Filmkultúra: Filmek: Tűzijáték

Baz Luhrmann: Moulin Rouge

25 Kbyte
Baz Luhrmann, ausztrál filmrendező - aki apjának, Leonardnak, a helyi mozi megalapítójának ajánlotta filmjét - nem először borzolja a nézők, ítészek szem- és egyéb idegeit. Romeo és Júlia-felfogásával felülírta a kultikusnak számító, 30 éves Zeffirelli-filmet, és műve nyomán a botrányhőssé lett kissé puha, Leonardo di Caprio is sztárrá vált.

Mostani munkájában is két mega-csillag vonzza a sznobokat és a film igazi barátait egyaránt: Nicole Kidman és Ewan McGregor. A vörös asszony, akit mindig férje utánfutójának tartottak, - csattanós és profihoz méltó választ adott az érte aggódóknak és ellene drukkolóknak ezzel a kurtizán-alakítással. Ewan - a Transpotting betépett hőse és a Csillagok háborújának modern szentje - szintén húzónév volt a listán. Mégis elsősorban a párizsi feslettség örök szimbóluma, a Vörös Malom izgatta az emberek fantáziáját, hiszen Amerikában, Ausztráliában és egyéb prűd helyeken ez az "óhazai" ledérség izgatóbb, mint nálunk Európában. Baz Luhrmann erre a libabőrős izgalomra rá is tesz egy jókora lapáttal: olyan 1900-as Párizst rittyent ausztrál stúdiókban felépítve, hogy csak na! Túlpörgeti, felnagyítja és szét is zilálja azt a soha vissza nem térő hangulatot, ami az új századdal együtt beköszöntő élvetegséget, művészeti, magatartásbeli forradalmiságot jelentette ott és akkor. Zabolátlanul és kételyek nélkül kever-kavar mindent össze csodafazekában. Perditaromantikát: Kaméliás hölgy és társai, tüdőbetegség, társadalmi és vagyoni válaszfalak leomlása a szerelem előtt; aztán musicalhagyományt, mint például a West Side Story lázas lüktetése, vagy a Mindhalálig zenéből a fő jelmondat: a show-nak mennie kell! Vegyít a zubogó főzethez egy kis visszarévedős nosztalgiát, hiszen a vadító előadások századunk nagy slágereit idézik: Singin' in the rain, The sound of music, vagy már közelmúltunk best-jeit, mint a Roxanne-t Stingtől, a Like a virgint Madonnától. Tiszteleg a nagy mesterek előtt a maga módján: a Madonna-nótát a Moulin Rouge impresszárióját, Zidlert alakító Jim Broadbent, a híres asztalon táncolós formában adja elő, ahogy azt Milos Froman Hairjében láttuk. A jelenet zseniális. Baz saját bevallása szerint ez a vad, szerelmi történet egyfajta Orfeusz és Euridiké-feldolgozás, az érzelem és a muzsika mindenhatóságáról szól, mely legyőzi a halált, a pénz hatalmát, áskálódást, mindent.

Flash back-technikával dolgozik, hőse visszatekint a gyönyörű és fékevesztett múltba. Előjönnek persze az ismert panelek: kopott manzárdszobácskában, abszintes pohárba borult író - a hajdani szépfiú tönkremenve - idézi föl élete egyetlen szerelmét, Satine-t, Párizs szürkés-piros hajnali ege alatt. Öreg írógépen pötyögteti a sztorit, mellyel a halhatatlan kedvesnek kíván emléket állítani. Ebből a háztetők fölötti derengésből bomlik ki a 20. század legveresebb virága, a kéjek kéje, az örökké forgó lapátú Malom.

Az eredetit 1889-ben Joseph Oller és Charles Zidler alapította, a Montmartre-on, bohémek tanyájának. Bár eleinte ezen a vidéken tisztes szőlősgazdák éltek, akik kemény munka után csak hétvégén rúgtak ki a hámból, őket hamarosan követték a festők, szobrászok és egyéb henye népek. Ezek már minden este züllöttek, számolatlan zöld abszintot lehajítva a gallér mögé. (Az ital rossz tündérét Kylie Minogue alakítja-énekli.). Zidlerék tudták, mit kínálnak: a kán-kán eszeveszett forgása, lábdobálása hihetetlenül erotikusnak számított a romlott Párizsban is. Ügyeltek a részletekre, hiszen hiába akartak a lányok - akkori szokás szerint kicsit lazábban, jelesül - bugyogó nélkül ugrabugrálni, szigorúan megtorolták ezt. "A főételt gusztusosan kell tálalni!" - dörrentek rá a finomságokat akkor még nem értő kurvákra, és nekik lett igazuk. Tódultak hozzájuk a kikapós felső tízezer férfiai, a főúri sarj, Henri de Toulouse Lautrec minden estéjét ott töltötte vágyakozással és rajzolással kötve le magát. Nos, Luhrmann ezt a rafinált francia fertőt nem tudta teljesen visszaadni, hihetetlen dinamikájú jelenetei a tánckar minden profizmusa ellenére inkább hollywoodias, mint párizsi bukét árasztanak. (Talán ezért se volt akkora egetverő siker a film Cannes-ban, ahol pedig nagyon készültek a bemutatására.) Az operatőr, Donald M. McAlpine mintha 200-zal száguldozó görkorin vette volna föl az egész filmet. A szemünk - a fülünkkel egyetemben - nagyon próbára van téve.

Iszonyú sebességű kameramozgással lefényképezett revüjelenetekből hirtelen lefékezés egy szenvedő arcra, annak is a legmélyebb zugaira, onnan szédítő föl-lemozgással befogják Párizs monumentális panorámáját, megint váratlan váltás, s belekukkanthatunk valamelyik főhős szájzugába, onnan visszaröppenünk a színpad kavalkádjába, és így tovább 128 percen át. Valamit átvett Luhrmann a dél-amerikai szappanoperák hagyományából is, mert ott kíséri a kamera ilyen állhatatosan a főszereplők könnycsatornájának ürülését. Nicole Kidman szép kökénykék szemének minden vérere kedves ismerősünk már a végén Akik még nagyon fogják - szakmai okok miatt is - élvezni a művet, azok a fogorvosok: soha ennyi rágószervbe ilyen panorámájú betekintést nem láthattak eddig.

Bizony, ami ebből a hatalmas elánnal kikavart főzetből előbugyog, az hamisítatlan giccs. De a legcsekélyebb szégyenkezés nélkül előadva és jó adag iróniával élvezetessé téve. Mindenki idézőjelbe teszi magát. Nicole Kidman gyönyörű, szétroppantásig (tényleg eltört emiatt a bordája) befűzött dús anyagú ruháiban; szépen énekel, jól táncol és akármilyen érthetetlen, hihetőt ad ebben az ordítóan courts-mahleres lelkizésben. Amikor haldoklik - a közhelyek közhelye: szájából szolidan csordogáló vércsíkkal, lenyakló fejjel de mégis boldog mosollyal, stb. - kaparja az ember torkát valami. Jól képes alakítani a gyémántért mindenre elszánt dögöt és a szerelmes, önfeláldozó naivát egyaránt. Ewan McGregor az atyjától elszökött, jó nevelését éppen levedlő úri fiúként ugyancsak hiteles. Minden együtt van a borzalmas felsüléshez: szegény ámde jellemes, szerelmes ámde csóró stb, stb., ennek ellenére megformál egy olyan figurát, akinek elhisszük azt, amit állandóan torkaszakadtából énekel a szerelem mindenhatóságáról. Van egy apró, leheletnyi félmosolya, amivel - kétségessé is téve ezt az egész vadromantikus burjánzást -, helyre rázza a dolgokat. De nem ábrándít ki. A háromszög harmadik csúcsa - hiszen az ősi meséhez kell a gazdag, de kellőképp gonosz rivális is - Duke of Worcester szerepében Richard Roxburgh pontosan az a túltenyésztett debil főnemes, aki annyira saját felsőbbrendűségére van trenírozva, hogy amíg szemébe nem mondják a nyers igazságot, el sem meri hinni, hogy megcsalják. Ami az őt megkavaró, elkábító műsorszámokkal történik, az a film veleje: neki adják elő a spectáculumot, amelynek örvén a fiatalok kiszerelmeskedhetik magukat, ebbe nyom bele mindenki apait-anyait. A főuraság aztán gátlások nélküli gyilkossá züllik. A nő elvesztésének lehetőségére, lehull róla a jólneveltség máza. Ellenpólusa a másik kékvérű, a művész, a gnóm, Henri gróf. John Leguizamo angyali koboldot alakít, nem a megszokott, megkeseredett törpét Toulouse Lautrec figurájába bújva. (A rendező szerint ezt neki külön meg is köszönték a művész rokonai.) Ő veszi ugyan rá az ártatlan angol fiút a vad dorbézolásra, a 20. századot köszöntő ünneplésre, amibe az őrjöngésig belefeledkezve, abszinttal gyilkolva magukat, lassan vagy gyorsabban mindannyian belepusztulnak. De jótündérként mindig ott sertepertél a szeretők körül (kicsit kukkolásra is adva busa fejét), segít, mint a jó kiscserkész, életet ment, drukkol a boldog végkifejletért, és összeomolva együtt gyászolja Satine-t. A pici festőt a drabális, minden teret betöltő, harsány, falstaffi figura, Zidler - Jim Broadbent - ellenpontozza, mint Stan és Pan, Zorro és Huru - tán ez is egy kis főhajtás a nagy elődök előtt. Mindig kiabál, mindig tesz-vesz, árulja műsorát és annak fő ékkövét, Satine-t, nyüzsög, élni próbál, ha más teste és boldogsága árán, akkor úgy. Mégis érző, mégis ember, de a parancs számára mindenek fölötti: the show must go on! Amikor haldoklik a kiscsibéje, a színház aranyat tojó tyúkocskája, akkor is két érzés - a szeretett ember elvesztése és a pénztárgép kiürülése okozta stressz - között hánykódik

A tánckar névtelenjei vérprofik, ami a világ eme táján alapkövetelmény. A koreográfus John O'Connell és a látványtervező, Catherine Martin a kísérőzene szerzőjével, Craig Armsronggal egyetemben ugyanolyan nagyszabású munkát végzett, mint a sztárolt személyek. "Voltak napok, amikor szinte szétszakítottuk a szívünket, és én azt gondoltam, bazmeg, ezt jelenti a musical, ha érted mire gondolok!" - nyilatkozta Ewan McGregor az Empire riporterének októberben. Luhrmann is azt mondta ugyanennek a lapnak: "Tudod, miért nem csinálnak az emberek musicalt? Mert istenemre, marha nehéz munka!"

Az izzadság, a szenvedések (Kidmannek nemcsak a bordája törött el, de a térde is) persze nem látszanak a munkán. Ez egy túlhabzó hatalmas pezsgőspohár a múlt század boldognak hitt éveiből, egy nagy korty mindazoknak, akik szomjasak a boldogságra (még ha az a másoké is ott a celluloidszalagon). De fogyasztható és élvezetes csemege olyan ínyenceknek, akik tudják, mi volt érték a film elmúlt száz-egykét évében, kik voltak a meghatározó egyéniségek, és melyik munkájuk visszfénye sugároz le másodpercekre az ausztrál-angol moziból.

Itt nem igaz Párizs, hisz ausztrál díszletből van az egész, nem igaz a Kék Elefánt (ahol számos szerelmi jelenet zajlik a filmen) amelyet ott rég lebontottak, s ahol a férfiak kéjnőket, a hölgyek kerti lugasokat látogathattak, nem igaz semmi ebből a rég elporladt világból - és mégis annyira kell. New Yorkban divatba jött a francia főváros és az ő bohém negyedei, sikk lett fűzős ruhát hordani (mégha Nicole figyelmeztet is rá, hogy baromira kényelmetlen és veszélyes), újra akarjuk élni azt a boldog felelőtlenséget, ahogy Toulouse és csapata nekiveselkedett az új kornak. Mi is annyira vártuk a század-, sőt ezredfordulót, és mit kaptunk?! Háborút, rombolást (ezt persze Luhrmannék a készítéskor még nem tudhatták), félelmet és gyanakvást, egy sötét jövőképet. A Moulin Rouge, amely szerte a világban az élveteg "carpe diem" szimbóluma, ezt a tompa fenyegetettséget hessenti el két órára a fejünk fölül. Talán ezért is kapott öt csillagot az angol lapokban, ezért harmadik nálunk a nézettségi toplistán.

Nicole Kidman
82 Kbyte

középen
Nicole Kidman
154 Kbyte

Nicole Kidman és
Ewan McGregor
114 Kbyte

Nicole Kidman és
Ewan McGregor
96 Kbyte

Dhobi Oparei
(Csokoládé) és
Kiruna Stamell
(Le Petite Princess)
111 Kbyte

Kán-kán jelenet
131 Kbyte

Nicole Kidman és
Ewan McGregor
141 Kbyte

Baz Luhrmann
16 Kbyte

25 Kbyte	Baz Luhrmann, ausztrál filmrendező - aki apjának, Leonardnak, a helyi mozi megalapítójának ajánlotta filmjét - nem először borzolja a nézők, ítészek szem- és egyéb idegeit. Romeo és Júlia-felfogásával felülírta a kultikusnak számító, 30 éves Zeffirelli-filmet, és műve nyomán a botrányhőssé lett kissé puha, Leonardo di Caprio is sztárrá vált. Mostani munkájában is két mega-csillag vonzza a sznobokat és a film igazi barátait egyaránt: Nicole Kidman és Ewan McGregor. A vörös asszony, akit mindig férje utánfutójának tartottak, - csattanós és profihoz méltó választ adott az érte aggódóknak és ellene drukkolóknak ezzel a kurtizán-alakítással. Ewan - a Transpotting betépett hőse és a Csillagok háborújának modern szentje - szintén húzónév volt a listán. Mégis elsősorban a párizsi feslettség örök szimbóluma, a Vörös Malom izgatta az emberek fantáziáját, hiszen Amerikában, Ausztráliában és egyéb prűd helyeken ez az "óhazai" ledérség izgatóbb, mint nálunk Európában. Baz Luhrmann erre a libabőrős izgalomra rá is tesz egy jókora lapáttal: olyan 1900-as Párizst rittyent ausztrál stúdiókban felépítve, hogy csak na! Túlpörgeti, felnagyítja és szét is zilálja azt a soha vissza nem térő hangulatot, ami az új századdal együtt beköszöntő élvetegséget, művészeti, magatartásbeli forradalmiságot jelentette ott és akkor. Zabolátlanul és kételyek nélkül kever-kavar mindent össze csodafazekában. Perditaromantikát: Kaméliás hölgy és társai, tüdőbetegség, társadalmi és vagyoni válaszfalak leomlása a szerelem előtt; aztán musicalhagyományt, mint például a West Side Story lázas lüktetése, vagy a Mindhalálig zenéből a fő jelmondat: a show-nak mennie kell! Vegyít a zubogó főzethez egy kis visszarévedős nosztalgiát, hiszen a vadító előadások századunk nagy slágereit idézik: Singin' in the rain, The sound of music, vagy már közelmúltunk best-jeit, mint a Roxanne-t Stingtől, a Like a virgint Madonnától. Tiszteleg a nagy mesterek előtt a maga módján: a Madonna-nótát a Moulin Rouge impresszárióját, Zidlert alakító Jim Broadbent, a híres asztalon táncolós formában adja elő, ahogy azt Milos Froman Hairjében láttuk. A jelenet zseniális. Baz saját bevallása szerint ez a vad, szerelmi történet egyfajta Orfeusz és Euridiké-feldolgozás, az érzelem és a muzsika mindenhatóságáról szól, mely legyőzi a halált, a pénz hatalmát, áskálódást, mindent. Flash back-technikával dolgozik, hőse visszatekint a gyönyörű és fékevesztett múltba. Előjönnek persze az ismert panelek: kopott manzárdszobácskában, abszintes pohárba borult író - a hajdani szépfiú tönkremenve - idézi föl élete egyetlen szerelmét, Satine-t, Párizs szürkés-piros hajnali ege alatt. Öreg írógépen pötyögteti a sztorit, mellyel a halhatatlan kedvesnek kíván emléket állítani. Ebből a háztetők fölötti derengésből bomlik ki a 20. század legveresebb virága, a kéjek kéje, az örökké forgó lapátú Malom. Az eredetit 1889-ben Joseph Oller és Charles Zidler alapította, a Montmartre-on, bohémek tanyájának. Bár eleinte ezen a vidéken tisztes szőlősgazdák éltek, akik kemény munka után csak hétvégén rúgtak ki a hámból, őket hamarosan követték a festők, szobrászok és egyéb henye népek. Ezek már minden este züllöttek, számolatlan zöld abszintot lehajítva a gallér mögé. (Az ital rossz tündérét Kylie Minogue alakítja-énekli.). Zidlerék tudták, mit kínálnak: a kán-kán eszeveszett forgása, lábdobálása hihetetlenül erotikusnak számított a romlott Párizsban is. Ügyeltek a részletekre, hiszen hiába akartak a lányok - akkori szokás szerint kicsit lazábban, jelesül - bugyogó nélkül ugrabugrálni, szigorúan megtorolták ezt. "A főételt gusztusosan kell tálalni!" - dörrentek rá a finomságokat akkor még nem értő kurvákra, és nekik lett igazuk. Tódultak hozzájuk a kikapós felső tízezer férfiai, a főúri sarj, Henri de Toulouse Lautrec minden estéjét ott töltötte vágyakozással és rajzolással kötve le magát. Nos, Luhrmann ezt a rafinált francia fertőt nem tudta teljesen visszaadni, hihetetlen dinamikájú jelenetei a tánckar minden profizmusa ellenére inkább hollywoodias, mint párizsi bukét árasztanak. (Talán ezért se volt akkora egetverő siker a film Cannes-ban, ahol pedig nagyon készültek a bemutatására.) Az operatőr, Donald M. McAlpine mintha 200-zal száguldozó görkorin vette volna föl az egész filmet. A szemünk - a fülünkkel egyetemben - nagyon próbára van téve. Iszonyú sebességű kameramozgással lefényképezett revüjelenetekből hirtelen lefékezés egy szenvedő arcra, annak is a legmélyebb zugaira, onnan szédítő föl-lemozgással befogják Párizs monumentális panorámáját, megint váratlan váltás, s belekukkanthatunk valamelyik főhős szájzugába, onnan visszaröppenünk a színpad kavalkádjába, és így tovább 128 percen át. Valamit átvett Luhrmann a dél-amerikai szappanoperák hagyományából is, mert ott kíséri a kamera ilyen állhatatosan a főszereplők könnycsatornájának ürülését. Nicole Kidman szép kökénykék szemének minden vérere kedves ismerősünk már a végén Akik még nagyon fogják - szakmai okok miatt is - élvezni a művet, azok a fogorvosok: soha ennyi rágószervbe ilyen panorámájú betekintést nem láthattak eddig. Bizony, ami ebből a hatalmas elánnal kikavart főzetből előbugyog, az hamisítatlan giccs. De a legcsekélyebb szégyenkezés nélkül előadva és jó adag iróniával élvezetessé téve. Mindenki idézőjelbe teszi magát. Nicole Kidman gyönyörű, szétroppantásig (tényleg eltört emiatt a bordája) befűzött dús anyagú ruháiban; szépen énekel, jól táncol és akármilyen érthetetlen, hihetőt ad ebben az ordítóan courts-mahleres lelkizésben. Amikor haldoklik - a közhelyek közhelye: szájából szolidan csordogáló vércsíkkal, lenyakló fejjel de mégis boldog mosollyal, stb. - kaparja az ember torkát valami. Jól képes alakítani a gyémántért mindenre elszánt dögöt és a szerelmes, önfeláldozó naivát egyaránt. Ewan McGregor az atyjától elszökött, jó nevelését éppen levedlő úri fiúként ugyancsak hiteles. Minden együtt van a borzalmas felsüléshez: szegény ámde jellemes, szerelmes ámde csóró stb, stb., ennek ellenére megformál egy olyan figurát, akinek elhisszük azt, amit állandóan torkaszakadtából énekel a szerelem mindenhatóságáról. Van egy apró, leheletnyi félmosolya, amivel - kétségessé is téve ezt az egész vadromantikus burjánzást -, helyre rázza a dolgokat. De nem ábrándít ki. A háromszög harmadik csúcsa - hiszen az ősi meséhez kell a gazdag, de kellőképp gonosz rivális is - Duke of Worcester szerepében Richard Roxburgh pontosan az a túltenyésztett debil főnemes, aki annyira saját felsőbbrendűségére van trenírozva, hogy amíg szemébe nem mondják a nyers igazságot, el sem meri hinni, hogy megcsalják. Ami az őt megkavaró, elkábító műsorszámokkal történik, az a film veleje: neki adják elő a spectáculumot, amelynek örvén a fiatalok kiszerelmeskedhetik magukat, ebbe nyom bele mindenki apait-anyait. A főuraság aztán gátlások nélküli gyilkossá züllik. A nő elvesztésének lehetőségére, lehull róla a jólneveltség máza. Ellenpólusa a másik kékvérű, a művész, a gnóm, Henri gróf. John Leguizamo angyali koboldot alakít, nem a megszokott, megkeseredett törpét Toulouse Lautrec figurájába bújva. (A rendező szerint ezt neki külön meg is köszönték a művész rokonai.) Ő veszi ugyan rá az ártatlan angol fiút a vad dorbézolásra, a 20. századot köszöntő ünneplésre, amibe az őrjöngésig belefeledkezve, abszinttal gyilkolva magukat, lassan vagy gyorsabban mindannyian belepusztulnak. De jótündérként mindig ott sertepertél a szeretők körül (kicsit kukkolásra is adva busa fejét), segít, mint a jó kiscserkész, életet ment, drukkol a boldog végkifejletért, és összeomolva együtt gyászolja Satine-t. A pici festőt a drabális, minden teret betöltő, harsány, falstaffi figura, Zidler - Jim Broadbent - ellenpontozza, mint Stan és Pan, Zorro és Huru - tán ez is egy kis főhajtás a nagy elődök előtt. Mindig kiabál, mindig tesz-vesz, árulja műsorát és annak fő ékkövét, Satine-t, nyüzsög, élni próbál, ha más teste és boldogsága árán, akkor úgy. Mégis érző, mégis ember, de a parancs számára mindenek fölötti: the show must go on! Amikor haldoklik a kiscsibéje, a színház aranyat tojó tyúkocskája, akkor is két érzés - a szeretett ember elvesztése és a pénztárgép kiürülése okozta stressz - között hánykódik A tánckar névtelenjei vérprofik, ami a világ eme táján alapkövetelmény. A koreográfus John O'Connell és a látványtervező, Catherine Martin a kísérőzene szerzőjével, Craig Armsronggal egyetemben ugyanolyan nagyszabású munkát végzett, mint a sztárolt személyek. "Voltak napok, amikor szinte szétszakítottuk a szívünket, és én azt gondoltam, bazmeg, ezt jelenti a musical, ha érted mire gondolok!" - nyilatkozta Ewan McGregor az Empire riporterének októberben. Luhrmann is azt mondta ugyanennek a lapnak: "Tudod, miért nem csinálnak az emberek musicalt? Mert istenemre, marha nehéz munka!" Az izzadság, a szenvedések (Kidmannek nemcsak a bordája törött el, de a térde is) persze nem látszanak a munkán. Ez egy túlhabzó hatalmas pezsgőspohár a múlt század boldognak hitt éveiből, egy nagy korty mindazoknak, akik szomjasak a boldogságra (még ha az a másoké is ott a celluloidszalagon). De fogyasztható és élvezetes csemege olyan ínyenceknek, akik tudják, mi volt érték a film elmúlt száz-egykét évében, kik voltak a meghatározó egyéniségek, és melyik munkájuk visszfénye sugároz le másodpercekre az ausztrál-angol moziból. Itt nem igaz Párizs, hisz ausztrál díszletből van az egész, nem igaz a Kék Elefánt (ahol számos szerelmi jelenet zajlik a filmen) amelyet ott rég lebontottak, s ahol a férfiak kéjnőket, a hölgyek kerti lugasokat látogathattak, nem igaz semmi ebből a rég elporladt világból - és mégis annyira kell. New Yorkban divatba jött a francia főváros és az ő bohém negyedei, sikk lett fűzős ruhát hordani (mégha Nicole figyelmeztet is rá, hogy baromira kényelmetlen és veszélyes), újra akarjuk élni azt a boldog felelőtlenséget, ahogy Toulouse és csapata nekiveselkedett az új kornak. Mi is annyira vártuk a század-, sőt ezredfordulót, és mit kaptunk?! Háborút, rombolást (ezt persze Luhrmannék a készítéskor még nem tudhatták), félelmet és gyanakvást, egy sötét jövőképet. A Moulin Rouge, amely szerte a világban az élveteg "carpe diem" szimbóluma, ezt a tompa fenyegetettséget hessenti el két órára a fejünk fölül. Talán ezért is kapott öt csillagot az angol lapokban, ezért harmadik nálunk a nézettségi toplistán.
Nicole Kidman 82 Kbyte
középen Nicole Kidman 154 Kbyte
Nicole Kidman és Ewan McGregor 114 Kbyte
Nicole Kidman és Ewan McGregor 96 Kbyte
Dhobi Oparei (Csokoládé) és Kiruna Stamell (Le Petite Princess) 111 Kbyte
Kán-kán jelenet 131 Kbyte
Nicole Kidman és Ewan McGregor 141 Kbyte
Baz Luhrmann 16 Kbyte