Zöldi Gergely "Nem életstílusom a megalkuvás"
Interjú Szabó Győzővel

Készülő honlapja ajánlója
Készülő honlapja
ajánlója
42 KByte

Az elmúlt hetekben mutatták be a Vademberek című filmet, melynek egyik főszereplője Szabó Győző. Eredetileg képzőművésznek tanult, de még be sem fejezte a főiskolát, már szerződtetett tagja volt a Katona József Színháznak - mint színész. Ezt a titulust egyébként a mai napig sem könnyen fogadja el.

Már tavaly nyáron lehetett hallani erről a forgatásról, a Vademberek mégis csak most került a mozikba. Mi tartott ennyi ideig?

A Vadembereket tavaly nyáron forgattuk, eredetileg tévéjátéknak. Nem volt biztos, hogy lesz elég pénz a nagyításra, és a mozi-forgalmazásra. Végül valahogyan mégis lett, sikerült felnagyítani és így kerülhetett a mozikba.

Sokan látták már, mégis, mondanál pár szót a filmről?

Négy barát története, akik nyaranta elmennek az elhagyott szigetükre. Ez az ő búvóhelyük, váruk, ahol csak ők vannak, senki nem zavarja őket. Ebbe piszkít bele egy szerb matróz, aki megáll a szigeten az uszályával. De összefoglalva a lényeget, arról van szó, hogyan tudnak egyszerű, kispolgári emberek teljesen elvadulni.

Szeretted a forgatást?

Szerettem, bár a körülmények nem voltak igazán jók: egy valódi kis félszigeten, mocsaras erdőben forgattunk, hol éjszaka, hol hajnalban - vízben, párában. Ezt a részét szívesen kihagytam volna, de magát a filmet nagyon szerettem csinálni.

A figurát is könnyen megtaláltad?

Én a négy fiú egyikét játszottam, aki egy kissé rasszista, közben talán racionálisabb a többieknél. Nem akarok sokat elárulni, de a végére eldurvul az egész. Afféle "erdei magyar ifjúsági thriller".

A forgatókönyvből kiderült számodra, hogy ebből lehet nagyon jó filmet csinálni? Egyáltalán, mennyire látható ez előre?

Látható. Ha jó a könyv és tudom, hogy nagyjából kik a szereplők, sok mindent el lehet képzelni. A kedvemet inkább az vette el, hogy digitális anyagra dolgoztunk, ami nem olyan minőségű, mint a filmnyersanyag. Effektusokkal, nagyítással persze meg lehet közelíteni a filmet, de mégsem ugyanaz. A képminőség mindenképpen sterilebb, mint filmen. Olyasmi különbség ez, mint a bakelit lemez és a CD közötti. De ha igazán jó a kompozíció, jók a jelenetek, ezt is el lehet felejteni.

Láttad már a filmet?

Nem.

Nem szokták megmutatni a közreműködőknek, amikor elkészül?

Szerettem volna megnézni egy próbavágást, de mivel a rendező és a vágó érthetően teljességre törekszik, nem adták oda addig, amíg nem a végleges zene van alatta.

Mi volt a gond a zenével?

Próbálkoztak valamivel, ami nem működött, aztán kerestek egy új zeneszerzőt, aki kicsit dögösebb dallamokat tett a képek alá. De visszatérve a megnézésre, általában megmutatják a kész filmet - most is remélem, hogy nem moziban látom majd először.

Ez volt tehát a tavaly nyári munkád. Úgy tudom, idén is forgatással töltötted az időd nagy részét.

A film címe Valami Amerika, én játszom az egyik főszerepet, a rendezője Herendi Gábor.

Az ő nevével nem sokat találkoztunk még moziban.

Reklámfilmes, afféle ön-producer. Részben saját pénzből dolgozik, illetve szerez pénzt onnan, ahonnan tud. Végül nagyon komoly költségvetést sikerült szereznie a filmre, igényes munka volt.

Ez milyen téma?

Három testvér sztorija, én alakítom közülük a legidősebbet, a pénzembert. A fővonal egy filmkészítés, amely valójában nagy szélhámosság.

Ezt már filmnyersanyagra forgattátok?

Igen, nagy stábbal, profi körülmények között dolgoztunk. Dés László írja a zenét, de közreműködik a Vénusz, a Bon-Bon, a United énekese is. Lesz CD, óriásplakát, minden, ami ahhoz kell, hogy egy filmre fel tudják hívni manapság a figyelmet. Nagyon remélem, hogy a Filmszemlén is ott lesz.

Kikkel szerepelsz benne?

Hujber Ferenccel, Pindroch Csabával, Ónodi Eszterrel, Szervét Tiborral, Oroszlán Szonjával. Ők a főszereplők, de kisebb szerepekben feltűnik Básti Juli, Reviczky Gábor és sok más jó színész. Igényes közönségfilmnek ígérkezik. Nem művészfilm-kategória, ami egyedül azért fontos, mert sajnos a kis költségvetésű filmek nagy része úgy készül manapság, hogy az alkotók egyáltalán nem lehetnek biztosak benne, eljut-e a munkájuk a mozikba.

Sokszor szembesültél ezzel a problémával?

Az El Ninót három éve forgattam, Sándor Pál volt a producere, elvileg minden adottnak látszott ahhoz, hogy bemutassák, a tavalyelőtti filmszemlén különdíjat kapott, és a mai napig sincs forgalmazója. Most azt hallottam, hogy idén ősszel végre az is moziba kerülhet. De nem ez az egyetlen, sok olyan filmben forgattam, amiről azóta sem hallottam semmit.

Mi volt az első filmed?

A Dárdai-Szalay, egyébként dokumentumfilmes párossal forgattam a Nyugatról Keletre, avagy a média diszkrét bája című filmben. Ez tulajdonképpen road movie volt, forgatókönyv nélkül, totális improvizáció. Illetve, hogy egész pontos legyek, csak a nagyfilmek közül volt ez az első. Amikor a Képzőművészeti szakközépiskolába jártam, a Családi kör mintájára elindítottak egy ifjúsági problémákkal foglalkozó sorozatot A radír címmel. Az egyik epizód a falfestésekkel, vagyis képzőművészeti témával foglalkozott, ezért hozzánk jöttek el az alkotók szereplőket válogatni. Engem is kiválasztottak, tehát akkor, tizenhat évesen álltam először kamera előtt és szerepeltem tévéfilmben. A Nyugatról Keletre… már a második lépés volt, és az akkori Filmszemlén dicséretben részesítették.

Utána több kisjátékfilmben szerepeltél. Könnyen beindult a filmes pályád?

Kisebb szerepem volt a Rám csaj még nem volt ilyen hatással című filmben, Mispál Attila Altamira-filmjében - ami fődíjat kapott kisjátékfilm kategóriában a Szemlén - főszerepet jászottam, majd Antal Nimróddal a Biztosítást forgattam, ez is fődíjat kapott, és utána jött a Rosszfiúk. Az El Ninót már említettem, ezután jött a Balra a nap nyugszik, ami a filmkritikusok díját kapta meg megosztva Mundruczó Kornél Nincsen nekem vágyam semmi című filmjével. Tavaly Mészáros Márta A csodálatos mandarin filmjében dolgoztam, az utolsó két filmemről pedig már beszéltünk.

Szép lista, de a legutóbbi még hiányzik róla.

Igen, a nyár végén Dér András Kanyaron túl című, drogos témával foglalkozó, szocio-dokumentarista filmjében forgattam.

Ahhoz képest, hogy ennyi filmben szerepeltél, nyilván tudod, hogy a nagyközönség mégis tévészerepléseidből ismer elsősorban.

Azokra nem vagyok igazán büszke. De most nem is foglalkozom ilyesmivel.

Miért?

Leállt a műsor.

Egyébként csinálnád?

Lehet, hogy csinálnám. De csak és kizárólag anyagi megfontolásból. Ezt nem is lehet egy lapon említeni a filmes, illetve színházi munka örömével.

Rögtön ráéreztél arra, hogy a film a te műfajod?

Megszerettem. Egészen más munka, mint a színházi. Úgy érzem, hogy ez után a pár film után szereztem egyfajta biztonságot, nincs bennem az a félsz, ami eleinte megvolt. De nehéz ezt a teljesítményemen lemérnem, mert nem szeretem visszanézni a felvett snitteket. Szinte csak akkor, ha kapcsolódási pontokat kell keresnem, hogy a következő felvételnél tudjam, mit is csináltam pontosan az előző jelenetben.

Mi az oka annak szerinted, hogy olyan kevesen szeretik megnézni magukat filmen?

Csak saját magamról tudok beszélni: engem elbizonytalanít. Szívesebben bízom a rendezőre, hogy eldöntse, mi felel meg neki. Ha azonnal úgy érzem, hogy nem volt jó, szólok és újravesszük, de később már nem szeretem megnézni. Esetleg valamiről azt gondoltam, hogy jó, aztán a képen látva már nem vagyok annyira biztos a dologban. Tény, hogy később már nem lehet korrigálni a hibákat, de meggyőződésem: meg kell tanulnia bízni a rendezőben annak, aki filmen és színpadon szerepel. Ha a rendezőnek jó, akkor az jó.

Színházban sem szokott érdekelni, hogy milyen lehet az alakításod lentről, a nézőtérről?

Dehogynem. De úgysem tudsz annyira kívül helyezkedni, objektíven nézni a dolgot, hogy meg tudd ítélni magadat.

Egész pontosan ezzel arra akarok kilyukadni, hogy mennyire bízol meg jobban a rendezőben filmen, mint színházban?

Filmen sokkal inkább a rendezőre kell hagyatkozni. Hiszen ott újra lehet venni a jelenetet, ha én mégis elégedetlen vagyok. A színházban is mindent meg lehet beszélni a próbán, de az előadáson már csak egy esélyed van az adott estén. Én egyébként az a fajta ember vagyok, aki úgy érzi jól magát a színpadon, ha nem kell mindig ugyanazt reprodukálnia. Jó mindig egy kicsit változtatni, esetleg csak egy-egy mozdulatban is. Nem is azért, hogy ne unjam meg, hanem hogy a magam számára is színesítsem a színpadi jelenlétet. Iszonyodom attól, ha rutinná merevedik minden megszólalás, minden mozdulat egy alakításban. Tehát a színházban ez sokkal inkább egyensúly-keresés: megtalálni a magam örömét és közben megvalósítani azt, amit a rendező akar.

Vagyis a rendezőhöz való viszonyodban mégsincs nagy különbség a két műfaj között?

Mindkét helyen a kompromisszumok híve vagyok. Természetes, hogy a rendező fölötte áll mindennek, de mégiscsak én vagyok az, aki formába öntöm az ő elképzelését.

Jó tapasztalataid vannak a filmesekkel, akikkel dolgoztál?

Abszolút, csak jók. Azzal együtt, hogy természetesen voltak keservesen megszületett produkciók, én igyekeztem ezekben is megtalálni az örömömet. Nem szeretek csípőből dolgozni. Ha tudom is, hogy nem elég jó a szerep, vagy a körülmények mostohák, amikor elhangzik, hogy felvétel, számomra megszűnik minden fenntartás, az egész külvilág.

Egy-egy nehéz jelenet előtt az ösztöneidre hagyatkozol, vagy kombinálós, töprengős típus vagy?

Mondjuk ötven-ötven százalékban. A nehéz jelenetek előtt időt szoktak adni, odafigyelnek az emberre. Ilyenkor jó megbeszélni, végiggondolni a jelenet ívét, nagyjából felvázolni azt, hogy honnan hová kell eljutni érzelmileg. De aztán a felvételen sokszor olyasmi jön ki belőle, amiről én magam nem is tudok. A rendező meglát egy ösztönös mozdulatot, elkap egy hangsúlyt és azt szeretné a jelenet alapjává tenni. Az a kellemetlen, ha tudatosan ezt már nem lehet többé reprodukálni.

Tehát csak ösztönből működnek ezek?

Herendi Gábor mondta nekem egyszer, hogy éppen azért akarta, hogy én játsszam azt a bizonyos figurát a filmjében, mert - mivel számomra nagyon fontos a mozgás - én a karakter, az idegállapot mozgásban való megmutatásával sokszor segítek a felvételen. Érdekelnek olyasmik, hogy például az adott lelkiállapottól függően hogyan lehet tizenötféleképpen elszívni egy cigit. Vonzanak a nem egyértelmű megoldások, és főleg mozgással szeretem más perspektívába helyezni az adott szöveget, amelyet el kell mondanom. Eleinte ezt a kelleténél görcsösebben is csináltam, szinte egyáltalán nem bíztam abban, hogy egy mondatot egyszerűen is el lehet mondani. Kényszeresen kerestem mindenre valamit, amivel érdekessé lehet tenni.

Ez mára megszűnt?

Most már szép lassan kezdem elhinni, hogy ha egy szöveg elég jó, erős, akkor az mindenképpen megállja a helyét. Nem kell feltétlenül agyonmozogni.

Az okozta ezt a mozgás-centrikusságot, hogy eredetileg Bozsik Yvette mozgásszínháza révén kerültél kapcsolatba a hivatásos színjátszással?

Talán igen.

Egyáltalán, hogyan jut eszébe egy képzőművésznek, hogy színházban kezdjen dolgozni - nem mint tervező?

Már a kisképzőben volt egy irodalmi kör, és egy kezdetleges színjátszó csoport is, amelyekben részt vettem. De soha nem gondoltam komolyan a dolgot.

Nem is jelentkeztél Színművészeti Főiskolára?

Beadtam a jelentkezési lapomat, de nem mentem el a felvételire. Nem tudom, most milyen a rendszer, de akkoriban nem jelentkezhetett senki két művészeti főiskolára egyidőben. Én jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára, mint - képletesen szólva - biztos helyre, hiszen azzal foglalkoztam világéletemben. De - mivel nem tudtam erről a szabályról - azért beadtam a színi főiskolára is, csak később meggondoltam.

Miért?

A színészet akkor csak hobbi szinten érdekelt, nem voltak vele különösebb terveim. Talán meg is ijedtem tőle.

Mi változtatta meg később a véleményedet?

A véletlen úgy hozta, hogy belecsöppentem egy mozgásszínházi társulatba. Kaptam egy telefonhívást, válogatásra hívtak és belekerültem egy produkcióba. Addig a pillanatig a legfontosabb számomra a grafika és a festészet volt, a színházban pedig megtaláltam egy komplexebb dolgot, ami kezdett jobban lekötni.

Konkrétan mit találtál akkor vonzóbbnak ebben?

Azt, hogy mi díszleteztünk, kellékeztünk, próbáltunk, sminkeltük magunkat - amatőr csoport lévén nyilván kevés pénz volt arra, hogy műszakot fizessenek. Úgy éltünk együtt, mint egy kommuna, mindent magunk végeztünk. A rendezőnk, Malgot István fanatikus színházi munkára nevelt bennünket. Tehát az ragadott magával, hogy minden együtt volt: irodalom, színjátszás, képzőművészet, mozgás, tánc, beszéd. Ez egyébként hiányzik is most, amikor a Katona József Színházban profi szakemberek segítenek mindenben, nekem "csak" a színészettel kell foglalkoznom.

Próbálsz átlátogatni a színház- vagy filmcsinálás más területeire, amelyeket ezek szerint régen magad is végeztél?

Ha például forgatok, mindig érdeklődöm, hogyan csinálják ezt vagy azt. Jó, ha az ember sok mindennel tisztában van, akár azzal is, milyen optikával veszik fel az adott jelenetet. Figyelem, hogyan világítanak - próbálok szervesen részt venni a készülő mű létrehozásának minden egyes állomásában.

Milyen lépések vezettek ahhoz, hogy főállású színész légy műkedvelőből?

Szinte magával húzott a dolog. A mozgás-színházat abbahagytam, részt vettem Máté Gábor egyik vizsgaelőadásában, azt megnézte Zsámbéki Gábor és elhívott statisztálni a Katonába. Egyre többet hívtak és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy sem időm, sem erőm mással foglalkozni, mint színházzal. Észrevétlenül kitöltötte az életemet a színjátszás. Azt gondolom, és ez szerintem már így is marad, hogy megtaláltam az életben azt, ami a legjobban érdekel.

Mégis azt nyilatkoztad egy interjúban, hogy kívülállónak érzed magad a színházban.

Ez így van, és nem is hiszem, hogy változni fog. Sokan mondogatják, hogy engem a főiskola csak elrontott volna - én mégis hiányosságnak érzem, hogy nem végeztem el. Ez nem foglalkoztat állandóan, de mint apró tüske mindig bennem lesz.

Miért olyan lényeges ez?

Nem tudom. Látom, nagy pályákat be lehet futni anélkül, hogy az embernek papírja van arról: színművész. Mégis irigylem azokat, akiknek voltak főiskolás évei, élményei.

Éreztette veled valaha valaki ennek hiányát?

Komolyan nem. Az az élet, ahogy én felnőttem, aztán a felhőtlen kamaszkor a kisképzőben, meg a hihetetlen vágy arra, hogy mindent kipróbáljak, mindenbe beleszagoljak, minden szituációt megéljek, rengeteg tapasztalattal járt. Ezeket a tapasztalatokat most tudom kamatoztatni színházban, filmen - ezt tehát mindenképpen előnynek érzem. De azt, amit a mesterség, a technika, a rutin tudna hozzá adni, én még kevésnek érzem. Maximalista vagyok, a százhúsz százalékot még nem értem el. Azt hiszem, rendben van az önkritikám, és érzem, nem használom még jól az eszközeimet.

Ez önmagában nem magyarázza azt, hogy kirekesztődj bármiből...

Nem is rekesztett ki soha senki. Ez rajtam múlik. Talán tetszelgem is egy kicsit ebben a szerepben. Sok emberi viszonyomban visszakaptam már azt, hogy öntörvényű vagyok, és szerintem ez már nem is fog megváltozni. A tetszelgést pedig úgy értem, hogy néha jól esik nem akadémikus, kiművelt, minden eszközzel megáldott művésznek lennem. Ha kérdezik, én még mindig nem könnyen mondom, hogy színész vagyok.

Miért?

Nem érzem, hogy én már végigjártam azt az utat, ami egy ilyen választ könnyen kimondatna velem. Emiatt folyamatosan bizonyítani akarok a közönségnek, a kollégáknak, magamnak... És ebbe bele lehet ám fáradni néha. Mert a bizonyítás nem mindig sikerül feltétlenül. Most megértettem, milyen az, amikor valaki azt mondja, nem tud rajzolni. Én mindig is tudtam rajzolni, ezért képtelen voltam felfogni, hogy nem mindenkinél van az úgy, hogy az agy lát vagy elképzel valamit, azt átadja a kéznek és lerajzolod. Én ezt a színészetben éltem át először: tudtam, mit akarok eljátszani, de nem volt meg hozzá a technikám.

Érezted valaha, hogy ez skatulyává válik?

Sokszor. Ha marcona, bunkó, durva karakter kellett, szinte biztos lehettem benne, hogy megtalál a szerep. Ezért voltam és vagyok mindig hálás azoknak, akik mást látnak meg bennem - mert közben a legtöbb ember, amikor megismer, meglepődik, hogy nem is vagyok olyan vad és zabolátlan. Alapvetően joviális, jólelkű és barátságos embernek tartom magam, és annak tartanak azok is, akik ismernek. A Balra a nap nyugszik azért okozott nagy örömöt, mert lelke volt a karakternek, akit el kellett játszanom benne.

Tehát a képzőművészettel teljesen leszámoltál? Díszlet, jelmez szinten is?

Egyelőre igen. A díszlettervezés érdekel, vannak ötleteim színházi előadásra, filmre, de ezeket egyelőre pihentetem. Konkrét történetek, irodalmi művek ezek, díszlettel, koncepcióval - majd egyszer talán előveszem őket. Most még gyáva vagyok hozzá. Ami pedig az eredeti szakmámat, a reklámgrafikát illeti: képtelen lennék beállni a taposómalomba. A reklámszakma a pénzről szól, a megaláztatásokról, arról, hogy a saját terveidet sohasem tudod véghezvinni. Nekem nem életstílusom a megalkuvás. Most azt csinálom, aminek minden pillanatát szeretem. Nincsenek nagy igényeim, egyszerűen szeretném magam jól érezni abban, amit csinálok.

Fésős András: Balra a nap nyugszik, 2000 - Takács Andreával
Fésős András:
Balra a nap nyugszik,
2000 -
Takács Andreával
32 KByte
Balra a nap nyugszik werkfotó
Balra a nap nyugszik
werkfotó
37 KByte
Szurdi Miklós: Vademberek, 2001
Szurdi Miklós:
Vademberek,
2001
31 KByte
Vademberek, Kamarás Ivánnal
Vademberek,
Kamarás Ivánnal
37 KByte
Werkfotó, Szurdi Miklóssal
Werkfotó,
Szurdi Miklóssal
30 KByte

27 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap kereső