Branko Istvancic: A kormoránok ijesztgetői, 1998 60 KByte	Tanulmányaid a zágrábi filmművészeti egyetem film és televízió rendező szakán eléggé különleges körülmények között kezdődtek meg. 1991-ben éppen hogy megérkeztél a horvátországi fővárosba, és máris föllobbant a délszláv háború. Jugoszláviai, vajdasági vagy, mégis évekig nem mehettél a haza. Hogyan tudtad magadban a körülötted történteket feldolgozni? Az egyetemi tanulmányaim kezdete előtt szülőfalumban, Tavankúton, egy Szabadka melletti kis bunyevác faluban kezdtem el a filmmel foglalatoskodni. Ezt az érdeklődést általános iskolai tanáromnak, Siflis Zoltán szabadkai filmpedagógusnak és rendezőnek köszönhetem, akinek az első elkészült nagyjátékfilmemet fogom ajánlani. A jugoszláviai filmegyetemeken történt két sikertelen kísérlet után Zágrábban próbálkoztam a fölvételivel, eredményesen. Mindez 1991-ben történt, és így a háború kitörésekor Zágrábban találtam magam, de nem politikai okokból, habár horvát származású vagyok, hanem a körülményekből adódóan. Talán jobb is, hogy tanultam a szerencsétlen háború alatt, mivel a szülőföldemen gyanús személyként kezdtek kezelni. A szerbiai rendőrök követtek, zaklattak, és minden alkalommal kikérdeztek a jugoszláv-magyar határon. Egyszer minden ok nélkül beszállítottak a szabadkai rendőrségre és hat órán keresztül vallattak. Meg kell mondanom, soha nem voltam politikai párt tagja, csak igyekeztem segíteni a szülőföldem kultúrintézményein. Végül ez az egész oda vezetett, hogy már évek óta nem járok haza, és ehhez hozzájárult a Jugoszlávia és Horvátország között bevezetett vízum is. Most már csak reménykedem, hogy a kettős állampolgárság várható teljes elismerése és az utóbbi jugoszláviai politikai változások után normálisan átkelhetünk a határon, és végre eljárhatok a szülőfalumba. Természetesen az utóbbi évek történései lényeges hatással voltak az életemre, és ezek a tapasztalataim és élményeim valamikor még filmre is kerülhetnek. Mely filmjeidet emelnéd ki? Az egyetemi tanulmányaim elején már elkezdtem a Horvát Televíziónak dolgozni, és itt készítettem el a legfontosabb filmjeimet is. Mégis, az első jelentősebb munkám a Rastanak (Elválás) volt, amely tulajdonképpen egyetemi vizsgafilmnek készült. Ebben a tragikomikus történetben debütált Katarina Bistrovic-Darvas, a ma már ismert fiatal horvát színésznő. A Rastanak sikeresen bemutatkozott több nemzetközi fesztiválon, többek között Münchenben, Tel Avivban, és Prágában is. A filmet a londoni First Film Fondation 1993-ban beválasztotta a hat legjelentősebb európai fiatal rendezőjét bemutató New Direction programjába. Ennek a filmnek köszönhetően lettem rendezőasszisztense Zrinko Ogrestának, az ismert horvát filmrendezőnek az Isprani című nagyjátékfilmjében. 1995-ben a horvátországi szlavónia vidéki aratási szokásokról (Slavonski zetveni obicaji) készítettem etnográfiai dokumentumfilmet, amely a szülőföldem, a Szabadka környéki bunyevácokhoz hasonlatos aratási szokásokat jeleníti meg. A Horvát Televíziónak készítettem egy sorozatot a ferencesekről és a bencésekről, majd egy ötvenperces játékfilmet Zamrznuti kadar (Megmerevedett kép) címmel. Amit még lényegesnek tartok elmondani magamról, több mint harminc saját rendezésű filmet készítettem, és ennek többsége filmszalagra készült. A Plasitelji kormorana (A kormoránok ijesztgetői) című filmed a legjobb horvátországi dokumentumfilm, és a legjobb horvát film fődíját nyerte el az 1998-as horvát filmszemlén. Ezt a filmet a horvát televízió dokumentumműsor szerkesztőségében készítetted, mégis sikerült olyan módon eltérítened a film mondanivalóját, hogy azt voltaképpen az akkori horvát társadalom bírálataként is lehetett érteni. Reagáltak-e a filmre a horvát politikai körök? Egyes horvátországi kritikusok a kilencvenes évek legjobb horvát dokumentumfilmjének tartják a Kormoránok ijesztgetőit. A film bemutatása után több megpályázott forgatókönyvemet is visszautasították, méghozzá már az új hatalom dokumentumfilmes kuratóriumánál. Ez azért is érdekes, mert a filmem voltaképpen a kilencvenes évek elejétől megcsontosodott, egypártrendszerűvé alakult horvát társadalom bírálata. A film azokról a különleges, sziszifuszi munkát végző emberekről szól, akik, hogy fenntartsák magukat, munkavégzésként a védett madárfajokat riogatják. Így egy érdekes metaforán keresztül láttatódik az emberek élete Horvátországban, de Jugoszlávia volt tagköztársaságaiban is. Az emberek többsége túlélésre van ítélve, és a hatalommal szemben állandó harcra van kényszerítve. Az hatalmon lévők ezekben az átmeneti időkben mérhetetlen gazdagságra és törvények feletti uralomra tettek szert. Ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam, mivel mint sikeres dokumentumfilm rendező évek óta nem sikerül állandó munkahelyhez jutnom a Horvát televízióban, az új politikai hatalom dokumentumfilmes kuratóriumánál pedig morzsákra sem lehet számítani. Így tulajdonképpen ugyanolyan helyzetben vagyok, mint az előző hatalom idején. A Kormoránok ijesztgetői nagy visszhangot keltett, ezért tervbe vettem még két folytatást. A vaddisznók és a hollók riogatóiról is filmet forgatok, majd összefűzöm őket, és fellépek a nyilvánosság előtt egy ijesztgetőkről szóló Trilógiával, amely reményeim szerint közvetett és autentikus módon fog szólni a politikáról. Számomra fontos, hogy olyan kreatív dokumentumfilmeket készítsek, amelyek szerzői hozzáállással készülnek, és nem tartalmaznak hangalámondást. Különösen lényeges számomra, hogy a filmek hagyományos szellemben valósuljanak meg, ami a hatvanas-hetvenes évek horvát dokumentumfilmjeit jellemezte, melyet a horvát film "aranykorszakának" is neveznek. Ez az úgynevezett "tiszta dokumentumfilm", ahogy azt Zoran Tadic, a neves horvát rendező mondaná, akinek a dokumentumfilmjei ma már horvát filmklasszikusok. Fiatal horvát filmeseknek azokat a filmalkotókat nevezték, akik a kilencvenes évek elején kitört délszláv háborúk alatt filmművészeti egyetemre jártak és ironikus hozzáállásukkal új hangot hallattak a horvát film világában. A fiatal horvát film fogalma alatt egységes stílusban alkotó filmeseket értsünk, avagy generációs mozgalmat? A fiatal horvát film szerintem egy teljesen új hullám, amelyen az új stílusban alkotó filmeseket kell érteni, és nem kizárólag csak generációs mozgalom. Ezek a filmek modernebb szemlélettel készültek, mint a régebbi időkben, amikor érezni lehetett azt a fekete-fehér dramaturgiát, amely a hajdani kommunista hatalom és a posztkommunista uralkodók alatt is dívott. Minden országnak, amely átalakulóban van, fontos, hogy az új filmalkotásaiban érezni lehessen a kitörési kényszert abból az önző, önszerető világlátásból, amely környezetünket jellemzi. Igyekszünk a magyar, a cseh és a lengyel fiatal filmesek mellé felsorakozni, akik a legközelebb állnak a mi érzékenységünkhöz. Nagyon fontos - a fiatal alkotókat nem csak a délszláv fegyverropogás és a háború utáni élet dolgai érdeklik, hanem mindaz, ami közel áll minden emberhez, aki keresi a fennmaradásának az értelmét ezeken a vidékeken. Milyenek az esélyei a fiatal horvát rendezőnek arra, hogy játékfilmet forgasson, avagy, hogy filmszalagra dolgozzon? Sajnos, nagyon korlátozottak a lehetőségek az első nagyjátékfilm elkészítésére, mivel Horvátországban nagyon kevés pénzt fordítanak a filmgyártásra. Több év szükséges a forgatókönyvtől a film leforgatásáig, és a horvát rendező, főleg ha fiatal, nehezen talál bármiféle anyagi támogatást és segítséget. Emlékszem Lukas Nola szavaira, aki nemrég fejezte be a Nebo, sateliti (Ég, szatellitok) nagyjátékfilmjét, és öt évébe tellett, amíg a forgatókönyvéből filmet készített. Szerinte a rendezőnek minden mással kell foglalkoznia, s legkevésbé a rendezéssel, ami arra utal, hogy a legkevesebb ideje a legfontosabb dologra, magára a rendezésre marad. Horvátországban nincs is igazi filmes infrastruktúra, és túl nagy figyelem összpontosul a nemzeti televízióra, amely konkurencia nélkül monopol helyzetben van. Ha majd egyszer megtörténik a külföldi tőke beáramlása és a horvát médiumok privatizálása, akkor sokkal nagyobb esélye lesz az elsőfilmeseknek. Jugoszlávia széthullása, és Horvátország függetlenségének kivívása után megtörtént-e a horvát film újradefiniálása? Nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni, mivel a horvát film létezett még Jugoszlávia keretein belül is. Nagyon fontos filmek készültek annak idején, amelyek erősen hatottak a jugoszláv filmre, de valahogy a belső határokon belül maradtak már csak azért is, mert "horvát" filmek voltak, és nem lettek olyan nemzetközi hírűek, mint például Emir Kusturica munkái. Ha a fontosabb alkotásokat említeném, akkor mindenféleképpen Krsto Papic Lisice (Rókák), Ante Babaja Breza (Nyírfa), Kreso Golik Ko peva, zlo ne misli (Aki énekel, rosszat nem gondol) avagy Zvonimir Berkovic Rondójára gondolnék. Voltak még fontos alkotók, a "nagy öregek" és a fiatal horvát filmesek közötti generáció, közöttük kiemelkednek Zrinko Ogresta, Rajko Grlic és Branko Schmidt munkái. A délszláv háborúkról szóló filmek iránt érezhetően csökkent a nemzetközi érdeklődés. A horvátországi háború befejezése óta eltelt pár év, egyes dolgokat már másképpen kellene bemutatni, mint a háborúban, vagy közvetlenül a háború után készült filmekben. Véleményed szerint készülnek-e majd olyan filmek a délszláv háborúról, amelyek másképpen vélekednek az elmúlt évek őrületéről, mint a már meglévő, többnyire jó fiúk-rossz fiúk dramaturgiára épülő, félig propagandisztikus alkotások? Persze, készülnek majd, már most is forgatnak ilyen filmeket. De remélhetőleg olyanokról is készülnek majd filmek, akik a háborúban gazdagodtak meg. Megemlíteném, hogy nekem is van egy forgatókönyvem, Mislis li na Ozijek, Dorothy? (Gondolsz-e Eszékre, Dorothy) munkacímmel, s a többnemzetiségű Eszék városában játszódik, amely e tekintetben Szabadkára emlékeztet. Ez egy tragikomikus szerelmi történet, a délszláv háború következtében szétzilált családi és emberi kapcsolatokról szól. Ebben a forgatókönyvben magyar nemzetiségű figurák is megjelennek, akik szintén szerves részei a szlavóniai világnak. A tavalyi évben Szlovéniában készült egy film, amelynek a rendezője boszniai, a színészek pedig Horvátországból, Jugoszláviából és Szlovéniából jöttek. Megtörténhet-e a valamikori délszláv filmes világ úgynevezett újraegyesítése? A délszláv országok között, konfliktusai és különbözőségei mellett mégis sok a hasonlóság. Véleményed szerint folytatódnak-e a koprodukciók? Természetesen a volt jugoszláv térség újraegyesítése nem lehetséges, de az nem jelenti azt, hogy filmes téren nem lesznek majd további koprodukciók. Sőt, azt gondolom, hogy ez mindenkinek hasznos lenne, főleg anyagi szempontból. Végső soron a kultúra az, ami összekötött minket, a politika meg az, ami szétválasztott. A legújabb dokumentumfilmemet, a Zeleznicu guta već daljina (A vasutat elnyeli a távolság) nemrég mutatták be a belgrádi Mikrokino FEST filmfesztiválon és a legnagyobb csodálkozásomra a belgrádi közönség kitörő vastapssal és lelkesedéssel reagált a munkámra. Ez azt jelenti, hogy az ottani nézők is megértik azt a filmet, amely egy horvátországi túlélési történetet mutat be. Sőt, a belgrádi B92-es televízió meg is vásárolta a filmet. S ez attól igazán abszurd, hogy ezt a filmet a legutóbbi horvát filmszemlére be sem válogatták a versenyprogramba. Mivel most már úgy tűnik, hogy normalizálódik a helyzet Jugoszláviában, gondoltál-e arra, hogy filmet forgassál odahaza, a Vajdaságban? Persze, voltak és vannak is terveim, de régebben erre nem volt lehetőség. Sőt, itt Horvátországban arról győzködnek, hogy ez soha nem is fog bekövetkezni. Most, mivel tényleg jó irányban alakulnak a dolgok Szerbiában, talán megvalósíthatom egy dédelgetett álmomat. Már régen megírtam egy bunyevác elbeszélés alapján egy forgatókönyvet. Ezt a filmet kizárólag Tavankúton, és Szabadka környékén forgatnám, illetve az Adrián. E mellett rengeteg dokumentumfilm-témám is van a szülőföldem környékéről, amely a tíz háborús év után még mindig megőrzött valamit az osztrák-magyar monarchiabeli szellemiségéből. ( A kormoránok ijesztgetőit az április elején kezdődő horvát filmhéten bemutatja az Örökmozgó.)
40 KByte
77 KByte