Radomir Belačević | Interjú Rasa Andrić (34) szerb filmrendezővel |
Mennydörgős mennykő című második filmje kapcsán beszélgettünk a rendezővel a generációk között lévő kommunikációs szakadékról, az apátiából való kilábalásról, Belgrádról a kataklizma előtt és után... A néhány évvel korábbi helyzethez képest manapság hatalmas különbség érzékelhető a harmincévesek és a húszévesek között. Aki az ország szétesése előtt húsz éves volt, az a háború előtt még használhatta az Inter-railt, elmehetett vele Európába, a horvát tengerpartra, az adriai szigetekre, egy Crvena Zvezda kupameccsre, csavaroghatott a régi Jugoszláviában, és egy csomó más dolgot csinálhatott... A mai húszévesek - akik 1991-ben még csak tíz évesek voltak -ez alatt a tíz év alatt lelkileg teljesen megnyomorodtak, mivel totálisan abnormális körülmények között nőttek fel. És mindeközben még csak tudomásuk sem volt arról, hogy létezik egy más világ is, ezt a tébolyt élték meg természetes állapotnak. A két generáció közti szakadék tehát tapasztalataik másságából ered, jóllehet éveik számát tekintve alig különböznek egymástól. Át lehet-e ezt egyáltalán hidalni és hogyan? Nagyon fontos lenne, hogy az országba visszajöjjenek az "öregebbek", akik még a háború elől mentek ki külföldre. Minél előbb, annál jobb. És hogy hozzanak magukkal lóvét - már ha van nekik. Másrészt ideje, hogy az itthon maradt középgeneráció is lejöjjön az elefántcsonttoronyból. Hiszen azért, hogy megmaradhassanak normálisnak, sokan elszigetelték magukat a valóságtól - külföldre mentek, vagy begubóztak. Most eljött az ideje, hogy fölhúzzák végre a rolót, és kijöjjenek a fényre. És ami a legfontosabb: ezeknek, akik fölhúzzák a rolót, és azoknak, akik hazajönnek külföldről, át kell adniuk a tapasztalataikat a huszonéveseknek - elbeszélgetve velük egy kávé mellett, vagy a zenén keresztül, egy értelmes filmmel, egy jó könyvvel, akárhogy... A fiataloknak pedig gyorsított ütemben kell felnőniük és megérniük. Aztán keresniük kéne pár fillért - remélem, lesz majd rá lehetőségük -, nem sokat, csak úgy 500-600 márkát, hogy megvehessék Amszterdamig a jegyet a "magic bus"-ra, és még maradjon is valamennyi, hogy ott lehessenek tíz napig. Aztán megint spórolnak egy pár hónapig, és elmennek egy másik helyre. Ezeknek a fiataloknak most utazniuk kellene, hogy lássanak és átéljenek valami újat, valami mást... Vajon a te filmjeid által képviselt pozitív városi mentalitásnak lehet-e hatása globálisabb szinten is akkor, amikor a fiatalok továbbra is azt a defetista szöveget mantrázzák, hogy "itt aztán tényleg képtelenség bármit is csinálni, mindenütt csak a korlátok, lépten-nyomon falba ütközök... el kell húzni innen mielőbb"? Persze sokkal könnyebb azt mondani, hogy "Tudod mit, én itt nem tudom kiharcolni magamnak, hogy egy olyan kiállítást rendezhessek a festményeimből, amilyet akarok, ezért elmegyek Párizsba, mert ott biztosan befutok egy év alatt, itt meg talán tíz évig is várhatok..." Lehet, hogy ez a könnyebb út, de nem biztos, hogy a jobb. Ha valakinek nincs hozzá ereje, hogy itt érvényesüljön, az nem baj, akkor menjen és csináljon karriert külföldön, de aztán jöjjön vissza és adja át az itthoniaknak a tapasztalatait. Csak az a fontos, hogy ne csinálja ezt mindenki. A többségnek itt kell maradnia, itt kell gürcölnie, hogy a végén a törékeny fejünkkel keresztültörjük ezt a falat. Hogy nálunk is normálisan lehessen élni. Én nem vagyok Nikola Tesla, és nincs rá kidolgozott tervem, hogy lehetne mindezt elindítani... Én a filmemmel csak egy apró lépést tehetek... De ha mindannyian megtesszük a magunk kis lépését, akkor előbbre juthatunk. Ezért kell mindenkinek megtennie - ezért a Kandza, Kodza i Nebojsa adja csak ki az új albumát, a TV B92 meg csak sugározzon jó műsorokat, és az írók írjanak jó könyveket... Te tehát hiszel benne, hogy Belgrád újra világváros lehet, a szó valódi értelmében? Én azt hiszem, hogy soha nem is szűnt meg az lenni. Még akkor sem, amikor folyt a háború és a gyűlölködés, amikor a katonák innen indultak el más városokba lövöldözni, sok ember figyelme még akkor is Belgrádra irányult. Mert azok, akik futottak, hogy résztvehessenek a háborúban, azok mindig is ilyenek voltak, de azért a normális emberek továbbra is normálisak maradtak... És mi továbbra is az események centruma voltunk és vagyunk egy nagyobb régión belül. Ne áltassuk magukat: Belgrád szörnyen ronda város, de csodás helyen van, és sok olyan "underground" dolog van benne, amitől érdekes... Elsősorban az emberek... Potoczki Klára fordítása |