Boronyák Rita Nevetés a nézőtéren

Zelki János: A park - Sajtóbemutató az Örökmozgóban

Zelki János 40 Kbyte

2001. január 19-én 15 órakor az Örökmozgóban a sajtó képviselőinek és az érdeklődőknek levetítették Zelki János: A park című új dokumentumfilmjét. Az 52 perces film a patalomi (Somogy megye) idősek otthonába kísér el egy oda költöző idős asszonyt. A vetítésre, amit a rendező szervezett, a meghívott újságírók nem jöttek el. Ott voltak viszont a somogyiak: megyei vezetők, az idősek otthonából is többen, gondozók és gondozottak vegyesen. A BETA-vetítő szerencsére nagyon jó minőségű képet adott, nem igazolódott a rendező előzetes félelme, hogy a látvány tönkreteszi a filmet. A film a nem szakmabeli közönség előtt élni kezdett: jó hangulatú, nagyon kellemes rendezvény vált belőle. A somogyiak megajándékozták a rendezőt, együtt örültek a filmjüknek. Somogy megyében kiadtak egy szociális atlaszt, amit több országos napilapnak is elküldtek. Ennek nyomán Scipiades Erzsébet riportot írt a Magyar Hírlapba a patalomi (Somogy megye) idősek otthonáról. Zelki János elolvasta, és 2000 júniusában egy hét alatt leforgatta A park című dokumentumfilmjét. Ideális körülmények között dolgozhatott: szabad bejárása volt mindenhova. Az otthon energikus, nagyon kedves és nyílt vezetője, valamint a gondozók nem elviselendő, plusz tehernek tekintették a rendezőt és a forgatást, hanem eseménynek, ünnepnek tartották. A helyzetismeret összekötötte ugyanis a filmest és a filmezettet. A helyzet: a családok szétesése és a családtagok érdekeinek különbözősége miatt az idősek ellátása és gondozása állami feladattá vált. Nem ítélheti meg vagy el sem a gondozó, sem a filmes ezt a kialakult helyzetet. Egyetértenek abban, hogy ez van. Nem keresnek bűnöst, nem bélyegeznek, s ezért tudnak együttműködni. Nem egymás becsapásán, kijátszásán, leleplezésén mesterkedtek. A filmezett nem bújt üldözötten a nyilvánosság elől, a filmes pedig nem kereste a botránykövet. Nyíltan és tisztán mindkét fél tette a magáét. Az otthon vezetése és lakói azzal, hogy az otthon gondjait a lehető legnagyobb tisztánlátással, szembenézéssel oldották és oldják meg, Zelki pedig azzal, hogy megmutatta: a dokumentumfilm is film, nem oknyomozó riport vagy tényfeltáró leleplezés. A park pont olyan, amilyenre szükségünk van: nézhető és izgalmas, a filmes hatáseszközöket a valós helyzet bemutatásához érzékenyen, mégis finom, távolságtartó iróniával használó, kortárs munka. Az egyik legjobb dokumentumfilm-operatőr, Markert Károly látványvilága szerencsésen találkozik Zelki finom intellektualizmusával. Kiegyensúlyozzák egymást. Érdekes szögekből fölvett, boruló egyensúlyú képeket az elhangzott párbeszéd billent vissza, s ellenkezőleg: ha a tragédia a szavakban van, a képvilág teljesen zárt, már-már klasszikusan eszköztelen. Tragédia? Igen. De nem az ordító nagybetűs fajtából. Nem napi betevő szörnyülködnivalónak hangszerelte Zelki a filmet, noha nem maradnak súlytalanok a szavak. A történet szerint Anna néni kívülről megy be, az öregek otthonába. Sír, miért is nem tud ő megmaradni egyedül. De nem tud, s mi vele ismerjük meg a parkot, s a házat: négy-ötágyas szobákban élnek, közös a társalgó, a televízió. A gyerekek ritkán látogatják őket, telefonálni is ritkán szoktak. Anna néni sír, sír, a kétoldalt belé karoló nénik pedig beszélnek. "Jó lesz itt neked, kedveském. Szeress bennünket. Régen milyen jó volt! Most is nagyon jó, mondják, csak meg kell szokni." A film erőssége éppen ez: hogy ki lehet mondani benne ezeket a mondatokat, nem válik tőle érzelmessé vagy elviselhetetlenül komorrá. Az a leheletnyi irónia engedi ezt, ami végig jellemzi. Az az irónia, amivel maguk az idősek viszonyulnak önmagukhoz. Az Auschwitzot megjárt, mindig fázó néni így beszél: "Jaj, de hülye lettem. Elfelejtettem a családom történetét. Nem vagyok már az, aki voltam. Régen kimondottan ügyes voltam." Nem kell bátorság hozzá, ki lehet mondani mindent. Az a jó. Az indító képsor a teljes film összefoglalása: egy kedves gondozónő zuhanyoztat egy idős férfit. Beszél hozzá, kérdezgeti. A testi leromlottságot, a kiszolgáltatottságot a gondoskodás ellensúlyozza, így, együtt természetes mindkettő. A filmes műfajok határai elmosódtak, egymásba ér dokumentumfilm, televíziós riport és játékfilm, néha nagyon nehéz a széttartó elemek jelenléte miatt definiálni magát az alkotást. A park olyan dokumentumfilm, amely sem a dokumentumfilmes, sem a játékfilmes irányba nem billen el. Kiegyensúlyozott műalkotás, nem leszúrt kamerás élet-ellesés vagy valóságalapú mese. Tablóval zárul: a film összes szereplője odaáll az épület elé, a kamera kb. derékmagasságból veszi őket, s mindannyian integetve elvonulnak a felvevőgép előtt. Hangsúlyos jelzése ez a megrendezettségnek, bevallása annak: a kamera jelenlététől már semmi nem lehet valóságos. Attól még minden kocka igaz. Zelki János a vetítést követő beszélgetésen szerényen azt mondta: annyit talán mondhat a saját filmjéről, hogy jó hangulata van. És tényleg. Nem a szörnyülködés, nem a sebek feltépése a célja. Két lábbal áll a földön Zelki. A bemutatás hangnemét ez határozza meg, ettől válik feldolgozhatóvá számára, amit lát. A látottak feldolgozottsága teszi lehetővé, hogy szabadon viszonyuljunk hozzá, s akár nevessünk is. A Tom Waits-dalra óljaikból kiröfögő szép kövér disznókon? Saját elesettségünkön? A dokumentumfilm ugyanúgy működik, mint a játékfilm: közönség nélkül nem létezik. A nézőkhöz ezek az alkotások csak a televízión keresztül jutnak el. Pedig mást lát a néző, ha magában bámulja a tévét, mint ha közösen néz filmet a moziban. Zelki János a filmjére jellemző "ez van" tartással vette tudomásul, hogy még az általa meghívott szakma sem jött el a vetítésére. Pedig kár, hogy nem voltak ott. (Talán a Filmszemlén nézték meg.) Felüdültek volna ebben a parkban.

62 Kbyte