81 KByte	A hatvanas évek elején elég gyakran megfordultam Jugoszláviában. Egyszer, amikor éppen hazafelé tartottam, a repülőgépen Jerzy Grotowskival találkoztam. Ekkor beszéltem vele először hosszabban. Épp nagy munkában volt, akkortájt született az Apocalypsis cum figuris. Arra a kérdésre, hogy milyen szövegeket kíván felhasználni az előadásban, lefegyverzően így válaszolt: - Nos, a szövegig még nem jutottunk el... Megkérdeztem tőle azt is, hogy tulajdonképpen mi is a célja a Laboratórium Színháznak. A válasza beleivódott a tudatomba és a későbbiekben nemegyszer eszembe jutott: "Létünk, színházunk jövője attól függ - válaszolta Grotowski -, hogy a sötétségből kijutunk-e a világosságba..." Az Apocalypsis előkészületeit a legmagasabb fokú feszültség, sötétség övezte, a jövő azonban világosabb színeket követelt. A művészetben azonban sajnálatos módon a vidámság évei a két világháború közötti időszakban lezárultak. A legutóbbi háború tapasztalatai megfosztottak minket az emberi lélek világosabb szféráiba vetett hitünktől. Grotowski azonban ráérzett arra, hogy az ember ösztönösen mégiscsak a világos pontokat keresi, és a kor és a lélek tükrét jelentő színháznak is el kell jutnia a világosságig, hacsak nem akar belefulladni a tartalmatlan ismétlésekbe. (...) 1995 nyarán kezdtem el újraolvasni a Pan Tadeuszt, immáron a megfilmesítés gondolatával. Félelemmel a szívemben elindultam a világosság felé vezető úton, amit sok-sok évvel ezelőtt, elkerülhetetlen szükségszerűségként, Grotowski mutatott meg nekem. Az adaptáció előkészítése során három dolgot láttam világosan. A filmbeli párbeszédeket a műből kívántam átemelni, úgy, hogy a mickiewiczi sorokhoz egyetlen szót sem teszek hozzá. Magát az összecsapást Mickiewicz részletekbe menő aprólékossággal, szinte filmszerűen ismerteti, ebből adódott a logikus következtetés, hogy a film főhőse Jacek Soplica lesz. A harmadik dolog pedig az volt, hogy elhatároztam: az utolsó két részbe beiktatok egy narrátort, aki maga a Szerző lesz. És persze elképzelhetetlennek tartottam, hogy kimaradjon a filmből az Epilógus. (...) Ezeket az elképzeléseket sikerült is betartanom. Valamikor 1995 márciusában a forgatókönyv első változatát megmutattam Lew Rywinnek, mivel tisztában voltam vele, hogy a lengyel producerek közül kizárólag ő alkalmas arra, hogy felvállalja a nagyszabású produkció szervezési munkálatait. A forgatókönyvet meglehetősen rezignált hangulatban nyújtottam át neki. Attól tartottam, hogy a lengyel mozikat elöntő amerikai, illetve az amerikai filmeket utánzó lengyel alkotások tükrében a Pan Tadeusz komplett félreértésnek fog tűnni, valami olyasminek, aminek semmi köze a valósághoz. Lew megértéssel fogadta a tervet, a lengyel Tom Jonest látta benne - és egyelőre ennyiben maradtunk. Az ötlethez egy év múlva tértünk vissza. Akkoriban egymást követően 5 tévéfilmet rendeztem (Történemi naplójegyzeteim a Canal+ Lengyelország számára készültek) és ezek kapcsán sokat beszélgettem Michal Kwiecińskivel. Felejthetetlen és senkivel nem pótolható jóbarátom, Boleslaw Michalek a filmek bevezetéseként arról beszélgetett velem, hogyan fogadták alkotásaimat egy-egy olyan történelmi pillanatban, amikor az események, változások, politikai fordulatok révén a rendező a megszokottnál sokkal közelebb kerülhetett a nézőkhöz, és az összhang, megértés rendkívül szorossá vált. A 90-es években jómagam nem tapasztalhattam ezt a közelséget, sőt épp ellenkezőleg: az egymást követő kudarcok nyomán az a benyomás alakult ki bennem, hogy a nézőkkel való kapcsolatomat teljes egészében elvesztettem. A forgatókönyv újabb változata 1997. decemberére készült el. A következő év márciusában krakkói filmelmélet szakos hallgatókkal találkoztam. A találkozó során egyrészt megerősítést kerestem, szerettem volna azt hallani, hogy a tervemnek igenis van értelme, ugyanakkor megosztottam a hallgatókkal a kételyeimet, a Pan Tadeusz megfilmesítésével kapcsolatos ellenérzéseimet is. Az irodalom a szó művészete, és a szavak által szült képek minden egyes olvasó saját tulajdonát képezik, képzelőerejének dimenziói által behatároltak. Hogy is lehetne megfilmesíteni egy elbeszélő költeményt, melynek szépsége a szavakban rejlik, egy művet, ami egyszerre költői, epikus, nemzeti és didaktikus? Miként lesz ebből egységes rendezői látomás? Hangot adtam az aggodalmamnak is, miszerint manapság senki nem vár erre a filmre. A tévénézők hatalmas tábora minden bizonnyal úgy vélekedik, hogy a "didaktikus" az "ostoba", az "epikus" az "unalmas" szinonimája, ami pedig "nemzeti" az egyértelműen gyanús. Szabad-e egy remekművet ilyen kockázatos fogadtatásnak kitenni? Milyen rettenetes felelősséget ró ez az egész a rendezőre! Mi marad az elbeszélő költemény szépségéből, ha az egészet képek sorozatával helyettesítjük? Egy szerelmi történet, aminek a végén Tadeusz feleségül veszi Zosiát? Még egy veszélyes aspektusa volt a vállalkozásnak: tudtam, hogy a nagyközönség nem sűrűn forgatja a Pan Tadeuszt, viszont ennek kapcsán vannak bizonyos komplexusai. Az emberek megnézik a mű filmváltozatát - és megszabadulnak a komplexusuktól. Vagy éppenséggel annak jött el az ideje, hogy a Pan Tadeusz eljusson azokhoz, akik értékelik az igazi irodalmat, és élvezni tudják a mű olimposzi nyugalmát? Merész nézetek ezek, amelyeket azonban tömegkultúránk állapota teljes mértékben indokol. A diákok elé tártam a film koncepciója mellett szóló érveket is. Azt, hogy az irodalom nemcsak szavakból áll. A szavakból születnek a különböző jelentésrétegek, szimbólumok, a közös tulajdonunkat alkotó képek, az emberek közötti megértés. A régi korok költői a szívben vélték megtalálni az érzelmek fészkét. Lehet, hogy ott kell keresni a választ is arra a kérdésre, hogy vajon érdemes-e megfilmesíteni a Pan Tadeuszt. E nehéz vállalkozás kapcsán feltétlenül hinni kell abban, hogy a dolog egyáltalán lehetséges. Felmerült még egy, válaszra váró nehéz kérdés. A lengyel filmek elvesztették közönségüket. Vajon sikerül-e visszahódítanunk a nézőket? Muszáj volt hinnem a dologban. Furcsa módon éppen a nézők nagy kedvencei, Boguslaw Linda és Marek Kondrat siettek a segítségemre. A színészek közül elsőként velük ismertettem a tervemet, amit azonnali és feltétlenül heyeseltek: “Meg kell csinálnod, hiszen semmi ilyesmi nem látható a mozikban." Michal Kwieciński is makacsul hajtogatta, hogy a Pan Tadeusz megfilmesítése irodalmi adaptációim méltó megkoronázása lesz. Arra gondoltam, talán tényleg itt az ideje, hogy a múltunk felé forduljunk, és választ keressünk a kérdésre, kik is vagyunk, és merre tartunk, talán érdemes megmerítkeznünk a nyelvünkben, ha már a boltokon minden felirat angol nyelvű. Talán van értelme egy efféle érdekmentes történetmesélésnek, amiből a politikusokra nézve nem következik semmi. Ahányszor csak megpróbáltam becélozni, mik is a nézők elvárásai, mindig mellélőttem. Amikor azonban olyan filmet készültem forgatni, amit a későbbiekben én is szívesen megnéztem volna a moziban (ilyen volt a Hamu és gyémánt, a Márványember vagy Az ígéret földje), akkor soha nem tévedtem. Ekkor már magam mögött tudhattam filmes munkásságom legsötétebb és legnehezebb időszakát és éreztem - a művészettörténészek szavaival élve -, hogy ideje világosabb színeket is kikevernem a palettámon. A friss színek és a mű olvasása során kevéssé, ám a forgatókönyvben egyértelműen érezhető szelíd irónia reménnyel töltöttek el. Elindultam hát a világosság felé. Szívesen fogadtam minden olyan érvelést, ami a Pan Tadeusz megfilmesítése mellett szólt. Az ötlet híveinek száma napról napra nőtt, ettől függetlenül tisztán láttam a vállalkozás kockázatos voltát. Ki hatalmazott fel arra, hogy ehhez a különleges jelentőségű, nemzeti értékű remekműhöz nyúljak? A filmben alkalmazandó párbeszédek megfosztatnak szövegkörnyezetüktől. Vajon eredményes lesz-e ez a brutális művelet? Voltak már tapasztalataim azt illetően, mit is jelent egy verses mű megfilmesítése, ám a Menyegző párbeszédei eredendően színpadra íródtak. Ugyanilyen nehéz volt meghatározni azt is, milyen hosszú legyen a film. Napjainkban két óra jelenti a nézők tűrőképességének felső határát. Hogy lehet ezt a rendkívüli gazdagságú művet 120 percbe bezsúfolni? Kételyeim ellenére belevágtam a forgatás megszervezésébe. Volt még egy válságos pillanat, a költségvetés elkészülte után, Lew Rywinnek azonban sikerült összeszednie őrült tervem megvalósításához a szükséges pénzt, mégpedig legnagyobb csodálkozásomra egy részét külföldön. Segítségemre sietett a mindig megbízható Allan Starski, az együttműködést korábban elutasító Pawel Edelman, Michal Szczerbic a maga kipróbált embereivel. Túltettem tehát magamat az ellenérzéseimen, és nekiláttam a munkának. Dönteni kellett a szereposztásról, a felvételek helyszínéről, a jelmezekről. Tudtam, hogy a forgatókönyvön még dolgoznom kell. Na de kivel? Piotr Wereœniak sokat segített nekem a munka kezdeti fázisában, megpróbálván a fiatal filmesek friss szellemiségével átitatni a párbeszédeket. Abban az időben azonban saját első filmjével volt elfoglalva. Magamra maradtam a kételyeimmel. Ekkor hihetetlen dolog történt. Mindig azt szoktam mondani a hallgatóimnak, hogy a rendezői munka alapja a szerencse. Ez most ismételten beigazolódott. Michal Kwieciński egy napon arról értesített, hogy néhány napra Varsóba érkezett egy lengyel emigráns, aki a tengerentúl egy Lengyelországban ismeretlen foglalkozást űz, nevezetesen "scriptdoctor", azaz a forgatókönyvek doktora. Nem volt túl sok időnk, ugyanis a "doktor" néhány nap múlva készült hazaindulni Kanadába, serényen munkához kellett látnunk. Piotr Nowina Zarzycki a forgatókönyvet öt részre bontotta, mindegyik rész más színt kapott és ezt az egészet - epizódokra szedve - feltűzködte egy nagy táblára. (...) Ha valaki a táblára pillantott, azonnal láthatta, miként oszlanak meg az egyes színek, melyik tűnik fel gyakrabban, és melyik az, amelyik hosszabb időre kimarad a cselekményből. Ez az egész az én szememben hentesmunkának, a Pan Tadeusz élő szövete felkoncolásának tűnt. Kiderült azonban, hogy a "doctor", akinek többek között A hetedik forgatókönyvét is sikerült meggyógyítania, nagyon is ráérzett a mickiewiczi mű sajátosságaira. Egyértelműbbé tette a Narrátor alakját és rámutatott arra, hogy a film elején is meg kell jelennie. (...) Valamikor régen, II. János Pál pápa első lengyelországi látogatását megelőzően Krzysztof Zanussi mesélte, hogyan zajlott le Mieczyslaw Rakowskinál a megbeszélés, melynek célja annak felmérése volt, mik is lehetnek a pápai látogatás várható következményei. Rakowski azt javasolta, hogy mindenki törekedjen annak hangsúlyozására, milyen jelentős szerepet játszhat a pápa a világbéke megteremtésében. Valaki közbeszúrta, hogy a pápának a hit őreként talán más a feladata, erre Rakowski így válaszolt: “Csak nem gondolja komolyan, hogy a pápa hisz abban a sok ostobaságban? Annál sokkal értelmesebb ember " Ez a restellnivaló történet jutott eszembe akkor, amikor belevágtam a forgatással kapcsolatos első megbeszélésekbe. Vajon hihet-e egy értelmes filmrendező egy ennyire más, ennyire távoli világban? Azt viszont tudtam, hogy igazi, mély hit nélkül ezt a filmet nem lehet leforgatni. A zsidóknak ott van a Biblia, a lengyeleknek a Pan Tadeusz, az Ősök, a Kordian, a Felszabadulás és a Menyegző. Valami mély irrealitás hatja át az életüket. Sokat beszélgetnek az Istennel, bár nem mindig hisznek a létezésében. Vannak, akik azt állítják, hogy az Isten csak azért létezik, hogy beszélgetni lehessen vele. Az igazi lengyel leghívebb megtestesítője Don Quijote. Hosszú és tekervényes utat kellett bejárnom ahhoz, hogy megtudjam, kora gyermekkorom óta ott hevert a kezem ügyében a lengyel Don Quijotéről szóló könyv, nevezetesen a Pan Tadeusz. Ritkán jut az eszünkbe, hogy a mű magában foglalja nemzeti vonásaink ironikus görbetükrét is. Úgy éreztem, hogy a rendszerváltás követő közel 10 év után ütött az óra, hogy válaszoljunk a kérdésre: honnan jöttünk, kik is vagyunk, és merre tartunk. Közel 40 filmet forgattam eddigi életem során, a Pan Tadeusz felvételei során azonban így is számos meglepetés ért. Például az, hogy a munka összes résztvevője valahogy különösen viselkedett. A kamera felé fordulva Mickiewicz nyelvén szólaltak meg, de a felvétel befejeztével sem tértek vissza a köznapi beszédmódhoz, mintha nem akaródzott volna kibújniuk a szerepükből. Mindenki úgy érezte, hogy korábban még soha nem vett részt hasonló vállalkozásban. A forgatás lehetőséget kínált a számunkra, hogy egy időre elmerüljünk egy olyan világban, ami a mindennapok során egyszerűen hozzáférhetetlennek tűnik. A Pan Tadeusz világát a tökéletes harmónia jellemzi. Számomra sem a cselekmény megörökítése jelentette a legnagyobb problémát, hiszen a Pan Tadeusz rendkívül filmszerű, még egy akciófilm forgatókönyvében sem találunk ilyen sok eseményt, összetett konfliktust. A színészvezetéssel sem volt gondom. A legnagyobb probléma az érdekmentes mickiewiczi elbeszélő mód eltalálása volt.(...) Filmemben olyan színészek szerepelnek, akiknek roppant szerencsésen alakult a pályájuk: Linda, Kondrat, Seweryn, Olbrychski. A Pan Tadeusz hősei életerős emberek, mentesek mindennemű komplexustól, úgy töltik a napjaikat, ahogy a kedvük diktálja. Szó sem lehetett hát melankolikus habitusú színészekről. Nem akartunk lemondani a nézőkről. Az ember csak akkor tudja ezt a művet átadni másoknak, ha maga is érzi az erejét. Ha elhisszük, hogy Soplicowóban születtünk. Először úgy terveztem, hogy a színészek számára összehozok egy felkészítő tábort, ahol - a televíziós színházban alkalmazott módszerhez hasonlóan - majd tartunk egy csomó próbát. De ez nem jött össze. Szapolowska Los Angelesben volt, Linda valahol a hegyekben, Olbrychski külföldön, Kondrat akkoriban fejezte be egy másik film forgatását. A tábort nem tudtuk megszervezni, és ez volt a szerencse. Mindenki a maga módján értelmezte a szerepét, a maga módján beszélt. A közös próbák során eltűnt volna ez a változatosság, ami pedig szerves része Mickiewicz művének. Mit jelentett ez a film a színészek számára? Nem válaszolhatok helyettük erre a kérdésre, mindenesetre elgondolkoztatott a tény, hogy milyen hamar beletaláltak a mickiewiczi alakokba. A folyamat nem igényelt hosszas tanulást. Azonnal magukévá tették a lengyel nyelvnek a műben a maga teljességében és szépségében megnyilvánuló ritmusát. Mindnyájan úgy éreztük, hogy a lehetetlennek veselkedtünk neki, és tartottunk a verses párbeszédek túlzott pontosságától. Láttam, hogy a színészek mennyire örülnek annak, hogy egy ilyen különleges, nem mindennapi vállalkozás részesei lehetnek. Hogy valami olyasmit csinálnak, ami annyira más, mint a megszokott forgatások. Olyan alkotókkal készítettem ezt a filmet, akik számos akciófilmben vettek részt. Nem akartam beleszólni a munkájukba, nem akartam erőszakot elkövetni a nézőkkel szemben. Nem vártam el senkitől, hogy hirtelen egy másik korban, más ritmusban kezdjen el élni. Annak idején Mickiewicz is a kortársai számára írta ezt a művet, nem azok ellenében. Mi is azoknak szántuk ezt a filmet, akik manapság moziba járnak. A számukra érthető nyelven szerettünk volna elmesélni nekik egy történetet, ami némiképp, sőt valójában jelentős mértékben eltér a megszokottaktól. Nem akartunk korlátokat emelni ott, ahol ezekre semmi szükség.   Andrzej Wajda: Kino i reszta œwiata (A mozi és ami még a világot alkotja) Znak kiadó, 2000. Fordította: Kálmán Judit A film francia nyelvű weboldala
Andrzej Wajda a film forgatásán 18 KByte
37 KByte
Alicja Bachleda-Curus 30 KByte
Marek Kondrat és Grazyna Szapołowska 30 KByte
30 KByte
A lázadók, az élen Daniel Olbrychskival 38 KByte
33 KByte
Napóleon: Henryk Baranowski 30 KByte
Daniel Olbrychski 39 KByte
Michal Zebrowski és Bogusłav Linda 21 KByte