A dokumentumfilmnek most nincs olyan közönsége, amelyik úgy vándorolna utána, mint régen - nyilatkozta a fesztivál utolsó napján Böjte József, aki jövőre a Filmszemletanács elnöke lesz. A rendezvény létrejötte, jó hangulata a közönség elmaradása dacára biztatónak tekinthető.

2001. április 18. és 22. között valószínűleg kevesen kiáltottak föl így: Doku’ 2001! Pedig az érdeklődők, illetve a szakma képviselői megnézhették volna a múlt év dokumentumtermésének javát, 32 filmet, azokat, amelyek a XXXII. (Millenniumi) Filmszemlén szerepeltek. Böjte József, a rendezvény programszervezője elmondta: a fesztivál a Filmművész Szövetség Dokumentumfilmes Szakosztálya, a Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesülete (MADE), a DocClub és a Kritikusi Szakosztály együttműködésével jött létre. Az ötnapos rendezvény anyagi keretének mintegy egyharmadát a postaköltség, illetve a programfüzet vitte el. Anyagi támogatóik a FilmJus, a Magyar Rendezők Céhe, az MMKA (Tóth Erzsébet elnöki keretéből), illetve az NKA és az ORTT voltak, e két utóbbitól a fesztivál végéig még nem kaptak egy fillért sem, mert a pályázatokat még nem bírálták el.

A szervezők azt gondolták, a célközönség jobban mozdul a filmekre, ha blokkokra osztva, az egyes blokkokat vitával lezárva mutatják be az alkotásokat. E számítás csak részben vált be. Böjte önkritikusan jegyezte meg: a propagandamunka hiányosságának érzi a közönség elenyésző érdeklődését. A programfüzet későn készült el, de volt itt más baj is: szinte ugyanabban az időben zajlottak az 5. Francia Filmnapok (Corvin mozi), illetve a spanyol filmhét (Örökmozgó) eseményei, ráadásul a húsvéti szünet miatt a diákság is későn értesült a rendezvényről.

Kissé olyannak láttam a rendezvényt, mintha prototípus dokumentumfilm-fesztiválnak szánták volna, amiből tanulni lehet. A jó oldalra elsőként kerül, hogy megvolt, aki akarta, láthatta a filmeket. Másodikként, hogy volt egy kitartó, kb. 10-15 fős állandó néző- és vitatkozó szakmai társaság, amely eljött, megnézte, beszélgetett. S így tovább: hogy a viták nem akadémikusan zajlottak ott a recsegő padlójú (és fenékreülés-veszélyesen csúszdaszerű ) nagyteremben. Ezek a beszélgetéssé oldott eszmecserék valóban eszmék cseréjévé váltak: mentesek voltak a közhelyes, s ezért viszolyogtató siránkozásoktól az anyagiak és a körülmények miatt. Szakmai: technikai és tartalmi kérdések kerültek terítékre. Nagy nyereségnek érzem, hogy dacára a belterjességnek, nem kerülgették a forró kását. Sármja volt, amikor Banovich Tamás (a "legszórakoztatóbb magyar cikiző" titulust szavaztatnám meg neki) ezzel a szöveggel fogott kezet a filmszemlét nyert Mostohák rendezőjével, Csillag Ádámmal: Nagyon elb...ad a végét! - tulajdonképpen kedélyesen, a rosszakarat minden jele nélkül.

A rossz, a kijavítandók közül említsük elsőként a szervezők által is elismert kései propagandát, a célba nem ért reklámot. Magát a szakmát is érdekeltté kellene tenni abban, hogy megnézze egymás filmjeit, s ezt alighanem csak a jó hangulattal, a program vonzóvá tételével lehet elérni. A kíváncsiság talán nem hiányozna, ha nem a hírhedett belterjesség unalmától félnének a legtöbben. Meg a személyeskedő, irigykedő szövegektől. Talán azt sem hasznos sokszor és fennhangon mondani, hogy a dokumentumfilm nem érdekel senkit. Öngerjesztő szöveg, annyira, hogy szinte szégyen mardossa, akit mégis. Miért ne lehetne sikkes ismerni a dokut?

Ha sikerpropagandát akarnánk kifejteni, az lehetne a kiindulópont: a műfaj varázsa elsődlegesen azon alapul, hogy olyan jelenségeket mutat meg, amelyek a mind kommerszebb televíziózásból lassan eltűnnek, a mozikból pedig szinte teljesen kiszorultak, s ezáltal szinte nemlétezővé váltak. Ezt a helyzetet persze többen sérelmezték, s abban mindannyian egyetértettek: minőséggel kell küzdeni a nézettségért, nem az elfókuszosodással, nem a téma bulvárosításával. A beszélgetések és a viták hangulatát érzékeltetendő egy összehasonlítás: szinte ugyanazok voltak jelen, mint a filmszemle utáni indulatos, személyeskedő, végeredményében sehova nem vezető s ezért nagyon frusztráló álvitán, ahonnan sokan vérig sértve, többen, köztük magam is, döbbenten és reményvesztetten távoztak. Ott, a technikával, cicomázással puccosnak álcázott, valójában sivár Millenniumi Rendezvényközpontnak hazudott hangárban, a sárral alapozott, légkalapácsra hangszerelt vitán, a sértettség alaphangulatában szinte törvényszerűen agresszív és elváró volt mindenki. Pedig az apropó: a filmek ugyanazok voltak. Itt, a lepattant, málló vakolatú, lerobbantságában patinás Cirko-Gejzírben minden szépen a helyére került. Nem volt fennhéjázás, és nem volt öldöklés, ölre menés sem. Itt a sértődés kockázata nélkül lehetett kimondani, hogy minden film hosszú, hogy a (kétkezi) munka mint téma teljesen elveszett, hogy az útkeresés és a tapogatózás a jellemző. Mindenki egyetértett abban, hogy ebből a 32 filmből meg lehet tudni, milyen ország Magyarország, mert a dokumentumfilmek témaválasztása és formai megoldásai szinte beláthatatlanul széles skálán mozognak. Sok fontos téma, szinte mindegyik egyedi formai megoldással. Azt nem mondta ki senki, hogy igazán nagy film nem volt látható a mezőnyben, de hogy erős, igazán átütő alkotás nagyon sok (csak találomra: Mostohák, "...van a börtön, babám!", Alagsor, A park, Porrajmos, Kismalac nagy története, Punktérítő, Cigánd, Miért sípolt a macskakő?), azt a legtöbb hozzászóló kiemelte. Kifejezetten élvezetes, sok jó poénnal tarkított volt a záró vita, amely legjobb pillanataiban esztétikai pengeváltássá vált. Senki nem lerohanni akarta vitapartnerét, a meggyőzés szándéka érvekkel, tisztán fejeződött ki. A legizgalmasabb csörte a "valóság vagy annak égi mása" választási lehetősége körül zajlott. Csillag Ádám (Mostohák) a filmjét ért kritikára reagálva elmondta, hogy ő nem tartja Istennek magát, semmiképpen nem avatkozna bele az anyagába. Ferenczi Gábor ellentmondott: "Én Istennek érzem magam, nem érdekel a valóság." Szerinte az emberek nagyobb bajban vannak önmagukkal, mint a valósággal. Addig nem is a valósággal áll az illető kapcsolatban, amíg önmagával rendbe nem jön. Elmesélte filmjének ("...van a börtön, babám!") egy részletét. Dogmatikusan véve - mondta - meghamisította az úgynevezett valóságot. Almási Tamás is bevallotta: a "dokumentálni vagy hatást elérni" választáskényszere esetén ő is a hatásra szavaz. A dokumentumfilm mű, amelyet alkotó hoz létre, nem dokumentátor. Ferenczi még hozzáfűzte: az igazat filmezni illúzió, veszély szimplán úgy tenni, mintha csupán elmesélne valamit a rendező. (Böjte: "Hoppácska! Ebből vita lesz!" Lett.) A legkifejezettebb, legélesebb kritika Csillag Ádám díjnyertes Mostohákját érte. A Csillag-film kapcsán (joggal) kerültek elő olyan kifogások, amelyek más, nem ennyire reflektorfénybe került film esetén értelemszerűen nem fogalmazódtak meg ennyire élesen. A Mostohák olyan erős anyag önmagában, hogy a nézőnek kedve támad becsukni szemét-fülét, amikor disszonáns rendezői megoldásokat kell néznie (melodramatizálás, hatásvadász zene, gyerekkönnyek rettenetesen sokáig stb).

Bizonyos színvonal alá nem szabad menni. Kis bolhás moziban jól megszervezett, kellemes hangulatú, szakmai célokat maga elé tűző vetítéssorozatot szeretnének Böjte József és társai. A dokumentumfilm nagy általánosságban a szegénységről, a társadalmi anomáliákról szól, nem illik hozzá a csillogó-villogó környezet (Ó, Mammut, ó, Mores). Böjte akkor is szeretne külön dokumentumfilm-fesztivált a nagy filmszemle előtt, ha a filmszemlét sikerül kedve szerint megszervezni, hiszen, mint elmondta, ő lesz idén a Filmszemletanács elnöke. Ő nem vállalja olyan szemle levezénylését, amibe a 32.-hez hasonlóan beleavatkoznak, mondta. Az egykori miskolci dokumentumfilm-fesztivál főnix-változatát Szombathelyen szeretné megtelepíteni, mert ott jó a főiskola, ott neves politológusok, szociológusok tanítanak, s működőképes a civil közélet is. A másik lehetőségük esetleg Debrecen, ez utóbbinak állítólag van rá egy kis pénze is. Elképzelése szerint a dokumentumfilm-fesztiválon díjat nyert, sajtó- és vitavisszhangot kiváltott alkotások kerülnének a filmszemlére. Ezzel a közönség már orientálva lenne, hiszen azok az alkotások már valamiért érdekesek volnának. Ezt követően olyan szakmai fesztivált is lehetne rendezni, ahol tényleg a szakmáról: műfajokról, témákról, technikáról volna szó, protokoll-mentesen. Úgy legyen.