Radonja Leposavic és Snezana Ristic Isten neki fakereszt
A 3. Motovuni Nemzetközi Filmfesztivál (2001. július 31. - augusztus 4.) és Rajko Grlić, a fesztivál igazgatója

 

http://www.vreme.co.yu/

A horvátországi Motovunban megrendezett filmfesztiválon az országban még nem bemutatott, kétévesnél nem régebbi filmek versenyeztek a nemzetközi filmkritikusokból álló zsűri által odaítélt, valamint a FIPRESCI által adományozott díjért. A fesztiválnak - amely hangulatában hasonló a kapolcsi Művészetek Völgyéhez - az idén 20.000 nézője volt.

A hivatalos versenyprogramban bemutatott 19 filmen kívül válogatást vetítettek az utóbbi idők legjobb dán filmjeiből (Idióták, A legnagyobb hősök, Pusher, Soren Ulrik Thomsen - a költő, A pillanat), bemutattak néhány új olasz filmsikert (Gyerekszoba, Nyár Rómában, Egy más világ, Szédülés, Táncoljunk mambót!), volt "DV ház", ahol a digitális technika esztétikai és technikai lehetőségeivel foglalkoztak, és segítségével elkészítettek néhány rövidfilmet a jelenlévő horvát írók, a FAK csoport tagjai és mások improvizált forgatókönyvéből.

(FAK: Festival A Književnosti - Alternatív Irodalmi Fesztivál, amelyen a FAK csoport tagjai - Franci Blašković, Ivo Brešan, Zoran Ferić, Miljenko Jergović, Jurica Pavičić, Borivoj Radaković, Đermano Senjanović, Ante Tomić, Goran Tribuson, Vladimir Arsenijević, Nenad Veličković aug. 1-én és 2-án este többórás felolvasóestet rendeztek prózai műveikből. A FAK honlapján olvasható: "Annyi bizonyos, hogy az Alternatív Irodalmi Fesztiválokon - más szóval a FAK-on - az eszéki Voodoouban, a zágrábi Gjuri 2-ben vagy a pulai Uljanikban mindenki kitűnően szórakozott. Az írók haverkodtak, meghallgatták egymást, a közönség pedig drukkolt, tapsolt nekik, a pódiumra hívta őket, és egyáltalán: illetlenül viselkedett egy olyan eseményhez képest, ami Horvátországban lényegét tekintve író-olvasó találkozónak tekinthető. Ily módon - reméljük - nem csak átmenetileg ment feledésbe az a bornírt, a média által sugallt kép az irodalmunkról, amilyennek félanalfabéta firkászok, rosszkedvű írók és depressziós akadémikusok állították be.")

Az éjszakánként megtartott különvetítéseken a zágrábi Filmművészeti Akadémia hallgatóinak (többségében morbid tematikájú) rövidfilmjeit (Mladen Dizdar: Démoni gyümölcsök, Nikola Ivanda: Farkas, Nebojša Slijepčević: Vinko a tetőn, Ljubo J. Lasia: Örökre az enyém), illetve a DV kamerákkal a helyszínen fölvett 10 fast rövidfilmet vetítették.

A Motovuni Filmfesztivál fődíját a lengyel-brit Pawel Pawlikovski rendezte Utolsó menedék (The Last Resort) kapta. A zsűri a szlovén Saša Podgoršek Édes álmok (Sladke sanje) című filmjét különdíjjal jutalmazta. A FIPRESCI díját a boszniai Danis Tanović műve, a Senkiföldje (Ničija zemlja - No Man’s land) nyerte, míg a Motovun-online díjat a brit Vito Rocco Venkel-szindróma című filmjének ítélték oda. A hivatalos programban ezen kívül a következő filmek szerepeltek:

Coen fivérek: Az ember, aki nem volt ott
Biljana Čakić-Veselić (horvát): A fiú, akinek sietős volt a dolga
Jessica Hausner: Csodálatos Rita
Juan Pablo Rebella, Pablo Stoll (argentin): 25 Watt
Dito Tsintsadze (grúz): Elveszett gyilkosok
Jafar Panahi (iráni): A kör
Andrej Nyekraszov (orosz): A szerelem és egyéb éjszakai lidércnyomások
Radivoje Andrić (jugoszláv): Mennydörgős mennykő!
Martin Srebotnjak (szlovén): Óda Preserenhez
Alejandro Gonzalez Inarritu (mexikói): Kutyaszerelem
Roy Andersson: Dalok a második emeletről
Bruno Gamulin (horvát): Lassú átadás
Anastasia Lapsui, Markku Lehmuskallio (finn): Hét dal a tundráról
Fernando Meirelles, Nando Olival (brazil): Szolgálólányok
Pavel Lungin (orosz-francia): Mennyegző
Lone Scherfig (dán): Olasz nyelv kezdők számára

 

Isten neki fakereszt

Interjú Rajko Grlićcsel, az isztriai Motovuni Nemzetközi Filmfesztivál igazgatójával

Az idén nyáron az Isztriai-félszigeten két kulturális tűzfészek volt föllelhető: az egyik a közönség elől sokáig elzárt Brioni szigetek (egykor Tito kizárólagos használatában volt, a ford.), ahol Rade Šerbedžija, az Ulysses Színház spiritus movensa augusztus 17-én eljátszotta a Lear királyt (rendező: Lenka Udovički, jelmeztervező: Jagoda Bujić, főszereplők: Rade és Lucija Šerbedžija, Josip Pejaković, Radko Polić), ami még Krleža Georges Pares által rendezett dubrovniki Kolombuszát is elhomályosította. A másik pedig a "kicsi" motovuni fiesta, ami látogatottság tekintetében már harmadik éve múlja fölül a "nagy" és hivatalos Pulát. A Motovuni Filmfesztivál vezetője az Ohióból hazajáró Rajko Grlić, aki 1998-ban adta ki How to Make Your Movie című multimédiás tankönyvét, amely óriási szakmai és pénzügyi siker volt - néhány hónapig még a Csillagok háborúja multimédiás verziójánál is jobban fogyott.

A horvát nézők legutóbb az Igor Mirkovićcsal együtt készített munkáját, a Novo, novo vrijeme (Új, új idő) című dokumentumfilmjét láthatták. Nemrég fejezte be Joséphine című filmjének forgatását, amit épphogy megúszott ép bőrrel, mert hirtelen meg kellett operálni. Hogy eközben szét ne széledjen a hatalmas stáb, a rendezőt nyolc napig barátja, Srđan Karanović helyettesítette. A belgrádi Vreme című független hetilap újságírói a zágrábi Pallas Hotelban beszélgettek a rendezővel, akinek korábbi filmjei a következők: Kad puklo da puklo (Isten neki fakereszt, 1974), Samo jednom se ljubi (Csak egyszer szeretünk, 1981), U raljama života (Az élet álkapcái között, 1984), Za sreću je potrebno troje (A boldogsághoz hárman kellenek, 1986).

VREME: Nemrég érkezett meg Motovunból. Mennyire elégedett az idei fesztivállal?

RAJKO GRLIĆ: Elégedett vagyok vele. Illetlenség lenne mást mondani egy olyan fesztiválról, ahol ki kellett hívni a rendőrséget, hogy föltartóztassa a városba özönlő embertömeget, mert többen már nem fértek be. A motovuni fesztivál nem csak egy egyszerű filmfesztivál, de szorosan kötődik a grožnjani Imaginárius Filmakadémiához (1) is, ahol a kultúrának egy olyan új koncepciója született meg és működik, ami mindezidáig idegen volt ettől a borzasztóan merev, agyaglábakon járó társadalomtól. Megnyerni ezeket az arcokat és ezeket a kölyköket - fantasztikus volt. Azt hiszem, a fesztivál részben népnevelői küldetést teljesített, és ugyanakkor elismerte az emberek jogát az örömhöz és a normális élethez. Ahhoz, hogy joguk lehessen ott lenni valahol öt napon keresztül anélkül, hogy bárki a múlttal vagy a fényes jövővel gyötörné őket - hogy hagyjanak létezni abban a pillanatban, amelyikben élsz. Aztán itt voltak ezek a srácok, akik tulajdonképpen szórakozni jöttek. A film csak az apropó volt nekik. Ezért Motovun tele volt írókkal, kiállításokkal, koncertekkel, főzéssel, borral… Mindazokkal a dolgokkal, amelyek egy eseményt valóságossá, megfoghatóvá tesznek.

VREME: Átugrott Brionira, hogy megnézze Rade Šerbedžiját?

RAJKO GRLIĆ: Nem. Se mi Radéhoz, se Rade hozzánk. De szoktunk beszélni telefonon. Náluk is óriási volt a hajtás, meg nálunk is. Szerintem csodálatos dolog, hogy Šerbedžija visszajött, bár én mindig is azt mondtam, hogy neki a legnagyobb horvát színpadon kellene föllépnie. Neki és Mira Furlannak (akik a háború alatt Amerikába emigráltak, erről bővebben lásd Replika 1998/30, a ford.) a zágrábi Horvát Nemzeti Színház színpadára kellett volna visszatérniük. Na de Brioni sincs messze.

VREME: A FAK-osokkal való együttműködés Motovunban az Ön ötlete volt?

RAJKO GRLIĆ: Részben igen. Motovunnal kapcsolatban nagyon nehéz lenne megmondani, ki mit talált ki, mert az egész egy nagy jamsession, amit hárman játszunk egyfolytában: Igor Mirković, Boris Matić meg én. Először azt gondoltam, olyan kisfilmeket kellene forgatni, amelyeknek három szó a mottója: Motovun, malvazija (muskotály, a ford.) és mama…

VREME: Miért pont a mama?

RAJKO GRLIĆ: Közel van ide Olaszország. Azt hiszem, nincs olyan olasz dal, amelyikben ne lenne benne a mamma, ez a szó adja meg a kissé nyálas alaphangulatukat. Aztán elkezdtünk beszélgetni a FAK-osokkal, mert úgy éreztük, fontos lenne, hogy Motovun valami olyasmit is jelentsen, amit ők képviselnek. Ugyanis Motovun elsősorban egy eseménysorozat, és nem úgy működik mint egy fesztivál. Aztán sörözés közben megkérdeztük tőlük, nem lenne-e kedvük forgatókönyvet írni? Amire ők megírták a maguk kis dramolette-jeit, amelyek 90%-át nagyon nehéz vagy lehetetlenség filmre vinni. De aztán csak belevágtunk.

VREME: És a rendezők? Például Mimica (Vatroslav Mimica, animációs filmrendező - a ford.), ő maga választotta ki a forgatókönyvet?

RAJKO GRLIĆ: Az információkat elküldtük kb. 15 rendezőnek, és a jelentkezők közül mindegyik kiválaszthatta magának a neki tetsző forgatókönyvet. Megpróbáltuk finoman úgy irányítani a dolgot, hogy ne akarja mindenki ugyanazt választani. Még ha túl ambiciózus ötlet volt is a részünkről ezeket filmre vinni, az élvezetet maga a játék nyújtotta. A folyamat volt a fontos, nem a végeredmény. Bár az egész végeredménye egy olyan éjszaka volt, amikor az emberek még a tetőkön is ültek. A vetítés hajnali négyig-ötig tartott, és addig egy tapodtat se mozdult senki a helyéről. A környékbeli juhászok egyenrangú szereplők voltak Bulajićcsal, mindenkinek megvolt a maga öt percnyi sikere. A filmek néhány óra leforgása alatt készültek, ráadásként ahhoz, amit Motovunnak hívnak.

VREME: Sokan megborzonganak Veljko Bulajić neve hallatán. Ő hogyan került bele ebbe a fergeteges játékba?

RAJKO GRLIĆ: Fölajánlottuk a lehetőséget a horvát rendezőknek, és ő is jelentkezett. Komolyan vette a dolgot, dolgozott is rajta egy pár napig. Én folyton civakodtam vele, hogy kimeríti az egész költségvetést. Azt hiszem, jó, hogy különböző emberek jöttek össze. Én az életben nagyon sokat veszekedtem Bulajićcsal, a sajtóban is polemizáltunk, de szerintem mindenkinek joga van hozzá, hogy elmondja a véleményét.

VREME: Az idén miért nem jött el a Palicsi Filmfesztiválra? Nagyon várták Önt.

RAJKO GRLIĆ: Már akkor megmondtam, hogy nem tudok jönni, amikor meghívtak. Akkoriban Isztrián tartottam egy kurzust, és Motovun is néhány nappal később kezdődött. Ez óriási munka. De az is lehet, hogy még nem vagyok elég érett rá, hogy eljöjjek. Legalábbis a magam megítélése szerint.

VREME: Nem aggasztja Horvátország jövője? Úgy tűnik, a mostani kormány esélyei gyöngék a következő választásokon, de bármelyik másik alternatíva egy lépés lenne hátrafelé.

RAJKO GRLIĆ: Erről nem szívesen beszélek. A mostani kormányt a boldogtalanság olyan mérvű növekedése segítette hatalomra, ami már túllépte a kritikus határt. Mintha Tuđman halálával az emberek fölszabadultak volna a nyomás és a félelem alól. Egyszeriben világgá kiáltották szenvedésüket és új hatalmat választottak maguknak. De képes lesz-e ez a hatalom meghallani a szenvedés hangját és válaszolni rá? Azt hiszem, ez az alapvető kérdés. Most egy koalíció van hatalmon, és amint Ön is tudja, a sokfélét nehéz egy irányba terelni. Különösen egy olyan sérülékeny országban, mint Horvátország. Azt hiszem, a most hatalomra kerülteknek a legelején nem volt elég merszük ahhoz, hogy nyíltan kimondják, mi mindennel kellett szembesülniük. Talán attól féltek, hogy az emberek majd megsértődnek és a helyzet csak még rosszabb lesz. Nem akarták kinyitni ennek a gazdasági és szellemi karanténnak a kapuját, hogy valóban kivezessék belőle az embereket. Már vagy másfél éve azzal áltatják magukat, hogy ha ezt a szemétdombot betemetik földdel, akkor majdcsak kinő rajta valami. Tartok tőle, hogy ez nem fog menni. A szemétből nem nő ki semmi, és majd a mandátumuk lejárta előtt lesznek kénytelenek sokkal nyíltabban beszélni, úgy, ahogy rögtön a legelején kellett volna. Másrészt a jobboldal - különösen a nép-nemzeti vonal - mindig is sokkal többet handabandázott. Primitív húrokat pengetve könnyebb hatást elérni. Horvátország azonban mégis tett egy apró lépést egy esetleges polgári társadalom felé. Képes volt túlélni Tuđmant, és - függetlenül attól, mi mellett teszi le a voksát - már soha többé nem válhat olyan egysíkúvá, mint volt. Hogy jobboldali vagy baloldali lesz-e, azt nem tudom, de attól félek, itt senki sincs tudatában annak, hogy ez a tízévnyi lelki és szellemi környezetszennyezés micsoda szerencsétlenné és boldogtalanná tette ezt a népet, és semmi remény rá, hogy ez a szenny rövid idő alatt kioldódjon az emberek lelkéből. Horvátországnak ehhez legalább egy emberöltőnyi időre lesz szüksége, aminthogy Szerbiának is valószínűleg két-három generáció kell majd ahhoz, hogy megtisztuljon.

VREME: Úgy tűnik, Szerbiában és Horvátországban is valódi társadalmi probléma, hogy nem létezik igazi baloldal. A világban zajló aktuális antiglobalizációs folyamatok errefelé teljesen ismeretlenek. Lát-e rá lehetőséget, hogy a baloldali világnézet újra megteremtődjön vagy rekonstruálódjon, és létrejöjjön például egy szociáldemokrata értékeket képviselő párt?

RAJKO GRLIĆ: Én nem vagyok se pártember, se mozgalmár, egész életemben távol tartottam magam a politikától, ezért nehezen tudnám megjósolni, vajon megteremtődnek-e ennek vagy annak a feltételei. Ugyanakkor mindenképpen baloldali vagyok, akármit jelentsen is ez. Nálunk az a fölosztás dívik, hogy minden, ami nem nemzeti, az balos. Ez nevetséges. Horvátországban mindent, ami a centrumtól nem áll túlságosan jobbra, azt szélsőbalnak kell hívni, pedig én nem látok itt semmiféle szélsőbaloldalt. Másfelől a világban most valami olyasmi játszódik le, aminek a jelentőségére és valóságos voltára a Balkán még nem döbbent rá, mert ha rádöbbent volna, akkor az fölöslegessé tesz minden helyi háborút és nacionalizmust. A globalizáció és a világban uralkodó multinacionális vállalatok léte értelmetlenné tették a nemzeti háborúkat. Szerintem a multik nagyon rövid időn belül egyesülni fognak egy Egyesült Nemzetek-szerű képződményben, fölvásárolják a kicsi országokat és berendezkednek bennük. Ha az ember egy ideig Amerikában él, akkor rájön, hogy a nagyvállalatok által létrehozott csoportok sokkal nagyobb hatalommal rendelkeznek, mint bármelyik kommunista ország, amelyikben ő élt. És ez félelmetes. Egyáltalán nem látok rá esélyt, hogy ennek bárhol a világon ellen tudjanak állni. Engem ez nagyon emlékeztet a hollywoodi stúdió-filmek és a világ független filmjeinek a viszonyára. A stúdió-film birtokolja a mozitermek 90%-át és óriási tőke áll a rendelkezésére, miközben a független film már régen elvesztette a csatát, bár ennek ellenére valószínűleg még hosszú évtizedekig fog létezni. Azt hiszem, a globalizációval szembeni vesztes játszmában jogunk van otthon lenni valahol, ahol meg kell próbálnunk nagyon lokálisan, nagyon öntörvényűen élni. Ez a mi esetünkben és a mi viszonyaink között azt jelenti, hogy nyakig benne vagyunk a nemzeti szarban. Hogy hogyan legyünk a magunk urai - ahogy ezek mondanák - úgy, hogy közben ne mocskoljuk be magunkat a saját ostobaságunk miatt - valószínűleg ez az a probléma, amit egy esetleges baloldal megpróbálhatna megoldani. Ha például megnézi a zapatistákat, hogy mi történik velük, és miért is háborúznak - ők tulajdonképpen nem is Mexikóval, hanem a multikkal hadakoznak, akik föl akarják őket számolni, mivel gyönge piacot képviselnek -, akkor megérti, hogy itt valójában a szociális helyzetről és az élethez való jogról van szó… Félek, hogy egyes pártok, amelyek itt szociális húrokat pengetnek és a szociáldemokráciára hivatkoznak, ezt még nem értették meg.

VREME: Az általános társadalmi regresszió a volt Jugoszlávia térségeiben mintha fölvetné annak a szükségességét, hogy újraértelmezzük a titóizmushoz és általában a szocializmushoz való viszonyunkat. Mintha a mosdóvízzel együtt kiöntöttük volna a gyereket is, amit modernizációnak hívnak. A globalizáció problematikája emlékezetünkbe idézi az elnemkötelezettség politikáját is.

RAJKO GRLIĆ: Ahhoz, hogy e kérdésre válaszolni tudjunk, artikulálnunk kellene egész viszonyunkat a múltunkhoz. Mi is volt valójában ez a bizonyos "Jugoszlávia"? A boldogok országa vagy az ólomidőé? Hol van ezek között a kategóriák között bármi, amit igazságnak nevezhetnénk? Először is én azt gondolom, Jugoszláviának szerencséje volt, hogy ötven évig nyugodt társadalom lehetett, hogy nem kellett kiállnia nagyobb megrázkódtatásokat, így bizonyos alapvető emberi jogok lassan-lassan az élet szerves részévé válhattak. Ennek az egykori társadalomnak szerencsére nem volt ugyanolyan merev az alapállása, mint a többi keleti szocialista országnak, ezért ebben a sokszínűségben az élethez való jog az emberek valódi jogává válhatott. Ebből eredtek aztán a szociális, emberi, női és egyéb jogok, melyek létjogosultságát az idő is igazolta. A hatalmon lévők épphogy csak megtanultak késsel és villával enni, amikor újak jöttek helyettük, akik megint csak kézzel esznek. El kell telnie újabb ötven évnek ahhoz, hogy az asztalnál ülők ismét jólnevelten viselkedjenek. Persze a mosdóvízzel kiöntötték a gyereket is, de én nem vagyok túl jó véleménnyel erről az államról mint politikai rendszerről. Igaz, egyik államról sincs jó véleményem. Nem kötődöm hozzájuk érzelmileg…

VREME: Anarhista?

RAJKO GRLIĆ: Mindig is mondtam, hogy városi anarchista vagyok. Igen csekély bennem az igény arra, hogy gyámkodjanak fölöttem, és a magam részéről az államra se nagyon tartok igényt. Szerintem a jugoszláv rendszer elég visszataszító politikai alakulat volt, és akként is működött. Másrészt ez volt az a hely és idő, ahol és amikor fölnőttem és boldog voltam. Ez egy nagy ellentmondás. Az érzelmeim a szép múlthoz kötődnek. Amikor a szerb újságok háborús húrokat kezdtek pengetni - valamikor Milošević hatalomra kerülése előtt -, akkor világossá vált előttem, hogy a széthullás elkerülhetetlen. Hogy minden más vérbe fullad. A kommunista rendszer bukásával, a berlini fal leomlásával annak az országnak is föl kellett bomlania. Ugyanis ugyanarra az elvre épült. Az elv kimúlásával eltűnt az összetartó erő is. Ha békében zajlott volna le a fölbomlása, akkor civilizált módon tudtunk volna élni egymással. Akárcsak addig. Hiszen a köztársaságok korábban is elkülönülten éltek, és nagyszerűen működtek magukban is. Žika (Živorad) Pavlović a filmjeit Ljubljanában forgathatta, az írók kiadhatták a könyveiket akár Zágrábban, akár Belgrádban. A kommunizmus kitalált bizonyos önálló egységeket, amelyekkel Tito egy körforgásos játékot játszott (az egyes köztársaságok fölváltva jutottak vezető szerephez a központi államhatalomban, a ford.). Nincs nosztalgiám ez után a rendszer után, de igenis hiányoznak bizonyos értékek, amelyek vele együtt vesztek el. Filmesként szenvedek attól, hogy eltűnt az a nagy filmpiac, ami lehetővé tette, hogy a filmeket a politika és az állam beleszólása nélkül készítsük. Ez a jogunk is elveszett. Amikor az U raljama životat (Az élet álkapcái között) megcsináltuk - aminek az elkészítéséhez az állam egy fillérrel se járult hozzá, és amit a mozikban egymillió hétszázezer néző látott -, akkor fantasztikus dologra jöttünk rá, nevezetesen hogy az állam nélkül is képesek vagyunk dolgozni, hogy nem vagyunk kénytelenek a politikusoknak gazsulálni, mivel olcsó filmeket nélkülük is tudunk készíteni. Akkor értettem meg, hogy módomban áll játszani. Az állam eltűnésével azonban elvették tőlem a játékhoz való jogomat. Ez nagy kár. De ezek borzasztó apró szegmensek, amikről én most beszélek, ezért is félek ezektől a beszélgetésektől. Egymás mellé kellene rakni vagy négyszáz ilyen részletet, hogy egy reálisabb képet kapjunk. Az apám története arról a rezsimről valószínűleg sokkal tragikusabb lenne, mint az enyém. Én gyerek voltam, kölyök, egy pár filmemet betiltották, a rendőrség egyszer elkobozta az egyik filmemet… ennyi. De mindez gyerekjáték ahhoz képest, amin ő keresztülment. Különbözőek a nézőpontjaink. Ennek az időszaknak és a Jugoszláviának nevezett országnak a fogalomtárát talán csak száz év múlva lehet majd összeállítani.

VREME: Bár egyesek már dolgoznak rajta.

RAJKO GRLIĆ: Tudom, Dubravka Ugrešić (A tökéletes kapituláció múzeuma, Európa Könyvkiadó, 2000. - a ford.) már írja.

VREME: Dubravka, Mira Furlan, Ön… Az U raljama života stábjából mindenki külföldön él.

RAJKO GRLIĆ: Dubravka párszor már fölvetette, hogy meg kellene csinálni a follow up Raljat, hogy mi történt azután… De mindenki szétszéledt. A zeneszerző, a forgatókönyvíró, a rendező, a színészek, az operatőrasszisztens… Vagy húsz ember, csak ebből a filmből.

VREME: Az idén a horvát művészek kiharcolták maguknak a jogot, hogy a Goli otokon (1) forgathassanak. Szerette-e volna valaha is megérinteni ugyanazokat a köveket, amiket a szülei?

Nem. Az apám csak rövid ideig volt ott. Amikor a Caruga (3) (1990) forgatására készültem, és Szlavóniában Ivan Kušannal együtt kerestem valahol Babina Greda környékén a Glas Slavonije volt főszerkesztőjét, akinek volt egy csomó dokumentuma Carugáról, akkor végül betévedtünk egy igazi szlavón udvarra, ahol a sárban mindenféle állat dagonyázott. A házból kijött egy töpörödött öregember, rám nézett és elrikkantotta magát: Te a Dankó fia vagy, ugye? Apáddal együtt voltam a Goli otokon! Az öreget akkor láttam életemben először. Ő elmesélte a saját verzióját, mely szerint az összes főszerkesztőt - apám akkoriban a Narodni list főszerkesztője volt, ami a mai Večernji list elődje - elvitték egy-két hónapra a Goli otokra, átnevelésre. Apám erről sohasem beszélt, úgyhogy nem tudom, mi igaz belőle. Az anyámat, Évát pedig a német televízió vitte le egyszer a Goli otokhoz, hogy filmet forgassanak a történetéről. Tizenöt évvel ezelőtt - amikor még működött a börtön - elmentem anyámmal Rabra, ahonnan látni lehet a Goli otokot, és megmutatta nekem. Egy időben Dušan Jovanović meg én sokat foglalkoztunk azzal a gondolattal, hogy forgatókönyvet írunk a Goli otokról, Ranković első ottani látogatásáról. Mindig is izgatott az a történet, hogy a foglyokkal egy színházi előadást adattak elő a tiszteletére. Ez az előadás lett volna a film gerince, de aztán sohasem sikerült egy jó forgatókönyvet írnunk belőle. Nem találtunk rajta "fogást".

VREME: És Belgrád, Szerbia? Mikor jön el erre a nemrég megnyílt Goli otokra?

RAJKO GRLIĆ: Majd eljövök. Kaptam egy ajánlatot a Sava centartól, hogy szeretnének rendezni egy retrospektív sorozatot a filmjeimből. Motovunban megállapodtam a szerb kollégákkal, hogy a Novo, novo vrijemet forgalmazni fogják Szerbiában. Mindkét esemény a jövetelemhez kapcsolódik, úgyhogy valószínűleg eljövök.

VREME: És a Joséphine?

RAJKO GRLIĆ: Akkor már a Joséphine-t is vetíteni fogják a mozikban. Szívesebben jönnék a Joséphine-nnel Belgrádba.

VREME: Elégedett ezzel a filmjével?

RAJKO GRLIĆ: Igen. Nagyon jó érzésem volt, amikor megnéztem.

VREME: Általában türelmetlenül várja, hogy a közönség és a szakma lássa a filmjeit?

RAJKO GRLIĆ: Nem.

VREME: Soha?

RAJKO GRLIĆ: Soha. Régebben talán türelmetlenkedtem, de az utóbbi időben egyre inkább a folyamat az, ami érdekel, és a következmények egyre kevésbé fontosak. A filmkészítés folyamata mindig új, de az is szívet melengető érzés, ami utána következik - a fesztiválok, a közönség lelkesedése, a díjak. Az ember egója telhetetlen. De izgatni már nem izgat.

VREME: Megnézi néha a régi filmjeit?

RAJKO GRLIĆ: Nem, soha. Nagyon nehezemre esik a saját filmjeimet megnézni. Volt egy fogadalmam, amihez megpróbálom tartani magam: miután befejeztem a forgatást, és kész az első rendes kópia, akkor bezárkózom vele és egyedül megnézem. Aztán amit erről a vetítésről magammal viszek, azt fogja utána jelenteni számomra ez a film. Örökre. Az utóéletétől függetlenül. Két hónapja megérkezett Amerikába annak a filmnek a nulladik kópiája, amelyiket Németországban forgattam német, cseh és angol koprodukcióban. Éjjel kettőkor bezárkóztam a moziba, és egyedül megnéztem. Ezzel lett kész a film.

VREME: Vajon különböznek a Srđan Karanović által leforgatott jelenetek az Önéitől? Hogyan szerepel ő a stáblistán? Társrendezőként?

RAJKO GRLIĆ: Nem, külön köszönetet mondok neki - special thanks. Ő nyolc napig dolgozott a filmen, és megpróbáltunk egyeztetni, amennyire tudtunk. Az operáció után akkor már egy kicsit jobban éreztem magam, tudtam gondolkodni, skicceket készítettem neki, ő pedig a rajzaim alapján megpróbált csinálni valamit. Ez mindkettőnk számára végtelenül megerőltető volt. Ő megpróbálta utánozni azt, amit én csinálnék, nem a maga feje után ment. Nagyon nehéz más kezével gitározni.

VREME: A Joséphine főszerepét játszó cseh színésznőnek sikerült megtalálnia Joséphine Bakert?

RAJKO GRLIĆ: Igen.

VREME: Kiderül a filmből, hogy sikerült-e neki?

RAJKO GRLIĆ: Ki. Sikerült neki megtalálnia Joséphine Bakert, de aztán rájött, hogy ezzel még semmire sem megy. Ez már egy másik probléma. Ő rögtön a legelején rátalál, tulajdonképpen ezzel kezdődik a film, de aztán…

 

Jegyzetek

1 A Fiatal Horvát Zenészek Grožnjani Nemzetközi Kulturális Központja 1969-ben alakult az ódon, középkori műemlék-városkában, Grožnjanban, az UNESCO és a Jeunesses Musicales International támogatásával. Fönnállása 30 éve alatt 58

ország több mint 10.000 fiatal zenésze vett itt részt valamilyen kurzuson. A magyar zenészek közül az idén Bazsinka József (tuba) és Spányi Emil (jazzkurzus) tanított a kulturális központban. A zenei képzésen kívül táncművészeti, valamint színház- és filmművészeti nyári egyetemeket is tartanak: jún. 30.-júl. 9. - Modern tánc és táncszínházi workshop gyerekek és fiatalok számára [koreográfusok: Peggy Olislaegers, Adriaan Luteijn ( Hollandia), és Desa Virant, Zaga Živković (Horvátország)], aug. 8-31. - Kísérleti egyetemista színház, Drámaművészeti Központ / Imagináris Akadémia.

  1. Goli otok - "Csupasz sziget" - a jugoszláv "Recsk", ahol a politikai foglyokat egy kőbányában dolgoztatták. Lásd még: Rejtő Jenő: Csontbrigád - a ford.
  2. Jovan Stanisavljević Caruga (1897-1925), a szlavóniai Robin Hood, haramia és úriember, akit 27 éves korában fölakasztottak. - a ford.

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap kereső