Filmkultúra: Filmek: Jelen idő, kijelentő mód

Kisjátékfilmek a Mediawave-en

Mundruczó Kornél: Afta (2000)
114 Kbyte
A kisjátékfilmek leginkább egy flörthöz hasonlítanak - annak minden előnyével és hátrányával együtt. Nincs idejük arra, hogy hosszasabb rávezetéssel pocsékolják a drága időt, a történetvezetésnek mindig nagyon feszesnek kell maradnia. A kidolgozottsággal, a pontos narrációval és koreográfiával fent kell tudniuk tartani a nézőben az érzést, hogy a kiragadott, rövid epizódok mögött egy teljes univerzum áll; pontosan ugyanúgy, mint egy nagyjátékfilm esetében. Míg egy egészestés munka időarányait tekintve sokkal szimmetrikusabb szerkezetet engedhet meg magának, addig a kisjátékfilm rendszerint csak finoman utal szereplői jellemére, de ezek az utalások már magában a cselekményben kell, hogy kibontakozzanak. Nincs idő a finom jellemrajzokra, a cizellált pszichikai ábrázolásra. A kisjátékfilm inkább egy referencia-rendszerhez hasonlít, benne a lábjegyzetek arra a világra, olyan jellemekre utalnak, amelyeket a vásznon megelevenedő történet mögé képzel a néző. Nem tudni, hogy a figurák honnan jöttek, és mit csináltak ez idáig, és tulajdonképpen az sem lényeges, hogy mi lesz a további sorsuk. A kisjátékfilm szigorúan jelen időben fogalmaz!

Az idei Fényírók Fesztiváljának kisjátékfilm-programja kellemes meglepetéssel szolgált, hiszen a korábbi évektől eltérően markánsan jelen volt a magyar kisjátékfilm is a mezőnyben. Persze Oláh Lehel, Mundruczó Kornél vagy Dyga Zsombor munkái nem a Mediawave-en mutatkoztak meg először, de a nemzetközi mezőnyben világosan látszott: a kisjátékfilmek természetes közege a fesztiválprogram. Itthon egy-két éve nyilvánvaló, hogy a hazai anyagi viszonyok mellett a kisjátékfilm adekvát lehetőség lehet a fiatal alkotók számára, hiszen több stúdió is a kisjátékfilmekre specializálta magát, továbbá jóval könnyebb előteremteni a fedezetet ezekhez a filmekhez. Mindezen magyar specialitások mellett is jóleső érzés volt látni, a magyar alkotások nemcsak megállják a helyüket a nemzetközi programban, de a díjak közül is jó néhányat magyar filmek söpörtek be. Így valószínűleg sokan úgy vélik - hozzám hasonlóan -, hogy az amatőr kisjátékfilmezés (mint Káldy László kamera-riportjai) mellett a professzionális munkák terén is pozitív folyamat van beindulóban.

A kisjátékfilm versenyprogramban a három említett rendező filmje, Oláh Lehel Öt után, hat előttje, Mundruczó Kornél Aftája, valamint Dyga Zsombor Tempója szerepelt. E három alkotásról más sok szó esett a Szemle körül, azonban a nemzetközi mezőnyből összeállított programban is bőven akadtak meggyőző filmek, például a fesztivál fődíját méltán elnyerő Gas Station (Benzinkút), Jos Stelling rendezésében. Stellingre a veterán Mediawave-látogatók a Váróterem című filmje kapcsán emlékezhetnek. Nos, az új munka láttán azt éppen nem lehet mondani, hogy a holland rendező gyökeresen eltérő filmet forgatott volna, hiszen mindkettő főszereplője, Gene Bervoets szinte hajszálnyira ugyanazt a figurát hozza a Gas Stationben is, a bevált recepteken azonban nem is kell változtatni. Míg a Váróterem egy unalmas repülőtéri várakozásba csempész nem várt erotikumot, addig a Gas Station is ugyanezzel játszik - hasonló ipari hangulatba csomagolva: ezúttal egy kilátástalan dugóba csöppenünk egy autópályán, ahol a hőségtől vibrál a levegő, a vezetők tenyere szinte kivétel nélkül a dudán pihen, és átlagos vérnyomásuk valahol 220 körül járhat. Ezekben a szituációkban az egyetlen szórakozást az jelenti, hogy mindenki pofátlanul a mellette elaraszoló vezető arcába bámul. Ekkor találkozunk az idétlen, béna macsó akarnokkal, a Bervoets alakította középkorú figurával, aki gyanúm szerint ugyanabban a ballonkabátban ül szakadt járgányának volánja mögött, amelyikben kilépett a Váróteremből. Ezúttal férfiúi bájairól próbál meggyőzni egy fiatal lányt, aki a forgalmi dugó őrjítő, lassú áradatában időről-időre mellé kerül autójával. Idétlen grimaszai, kínos integetései azonban mintha nem érnék el a kívánt hatást. A Váróteremben a lapok máshogy voltak leosztva: a filmben főhősünk felesége a vécére távozott, ezalatt kerítette hatalmába egy perzselően érzéki csábító az összes többi utas szeme láttára, ám végül hoppon maradt, és a visszatérő feleség egy megalázott, felsült férjet kapott vissza. Bervoets a Gas Stationben maga próbálkozik a hódítással: mindhiába. Stelling mindkét filmjének jeleneteiben a jó érzékkel kiválasztott kamerairány révén válik rendre nevetségessé a főhős. Egyfajta puzzle-játékot látunk. A geometrikusan pontos beállítás-ellenbeállításokban hol a lány autójából látjuk Bervoets idióta próbálkozásait - ekkor nem tudjuk pontosan, hogyan reagál a lány -, hol a meghökkent hölgy arca alapján kell a nézőnek kikövetkeztetnie, hogy éppen mivel próbálkozik a férfi. A történet aztán (nem meglepő módon) egy benzinkútnál kap újabb gellert, hiszen kiderül: a lány mellett végig ott ült egy tarkopasz, vastag nyakú díjbirkózó, csak éppen aludt a hátrahajtott ülésen. A tekintetek háborújában így újabb szereplő lép a színre: immár hárman kergetik egymást pillantásaikkal a kínos-röhejes végkifejlet felé, melynek során Bervoets-nek sikerül végérvényesen hülyét csinálnia magából. Stelling alapvető tézise is végső igazolást nyer: a legfontosabb nemi szerv minden bizonnyal a két szem!

Mint ahogy a Gas Station, az Anne Fraser-Bonnie Elliot ausztrál rendezőpáros munkája, a Motel sem bajlódik sokat szereplői szituációba helyezésével. Roadmovie-alaphelyzet. Fiatal pár utazik motelről motelre. Ha nem az autóban vannak, akkor szótlanul ülnek az ágyon, csupán belső monológjaikat halljuk. Szeretik egymást, azonban a furcsa feszültséggel terhes jeleneteken jól érezhető a páros magány. Hol a kopár motelszoba plafonjának magasságában elhelyezett, lefelé pásztázó kamera miatt tűnnek kibírhatatlanul magányosnak, máskor a mélységélességet használják a rendezők a közös elszigeteltség ábrázolására. Mikor a közelebb ülő lány arcáról a távolabbi fiú arcára úszik át a fókusz, nyilvánvalóvá válik: ez a két ember mintha más univerzumban élne és mozogna, annak ellenére, hogy folyamatosan együtt vannak. Talán csak a mozgás tartja össze őket. Ki az országútra és tovább. Újabb motelek sivár szobái felé. Mindig újra: elindulás és megérkezés. A lassú sodrású, kimért film - és a két színész - legnagyobb erénye, hogy a kifejezéstelen, üres tekintetek mögött láttatja azt a kapálózást, amely a két sodródó ember lelkében folyik. Kétségbeesetten úsznak egymás felé az érzések kifejezésére képtelen önmaguk ellenében. A mindössze hét perces Motel csak néhány hangulatot villant fel, ám pontosan érezni a két ember viszonyában jelentkező magány elviselhetetlen, bénító hatását. Statikus, zsibbasztó mozi a Motel, pontos megfigyelései a korbetegségben szenvedő néma figurák diagnózisát is felállítják: kóros, túlreflektált és agyonhallgatott kommunikáció-képtelenséggel állunk szemben.

Hogy a kísérleti filmek és a fikciós munkák közötti határ nehezen húzható meg, arra több példa is adódott a programban, és a kisjátékfilmek esetében különösen élesen merül fel a probléma. Jörn Stäger Rad (Kerék) című filmje talán sokkal inkább mozgástanulmánynak tekinthető, ugyanis vezérfonalául mindössze annyi szolgál, hogy valaki felszáll a biciklijére, majd a film során ügyes, kerékperspektívából rögzített felvételeket láthatunk egy pincsi kerékpár általi haláláról, a létra és a biciklis találkozásának kellemetlen következményeiről és így tovább. Hasonló mozgásképekkel teli film a Ruleta (Rulett, Robero Santiago). A spanyol rendező szerint a háziasszonyok nem csak receptekről és árleszállításokról trécselnek a kerek konyhaasztal körül. Egyszer csak előkerül egy pisztoly és kezdetét veszi az aznapi orosz rulett-parti. Groteszk végkimenetele felé közeledve a film azonban egy nagyon ügyes trükkel él: ahogy a forgótáras pisztolyban pörög az a bizonyos egy szem (majd idővel egyre több) patron, úgy forog körbe-körbe az asztal felett a kamera is, bemutatva a potenciális áldozatokat.

A kisjátékfilm előtt számos lehetőség adódik arra, hogy a klasszikus műfajok alapszerkezetének és figuráinak felhasználását friss, szokatlan ötletekkel kombinálja. Christian Ditter munkája, a Verzaubert (Elvarázsolva) a melodráma keretei között marad, ám a hagyományosnak mondható történetben a bonyodalmat és végül a megoldást is két vodoo-baba jelenti. A film főhősével reggeli készülődés közben találkozunk, hiszen mint később kiderül, a könyvtárba igyekszik egy szorgosan tanuló csodaszép leány meghódítására. Az már csak a helyszínen derül ki, hogy kistestvérei kezében van a helyzet kulcsa, akik egy Barbie-Ken baba-párossal játszanak eközben otthon. A fiú - és később már a lány is - a gyerekek babáinak mozgását utánozva ugrál, táncol, repked a könyvtárban. A remekül fényképezett film vége természetesen nem lehet más, mint a boldog egymásra találás, odáig azonban hosszú, és olykor szó szerint nyaktörő út vezet.

A Mediawave idei kisjátékfilm-felhozatala a tavalyi, szokatlanul erős mezőnyhöz képest érzésem szerint némileg halványabb, ami csak annyit jelent, hogy a blokkokba csoportosított filmeknek nem a háromnegyede, csak a fele volt remek alkotás. Az eddigi tapasztalataim fényében azonban nem aggódom, hiszen az évről évre egyre színesebb, összművészeti programmal jelentkező fesztivál nem sok esélyt hagy a látogatónak az unatkozásra. Úgy érzem, jövőre megint mozgóképes parádéra számíthatnak azok, akik vállalják, hogy egy hétre beszíjazzák magukat a Lloyd mozi kényelmetlen nézőterén a székek egyikébe.

Dyga Zsombor: Tempó (2000)
126 Kbyte

Jos Stelling: Benzinkút (1999)
23 Kbyte

Jos Stelling
21 Kbyte

Anne Fraser-Bonnie Elliot:
Motel (2000)
71 Kbyte

Jörn Stäger: Kerék (2001)
101 Kbyte

Christian Ditter:
Elvarázsolva (1999)
77 Kbyte

17 Kbyte

Mundruczó Kornél: Afta (2000) 114 Kbyte	A kisjátékfilmek leginkább egy flörthöz hasonlítanak - annak minden előnyével és hátrányával együtt. Nincs idejük arra, hogy hosszasabb rávezetéssel pocsékolják a drága időt, a történetvezetésnek mindig nagyon feszesnek kell maradnia. A kidolgozottsággal, a pontos narrációval és koreográfiával fent kell tudniuk tartani a nézőben az érzést, hogy a kiragadott, rövid epizódok mögött egy teljes univerzum áll; pontosan ugyanúgy, mint egy nagyjátékfilm esetében. Míg egy egészestés munka időarányait tekintve sokkal szimmetrikusabb szerkezetet engedhet meg magának, addig a kisjátékfilm rendszerint csak finoman utal szereplői jellemére, de ezek az utalások már magában a cselekményben kell, hogy kibontakozzanak. Nincs idő a finom jellemrajzokra, a cizellált pszichikai ábrázolásra. A kisjátékfilm inkább egy referencia-rendszerhez hasonlít, benne a lábjegyzetek arra a világra, olyan jellemekre utalnak, amelyeket a vásznon megelevenedő történet mögé képzel a néző. Nem tudni, hogy a figurák honnan jöttek, és mit csináltak ez idáig, és tulajdonképpen az sem lényeges, hogy mi lesz a további sorsuk. A kisjátékfilm szigorúan jelen időben fogalmaz! Az idei Fényírók Fesztiváljának kisjátékfilm-programja kellemes meglepetéssel szolgált, hiszen a korábbi évektől eltérően markánsan jelen volt a magyar kisjátékfilm is a mezőnyben. Persze Oláh Lehel, Mundruczó Kornél vagy Dyga Zsombor munkái nem a Mediawave-en mutatkoztak meg először, de a nemzetközi mezőnyben világosan látszott: a kisjátékfilmek természetes közege a fesztiválprogram. Itthon egy-két éve nyilvánvaló, hogy a hazai anyagi viszonyok mellett a kisjátékfilm adekvát lehetőség lehet a fiatal alkotók számára, hiszen több stúdió is a kisjátékfilmekre specializálta magát, továbbá jóval könnyebb előteremteni a fedezetet ezekhez a filmekhez. Mindezen magyar specialitások mellett is jóleső érzés volt látni, a magyar alkotások nemcsak megállják a helyüket a nemzetközi programban, de a díjak közül is jó néhányat magyar filmek söpörtek be. Így valószínűleg sokan úgy vélik - hozzám hasonlóan -, hogy az amatőr kisjátékfilmezés (mint Káldy László kamera-riportjai) mellett a professzionális munkák terén is pozitív folyamat van beindulóban. A kisjátékfilm versenyprogramban a három említett rendező filmje, Oláh Lehel Öt után, hat előttje, Mundruczó Kornél Aftája, valamint Dyga Zsombor Tempója szerepelt. E három alkotásról más sok szó esett a Szemle körül, azonban a nemzetközi mezőnyből összeállított programban is bőven akadtak meggyőző filmek, például a fesztivál fődíját méltán elnyerő Gas Station (Benzinkút), Jos Stelling rendezésében. Stellingre a veterán Mediawave-látogatók a Váróterem című filmje kapcsán emlékezhetnek. Nos, az új munka láttán azt éppen nem lehet mondani, hogy a holland rendező gyökeresen eltérő filmet forgatott volna, hiszen mindkettő főszereplője, Gene Bervoets szinte hajszálnyira ugyanazt a figurát hozza a Gas Stationben is, a bevált recepteken azonban nem is kell változtatni. Míg a Váróterem egy unalmas repülőtéri várakozásba csempész nem várt erotikumot, addig a Gas Station is ugyanezzel játszik - hasonló ipari hangulatba csomagolva: ezúttal egy kilátástalan dugóba csöppenünk egy autópályán, ahol a hőségtől vibrál a levegő, a vezetők tenyere szinte kivétel nélkül a dudán pihen, és átlagos vérnyomásuk valahol 220 körül járhat. Ezekben a szituációkban az egyetlen szórakozást az jelenti, hogy mindenki pofátlanul a mellette elaraszoló vezető arcába bámul. Ekkor találkozunk az idétlen, béna macsó akarnokkal, a Bervoets alakította középkorú figurával, aki gyanúm szerint ugyanabban a ballonkabátban ül szakadt járgányának volánja mögött, amelyikben kilépett a Váróteremből. Ezúttal férfiúi bájairól próbál meggyőzni egy fiatal lányt, aki a forgalmi dugó őrjítő, lassú áradatában időről-időre mellé kerül autójával. Idétlen grimaszai, kínos integetései azonban mintha nem érnék el a kívánt hatást. A Váróteremben a lapok máshogy voltak leosztva: a filmben főhősünk felesége a vécére távozott, ezalatt kerítette hatalmába egy perzselően érzéki csábító az összes többi utas szeme láttára, ám végül hoppon maradt, és a visszatérő feleség egy megalázott, felsült férjet kapott vissza. Bervoets a Gas Stationben maga próbálkozik a hódítással: mindhiába. Stelling mindkét filmjének jeleneteiben a jó érzékkel kiválasztott kamerairány révén válik rendre nevetségessé a főhős. Egyfajta puzzle-játékot látunk. A geometrikusan pontos beállítás-ellenbeállításokban hol a lány autójából látjuk Bervoets idióta próbálkozásait - ekkor nem tudjuk pontosan, hogyan reagál a lány -, hol a meghökkent hölgy arca alapján kell a nézőnek kikövetkeztetnie, hogy éppen mivel próbálkozik a férfi. A történet aztán (nem meglepő módon) egy benzinkútnál kap újabb gellert, hiszen kiderül: a lány mellett végig ott ült egy tarkopasz, vastag nyakú díjbirkózó, csak éppen aludt a hátrahajtott ülésen. A tekintetek háborújában így újabb szereplő lép a színre: immár hárman kergetik egymást pillantásaikkal a kínos-röhejes végkifejlet felé, melynek során Bervoets-nek sikerül végérvényesen hülyét csinálnia magából. Stelling alapvető tézise is végső igazolást nyer: a legfontosabb nemi szerv minden bizonnyal a két szem! Mint ahogy a Gas Station, az Anne Fraser-Bonnie Elliot ausztrál rendezőpáros munkája, a Motel sem bajlódik sokat szereplői szituációba helyezésével. Roadmovie-alaphelyzet. Fiatal pár utazik motelről motelre. Ha nem az autóban vannak, akkor szótlanul ülnek az ágyon, csupán belső monológjaikat halljuk. Szeretik egymást, azonban a furcsa feszültséggel terhes jeleneteken jól érezhető a páros magány. Hol a kopár motelszoba plafonjának magasságában elhelyezett, lefelé pásztázó kamera miatt tűnnek kibírhatatlanul magányosnak, máskor a mélységélességet használják a rendezők a közös elszigeteltség ábrázolására. Mikor a közelebb ülő lány arcáról a távolabbi fiú arcára úszik át a fókusz, nyilvánvalóvá válik: ez a két ember mintha más univerzumban élne és mozogna, annak ellenére, hogy folyamatosan együtt vannak. Talán csak a mozgás tartja össze őket. Ki az országútra és tovább. Újabb motelek sivár szobái felé. Mindig újra: elindulás és megérkezés. A lassú sodrású, kimért film - és a két színész - legnagyobb erénye, hogy a kifejezéstelen, üres tekintetek mögött láttatja azt a kapálózást, amely a két sodródó ember lelkében folyik. Kétségbeesetten úsznak egymás felé az érzések kifejezésére képtelen önmaguk ellenében. A mindössze hét perces Motel csak néhány hangulatot villant fel, ám pontosan érezni a két ember viszonyában jelentkező magány elviselhetetlen, bénító hatását. Statikus, zsibbasztó mozi a Motel, pontos megfigyelései a korbetegségben szenvedő néma figurák diagnózisát is felállítják: kóros, túlreflektált és agyonhallgatott kommunikáció-képtelenséggel állunk szemben. Hogy a kísérleti filmek és a fikciós munkák közötti határ nehezen húzható meg, arra több példa is adódott a programban, és a kisjátékfilmek esetében különösen élesen merül fel a probléma. Jörn Stäger Rad (Kerék) című filmje talán sokkal inkább mozgástanulmánynak tekinthető, ugyanis vezérfonalául mindössze annyi szolgál, hogy valaki felszáll a biciklijére, majd a film során ügyes, kerékperspektívából rögzített felvételeket láthatunk egy pincsi kerékpár általi haláláról, a létra és a biciklis találkozásának kellemetlen következményeiről és így tovább. Hasonló mozgásképekkel teli film a Ruleta (Rulett, Robero Santiago). A spanyol rendező szerint a háziasszonyok nem csak receptekről és árleszállításokról trécselnek a kerek konyhaasztal körül. Egyszer csak előkerül egy pisztoly és kezdetét veszi az aznapi orosz rulett-parti. Groteszk végkimenetele felé közeledve a film azonban egy nagyon ügyes trükkel él: ahogy a forgótáras pisztolyban pörög az a bizonyos egy szem (majd idővel egyre több) patron, úgy forog körbe-körbe az asztal felett a kamera is, bemutatva a potenciális áldozatokat. A kisjátékfilm előtt számos lehetőség adódik arra, hogy a klasszikus műfajok alapszerkezetének és figuráinak felhasználását friss, szokatlan ötletekkel kombinálja. Christian Ditter munkája, a Verzaubert (Elvarázsolva) a melodráma keretei között marad, ám a hagyományosnak mondható történetben a bonyodalmat és végül a megoldást is két vodoo-baba jelenti. A film főhősével reggeli készülődés közben találkozunk, hiszen mint később kiderül, a könyvtárba igyekszik egy szorgosan tanuló csodaszép leány meghódítására. Az már csak a helyszínen derül ki, hogy kistestvérei kezében van a helyzet kulcsa, akik egy Barbie-Ken baba-párossal játszanak eközben otthon. A fiú - és később már a lány is - a gyerekek babáinak mozgását utánozva ugrál, táncol, repked a könyvtárban. A remekül fényképezett film vége természetesen nem lehet más, mint a boldog egymásra találás, odáig azonban hosszú, és olykor szó szerint nyaktörő út vezet. A Mediawave idei kisjátékfilm-felhozatala a tavalyi, szokatlanul erős mezőnyhöz képest érzésem szerint némileg halványabb, ami csak annyit jelent, hogy a blokkokba csoportosított filmeknek nem a háromnegyede, csak a fele volt remek alkotás. Az eddigi tapasztalataim fényében azonban nem aggódom, hiszen az évről évre egyre színesebb, összművészeti programmal jelentkező fesztivál nem sok esélyt hagy a látogatónak az unatkozásra. Úgy érzem, jövőre megint mozgóképes parádéra számíthatnak azok, akik vállalják, hogy egy hétre beszíjazzák magukat a Lloyd mozi kényelmetlen nézőterén a székek egyikébe.
Dyga Zsombor: Tempó (2000) 126 Kbyte
Jos Stelling: Benzinkút (1999) 23 Kbyte
Jos Stelling 21 Kbyte
Anne Fraser-Bonnie Elliot: Motel (2000) 71 Kbyte
Jörn Stäger: Kerék (2001) 101 Kbyte
Christian Ditter: Elvarázsolva (1999) 77 Kbyte
17 Kbyte