti ki belőlünk az együttműködést. A soplicowói támadást megelőző tanácskozás vádló szavai a keserű igazság ízével egészítik ki a mítoszt. Ez az, ami egykor a legjobban fájt és ez fáj ma is. És talán éppen annak köszönheti a Pan Tadeusz filmváltozata a sajátos, megtisztító hatását, hogy a mítosz szervesen összefonódik benne az élő és keserű igazsággal.

Mindez azonban a tudattalanban zajlik. A mindennapok során elsősorban a cselekmény főbb alakjait idézi elénk az emlékezetünk: Tadeuszt, a Grófot, a Bírót és a Papot, Telimenát és Zosiát. Ők mind egytől-egyig különleges szerepet játszanak közösségünk tudatában: szinte már saját, kétszáz évvel ezelőtt élt őseinknek tekintjük őket. Tadeusz az unokatestvérünk, aki kicsit korábban élt, mint mi, a Bíró a bácsikánk, Telimena a nagynénénk, Robak pedig a titokzatos rokon, akinek különös dolgok száradnak a lelkén, akinek emigrálnia kellett, és akinek nyoma veszett a nagyvilágban, hogy aztán az évek múltával teljesen megváltozva előbukkanjon. És ami a legérdekesebb a dologban: akkor is így gondolunk rájuk, ha őseink történetesen plebejus származásúak voltak, azaz teljesen más társadalmi rétegbe tartoztak. (..)

Ezen okok miatt nyilvánvaló, hogy a Pan Tadeusz megfilmesített változatát nem sorolhatjuk be csak úgy egyszerűen a premierek közé. Nem minden rendező érezheti úgy, hogy jogában áll e műhöz nyúlnia és mi, az úgynevezett közvélemény sem fogadnánk el mindenkitől ezt a döntést. Andrzej Wajda jogosultságát senki nem vitatta és a megvalósult mű csak igazolta a választását.

Wajda mintaszerű hűséggel követi az eredeti alkotást és mindössze egyetlen lényeges változtatást iktat be: az epilógust a mű elejére helyezve azt kívánta jelezni, hogy az idilli elbeszélés kettős perspektívával rendelkezik, jelen van benne a kudarc keserűsége által szült mítosz is. A filmben megjelenik a visszaemlékező személye is, maga Adam Mickiewicz a párizsi lakásában. Mindez annak a ténynek a következménye, hogy a filmben a "lírai énnek", a töprengő és érző embernek testiséggel kell bírnia. (...)

A Pan Tadeusz szereposztása egyszerűen tökéletesnek tekinthető. Telimena olyannyira Telimena, hogy felmerül a gondolat: nem is Grażyna Szapolowska öltötte magára Telimena jelmezét, hanem Telimena vált Szapolowskává. Boguslaw Linda hegekkel csúfitott arcáról hiányzik a gengszterfilmekből megszokott sátáni mosoly, ám ettől függetlenül, mint minden jelentős alkotás mögött, ott érezzük a korábbiak gazdagító hatását, az ebből táplálkozó hitelességet. (..)

Wajda stílushű, szép és életteli filmet készített. Megőrizte az eredeti humorát, iróniáját és komikumát. És amikor hozzátett valamit az eredetihez, az mindig korhű módon történt.

Fordította: Kálmán Judit