Németh Ervin A bosszúfilm átalakulásai Oroszországban

Sztanyiszlav Govoruhin Vorosilov mesterlövésze című filmjéről

109 Kbyte

Jó néhány fesztiváli híradásból, illetve az Örökmozgó vagy a Duna Televízió által vetített friss orosz filmek mustráiból kiderült, hogy a mai orosz filmpiacon - különösen a 90-es évek második felétől kezdve - egyre nagyobb kínálat van a gengszter- vagy maffiafilmekből, még ha nem is tudjuk pontosan, mit jelentenek manapság ezek a kategóriák az orosz filmek esetében. Annyi bizonyos, hogy "kriminalizálódott" az orosz filmesek témaválasztása (lehet, hogy nem teljesen függetlenül az oroszországi viszonyoktól), egyre többen érzik úgy, hogy krimivel, illetve annak mutánsaival be lehet törni akár a nemzetközi filmpiacra is. Az a filmtípus, amellyel ezúttal Govoruhin kísérletezik, ismerős már az amerikai filmek kínálatából: nevezzük most bosszúfilmnek. A receptje szinte banálisan egyszerű. Végy egy jóravaló, keménykötésű fickót, akinek a családjával valami égbekiáltó szemétséget művelnek rossz emberek (többnyire megölnek valakit). A hős hiába bízik az igazságszolgáltatásban, az jobb esetben tehetetlennek bizonyul (rosszabb esetben szándékosan tesz úgy, hogy tehetetlen legyen), tehát a hősnek nincs más választása, mint hogy a maga kezébe vegye az ügy rendezését. Magyarán: vissza a jogrend előtti kőkorszaki állapotokba, s adj neki! (Mármint a bűnelkövetőnek.) A nézők minden rokonszenve természetesen a magányos farkasé, hiszen melyik honpolgár ne szeretné azt hinni, hogy világának rendjében minden látszat ellenére mégiscsak a jog és az igazság győzedelmeskedik. S ha másképp nem megy, akkor jogon és törvényen kívüli eszközökkel, de mégiscsak kell lennie valakinek, aki helyretolja a kizökkent időt. Azt is mondhatnám: aki ilyen típusú film rendezésére vállalkozik, az egyszerűen nem járhat rosszul, mivel filmje a nézők elemi igényével találkozik, s azt bombabiztos dramaturgiával ki is elégíti. A szolid nézői elvárások patikamérlegen kimért pontossággal teljesíttetnek, s mindenki azzal a kellemes érzéssel távozhat a moziból, hogy a világrend - s a néző jótékonyan megmozgatott vércukorszintje - helyreállt. Legalábbis így szokott ez működni a nagy jogbiztonsággal és több évszázados, szilárd jogrenddel büszkélkedő polgári demokráciák filmgyártásában. Ám mi történik akkor, ha ez a típustörténet a 90-es évek Oroszországának világába illeszkedik bele, ahol a vadkapitalizmusba beleszületett ifjú nemzedék együtt él olyan középnemzedékbeli és még idősebb emberekkel, akik túl vannak hetven év permanens "forradalmán", pangáson és glásznosztyon, peresztrojkán és posztperesztrojkán - s akiknek most éppen az "újoroszok"-nak álló világgal, a kapitalizálódó viszonyok közt is eligazodni tudó kisebb-nagyobb cápák virulásával kellene megbarátkozniuk? A fölkínált történet a séma szerint halad: adva van egy nyugdíjas férfi, Ivan Fjodorovics, aki egyedül neveli a tizenhét éves unokáját, Kátyát. Az öreg lánya csak nagy ritkán jelenik meg, akkor azonban új cuccokkal és legújabb barátjával állít be, s mindig hoz az öregnek is ajándékot. Egyébként nem nagyon törődik Kátyával, az üzleteléssel van elfoglalva. Kátya az érettségijéről tart hazafelé, amikor egykori osztálytársa - másik két haverja unszolására - felhívja őt egy kis ünneplésre, ami aztán a lány megerőszakolásával végződik. Az öreg feljelentést tesz, de az ügyet eltussolják - nem utolsó sorban Pasutyin rendőrezredesnek, az osztálytárs édesapjának közbenjárására. Az öreg dönt: maga szolgáltat igazságot. Fegyvert szerez, s módszeresen megbünteti az erőszakoskodókat. A büntetés-szál és a rendőrezredes nyomozása a titokzatos bosszúálló után egyre szorosabbra csomózódik, s az öreg már-már lelepleződik, amikor egy fiatal rendőr - aki egyébként az erőszaktevés kezdeti kivizsgálásában is részt vett - váratlan segítséget nyújt az öregnek. Látszólag helyreáll a világ rendje, s Kátya záró dala - utoljára az emlékezetes ünneplésen énekelt - ugyanezt látszik megerősíteni. Amikor azonban Govoruhin működésbe hozza ezt a történetet, mindjárt fény derül a műfaj oroszországi jellegzetességeire. Már maga a hősválasztás ilyen. Az amerikai prototípusban ereje teljében lévő férfival, kíméletlen vérprofival szoktunk találkozni, aki a bosszút a bűnös elpusztításával kívánja beteljesíteni. Govoruhinnál a választás egy veterán mesterlövészre esik, s ezzel máris összetettebb szintről képes elindítani a cselekményt. Míg ugyanis az amerikai bosszúálló hős társadalmi beágyazása nem szakmai követelmény a rendező számára (sőt, jót is tesz neki a kívülállóság), az orosz hős esetében tudni kell, hogy a honvédő háború veteránja különleges helyzetet élvez az orosz társadalomban: a napi életét megkönnyítő kiváltságokkal bír, feltétlen tisztelet övezi a társadalom minden rétegében. (Paradox módon még a fegyvermaffia tagjai is elismerően tekintenek rá, amikor kipróbálja a megvásárlandó fegyvert, sőt a zugkereskedő is jutányosan számítaná meg neki az eladandó pisztolyt, mint veteránnak.) Ivan Fjodorovics tehát nem mint mindenkivel szembenálló magányos harcos kénytelen végigvinni a bosszúhadjáratát, hanem nagyon is számíthat a környezete támogatására, aminek szemében úgy tűnik fel, mint az erkölcsös élet és a közösségi ember etalonja, aki helyettük is elvégzi a világjobbító feladatot. Az amerikai típussal ellentétben Ivan Fjodorics nem kíméletlen pusztító, hanem nevelő célzattal, személyre szabottan büntető hős. A büntetés formáját egyrészt a bűn milyenségéhez igazítja (lásd az egyetemista erőszaktevő tökön lövése), másrészt személyiségorientáltan tervezi meg: a léha életvitelű, hedonista szemléletű egyetemistát az ölében tartott pezsgősüveg szétlövésével teszi ivarképtelenné; az "újorosz" (é.: újgazdag, üzletelő, nagystílű vagány) Boriszt a frissen szerzett BMW-jével együtt röpíti a levegőbe; a könnyen befolyásolható, labilis lelkületű Pasutyint pedig a fenyegetettség érzetével kergeti tébolyba, és teszi apja gyilkosává. Govoruhin viszonylag kevés szereplőt mozgat ebben a jól kirajzolt történetben, ám azokat úgy választja meg, hogy egy-egy társadalmi réteg jellegzetes képviselői legyenek. Ebben a sorban a legkevésbé körülhatárolt és tipikus figura Kátya, ő egyszerűen a naiv kislány, az áldozat szerepét játssza. Az "újorosz" Boriszról már tettem említést, de hasonlóan markáns szerep a kétszínű egyetemistáé, aki pontosan tisztában van azzal, mikor melyik arcát kell mutatnia: az egyetemen megjátssza a rendes fiút, jó tanuló - jó sportoló, sármos és lehengerlő stílusú, valójában pedig az élvhajhász, elvtelen és céltalan ifjú értelmiségi megtestesítője. Pasutyin pedig az önállóságra képtelen, de jól élni akaró fiatalember, aki apja pozíciójának védelmébe bújik, rajta keresztül akar érvényesülni. Több szereplővel vonul fel a rendőri szervezet, a hierarchia minden fontos lépcsőfokáról látunk kevés vonással, de pontosan felvázolt figurákat. Megjelenik az okos és kíméletlen, ugyanakkor a korrupció eszközét, a hatalommal való visszaélést is a fegyvertárában tartó Pasutyin rendőrezredes a felső szintről. A középső szintet az erőszak helyszínére kiérkező akciócsoportot vezető százados képviseli, aki állhatatos bűnüldöző, s az igazság kiderítése érdekében a jogtalan eszközöktől sem riad vissza. S ott van az alsó szintről az a közrendőr, aki Kátya és az öreg Fjodorics szomszédja és régi jó ismerőse, s aki végül megmenti az öreget a lelepleződéstől. Ő - bár naiv és tiszta tekintetű, mégis - mindent tud, és mindent lát: bajsza alatt mosolyogva szentesíti főnöke szabálytalanságait, amelyeket az a kihallgatás közben elkövet, cinkos kacsintással vesz részt a jogszerűtlen akciókban - a jó ügy érdekében. Az ő figurájában érhető tetten az ábrázolt világ legnagyobb aljassága: a törvény őre csak úgy tud igazságot szolgáltatni, hogy maga is törvényszegővé válik. Helyzete rímel az öreg Fjodoricséra, igazságot tenni kell, szükséges, ám a néző számára levonható végkövetkeztetés lehangoló: a fiatal rendőr példája azt mutatja, hogy emberhez méltó cselekedet ebben a kifordult értékrendű világban csak törvénytelenségen keresztül tehető meg. Van még egy óriási különbség az amerikai típusú bosszúfilm és annak orosz változata között: ez pedig a Govoruhin jegyezte film részletgazdag környezetrajzában és atmoszférateremtésében érhető tetten. A rendező úgy választ helyszínt, hogy azzal felvillantja a szereplők társadalmi hierarchiában betöltött szerepét is: majdhogynem a senki földjére helyezi a történéseket, egy városszéli lakótelepre, ahol a város összeér a félig lerombolt vagy összedőlt faluval. Fjodorics se itt, se ott nincs igazán otthon, még kilátástalanabb helyzetbe kerül azután, hogy a fegyverért cserébe meg kellett válnia falusi szülőházától. Ez az otthontalanság-élmény persze nem csak az idősebb nemzedék sajátja, éppily céltalanul és gyökértelenül mulatja idejét az ifjabbak társadalma is. Govoruhin nem sok reménnyel kecsegtet. Még egy apró mozzanatra hadd hívjam fel a figyelmet a rendező átgondolt térválasztásával kapcsolatban. Talán ha fél percig látjuk azt az épületbelsőt, ahová a fegyverkereskedők elviszik az öreget nyélbe ütni a puskavételt. Közép-kelet-európai szemmel nem nehéz ráismerni a laktanyák törtmozaikos falára - itt működik a fegyverkereskedők üzlete, s a fiatal főnök vadonatúj katonai gyakorlóruhában feszít. Pár felvillantott kép - s nagyon sokat elárul a volt szovjet honban mítoszokkal övezett hadsereg lezülléséről, a rend letéteményeseinek megbízhatatlanságáról. Ivan Fjodorics és a vele együtt sakkozó idősebb emberek kompániájának csak a keserű tapasztalat marad: semmi sem a régi. A kitüntetések, amelyeket valaha oly büszkeséggel viseltek a veteránok, már senkit nem hatnak meg, ennek a generációnak az érdemeit paradox módon már csak az alvilág értékeli. Mi lesz így a világgal? - kérdezhetik a Fjodoricsok. Govoruhin válasza semmiképpen sem egy hajdan volt szovjet világ visszarendeződésével biztat, nem áltat annak a hamis rendnek a visszakívánásával. De azt sem mondja, hogy ami van, az valami múló kellemetlenség, az elérkezett szabadság lenyelendő békája. Olvasatom szerint keserűen csak annyit jegyez meg filmjével: képtelenség, hogy az igazság és a humánum felé a törvénytelenségeken át vezessen az út. Nem állítom, hogy minden orosz bosszúfilm (bűnfilm) képes túllépni a műfaj sablonjain, s rendezője képes friss tartalommal megtölteni a kereteket. Sztanyiszlav Govoruhinról azonban talán jogosan mondható el, hogy nem egyszerűen sémaként működteti a választott történetet, hanem éles kontúrú társadalomrajzzá is tudja fejleszteni, amely friss megfigyelésekkel szolgál a nehezen átlátható, hosszú ideje vajúdó orosz társadalomról, amelyről még ma sem lehet biztonsággal megmondani, merre indul tovább.