Krzystof Zanussi 23 KByte	Stanislaw Mrożeknek, a lengyel kultúra nagy alakjának Szerelem a Krímben című drámájához hasonlóan 60 évesen Krzysztof Zanussi is elkészítette az élet alapkérdéseivel szembenéző, számvető művét, Az élet, mint nemi úton terjedő halálos betegség című filmjét. A magyar nézők az Európa Filmhéten ismerkedhettek meg vele. A film vetítésén a rendező is részt vett. A mű a legjobb rendezés díját nyerte a 2000. évi őszi gdyniai lengyel filmszemlén, Szent György díjat kapott a moszkvai filmfesztiválon és Oscar-díjra is jelölték. Az alábbi interjú a Zwierciadlo című lengyel folyóirat 2000. novemberi számában jelent meg. Ön a filmjében a halálról, szenvedésről, öregségről beszél, miközben manapság szinte kötelező érvényű az élet és az ifjúság kultusza. Nem tart a meg nem értéstől? Természetesen tudatában vagyok annak, hogy az árral szemben úszom. Érzem, hogy kicsit Don Quijote-ra emlékeztetek, hiszen előfordulhat, hogy a filmemet majd senki nem akarja megnézni. Én azonban fejéről a talpára akartam állítani a lengyel művészet, elsősorban a romantikus hagyományok által diktált szabályokat, melyek szerint azt kell kimondani, amit várnak tőlünk. Számomra az a legfontosabb, amiről senki más nem beszél. A halál persze mindig is jelen volt a kultúrában: megtaláljuk az ókori alkotásokban, az őskeresztény-írásokban. Így tehát tulajdonképpen egyszerre úszom is az árral szemben, meg hagyom is magam sodortatni. Nem született még jelentős műalkotás, amely meg tudta kerülni az emberi lét alapkérdéseit. Dosztojevszkij, Camus, Thomas Mann, illetve korábban Petrarca és Kochanowski is tollára tűzte a halál témáját, miért jelentene hát az én számomra tabut? Ön azonban másként mutatja be a halált, mint ahogy azt manapság a tömegkultúrában látjuk. A halál senkire nem gyakorol jelentősebb hatást: tele vannak vele a hírek, a számítógépes játékok, a filmek. A halál elhétköznapiasodott a szemünkben, ugyanakkor úgy teszünk, mintha nem is létezne. Így igaz. Kultúránk többezer éves története során még soha nem egyszerűsödött le ennyire a halál képe. Olyan időket élünk, amikor a reflexiók helyére betört a trivialitás. Jelentős szerepet játszanak ebben a tévésorozatok, ostoba szappanoperák. A bennük tükröződő édesbús halál-felfogás pontosan olyan, mintha az alkotók barátságos "jól van, jól van" kíséretében meg akarták volna simogatni a halál fejét. Másrészt viszont a halál még mindig tabu téma. Ez a mi civilizációnk betegsége, annak bizonyítéka, hogy nem vagyunk egészségesek. Akár az elszánt ateizmus hősies pozíciójából, akár a fideizmus perspektívájából nézzük, a halál mindenképpen fordulópont, kozmikus katasztrófa, világvége és egyben az élet fontos viszonyítási pontja. A számítógépes játékokon nevelkedett fiatalok számára ugyanakkor a halál nem több játéknál. Veszélyes és értelmetlen játéknál. A halál banalizálása érzéketlenné teszi az embereket a távozás valóságával, illetve embertársaikkal szemben. Egyértelműen destruktív tényező, ami rosszabb emberekké tesz minket, sőt a későbbiekben bele is roppanhatunk a dologba. Bízom benne, hogy a filmem némiképp ellensúlyozza ezt a beteges értelemben szórakoztató halál-felfogást, visszaadja a halál realitását és emlékezteti majd a nézőket a távozás elkerülhetetlen voltára. Épp ez az, amit nehéz elfogadnunk. Úgy töltjük az időnket, mintha örökéletűek volnánk. Hajtjuk a pénzt, hatalmat, sikert. De hát ez annyira emberi. Az életben minden fontos. A pénz is, a siker is, a hírnév is. De mindez csak abból a perspektívából nézve, hogy tudnunk kell: egyszer majd eljön a számvetés órája, amikor fel kell mérnünk, mi volt igazán fontos és mi nem. Úgy érzem, hogy az életnek a halál tudata nélkül nincs se íze, se bűze. Napjaink civilizációja szinte menekül az élet alapkérdései elől, ugyanakkor nagy kedvvel foglalkozik az élet minőségével. De hát miféle minőségről van itt szó, ha a vonzó lepel alatt gyávaság lapul? A halállal kapcsolatos gondolatok előli menekvés a legsilányabb megoldást jelenti. Aki ezt a megoldást választja, a biztos kudarc mellett voksol, hiszen előbb-utóbb mégiscsak szembe kell néznie a halállal, ugyanis mindnyájan halandóak vagyunk. Nem mindenkinek adatik meg azonban a halál elfogadását megkönnyítő hit. Miután filmjének agnosztikus szemléletű főhőse értesül arról, hogy halálos beteg, makacsul keresni kezd valamiféle jelet, ami megkönnyítené a számára a halál elfogadását. Képes-e vajon egy ateista felkészülni a halálra? Nem tudom. Bizonyára különböző magatartásformák léteznek e téren is. Albert Camus jutott az eszembe, aki balesetben vesztette az életét. Egész életében a halál témájával birkózott, mégsem tért meg soha. A hit hatalmas szerencse, bár tudom, hogy nem mindenkinek adatik meg. Olyan titok ez a számomra, amit képtelen vagyok megmagyarázni. Az én hősöm végül megtalálja azt a bizonyos jelet, tehát egyfajta kegyelmi állapotba jut. A hit ugyanis egyenlő a kegyelemmel. Persze senki nem számíthat rá, hogy automatikusan részesül ebben a kegyelemben, bár mindenki fohászkodhat érte. Az ember akkor kezd el hinni, ha nagyon vágyik erre? Személyes tapasztalataim azt igazolják, hogy igen. Akarni kell a hitet és akkor megadatik. Amennyiben kellően nyitottak vagyunk, ha a hit felé forduló antennáink működnek, akkor egyszer csak venni kezdjük azokat a jeleket, amiket korábban nem is észleltünk. Ezek a jelek folyamatosan jelen vannak a kozmoszban, csak mi nem vagyunk mindig rájuk hangolódva. Nem zavarja-e a racionalizmus a hitet, illetve a hit a racionális világszemléletet? A hit nyelve nem befolyásolja a természet törvényeit, sőt még a valószínűség számítás eredményeit sem. A hit nyelvének befogadása azonban azt jelenti, hogy átlépünk egy bizonyos küszöböt, az ok-okozati összefüggéseken túl nyitottak leszünk más viszonyítási rendszerek befogadására is. Az ember könnyen lesz az automisztifikáció rabja. Jól ismerem az egész neopogány miszticizmust, ami képes minden fekete macskában természetfeletti jelet látni. Ez engem, mint racionalistát roppant módon irritál. Más hagyományokon nevelkedtem, nem hajtok fejet az értelem rovására a titkok előtt. Ön is kap különböző jeleket? Úgy vélem, folyamatosan, de be kell ismernem, hogy nem mindegyiket vagyok képes megérteni. Gyötrik néha kételyek? Az egész életem merő kétely. Hívő ember vagyok, a hit ellen soha nem lázadtam, az elmém azonban úgy van megszerkesztve, hogy folyamatosan figyelni kényszerít: nem követek-e el valamiféle hibát. A figyelő óvatosság soha nem hagy el. Ha reggel még bizonyos vagyok valamiben, estére már kételkedem benne. Azt látom, hogy nagyon sok, nálamnál lényegesen vallásosabb ember jutott hasonló következtetésekre. Ez meg is nyugtat, mivel úgy érezhetem, nem vagyok fogyatékos, csak olyan, mint a többi ember. "Hiszek, mert ezzel nem vesztek semmit". Nem jelent-e ez az állítás valamiféle túlbiztosítást? Már Pascal is rámutatott, hogy semmit nem veszítünk azzal, ha az isteni útmutatások szerint élünk, még akkor sem, ha végső soron kiderülne, hogy Isten nem is létezik. E megállapítás jó adag racionalizmust foglal magában, ám ugyanakkor csapdát is jelent. Maria Janion ír arról az egyik könyvében, hogy a határok átlépése milyen csábító és értékteremtő dolog. Bármennyire higgyen valaki az abszolút igazságban, bármennyire szilárd a világnézete, mégiscsak kísérletezni fog egészen a halála pillanatáig. Főképp, ha alkotó ember. Nehéz egyszerre művésznek és hívő személyiségnek lenni? Gyakran szegezték nekem ezt a kérdést Oroszországban. Arra a következtetésre jutottam, hogy az ő szemükben a katolicizmusnál sokkal inkább manicheista pravoszláv hit egyben sokkal radikálisabb is, hiszen jelen van benne a "mindent vagy semmit" gondolata, ami azt sugallja, hogy ha az ember egyszer már hisz, nem szabad alkotnia. Az orosz művészet történetének egésze ezt igazolja: az alkotók addig alkottak, amíg volt bennük kétely, bizonytalanság. Amikor valaki magába fogadta a hitet, megszűnt alkotni. Úgy vélekedett, hogy az alkotásnak nincs értelme. Ez a szemléletmód számomra idegen. Jómagam a latin kultúrán nevelkedtem, így aztán tudatában vagyok annak, hogy az emberi természet tökéletlensége immanens dolog, tehát a hit soha nem lehet tökéletes. Ettől függetlenül bízom abban, hogy az emberi faj még nincs veszve. A tökéletlenségen belül aztán számos köznapi, hasznos tett is helyet kaphat, ezeket meg kell lépni. Filmjének főhőse halálos beteg. Egy másik szereplő, az anya zongorista fia szörnyű betegségének értelmetlen volta miatt gyötrődik. Mi a szenvedés értelme? Senki nem képes megválasztani, hogy miben betegedjen meg. Ahhoz pedig mazochistának kell lenni, hogy valaki szenvedni akarjon. Természetes, hogy a szenvedést mindenáron igyekszünk elkerülni. Persze nem mindig sikerül. Részt vettem néhány orvoskongresszuson Lengyelországban, illetve külföldön, ahol a szenvedés témájának művészi ábrázolásáról beszéltem. Az orvostudomány még ma sem tud megszabadítani minket a testi gyötrelmektől, és akkor még mindig ott vannak az orvostudomány határain túl megnyilvánuló erkölcsi kínok, bár már e téren is folynak kísérletek bizonyos pszichotrop szerek alkalmazására. A keresztény hagyományok szerint az elkerülhetetlen szenvedést értelemmel ruházhatjuk fel - azzal, ahogy átéljük, az alázatunkkal, elfogadásunkkal. Az én szememben ez a kereszténység egyik jelentős - praktikus és egyben hiteles - értéke. A halál az élet tagadása. Bele lehet nyugodni a halálba? Véleményem szerint igen. Több úgynevezett "szép halálnak" is a szemtanúja voltam. Magamnak is hasonlót kívánok. Láttam olyan embereket, akik belenyugodtak a halálba és olyanokat, akik segítségükre voltak ennek az állapotnak az elérésében. Az emberek azért imádkoznak, hogy az úr ne küldjön rájuk hirtelen halált, ám amikor megkérdezik őket, milyen módon szeretnének meghalni, mégis a váratlan halált választják. Miért mondanak le az emberi méltóságukról? Mért hajtanak fejet saját gyávaságuk előtt? Persze ez nem jelenti, hogy nem értem a gondolatmenetüket. Én azonban nem így szeretnék meghalni, mert ezzel szerintem az életem is értéktelenebbé válna. Senki nem mérheti fel előre, hogyan reagálna, ha közölnék vele, hogy mindössze pár napja van hátra. Nem tudta ezt filmjének főhőse sem, aki - hűen racionalista szemléletéhez - korábban soha nem kereste a kapcsolatot Istennel. "Mit tennél, ha megtudnád, hogy mindössze egy heted, vagy hónapod van hátra?"- örök és igazából megválaszolatlan kérdés. Vajon elkövetnénk-e mindent, amit addig tiltottak, vagy épp ellenkezőleg, megtennénk valamit, amit már jóval korábban meg kellett volna, csak valahogy nem került rá sor? Az élet sötéten ködös és világos oldala közötti választásról van itt szó. Mindenki lelkének vannak sötét zugai, mindenkiben megfordul a gondolat, milyen is lehet gátlástalanul és büntetlenül élni. Magávalragadóan írt erről a kérdésről Dosztojevszkij, napjaink kultúrája viszont tűzként játszik a kérdéssel. A néző az ön cinikusan racionalista főhőse mellé áll, bár Tomasz doktor közel sem jelent követésre méltó példát. Kiknek szánta tulajdonképpen a legutóbbi filmjét? Semmiképpen nem azoknak, akik már megtalálták az Istenhez vezető utat. Sokkal inkább az agnosztikusoknak, annak ellenére, hogy Lengyelországban az emberek döntő többsége hívőnek vallja magát, ez a hit azonban elsősorban a vasárnapi szertartásokhoz kötődik, sok esetben hiányzik belőle a metafizika. Főhősöm nem szent, így aztán a nézőnek nem nehéz azonosulnia vele. Tomasz végül elnyeri a hit kegyelmét, ami valamiféle választ akar jelenteni a nézők számára. Nem szeretnék azonban a nézőket elkábító sámán szerepében tetszelegni. Számomra zavarba ejtőnek tűnt Luc Besson Szent Johanna-filmje, melyben a rendező gátlástalanul a néző nyakába zúdítja a hittel kapcsolatos saját, szuverén látomásait. Az eljárás olymértékben ellentétes az én kritikai szemléletemmel, hogy akár még ki is gúnyolhatnám, annak ellenére, hogy Besson hit-felfogása gondolatilag közel áll hozzám. Osztom Krzysztof Kieœlowski gondolatát, miszerint a dolgok felszíne, a látszat sokszor csalóka. És mi annál könnyebben megadjuk magunkat ezeknek, minél hízelgőbbek ránk nézve. A halál témája folyamatosan jelen van a filmjeiben.. Igen, így van ez körülbelül 20 éve. Hol egy diák, hol egy negyvenes férfi szemszögéből nézve, mint például a Spirálban. A Spirál ban bemutatott halálból hiányzik a metafizika. Akkoriban ennyit lehetett elmondani a halálról. Ma, 60 éves koromban újból találkoztam a halállal, aki most egészen másképp festett, mint korábban. Ha megérem a 80. születésnapomat, ígérem, újból visszatérek a halál témájához.
31 KByte
Zanussi: Az élet, mint nemi úton terjedő halálos betegség, 2000, Zbigniew Zapasiewicz 36 KByte
Zanussi: Az élet, mint nemi úton terjedő halálos betegség, 2000, Zbigniew Zapasiewicz 25 KByte