82 KByte	Hogyan lett író, illetve forgatókönyvíró Önből? Krasznahorkai László: Az első kérdésre nem tudok válaszolni, mert még ma sem vagyok egészen biztos abban, hogy író vagyok. A forgatókönyvírásról már többet mondhatok, mert azt tudtam, hogy forgatókönyvíró nem akarok lenni. Amikor 85-ben megjelent az első könyvem, a Sátántangó, Tarr Béla felkeresett, hogy filmet csinálna belőle. Először elhárítottam, aztán másodszor is elhárítottam és harmadszor is,... de nem ismertem még Tarr Bélát. Aztán megismertem és rájöttem, hogy teljesen fölöslegesen húzódozom. Csak a saját időmet vesztegetem, ha továbbra is ellenállok. Igent mondtam, de nem a forgatókönyvírásra. Bennem olyan nagy volt az ellenállás a filmkészítéssel szemben, hogy Béla úgy érezte, a forgatókönyvírásról nem is érdemes megkérdeznie, mert nyilván nem vállalnám. És ez így is lett volna. Az ügyet végül egy politikatörténeti esemény oldotta meg. Miután én valahova elutaztam, 1985 kora nyarán úgy váltunk el egymástól, hogy egy adott júniusi napon kijönnek értem egy állomásra, mert aznap kezdik a Sátántangó című film forgatását. Ők tényleg kijöttek elém, de nem azért, hogy részt vegyek az első forgatási napon - ez Béláéknak nagyon fontos lett volna -, hanem, hogy elmondják, az alatt a néhány hét alatt, míg én távol voltam, nemcsak a filmet tiltották be, hanem az egész stúdiót, a Társulás Filmstúdiót, amelynek az égisze alatt készült volna a film. Akkor a Társulás Filmstúdió betiltása, azoknak az embereknek a betiltása, akik a progresszív filmet, az alternatív, vagy az experimentális filmet célozták meg, nemcsak a stúdió,és alkotóinak tönkretételét jelentette, hanem magának a filmnek a tönkretételét is. És akkor úgy tűnt, örökre, hiszen akkor minden örökre szólt. Aztán ennek a döntésnek az időtlenségében meghalt Bódy Gábor, többek között éppen azért, ami a Társulással történt. Ez a két ügy így együtt olyan rettenetes hatással volt az akkori rendezők egy döntő csoportjára, főleg fiatalokra, többek között Tarr Bélára is, hogy egyszerűen erkölcsi kötelességem volt nem mondani nemet tovább. Béla amúgy is nagyon szimpatikus ember volt számomra. Jó kemény, nyers, őszinte. Kissé eltúlozva, az ember akkor úgy érezte, hogy az ő életben tartása a filmkészítés. Ha én nem segítek neki, ha én nem veszek részt filmje elkészítésében, akkor ő nem is él tovább. Ennyire drámai volt a helyzet. Az eltelt 15 év alatt két rövidfilmet (Az utolsó hajó, Utazás az Alföldön ) és három nagy játékfilmet ( Kárhozat, Sátántangó, Werckmeister harmóniák ) készítettek együtt. Hogy dolgoznak, együtt is írnak? Igen, mivel nem lettem forgatókönyvíró, úgy írunk forgatókönyvet, hogy elkezdünk beszélgetni arról, Béla mit akar. Mióta ismerjük egymást, ez mindig úgy történik, hogy elolvassa a kiválasztott könyvemet, arról neki már van valamilyen elképzelése, azt elmondja nekem, és akkor elkezdünk beszélgetni a dolgokról. Nagyon ritkán esik szó részletekről, arról, hogy bizonyos kérdéseket hogyan oldunk meg. Azt már mindketten tudjuk, hogy a részleteket a forgatáson fogjuk megoldani. Olyan mértékben eltér egymástól a forgatás szituációja és a forgatókönyvírás szituációja, hogy már tapasztalatból tudjuk, a részletekről jobb később beszélni. Kezdetben inkább arról társalgunk, hogy mi a film, mit akarunk ezzel az egésszel, egyáltalán, szabad-e még filmet csinálni? Mindig így kezdődik. Kell-e ez a film? Mi indokolja azt, hogy mindazok után, amin együtt keresztül mentünk a filmjeinkkel, megint készítsünk egyet. Mi az, amit Bélának újra meg kellene fogalmaznia a filmben, és mi az, amiben én tudok segíteni? Erről nagyon sokat tudunk beszélgetni. Természetesen mindig arról van szó, hogy milyen film legyen, és nem arról, hogy milyen adaptáció szülessen. Béla megismerkedésünk óta az én regényeimet, írásaimat használja, de mégse adaptációkat csinál. Szellemük szerint adaptációk, valójában nem azok. Mindig van egy elképzelése, ami benne hosszú ideig formálódik. Azt én megpróbálom megérteni, és miután megértettem vagy elkezdem sejteni, mit akar, utána már minden erőmmel azon vagyok, hogy segítsek neki megvalósítani ezt. Az utolsó közös munkánál, a Werckmeister harmóniáknál milyen magyarázatot találtak, hogy miért kell elkészíteniük? A magyarázat mindig az aktuális kétségbeesésből születik. Hogy Az ellenállás melankóliája című regényemre miért esett a választás...? Ezt soha nem mondtuk ki, de majdnem biztos vagyok benne, hogy nála is, nálam is hasonló okok indokolták, hogy ez a film elkészüljön. Ez az első olyan könyvem, amelyik egy csillagról szól a még csak nem is sötét éjszakában. Egy kis ragyogásról a szürkületben. Az volt a kérdés, hogy egyáltalán el tudunk-e képzelni még egy olyan alakot, aki hordozza ezt a ragyogást. Soha nincsenek végleges válaszok sem a filmekben, sem a könyveimben az ilyen típusú kérdésekre. Most is csak annyit mondhatok: filmünk megpróbálja elképzelni ezt a csöppnyi ragyogást. Mi magyarázza Ön szerint a Werckmeister cannes-i sikerét? Valószínűleg a teljes oda-nem-illősége. Az történhetett, hogy mégiscsak vannak néhányan, legalább egy moziteremnyi ember, akiknek nagyon fáj, hogy nincs már film, és akik, ha mégis látnak egyet, akkor úgy érzik, a saját méltóságukra figyelmeztették őket. Talán ezt fejezték ki ezzel az ünnepléssel. Az elképzelhető, hogy Ön más rendezővel is dolgozzon? Nem, nem valószínű. Ez nemcsak egy közös munka, hanem egy egymásra méretezettség is. Ez nehezen ismétlődne meg még egyszer. Minthogy én nem is törekedtem soha arra, hogy filmek szülessenek a könyveimből - maga az ötlet sem tőlem, hanem Tarr Bélától ered -, ezért ez nem valószínű. Aztán emberileg is,... az a 15 év, amit együtt töltöttünk a filmekkel, az iszonyú hosszú idő. Ezenkívül nem gondolom, hogy egy új házasság nekem még elviselhető volna. Épp elég ez a régi. El tudja képzelni, hogy Tarr Béla valaki mással, egy másik íróval csináljon filmet? Elképzelni el tudom, de ez nem valószínű. Türelem kell hozzá? Hát énhozzám is kell türelem, velem se könnyű filmet csinálni, nemcsak Tarr Bélával nehéz. Ez egy kicsit olyan, mint egy összezártság egy elemi élményben, amiből tulajdonképpen mindketten úgy látjuk, hogy azonos típusú okok miatt nincsen kiút. Mi nagyon ismerjük egymást és minthogy már türelmetlenek vagyunk, ezért nem kezdenénk el mással megértetni, hogy mire gondolunk. Valószínűleg neki is ez az egyszerűbb. Én föltétlenül segítem őt a filmkészítésben, és nem az én eredeti irodalmi gondolataimnak, az adaptációnak a filmi megvalósítását erőltetem. Az én könyveim könyvek, úgy is élnek és nem szorulnak rá vizuális megerősítésre, kiteljesedésre és így tovább. Arról van szó, hogy ezek a könyvek inspirálják őt, és ameddig én képes leszek őt inspirálni - és ez valószínűleg még eltart egy darabig - addig mi a csudának keresne mást. A közös munkák közül melyik az Ön által legjobbnak vélt? Szerintem Tarr Béla egy filmet csinál folyamatosan. Ezt sok ember elmondja magáról, vagy sok emberről elmondják, de őnála látom a legegyértelműbben, hogy ez így van. Én magam alig tudom különválasztani a Kárhozatot és a Sátántangót. Ráadásul a Kárhozat azért készült el, mert a Sátántangót - mint az elején említettem - betiltották. Közölték, hogy ameddig ők - nem tudom kik - az urak, addig ebből a könyvből semmiképp nem lehet film. Cserébe megengedték, hogy egy másik film elkészüljön. A Sátántangó akkor tehát abszolút kizárt volt, Béla viszont már nagyon sok mindent kidolgozott, hogy mit hogyan fog csinálni benne. Ezért a Kárhozat a Sátántangó előtanulmánya is, annak ellenére, hogy önálló film. A nézőnek nem muszáj ismernie se ezt vagy a Sátántangót vagy a Werckmeistert, de ha ismeri őket, akkor elképzelhető, hogy megérti, bennem miért egyetlen film, amit eddig csináltunk. Film egy emberi állapotról, mely elég szomorú, és nagy szüksége van arra a csöppnyi ragyogásra, amiről már beszéltem. Annak idején túlzottan sötétnek tűntek ezek a filmek. Ma megdöbbentő, hogy mennyire realisták. Újranézve Tarr filmjeit, hát... azt kell mondjam, hogy a valóság tényleg fölülmúlhatatlan. Ezekben a filmekben még mindig nagyon sok az illúzió, a hely a reményre, azokra a nagyszerű emberi értékekre, amelyek már akkor sem voltak, és ma sincsenek. A hely ábrázolása, az mindig egyfajta pozitív üzenet, és erről Tarr sosem mondott le. A valóság azonban igen. Ön szerint a mai magyar rendezői palettán hol van Tarr Béla helye? Mindenképpen kívül. Nagyon társtalannak látom. Úgy érzem, hogy az, ami őt érdekli, az nem érdekli a többieket, és viszont. Az, ami a többieket érdekli, az őt nem érdekli. Abszolút társtalan, túl a szükségképpeni magányos alkotói helyzeten, és ez azért megdöbbentő, mert Tarr filmjei végtelenül magyarok. Sem leforgatni, sem megérteni, sem átérezni, sem megcsinálni őket nem lehetne a magyar viszonyokon kívül. Ez nem azt jelenti, hogy csak ő csinál magyar filmet, de ennyire konzekvens filmrendezőt nemcsak itt Magyarországon, de máshol sem ismerek. Aki ennyire befolyásolhatatlan lett volna, és akit ennyire nyugtalanná tett volna az az eredeti invenció, ami miatt egyáltalán elkezdett filmmel vagy művészettel foglalkozni. Ő mintha még mindig emlékezne arra, hogy miért kezdünk el egyszer csak kamaszkorunk és felnőttkorunk határán hirtelen művészettel foglalkozni. Ő mintha még mindig nem felejtette volna el, hogy a művészetet önmagában művelni - pusztán egy jó filmet csinálni - ez tulajdonképpen kisebb ambíció, mint amit az ügy, maga a tárgy megérdemel. Úgy érzem, hogy ezt még mindig nem felejtette el, és amíg nem felejti el, addig biztos, hogy együtt dolgoztunk. Bennem is tartja ezzel a lelket, mert addig engem is figyelmeztet arra, hogy csak így, ennek az eredeti élménynek a felejthetetlenségében érdemes bármihez hozzákezdeni.   ( Az interjú rövidített változatát a Duna TV Mozgó kép című műsorában láthatták. )
Lars Rudolf 9 KByte
Hanna Schygulla és Lars Rudolf 24 KByte
Lars Rudolf 20 KByte
Lars Rudolf 25 KByte
Peter Fitz és Lars Rudolf 24 KByte
Lars Rudolf 27 KByte