Szász Judit Belvízrendezőből filmrendező - avagy egy sors struktúrái


73 KByte

Furcsa egy könyv a Zalán Vince jegyzette Gaál István krónikája (Osiris Kiadó - Budapest, 2OOO). A szerző tulajdonképpen csak az Utószóban nyilvánul meg, elmesélve műve keletkezését (a Duna Televízió felkérése indította el ezt a munkát), értékelve Gaál emberi kvalitásait. A többi 437 oldalon maga az alany, a címadó, a világsikereket elért rendező vall egyes szám első személyben az életéről, illetve szemezgetések olvashatók az általa írt tanulmányokból, levelekből, megnyitóbeszédekből, fordításokból.

Ha arra gondolok (ez is Gaál István kívánalma a kritikusokkal szemben, hagynák végre el a fejedelmi többest…), milyen régen nem jelentkezett már játékfilmmel, mennyire eltűnt a nagyközönség elől, akkor Zalán háttérbe húzódó munkája értékmentéssel ér föl bartóki értelemben. Ahogy Bartók éss Kodály alázatosan hallgatta, jegyzetelte, kutatta, összerendezte adatközlőik "kincseit", úgy figyelte és örökítette meg ezt a - feltehetőleg nem ennyire higgadtan előadott - élettörténetet a filmkritikus. Tollán átszűrve, de meg nem változtatva adta közre, s év elejétől már a könyvesboltokban kapható. Egy sok mindenen felülemelkedő, filozofikus férfiarc tekint ránk a drapp-barna borítóról. Hiteles a portré, hiszen Gaál vezérlőfonalnak választotta egész életében Epiktétosz gondolatait. S Gaál István agyában és szívében ez a bölcs görög békén megfér és kiegészül a hindu hitvilág Bhagavad-gítájával, vagy Einstein meggyőződésével a "magasabb gondolaterő" létezéséről - erről szóló szavait hősünk kis fecnin mindig magával hordja.

Egyik legnagyobb példaképe és atyai barátjává vált elődje, Szőts István meleg méltatásával (mely 1990-ben, az életmű-kiállítás megnyitóján hangzott el a Műcsarnokban) "in medias res" kezdünk ismerkedni ezzel a mérnöki pontosságot igénylő és megvalósító művésszel. (Van közös fényképük, apa-fia hasonlatosság jellemző rájuk.) S ahogy élete sodrából egyre több minden feltárul, a precizitás okára is fény derül: a villanyszerelő apa, aki vidékies környezetben, Pásztón, a Mátra és a Cserhát lábánál nevelte föl fiait, Pityut Szegedre, az állami műszaki középiskolába adta, nyolc évvel idősebb bátyja nyomdokaiba, bár a szőke, nyáron a Tiszánál csak egy klottgatyában hancúrozó fiú, akkor már rég meg volt fertőzve a művészetekkel, főleg a MOZIval! Olyan peripatetikus továbbképzésen vett részt szülőföldje másik hírességével, Rajeczky Benjáminnal, a neves népzenekutató pappal, ami egész mentalitását, természet- és emberszemléletét örökre meghatározta. Erről a nagyhatású emberről portréfilmet is készített Béni bácsi címen.

Minden későbbi munkája magán viseli a komolyan átgondolt, csapongástól, művészi "hisztiktől" mentes, realista szerkesztés jegyeit. Szerinte már játékai is - kisvasúttal papsajtot szállítani, azt különös ceremóniákkal megenni stb. - a rendezés, megkonstruáltság, struktúrakeresés tétova előzetesei voltak. Iskola után belvízrendező lett - az ÁVH figyelő szemei mindenhová követték, hiszen hét szivattyútelepért felelt, és ha csak egy is kárt szenvedett volna, a felgyülemlő víz elmosta volna a veteménykezdeményeket -, majd egy év kemény fizikai igénybevétel után jelentkezett 1953-ban a főiskolára. Egyszer lekéste a határidőt, de a következő alkalommal felvették, sok más tehetséges, hozzá hasonló származású fiatalokkal együtt.

Pest ridegsége ellen a Vas utcai kollégium akolmelege védte, ahol Huszárik Zoltán és mások szeretete tompította a falusi élet utáni vágyódást. Az ott szerzett barátai - Kardos Ferenc, Sára Sándor, a korán elhunyt Novák Márk és mások - mindvégig szoros kapcsolatban maradtak vele. Legutolsó sorai ebben a könyvben egy kis radnótis felhanggal elsiratják - szinte hexameterekben - a halottá lett társakat. (Huszárik húsz éve, Kardos Ferenc pedig most márciusban lesz két éve, hogy elhunyt, de elment Gábor Pál, Gyöngyössy Imre is…) A főiskola az eszmélés színtere volt: a régi filmes gárda minden hibája kiderült számára, de elismeri vitathatatlan szakmai fölényüket. Máriássy Félix, Ranódy László előtt fejet hajtott, s egy igazi nagy barátság is kezdetét vette azokban a napokban, amikor először került a Vas utcai padokba: Szőllősy Andrásnéval és zeneszerző férjével családiasan meghitt, munkatársi, együtt gondolkodó, rezdülő - ahogy szereti megfogalmazni -, karmikus kapcsolatba került. A tanulóévekre esett 1956 viharos októbere. A "tajtékos napok" arra sarkallták, hogy elhagyja az országot. De apja kívánsága idebéklyózta, annak halála után pedig - ahogy kissé elcsépelten, de találóan mondja a népnyelv - kalandvágyból maradt. Haverjaival együtt kitörni szándékozott a rissz-rossz sematikus filmekből, s hogy ötleteit ne kelljen senki kompromisszumaival meglékelnie, vágni és fényképezni is megtanult. A fotózást, az operatőrködést, a forgatókönyvírást, a rendezést és vágást magas szinten műveli mind a mai napig. Tudta ugyanakkor, hogy ha vágóként is befut - mert Pályamunkások című vizsgafilmje briliáns vágási technikával is felvértezettnek mutatta -, akkor a vágóktól veszi el a kenyeret. Csak magának vág azóta is, mert a gyermekkori struktúra-alkotási vágya, a mindent hajszálpontosan kigondolni és megvalósítani parancsa mást ennyire nem tudna sarkallni. Munkatársait a lehető leggondosabban választja meg, de akivel egyszer összeszövetkezik, azzal valódi csapatot alkot. A barátok együtt-startolása máig elegendő muníció ahhoz, hogy kövessék és figyeljék egymás ténykedését; ehhez a filmgyárbeli csoporttanácskozások - például 1963-ban - még hivatalos mázt is adtak. A Sodrásban című filmjéről volt szó Nemeskürty István, Jancsó Miklós, Szabó István, Banovich Tamás és más, azóta híressé lett társak közreműködésével. A téma újszerűsége - 18 éves fiatalok rádöbbennek egymásért és magukért vállalt felelősségükre egy társuk vízbefulladása kapcsán - felizzította a Lumumba utcai levegőt. Hosszú harcok után kapta meg a pecsétet a forgatókönyvre (ami szintén saját munkája), hiszen a Sárával forgatott Cigányok című dokumentumfilmje felkavarta a hivatalosságok nyugodt álmát. De a szeretett Tiszáján játszódó első játékfilmje óriási sikert aratott itthon és külföldön is. Ő, aki kétszer is Rómában tanulhatott rendezést, mediterrán élni tudást és emberséget az élő klasszikusoktól, minden munkájával kivívta a nyugati kritikusok és filmbarátok elismerését. Ez a kedvenc filmje - kiderül a könyvből - gyermekkorának, a tájnak s az általa soha meg nem tagadott vidéki embereknek állít máig ható emléket. Hosszan emlékszik vissza arra, mint találta meg a vízbefúlt fiú nagyanyját alakító Zsipi Istvánnét, és valami katartikus sora van annak, ahogy a híres, szívbe markoló sirató elmondásához felfedezte a kor legdámásabb, búgó hangú díváját: Mezei Máriát.

Felsorolni műveit, díjait lehetetlen vállalkozás itt, ebben is nagyon precíz munkát végzett Zalán Vince: komplett Gaál István kislexikon (életrajz, filmográfia, bibliográfia) segíti az érdeklődőt. Ami kiviláglik ebből az életrajzból, az a mi néhány "eltapsolt" kádári évtizedünk. Abszurd, mint Örkény humora (amit Gaál saját bevallása szerint nem nagyon érzett át, de az írót szerette), méltánytalanságok sorozata (gáncsolták és akadályozták főelvtársak, akik közül Aczélt, a kultúrpápát nevesíti meg), de mégis az alkotó korszak legtermékenyebb ideje. Mára történelem, aminek tanulságai nem hiábavalóak: most, a rendszerváltás után 11 évvel Übü papák garázdálkodnak közpénzekkel. Megint központosítani akarják a filmgyártást, ezért a 32. filmszemle "logók" csataterévé vált, mert a szakma kiegyenesedik, ellentétben más megtiport becsületű értelmiségiekkel (építészek, színészek stb.). Gaál István által nagyra becsült emberek állnak vitatható ötletek kivitelezőivé (millenniumi hacacáréra horribilis pénz elköltése), és a sort sajnos lehetne folytatni… Indulata a valaha létező, és egyáltalán nem emberarcú szocializmus ellen dagad, de az, aki megbecsült tanára volt római és púnai filmfőiskoláknak, biztos tisztán látja - ha még le nem is írja -, korunk fekélyeit is. Magánéleti gondjai - súlyos műtét, balesetek, mellőzés - mégsem nyomják el a látvány keltette lelkesedést, amit bármi kivált benne: egy velencei éjszakai kóborlás (mert kisstílűen kirúgják szállodájából), Bartók nyomán tett utazásai, India csodái és színei. Ami hiányzik számomra ebből a majd hetven évet felölelő írásból, a társról való megemlékezés. Mindenki kap tőle jó - vagy rossz - szót, de feleség(ei)ről a váláson kívül nem esik említés. Név sem hangzik el, csak a lányáé, s itt nem a bulvárlapok pletykaéhsége szól belőlem. De egy ilyen "nehéz ember" mellett kellett állnia valakinek vagy valakiknek, akik hátteret, érzelmi biztonságot adtak a hivatalokkal, kritikusi értetlenséggel, elmarasztalással szemben vívott harcokhoz. Az, aki ezekben segítette őt, megérdemelne pár szívből jövő sort. Hiszen gyönyörűen szól két ember örök kapcsolatáról a Dajka Margit társának vállalt haláláról szóló írásban. Filmjei is ezt a témát variálják egészen a tragikus végű Orpheusz és Eurydikéig.

A Gaál által is imádott, ezüstglóriás Nagy László, halála előtt Kormos Istvánnal, a költőtárssal beszélgetett egy tévéműsorban. Akkor még nem lehetett tudni, hogy ez utolsó megnyilatkozása, de Kormos kérdésére: "Mit üzensz az utánunk jövőknek?", ő, a megkínzott arcú angyal egy szép mosollyal azt felelte: "Ha emberarcuk lesz, csókolom őket." Gaál István jogosult erre a jutalomra.

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap kereső